Barikád, 2011. január-március (3. évfolyam, 1-13. szám)
2011-03-17 / 11. szám
Kiegyezés (1867) Az 1867-1918 közötti időszak a magyar történelemben a dualizmus időszaka, mely különösen gazdasági téren látványos eredményeket hozott számunkra. A magyar malomipar világhírnévre tett szert, boraink, pezsgőink Európa-szerte keresettek voltak, s konzervek millióit exportálták külföldre. Az oktatási rendszernek köszönhetően találmányok ezrei születtek magyar feltalálók nyomán, s a millenniumi ünnepségsorozatra igazi világvárossá fejlődött Budapest. 1867-ig azonban rögös és nehéz út vezetett, mely sok szenvedéssel és lemondással járt. 1849. augusztus 13-án Világosnál véget ért egy álom. A szabadságáért küzdő nemzet, az orosz beavatkozás miatt kialakult túlerő következtében letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. E cselekedettel Görgey azt fejezte ki, hogy Magyarországot nem a Habsburgok győzték le. E lépéssel tovább fokozták a törvénytelenül magyar királyi címet viselő I. Ferenc József gyűlöletét, aki sosem tudta igazán megbocsátani a magyarságnak a szabadságharc alatt birodalmát ért megaláztatásokat. Nem véletlen, hogy élete végéig hálószobájának falára aggatott négy festménye közül kettő a magyar szabadságharcot ábrázolta, emlékeztetve a számára keserű emlékekre. 1849 őszétől kezdetét vette a megtorlás időszaka, mely bár Haynau nevével kapcsolódott össze, de az uralkodó teljes egyetértésével zajlott. Több mint száz kivégzés, ezrek bebörtönzése, s kényszersorozások nehezítették a lakosság életét a vereség után. A magyar lakosság elkeseredése sok formában megmutatkozott. Bár az uralkodó nem volt babonás, életét mégis végigkísérte a Batthyány család átka, mely szerint: „Az élete csak rombolás legyen, s a gyermekei nyomorultul pusztuljanak el!” Emellett a magyar köznyelv egy átkát is ismerte, mely szerint a 13 kivégzett aradi tábornokért 13 családtagja életével kell fizetnie. S ha ő nem is hitt ebben, tény, élete folyamán tragédiák sorával kellett szembenéznie. Első gyermeke egyéves korában halt meg, testvérét Mexikóban végezték ki, felesége, Sissi egy olasz anarchista áldozata lett, Rudolf fia öngyilkosságot követett el, s a trónörökös unokaöccse, Ferenc Ferdinánd, Szarajevóban lett merénylet áldozata. 1850-ben azonban a nemzetközi közvélemény - politika olyan hangosan követelte az uralkodótól a terror felszámolását, hogy az végül menesztette a gyűlölt Haynaut. Az ezt követő időszak azonban továbbra sem hozott sok jót hazánkra nézve. 1850-től kezdetét vette a neoabszolutizmus kora, mely során hazánk területi egységét is felszámolták azzal, hogy Erdélyt, a horvát területeket, a Határőrvidéket lecsatolták, sőt a déli részeken létrehozták a Szerb Vajdaságot. Az uralkodó nyomására felszámolták a több mint 800 éve létező vármegyerendszert is, ránk kényszerítették az osztrák adó- pénzügyi és oktatási rendszert, miközben nyílt germanizálás folyt. A rendszer fenntartása érdekében hivatalnokok ezrei érkeztek az osztrák területekről, rendőrök, zsandárok, katonák ezrei őrizték a rendet, akik munkáját besúgók százai segítették. A nemzet ellenállt. Voltak olyanok, akik a reménytelenség ellenére a nyílt szembeszállást választották, mint Libényi János szabólegény, aki 1853-ban sikertelen merényletet kísérelt meg az uralkodó ellen, s tettéért életével fizetett. A nemzet többsége azonban Deák Ferenc mögé sorakozott, aki a passzív ellenállást vállalta, így a magyar nemesség, értelmiség egy jelentős része nem működött együtt az udvarral. Nem vállaltak hivatalt, a rendeleteket kijátszották, és méltóképpen ápolták a szabadságharc emlékét. E légkör és a Kossuth vezette emigráció fenyegető réme Ferenc Józsefet egyre inkább a magyarokkal történő megegyezésre sarkallta. Ráadásul a birodalom külpolitikai kudarcok sorát élte át, s nagyhatalmi státusza került komoly veszélybe. Az uralkodó ajánlatai, melyek meg sem közelítették az 1848-ban kivívott áprilisi törvények tartalmát, elfogadhatatlanok voltak Deákék számára, akiket az ellenállás miatt viszont az anyagi csőd fenyegetett. Végül Ferenc József is belátta, többet kell adnia, s burkolt utalására Deák 1865-ben a Pesti Napló hasábjain válaszolt. Álláspontjában kitért arra, hogy hazánk bizonyos kérdésekben hajlandó engedni 48-hoz képest, de az alkotmányossághoz, és a birodalmon belüli nagyfokú önállósághoz ragaszkodunk. Így kezdődtek meg a tárgyalások a két fél között, amelyek során magyar részről Deák mellett egyre nagyobb szerepet játszott gróf Andrássy Gyula. A gróf jelenléte azért különös, mert 1851-ben Ferenc József parancsára kivégezték. Mivel ekkor Andrássy emigrációban élt, az ítéletet jelképesen hajtották végre, vagyis nevét felírták egy táblára, melyet felakasztottak. Az uralkodó amnesztia-rendelete után térhetett csak haza, és onnantól Deák táborát erősítette. S hogy a helyzet még drámaiabb legyen, a kiegyezési tárgyalások sikere után az uralkodó az általa 16 éve halálra szánt Andrássyt nevezte ki miniszterelnöknek. Azt a személyt, aki 1867. június 8-án az esztergomi érsekkel egyetemben helyezte a Szent Koronát az uralkodó fejére, mellyel Ferenc József törvényes magyar uralkodóvá vált. A koronázási szertartás egyetlen nehézségét az uralkodó kis fejmérete okozta, ami miatt a koronát parafával bélelték ki belülről, hogy az ne csússzon le az uralkodó fejéről. A szertartáshoz tartozott még, hogy a koronázás után Ferenc József a Lánchíd pesti oldalán felállított dombra fellovagolva a négy égtáj felé sújtott kardjával, mellyel kifejezte, hogy az országot ért támadás esetén megvédené hazánkat. A domb a 72 vármegyéből hozott földből állt össze. Tanár úr BARIKÁD MAGÁNÓRA 2011. március 17. www.barikad.hu 29