Bányászati és Kohászati Lapok - Öntöde, 1957. (8. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-2. szám
KOHÁSZATI LAPOK VIII. évfolyama—2. szám 1957. január—február ÖNTÖDE AZ ORSZÁGOS MAGYAR BÁNYÁSZATI ÉS KOHÁSZATI EGYESÜLET ÖNTÖDEI SZAKOSZTÁLYÁNAK FOLYÓIRATA A magyar szoboröntészet (műöntészet) története* •TAKÓBY LÁSZLÓ, a műszaki tudományok kandidátusa (Fémipari Kutató Intézet) D. K. 673.3 (091 :439) Йакобы Ласло : Хисторпя венгерского художественного лптя. Jakóby L.: Geschichte der ungarischen Kunstgiesserei. Jakóby L.: History of hungarian art founding. A magyar szobrászművészet fejlődéstörténete, amit a későbbiekben röviden vázolni fogok, ma már eléggé tisztán áll előttünk. Azok a kimagasló művészettörténeti munkák (1, 2, 3, 4, 6, 7), amelyek különböző szempontok szerint dolgozzák fel a magyar szobrászművészet történetét, megemlékeznek a szobor alkotójáról, azokról a társadalmi és kormányzati mozgalmakról, amelyek megelőzték egy-egy pályázat kiírását, a pályaművek elbírálását stb., művészettörténeti szempontból mind értékesek. Arról azonban, hogy melyik ipari műhely, vagy melyik öntőmester volt egyegy művész alkotásának bronzban, vagy más fémben történő megörökítője, ezekben a munkákban a legritkább esetben van szó. A magyar szobrászművészet alkotásainak nagy része a fővárosra esik és így érthető, hogy azokat túlnyomórészt, amióta a magyar szoboröntészet újabb keletkezésének kezdetéről beszélhetünk, szintén Budapesten öntötték. A „Budapest szobrai“ című (3) összeállítás a magyar szobrászat kezdetétől betűrendben közli a nevesebb szobrászművészeknek rövid életrajzát és alkotásait, ezekből kb. tájékoztatást nyerhetünk az egyes vidéki szobrokról is. A szobrászművészettel majdnem egyidőben alakultak ki e művészet megörökítésének technikái is, tehát a szoboröntés és a faragás, az öntés lemben, vagyis a művészettörténészek kifejezése szerint „ércben“, a faragás fában, vagy kőben (márvány) örökíti meg a szobrászművészet alkotását. A szobrászművészet és a szoboröntészet kapcsolata a renaissance idejében volt a legszorosabb, amikor a nagy művészek maguk öntötték, sőt cizellálták is szobraikat. Egyik, a homokba formázó szoboröntésről szóló cikkemben (5) megemlítettem, hogy igen érdekes volna bepillantást nyerni a régi korok öntödéinek műhelytitkaiba, pl. a régi görög és római iparművészeti műhelyek és öntödék berendezéseibe, munkamódszereibe. Már e cikkem megírásakor felvetődött bennem a gondolat, hogy megkísérlem a magyar szoboröntő mesterségnek a XIX. századtól kezdődő időszakának felderítését és végig kísérem jelen napjainkig, ami annál könnyebb feladatnak látszott, mert alig 120 esztendőről van szó. Nem véletlen az, hogy szobrászművészeink között többen, művészi pályára lépésük előtt szakmunkások voltak, akik csak később váltak, az egyes szobrászművészeti iskolák elvégzése után, érett és képzett művészekké. Az önálló nemzeti szobrászművészetért küzdő, lelkes első magyar szobrászművész Ferenczy István (1792—1856) maga is lakatos volt. Izsó Miklós (1831—1875) kőfaragólegény, Fadrusz János (1838—1903) lakatosinas. Hasonlóképpen munkásból küzdötte fel magát és nagy hírnévre tett szert Huszár Adolf (1843—1885), aki vasöntő volt. Róna József (1861—1939) eredetileg kereskedőinas, majd kőfaragósegéd volt. Balikó Sándor (1869—1928) először napszámos, majd lóápoló volt, később Fadrusz, majd Zala szobrászműhelyében dolgozott, és az első világháború után már egyik ércöntőműhelyben működött. Bálint János (1885— 1914) lakatosinasból lett művész. A jelenkor egyik kiváló művésze Mikus Sándor (1903) szintén mint vasmunkás kezdte pályáját. Az 1908-ban Budapesten született Laborcz Ferenc faszobrász-inasként kezdte művészeti pályáját, az 1911-ben született Pál Mihály kőfaragó volt. Kucs Béla, aki 1925-ben Ózdon született, 20 éves koráig, mint bányász dolgozott stb. Érthető tehát, hogy a magyar szobrászművességnek, vagyis a magyar szoboröntőknek is emléket óhajtanak e sorok állítani, mert a magyar szoboröntők, vagyis a volt mester- * Szakosztályunk 1956. X. 11-én megtartott ülésén elhangzott előadás.