Balatonvidék, 1902 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1902-02-23 / 8. szám
VI. évfolyam. Ma tíz esztendeje annak, hogy Unterberger Ferenc meghalt. Az ipartestület e szomorú évforduló alkalmából tegnap Unterberger házát szép ünnepély között emléktáblával jelölte meg. Ha a halottak beszélni tudnának, Unterberger erre hihetőleg azt mondaná : »Ne csináljatok nekem komédiát s belőlem látványosságot. Amit tettem, nem hiúságból tettem, hanem, mert a lelkem parancsolta. Ne szavaljatok hát, az idő drága, menjetek dolgotok után. Az ünnepség költségét pedig inkább adjátok a dolgozni nem tudó szegényeknek.« Ő, mondjuk, hihetőleg így beszélne, az ipartestület azonban jól tenné, ha akkor sem fogadna szót. Épen mivel igy beszélne. Csak hadd legyen ez, az az emléktábla intérsi• 1, például s néma de mégis beszédes vádlóként. Unterberger Ferenc nem volt más gyárember. Temesvárott született ugyan hosszabb külföldi tartózkodás után köztünk telepedett le s itt is halt meg, de ezek csak külsőségek. A lelke azonban egészen más volt, mint a magyarság legnagyobb részéé. Ő tudniillik nemcsak komolyan hitte, de meg merte vallani is, hogy a munka nem szégyen, sőt, hogy a munka nemesít és gazdagít is. Már pediglen ez nem magyar virtus. Látom az ökölbe szorult kezeket, a haragosan villogó szemeket s a boszos kifakadást : »No de illet mondani, sőt kiírni, hogy a magyar ember nem szeret dolgozni. Le a hazaárulóval.” Tisztelt olvasó, aki haragszik, annak rendesen nincs igaza. A szó nem pótolhatja a tettet, sem a fellángolás a munkát. Csak az igaz, ami igaz. Igaz, hogy dolgozunk mi is, mert máskép éhen halnánk , de épen csak annyit, amennyit »muszáj.« Kevesen vannak azok, kiknek életelemük, mulatságuk a munka. Ezt már Széchenyi is ki merte mondani, sőt ínni is, pedig azóta egy szemernyit sem javultak közállapotaink. Sőt ! ! Hiszen általános a panasz, hogy a magyar úri osztály mindegyre pusztul, idegenek nyakába szakad nemzeti vagyon. De ám hogy lehet az, ahogy ahol s amiből a magyar ember nem tud megélni, ott és abból az idegen náció meggazdagszik ? ! Az oka ennek az a bolondos felfogás, hogy a munka nem úri dolog. Hogy csak az a pénz ragyog és illatozik, amelyet az édes anyaföld termel, a gyár, a bolt, a raktár, a bánya, fürdő-berendezés etc. etc. azonban már elhomályosítja a pénzt is, meg a címereket is. Bezzeg az uj világban, Angliában, Németországban nem igy van. De sőt még Franciaországban is máskép szól a nóta. Ott a lordok, grófok, márkik, nem restellik, hogy perlmut- llntftphftpirftr-finniftri^. A BALATON VIDÉK TÁRCÁJA Szomorún sír . . Szomorún sír fülembe a téli szél . Ugy szeretném megérteni, mit beszél. Fájdalma nagy, azt kiérzem Sebe mégis, bár most sajog, hangjából. Lassan heged s be is gyógyul magától. Gyors szárnyával a világot befutja, — Zúgó erdőn, réten visz át az idja. — Itt is felejt, ott is hagy kis S mire itt lesz a szép tavasz, bánatot, Nem is tudja, milyen panaszt hallatott. De szivesen reá bíznám szívemet, Cserélné ki, mire jön a kikelet ; Ölelné fel, a mi reá nehezül És szórná szét a világba — Jaj, de oda, hova ember nem kerül. Frászt Lujza. Keszthely, 1902. február 23. 8. szám. Bozzai Pál. (Egy elfeledett költőről.) „Csak néha éjek éjjelén Támad föl az emlékezet S halvány arcával rezge fényt A puszta sirhalmokra vet." (Ez a világ. . . Bozzai.) A bánatos hangú költő, kinek lantján ez egyszerű, de igazságuknál fogva megkapó sorok születtek, a mi szűkebb hazánkban, a kies Zalában, annak is egyik legszebb vidékén, Kővágó-Eörsön született, a Balaton mellett, 1829. jan. 10-én. Ő is, mint Csokonai, Szentjóbi, Dayka, Kármán, Katona, Petőfi, korán, úgyszólván élte tavaszán dőlt sírjába, mikor alig volt még huszonhárom éves, mégis testben-lélekben megtörve, elcsigázva. Rövid élete hideg, borús őszhöz hasonlít. A fekete felhő úgyszólván ott terjesztgette szárnyát bölcsője felett, s a derűt árasztó napsugár csak lopva aranyozhatta meg ifjú életét, akkor is csak néhány percre. Bozzai Pál a lemondás, a bánat, a szenvedés költője. Ilyenné avatták élete körülményei. Születése anyja életébe kerülvén, nem élvezhette az anyasziv édes melegét, zordon lelkű atyja pedig e hiányt pótolni se nem tudta, se nem akarta. Ha már szüleit nem szerethette, annál jobban szerette hazáját. Jogi tanulmányainak befejezése után Gulácson volt patvarista s aztán a magyar szabadságharc hullámai őt is magukkal ragadták. A lant embere kardot fogott, hogy küzdjön a zsarnoki elnyomás ellen. Ettől fogva az üldöző Nemezis egy pillanatra sem tágított mellőle. Legborzasztóbb volt rá nézve, hogy a gyűlölt osztrák katonaruhát kellett viselnie. Meghatóan írja le szenvedéseit, melyek az osztrák katonáskodás alatt idegen földön érték. Egyedüli vigasza az irogatás és idegen költők tanulmányozása volt. Hazáját, a szép Balatonvidéket, mely után oly epeden vágyott, teljesen megtörve láthatta csak 1852. év tavaszán, mikor betegsége miatt a katonaszolgálat alól felmentették. Még ugyanezen év jun. 24-én meghalt Zánkán, hol testvérbátyja lakott s hová üdülés végett ment. Lelke is, sorsa is rokon a Petőfiével. Életrajzirója s verseinek kiadója, Lévay József, nem említi, de egy-két verséből azt lehet következtetni, hogy szerelmében nem volt boldog. Pedig ez érzelme mély és igaz volt mert természetes és őszinte az a hang, melly*!