Bányászati és Kohászati Lapok - Kőolaj és Földgáz, 1970 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1970-12-01 / 12. szám

A Magyar Olajipari Múzeum távlati fejlesztésének főbb kérdései Mint ismeretes, kereken egy esztendővel ezelőtt, 1969. szep­tember 27-én megnyílt a Dunántúli Olajipari Múzeum Zala­egerszegen. A szervezés és előkészítés nem irányult országos gyűjtésre és átfogó hatáskörű múzeum létrehozására. A szer­vezők és az előkészítő bizottság elképzelése az volt, hogy egy dunántúli olajipari, azaz pontosabban olaj­bányászati múzeumot hozzunk létre a zalai, illetve dunántúli olajbányászat történe­tének, fejlődésének bemutatására. De — mint mondani szo­kás — k evés közben jön meg az étvágy”, már a szervezés és elő­készítés időszakában az igények és lehetőségek szétfeszítették a dunántúli kereteket, és igényelték az országos méreteket tartalmi, gyűjtési és szerkezeti szempontból egyaránt. De nemcsak erről, hanem ennél sokkal többről van szó. Az előkészítő bizottság egyrészt nem számolt azzal a lelkesedéssel és óriási érdeklődéssel, amely a múzeum létesítésének gondolatát fogadta, másrészt a dunántúli olajipari tevékenységet nem lehet a magyar olajbányászat történetétől elválasztani; előbbi annak szerves része és törvényszerűen maga után vonja az országos méretre való bővítésnek az igényét. Ezen túlmenően szükség­szerűen jelentkezett a bányászati tevékenység illusztrálása mel­lett az olajipar egyéb ágazatainak a bemutatási igénye mind történelmi, mind szakmai, technikai, technológiai szempontból egyaránt. Mindezek, valamint a gyűjtési és rendelkezésre álló anyag sokrétűsége és gazdagsága, kényszerítették a szervezőket arra, hogy még a megnyitás előtt országos méretű múzeum létreho­zásának gondolatát pendítsék meg. Ezt a gondolatot fejtette ki dr. Lőrinc Imre nehézipari miniszterhelyettes is megnyitó be­szédében, és ennek szellemében fogunk hozzá a további munká­latokhoz, a gyűjtéshez és telepítéshez valamint a múzeum ala­pító okmányainak előkészítéséhez, így a működési engedély kiadása és a gyűjtési kör meghatározása már Magyar Olajipari Múzeum névre, országos hatáskörrel történt. És mi történt azóta? Az eltelt nem egészen egy esztendő alatt, csaknem húszezer látogatója volt a múzeumnak, amely a Gö­cseji Skanzen­nal egy egységként működik. Egyéni és csoportos látogatók — szakmabeliek és kívülállók, diákok, belföldiek és külföldiek — ezrei keresik és érdeklődnek a múzeum iránt. Iskoláknak, intézményeknek, üdülőknek, I­BUSZ-irodáknak a programjában szerepel az Olajipari Múzeum megtekintése. Szakmailag helyes — néha laikus —, de mindenképpen jóindu­latú tanácsokat, javaslatokat adnak a továbbfejlesztésre. Több belföldi és külföldi sajtóorgánum adott hírt; a rádió, a televízió számos alkalommal készített és közölt riportot a múzeumról. Mindezek azt bizonyítják, hogy történelmileg szükséges, a kö­zönség és a közvélemény részéről erősen igényelt vállalkozás volt a múzeum létrehozása. Mi a további teendő? Be kell vallanunk, a múzeum bizonyos tekintetben a létrehozásában közreműködő személyek egyéni íz­lésének, ismereteinek jegyeit hordja magán. Ezt bizonyítják a lengyelországi Bóbrkában levő olajipari skanzenban tett láto­gatásunk tapasztalatai is. Utóbbit nem véletlenül neveztük olajipari skanzennek. Az 1852-ben feltárt, még ma is működő olajmező berendezéseinek többsége eredeti helyén maradt és ezeket egészítették ki a lengyel olajipar más területein alkalma­zott gépekkel és eszközökkel. Más a profilja, a célja, mint a­­ miénknek, de mindenképpen eredeti és jó lett volna előbb meg­nézni, s az itt szerzett tapasztalatokat nálunk felhasználni. Ez a különbözőség azonban még nem baj. Hiszen minden múzeum, legyen az néprajzi, népművészeti vagy képzőművészeti, vagy akár műszaki múzeum, magán hordozza korának, létre­hozóinak ismereteit, ízlését, esztétikai igényességét. Ez alól a szabály alól a Magyar Olajipari Múzeum sem kivétel és sok olyan hiányosságról lehet beszélni, amelyek a létrehozásban közreműködő személyek szemléletéből, ízléséből, nem teljes ismereteiből fakadnak. Viszont valahol, valamikor, valakinek — bizonyos ismere­tekre, igényességre támaszkodva — a munkát el kellett kezdeni. A menet közben szerzett tapasztalatok alapján a hibákat ki lehet és ki kell küszöbölni. Éppen ezért a további fejlesztési tevékenységet szélesebb társadalmi alapokra kell helyezni, szak­mailag és műfajilag tájékozottabb, szélesebb látókörrel, na­gyobb ismeretanyaggal rendelkező kollektívák, testületek be­vonására van szükség. Ezen a téren elsősorban az OMBKE Kőolaj-, Földgáz- és Vízszakosztályára, az osztály szakcsoport­jaira, az OKGT-re és az olajipari múzeum baráti körére gondo­lunk. Ez idő szerint a múzeum szervezetileg az OGIL keretében — a Központi Bányászati és Vegyipari Múzeumhoz hasonlóan — költségvetési alapon működik. Az OGIL vezetőinek és illetékes szakembereinek a hozzáállása jó és a múzeum működése a je­lenlegi szinten biztosítva van. A múzeum vezetésével ideiglene­sen a szervező bizottság egy tagja lett megbízva, minél rövidebb időn belül meg kell azonban oldani a végleges vezetést. Kellő muzeológiai, a szakmában elméleti és gyakorlati ismeretekkel, de megfelelő tekintéllyel is rendelkező személyt kell a múzeum vezetésével megbízni. Ugyancsak kellő körültekintéssel kell a többi munkatársat, olajipari és muzeológiai szakembert is a jóvá­hagyott státusnak a betöltésére kiválasztani. A legsürgősebb teendő most a múzeum végleges gyűjtési kö­rének meghatározása, továbbá a végleges működési engedély kiadásának feltételét képező működési szabályzat kidolgozása. Ezek elsősorban muzeológiai problémák, folyamatban levő megoldásuk a múzeum szakvezetőinek, az OGIL-nak és a szer­vező bizottságnak a feladata. Nehezebb és bonyolultabb feladat a múzeum fejlesztési té­máinak összeállítása, végleges profiljának a kialakítása. Az elő­zőekben említett hibák elkerülése érdekében azonban ezt a mun­kát már nem lehet csak a múzeum munkatársaitól és a szer­vező bizottság tagjaitól várni. Ezt a feladatot szélesebb körű in­formációk szerzésével, közvélemény-kutatáson alapuló előké­szítéssel, megfelelő szakemberek és kollektívák bevonásával, igényes és magas színvonalú zsűrizéssel lehet megoldani. A mú­zeum munkatársai — az OGIL és a DKFV szakemberei — a fejlesztési alapelképzelést összeállították, amely azonban ko­rántsem teljes; mind tartalmi, szerkezeti, mind formai szem­pontból erősen kiegészítésre, módosításra szorul. Élénk viták folynak a múzeumi levéltár vagy okmánygyűjtemény és a föld­tani anyag kialakítása körül. Egyesek szerint elég egy reprezen­tatív válogatású okmány- vagy dokumentum- és maggyűjte­mény, amely az olajipar általános tevékenységét, fejlődését mu­tatná be időrendi és strukturális szempontból. Véleményünk szerint célszerűbb lenne egy szaklevéltárat és egy teljes doku­mentációval ellátott maggyűjteményt létrehozni, mert a múze­umnak az előzőekben említett célok mellett egyre inkább a tudo­mányos és kutatási munka lehetőségeit kell biztosítani. Ezek alátámasztására szeretnék hivatkozni a Közalkalmazottak Lap­jának 1970. augusztus 8-i számában dr. Kaszab Zoltán akadé­miai levelező tag, a Természettudományi Múzeum főigazga­tójának tollából megjelent cikkre: „Országos múzeumainkban. * A magyar szénhidrogénipar ma hazánk gazdasági életének egyik leg­számottevőbb pillére. Az izmos jelen és az ígéretes holnap szinte követeli a küzdelmes tegnap megismerését, mert csak a múlt megbecsülésén épülhet fel a biztos jövő. Lapunk örömmel ad helyt a magyar kőolajbányászat egyik leg­régibb és legilletékesebb munkása, egyben a szakmai múlt leglelkesebb istá­polója gondolatokat ébresztő írásának, kitárva hasábjait a termékeny és építő hozzászólások előtt! (A szerkesztő.)

Next