Barátság, 2007 (14. évfolyam, 1-6. szám)

2007 / 4. szám - Hegedűs Sándor: Kodály Zoltán (1882-1967)

Hegedű-gordonka Szonátája (1914), gordonka Szó­lószonátája (1915) mellett igyekezett legalább utólag megteremteni, amit a nemzet korábbi évszázadai­ban elmulasztott: a míves szövegre, zongorakíséret­tel előadható műdalt. A Megkésett melódiák más költő­óriásokéi mellett Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, és Himfy sorait erősítette, formálta zenei élménnyé. Ezeket azonban csak a háború után mutatták be. 1919 elején a Zeneakadémia aligazgatójává nevez­ték ki. A tanácsköztársaság idején a zenei direktóri­um tagja volt. (Fantasztikus névsor: Bartók, Kodály, Reinitz Béla és Dohnányi Ernő!) Erős eltökéltségük volt a magyar zeneművészet, a zenei élet, a zene- és énekoktatás megújítására, valamint a zene mindenki számára elérhetővé tételére. A „Legyen a zene minden­kié!" kodályi jelmondata is ekkor körvonalazódott először. Ugyan ők csak a művészetpolitikára kon­centráltak, a tanácsköztársaság azonban proletár­­diktatúra volt, így bukása minden művészeti hívét is diszkreditálta. (Babits, Móricz, Móra, Tóth Árpád, de Kodályék is hosszú időre méltatlan és igaztalan tá­madásoknak voltak kitéve.) Kodályt (Dohnányihoz hasonlóan) leváltották zeneakadémiai vezetői tisztségéből és tanárként is kényszerszabadságra küldték. Ismét a népdalgyűj­tés lett a menedéke. Ebben az időszakban adták ki Bartókkal az Erdélyi magyarság című székely dalvá­logatást. Nagy visszhangot kiváltó művel került vissza a hivatalos zenei életbe. Az Óbuda, Buda és Pest egye­sülésének félszáz éves jubileumára komponált Psal­mus Hungaricusa, 1923-ban óriási, a sajtóban is hosz­­szan ünnepelt siker, amely után ismét taníthatott a Zeneakadémián. Külföldön is felfigyeltek e művére: Svájcban, Német- és Olaszországban, Nagy-Britan­­niában, valamint Hollandiában, majd az Egyesült Államokban adták elő. (Bartók népszerűsítő közre­működésével Nyugat-Európában több zongora- és zenekari darabja is pódiumra került.) 1923 és 1929 között rendszeresen tartott szerzői esteket, ahol új dalait, kórusműveit ismerhette meg a közönség. Különösen felfigyeltek az első két, fiú­kórusra írt feldolgozására: a Túrót eszik a cigányra és Villő­­re. 1926-ban a magyar népdalkultúra Kodály segítsé­gével bevette, meghódította a Magyar Királyi Ope­raház színpadát is. Háry János című dalszínműve Garay János elbeszélő költeményét (Az obsitos) ál­modta és értelmezte át. A Kodály által írt zenében a feldolgozott magyar népdalok és a verbunkos mu­zsika egyenrangú társa a többi zenei elemnek. Nem véletlen, hogy olyannyira meghódította a magyar szíveket. (A Háry-szvit pedig Barcelonától Párizsig és a világvevő rádiók jóvoltából ugyanezt tette min­denkivel, aki csak a hallgatója lett.) A trianoni trauma különösen fogékonnyá tette az elcsatolt területek iránti sóvárgásra az embereket s ez ösztönzőleg hatott az ilyen helyekről származó kulturális értékek befogadására is. A két zenekari mű, a zongorára is átírt Marosszéki táncok (1930), il­letve a Galántai táncok (1933), valamint a Székely fonó című daljáték (1932), sikere azonban nemcsak ebből adódott. Ha ez lett volna egyedüli érdemük, s nincs mögöttük kirobbanó művészi teljesítmény, aligha söpört volna olyan viharirammal végig a világ kon­certtermein, mint ahogyan tette: New York, Drezda, London, Cincinnati, Chicago közönsége rajongott értük. Ezután külföldi megrendelésekkel is megkeresték. A Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumi hangversenyükhöz kértek tőle darabot, s 1934-ben meg is tartják a Concerto ősbemutatóját. Az amster­­dami Concertgebouw felkérésére a Felszállott a páva című népdalfeldolgozás zenekari átiratát (variációk egy magyar népdalra) készítette el (1938-1939). Az 1936-ban bemutatott Budavári Te Deumot a londoni rádió is műsorára tűzte. A fasizmus térnyerése idején többször is felemelte a szavát. 1938-ban a harminchárom igaz ember egyi­ke volt, aki a Pesti Napló hasábjain nevét adva, eg­zisztenciáját sem féltve, tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1940-ben a Norvégia német megszállása feletti döbbenet hatására zenésítette meg Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat. Petőfi-kórusai (a Csatadal, a Rabhazának fiai, az Isten csodája) ahogy egyik ké­sei méltatója fogalmazta meg „a magyar kulturális és nemzeti függetlenség eszméjét hirdették egy olyan korban, amely egyre inkább kiszolgáltatta magát az elnyomó német hatalmaknak". A II. világháborút itthon élte végig. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1945-ben a nem kis kockázatot jelentő zsidómentésben is részt vett, miközben 1944 decem­berétől 1945. február első napjaiig maga is bujkálni kényszerült. A Próféta utcai irgalmas zárda pincé­jében vészelték át feleségével a budapesti ostromot. Ott írta meg azt a Missa brevist, ami a főváros első zenei bemutatója volt, miközben Budán még javában dörögtek a fegyverek. (1945. február 11-én az Opera­ház alsó ruhatárában volt az ősbemutató.) 1946-1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia el­nöke volt, de a Magyar Művészeti Tanács és egy ideig a Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökeként is dolgozott. Nemzetgyűlési képviselővé választot­ták, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazga­tósági tanácsa elnökévé is. 1951-től a frissen alakult Zenetudományi Bizottság elnöke volt. 1960-ban a híres oxfordi egyetem, 1964-ben a berlini Humboldt Egyetem avatta díszdoktorává. A Nemzetközi Nép­zenei Tanács elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagó­giai Társulat díszelnökévé választották. A háború után korszakában érdeklődése főképp a kórusművészet - benne az egyházi kórusművek - felé irányult. 1948-ban egy zsidó liturgikus dallam és héber szöveg felhasználásával írt Adoration (ké­sőbb: Naphimnusz) és az 50. genfi zsoltár, az 1951-ben írt 114. genfi zsoltár, az 1965-ös dalmű, az Epithaphium Joannis Hunyadi, valamint a 1966-os datálású két, or­­gonakíséretes kórusmű, a Laudes organi és a Magyar mise jelezték még apadatlan alkotói erejét.

Next