Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Sarusi Mihály: Petőfi: más

Ne más. Mi más. Mis, más. Másmás. Hogymás. ... Ő is, mi is, pisze, pisze, vesszünk össze! — Petőfi a pecsovicsok közötti Már szinte a szerszámját fogja (örömében) — hogy ilyet egyáltalán álmod­hat — a huszadik század végi háborodottja. Végre Petőfi is a másság pártját fogja! (Mondom, ki ezt, ki azt.) Amikor magyarnak áll lengyel, angol, német, oláh, rác, bárki — valóban: más — emberfia, Petőfi másnak megy. Szülőanyja szlovák, édesatyja rác (valamennyire), amúgy meg ékelme a franciákba szerelmes, úgyhogy kedvire választhat valami mást. Hiába, ha egyszer az ember Petőfi. Aki, mint a világszabadság magyar világpolgár híve, jól tudta, karddal kell fogadnunk a ránk törő, másságukat reánk kényszeríteni igyekvő világhódítókat s nemkülönben másság(h)barát szomszédbélieket! Más. — Csak­­hogy ilyen jól ütött ki a dolog:) oda ne csinálj! Maga alá, hisz aki MÁS (akar lenni, mint a többi, ki nem maga alá piszkol, csak úgy rendesen az árnyékszéken viszi dűlőre a dolgokat), mi mást tehet? Petőfi mássága. (— Haha — mondaná Kurta Miska). Abba kapaszkodott, ami e drága földhöz (néphez) — nyelvhez köthette. A hazához, s nem abba, mi mindettől elidegenítené. Hogyne, ezernyolcszáznegyvennyolcban (s egy darabig ezernyolcszáznegyven­­kilencben) efféle — hogy ne mondjam: más — idők jártak. Mások, mint e másak. A labanc kussolt, vagy eliszkolt őshazájába, a Lajtán túlra. Netán Zágrábba s más mássághonokba húzódott, szétnézni, ki fizet jobban, ha elárult fajtájára vezeti? Petőfi Sándor — valóban! — más volt. Más, mint aki büszkén veri (ma) a mellét: biza egy szalmaszálat nem ten­ne arrább, ha avval — önmaga, a maga haszna helyett — nemzetét szolgálná. Hogyne — másságvitézei a Pokol-bugyorból —, 1848-ban, 150 évekkel ezelőtt más világ vót! Nyilván azért tudott az ország összefogni (hogy ne mondjam Labanc - Európátokkal szemben!).

Next