Barikád, 2011. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)

2011-03-17 / 11. szám

Kiegyezés (1867) Az 1867-1918 közötti időszak a magyar történelemben a dualizmus időszaka, mely különösen gazdasági téren látványos eredményeket hozott számunkra. A magyar malomipar világhírnévre tett szert, boraink, pezsgőink Európa-szerte keresettek voltak, s konzervek millióit ex­portálták külföldre. Az oktatási rendszernek köszönhetően találmányok ezrei születtek magyar feltalálók nyomán, s a millenniumi ünnepségsorozatra igazi világvárossá fejlődött Budapest. 1867-ig azonban rögös és nehéz út vezetett, mely sok szenvedéssel és lemondással járt. 1849. augusztus 13-án Világosnál véget ért egy álom. A szabadsá­gáért küzdő nemzet, az orosz beavatkozás miatt kialakult túlerő következtében letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. E csele­kedettel Görgey azt fejezte ki, hogy Magyarországot nem a Habs­burgok győzték le. E lépéssel tovább fokozták a törvénytelenül magyar királyi címet viselő I. Ferenc József gyűlöletét, aki sosem tudta igazán megbocsátani a magyarságnak a szabadságharc alatt birodalmát ért megaláztatásokat. Nem véletlen, hogy élete végé­ig hálószobájának falára aggatott négy festménye közül kettő a magyar szabadságharcot ábrázolta, emlékeztetve a számára kese­rű emlékekre. 1849 őszétől kezdetét vette a megtorlás időszaka, mely bár Haynau nevével kapcsolódott össze, de az uralkodó teljes egyetértésével zajlott. Több mint száz kivégzés, ezrek bebörtönzése, s kényszersorozások nehezítették a lakosság életét a vereség után. A magyar lakosság elkeseredése sok formában megmutatkozott. Bár az uralkodó nem volt babonás, életét mégis végigkísérte a Bat­thyány család átka, mely szerint: „Az élete csak rombolás legyen, s a gyermekei nyomorultul pusztuljanak el!” Emellett a magyar köznyelv egy átkát is ismerte, mely szerint a 13 kivégzett aradi tá­bornokért 13 családtagja életével kell fizetnie. S ha ő nem is hitt ebben, tény, élete folyamán tragédiák sorával kellett szembenéznie. Első gyermeke egyéves korában halt meg, testvérét Mexikóban vé­gezték ki, felesége, Sissi egy olasz anarchista áldozata lett, Rudolf fia öngyilkosságot követett el, s a trónörökös unokaöccse, Ferenc Ferdinánd, Szarajevóban lett merénylet áldozata. 1850-ben azon­ban a nemzetközi közvélemény - politika olyan hangosan követelte az uralkodótól a terror felszámolását, hogy az végül menesztette a gyűlölt Haynaut. Az ezt követő időszak azonban továbbra sem hozott sok jót hazánkra nézve. 1850-től kezdetét vette a neoabszo­lutizmus kora, mely során hazánk területi egységét is felszámolták azzal, hogy Erdélyt, a horvát területeket, a Határőrvidéket lecsatol­ták, sőt a déli részeken létrehozták a Szerb Vajdaságot. Az uralkodó nyomására felszámolták a több mint 800 éve létező vármegyerend­szert is, ránk kényszerítették az osztrák adó- pénzügyi­ és oktatási rendszert, miközben nyílt germanizálás folyt. A rendszer fenntar­tása érdekében hivatalnokok ezrei érkeztek az osztrák területekről, rendőrök, zsandárok, katonák ezrei őrizték a rendet, akik munkáját besúgók százai segítették. A nemzet ellenállt. Voltak olyanok, akik a reménytelenség ellenére a nyílt szembeszállást választották, mint Libényi János szabólegény, aki 1853-ban sikertelen merényletet kí­sérelt meg az uralkodó ellen, s tettéért életével fizetett. A nemzet többsége azonban Deák Ferenc mögé sorakozott, aki a passzív el­lenállást vállalta, így a magyar nemesség, értelmiség egy jelentős része nem működött együtt az udvarral. Nem vállaltak hivatalt, a rendeleteket kijátszották, és méltóképpen ápolták a szabadságharc emlékét. E légkör és a Kossuth vezette emigráció fenyegető réme Ferenc Józsefet egyre inkább a magyarokkal történő megegyezés­re sarkallta. Ráadásul a birodalom külpolitikai kudarcok sorát élte át, s nagyhatalmi státusza került komoly veszélybe. Az uralkodó ajánlatai, melyek meg sem közelítették az 1848-ban kivívott áprili­si törvények tartalmát, elfogadhatatlanok voltak Deákék számára, akiket az ellenállás miatt viszont az anyagi csőd fenyegetett. Végül Ferenc József is belátta, többet kell adnia, s burkolt utalására Deák 1865-ben a Pesti Napló hasábjain válaszolt. Álláspontjában kitért arra, hogy hazánk bizonyos kérdésekben hajlandó engedni 48-hoz képest, de az alkotmányossághoz, és a birodalmon belüli nagyfokú önállósághoz ragaszkodunk. Így kezdődtek meg a tárgyalások a két fél között, amelyek során magyar részről Deák mellett egyre na­gyobb szerepet játszott gróf Andrássy Gyula. A gróf jelenléte azért különös, mert 1851-ben Ferenc József parancsára kivégezték. Mivel ekkor Andrássy emigrációban élt, az ítéletet jelképesen hajtották végre, vagyis nevét felírták egy táblára, melyet felakasztottak. Az uralkodó amnesztia-rendelete után térhetett csak haza, és onnantól Deák táborát erősítette. S hogy a helyzet még drámaiabb legyen, a kiegyezési tárgyalások sikere után az uralkodó az általa 16 éve ha­lálra szánt Andrássyt nevezte ki miniszterelnöknek. Azt a személyt, aki 1867. június 8-án az esztergomi érsekkel egyetemben helyezte a Szent Koronát az uralkodó fejére, mellyel Ferenc József törvényes magyar uralkodóvá vált. A koronázási szertartás egyetlen nehézsé­gét az uralkodó kis fejmérete okozta, ami miatt a koronát parafával bélelték ki belülről, hogy az ne csússzon le az uralkodó fejéről. A szertartáshoz tartozott még, hogy a koronázás után Ferenc József a Lánchíd pesti oldalán felállított dombra fellovagolva a négy égtáj felé sújtott kardjával, mellyel kifejezte, hogy az országot ért táma­dás esetén megvédené hazánkat. A domb a 72 vármegyéből hozott földből állt össze. Tanár úr BARIKÁD MAGÁNÓRA 2011. március 17. www.barikad.hu 29

Next