Barátság, 2007 (14. évfolyam, 1-6. szám)
2007 / 4. szám - Hegedűs Sándor: Kodály Zoltán (1882-1967)
Évforduló Kodály Zoltán (1882-1967) Amennyiben csak azt tudná róla az ember, hogy annak a hat személynek az egyike, aki háromszor is megkapta a legnagyobb magyarországi művészi elismerést, a Kossuth-díjat (ő az egyetlen, aki kétszer kapta meg annak „Nagydíj" fokozatát), s azt, hogy már a II. világháború előtt is neki ítélték a Corvin-koszorút - sejtheti, hogy kiemelkedő alkotó volt. Arról az értelmiségiről, aki nem félt nemet mondani Rákosi Mátyásnak, visszautasítva egy új, korszerűbb magyar himnusz megkomponálására adott utasítását (s egy másik beszélgetésükön pedig legendásan szokatlan szemtelenséggel válaszolt egy fenyegetésére: „én is sok rosszat hallok magáról") -feltétlenül elhiszi, hogy emberként sem lehetett akárki. Aki tüntetőleg elment felköszönteni a miniszterelnökségéből és pártjából is kitaszított Nagy Imrét a születésnapján, aki ülve mert maradni a szovjet himnusz alatt egy 1957-es ünnepségen, s szót emelt a letartóztatottakért, az 1956-os tevékenységük miatt elítéltekért - az polgárként és humanistaként is példát adott. Kodály Zoltán tetteire és szavára valóban nemzedékek figyeltek. A nacionalizmus idején a szomszéd népek és nemzetiségeink kultúrájának egyik szószólója, fasizálódás, majd a túlhajszolt „szovjetmajmolás" idején buzgó nemzeti értékmentő volt. Az 1960-as években is gyakran figyelmeztetett: „értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, hanem magyar is egyszersmind. [...] Minél több közünk van az európai kultúrához, annál nagyobbra nő a magunké is." 1882. december 26-án született Kecskeméten. Milyen idős korban a legjobb elkezdeni a zenetanulást? - kérdezték tőle egy interjúban. Kilenc hónappal a születés előtt. És ez nem tréfa - mondta. Biztos vagyok benne, hogy nem jutottam volna annyira a zenében, amennyire jutottam, ha apám, kilenc hónappal születésem előtt, nem játszott volna rendszeresen vonósnégyeseket kecskeméti otthonában. Ezeket anyám is naponta hallotta - egészítette ki a feleletét. Édesapja, Kodály Frigyes vasúti tiszt volt, s ebből adódóan többször is költözésre kényszerült a családjával. Egy rövid ideig Szobon éltek. Zoltán mindössze két éves, amikor Galántára, s kevesebb mint tíz, amikor Nagyszombatra költöznek, hogy apja átvegye a helyi állomásfőnökség irányítását. A vasúti tárcsa mellett a hegedűvonó is jól járt a kezében, több egykorú ismerője megemlíti, hogy nagyszerűen játszott a hangszerén. Zoltán édesanyja, Jalovetzky Paulina - aki egy lengyel származású vendéglős lánya volt - zongorán és énekkel kísérte a játékát. A hangszer- és zeneismeretet (a zenei anyanyelvet) jószerével a beszéddel együtt tanulhatta meg. „A Galántán töltött idő gyermekkorom legszebb hét esztendeje volt" - hangsúlyozta visszaemlékezéseiben. Ez a Nagyszombattól és Nyitrától nagyjából egyforma, Pozsonytól valamivel nagyobb távolságra fekvő település három kultúrkincset őrzött: a magyar mellett a - lakossága mintegy 10-10%-át adó - németekét és szlovákokét is. Tánceseményben, dalélményben, elevenen élő népszokások látványában bővelkedett az a hét esztendő. A helyi cigányok muzsikája is gyakran szórakoztatta. Egyik életrajzírója, Bartkó Júlia megemlíti: „Galántán jó muzsikus cigányok voltak. Az újat - szerencsére - nem nagyon tudták, a lassú közlekedés lassan hozta hozzájuk a városi selejtet. Szívesebben húzták a múlt dalait, a verbunkosokat, férfiasan rátarti táncokat, fergeteg csárdásokat. Kodály a kor előítéleteivel ellentétben jóba volt a cigánygyerekekkel. Némi tisztelettel nézett fel ösztönös hangszertudásukra, villámgyors felfogóképességükre." Ezt igazán megbecsülhette, hiszen maga is a saját erejéből tanulta a hangszeres zenét. Hegedűre édesapja, zongorára anyukája tanította. A brácsázás és gordonkázás alapjait, alighanem pont a zenekar