Barátság, 2007 (14. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 4. szám - Hegedűs Sándor: Kodály Zoltán (1882-1967)
Hegedű-gordonka Szonátája (1914), gordonka Szólószonátája (1915) mellett igyekezett legalább utólag megteremteni, amit a nemzet korábbi évszázadaiban elmulasztott: a míves szövegre, zongorakísérettel előadható műdalt. A Megkésett melódiák más költőóriásokéi mellett Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, és Himfy sorait erősítette, formálta zenei élménnyé. Ezeket azonban csak a háború után mutatták be. 1919 elején a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. A tanácsköztársaság idején a zenei direktórium tagja volt. (Fantasztikus névsor: Bartók, Kodály, Reinitz Béla és Dohnányi Ernő!) Erős eltökéltségük volt a magyar zeneművészet, a zenei élet, a zene- és énekoktatás megújítására, valamint a zene mindenki számára elérhetővé tételére. A „Legyen a zene mindenkié!" kodályi jelmondata is ekkor körvonalazódott először. Ugyan ők csak a művészetpolitikára koncentráltak, a tanácsköztársaság azonban proletárdiktatúra volt, így bukása minden művészeti hívét is diszkreditálta. (Babits, Móricz, Móra, Tóth Árpád, de Kodályék is hosszú időre méltatlan és igaztalan támadásoknak voltak kitéve.) Kodályt (Dohnányihoz hasonlóan) leváltották zeneakadémiai vezetői tisztségéből és tanárként is kényszerszabadságra küldték. Ismét a népdalgyűjtés lett a menedéke. Ebben az időszakban adták ki Bartókkal az Erdélyi magyarság című székely dalválogatást. Nagy visszhangot kiváltó művel került vissza a hivatalos zenei életbe. Az Óbuda, Buda és Pest egyesülésének félszáz éves jubileumára komponált Psalmus Hungaricusa, 1923-ban óriási, a sajtóban is hoszszan ünnepelt siker, amely után ismét taníthatott a Zeneakadémián. Külföldön is felfigyeltek e művére: Svájcban, Német- és Olaszországban, Nagy-Britanniában, valamint Hollandiában, majd az Egyesült Államokban adták elő. (Bartók népszerűsítő közreműködésével Nyugat-Európában több zongora- és zenekari darabja is pódiumra került.) 1923 és 1929 között rendszeresen tartott szerzői esteket, ahol új dalait, kórusműveit ismerhette meg a közönség. Különösen felfigyeltek az első két, fiúkórusra írt feldolgozására: a Túrót eszik a cigányra és Villőre. 1926-ban a magyar népdalkultúra Kodály segítségével bevette, meghódította a Magyar Királyi Operaház színpadát is. Háry János című dalszínműve Garay János elbeszélő költeményét (Az obsitos) álmodta és értelmezte át. A Kodály által írt zenében a feldolgozott magyar népdalok és a verbunkos muzsika egyenrangú társa a többi zenei elemnek. Nem véletlen, hogy olyannyira meghódította a magyar szíveket. (A Háry-szvit pedig Barcelonától Párizsig és a világvevő rádiók jóvoltából ugyanezt tette mindenkivel, aki csak a hallgatója lett.) A trianoni trauma különösen fogékonnyá tette az elcsatolt területek iránti sóvárgásra az embereket s ez ösztönzőleg hatott az ilyen helyekről származó kulturális értékek befogadására is. A két zenekari mű, a zongorára is átírt Marosszéki táncok (1930), illetve a Galántai táncok (1933), valamint a Székely fonó című daljáték (1932), sikere azonban nemcsak ebből adódott. Ha ez lett volna egyedüli érdemük, s nincs mögöttük kirobbanó művészi teljesítmény, aligha söpört volna olyan viharirammal végig a világ koncerttermein, mint ahogyan tette: New York, Drezda, London, Cincinnati, Chicago közönsége rajongott értük. Ezután külföldi megrendelésekkel is megkeresték. A Chicagói Filharmonikusok ötven éves jubileumi hangversenyükhöz kértek tőle darabot, s 1934-ben meg is tartják a Concerto ősbemutatóját. Az amsterdami Concertgebouw felkérésére a Felszállott a páva című népdalfeldolgozás zenekari átiratát (variációk egy magyar népdalra) készítette el (1938-1939). Az 1936-ban bemutatott Budavári Te Deumot a londoni rádió is műsorára tűzte. A fasizmus térnyerése idején többször is felemelte a szavát. 1938-ban a harminchárom igaz ember egyike volt, aki a Pesti Napló hasábjain nevét adva, egzisztenciáját sem féltve, tiltakozott a zsidótörvények ellen. 1940-ben a Norvégia német megszállása feletti döbbenet hatására zenésítette meg Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat. Petőfi-kórusai (a Csatadal, a Rabhazának fiai, az Isten csodája) ahogy egyik kései méltatója fogalmazta meg „a magyar kulturális és nemzeti függetlenség eszméjét hirdették egy olyan korban, amely egyre inkább kiszolgáltatta magát az elnyomó német hatalmaknak". A II. világháborút itthon élte végig. 1943-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. 1945-ben a nem kis kockázatot jelentő zsidómentésben is részt vett, miközben 1944 decemberétől 1945. február első napjaiig maga is bujkálni kényszerült. A Próféta utcai irgalmas zárda pincéjében vészelték át feleségével a budapesti ostromot. Ott írta meg azt a Missa brevist, ami a főváros első zenei bemutatója volt, miközben Budán még javában dörögtek a fegyverek. (1945. február 11-én az Operaház alsó ruhatárában volt az ősbemutató.) 1946-1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, de a Magyar Művészeti Tanács és egy ideig a Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökeként is dolgozott. Nemzetgyűlési képviselővé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsa elnökévé is. 1951-től a frissen alakult Zenetudományi Bizottság elnöke volt. 1960-ban a híres oxfordi egyetem, 1964-ben a berlini Humboldt Egyetem avatta díszdoktorává. A Nemzetközi Népzenei Tanács elnökévé, a Nemzetközi Zenepedagógiai Társulat díszelnökévé választották. A háború után korszakában érdeklődése főképp a kórusművészet - benne az egyházi kórusművek - felé irányult. 1948-ban egy zsidó liturgikus dallam és héber szöveg felhasználásával írt Adoration (később: Naphimnusz) és az 50. genfi zsoltár, az 1951-ben írt 114. genfi zsoltár, az 1965-ös dalmű, az Epithaphium Joannis Hunyadi, valamint a 1966-os datálású két, orgonakíséretes kórusmű, a Laudes organi és a Magyar mise jelezték még apadatlan alkotói erejét.