Bárka, 2001 (9. évfolyam, 2-6. szám)
2001 / 2. szám - MŰHELY - Gyulai Ábrahám: A halhatatlan szegénylegény: Marx József: Jancsó Miklós két és több élete
Gyulai Ábrahám 109 m? Igen nagy valószínűséggel A másli című novellája adta gondolati magját a Szegénylegényeknek. Az áruló hord benne máskit. Ennyi elég volt ahhoz, hogy ketten, Jancsó és Hernádi, kitalálják hozzá a pusztát, a sáncot, a rabokat és őröket, a pandúrokat és a betyárokat. A néprajzot is hallgató, volt Muharaytáncos Jancsó, ismerte népét. A viszonylagosságát. Veszelka Imre, betyár: Latinovits egyarcán, lehetett csendőr, s az is. És fordítva. Mint a történelmi sorsfordulók után. Képalkotás már teljesen új módon: a néző Somló Tamással együtt áll a kamera mögött, s a kamera körbe jár, nem engedi el ábrázolandó áldozatát. A szövegek szárazak, ridegek, pattogósak, a kérdésekre választ sem várnak. Mindent tudunk, bevallod vagy sem, érdektelen. Eltűnsz, ha úgy tetszik, megkerülsz, ha úgy akarjuk. Egy adalék: A filmet — a mai magyar nézőnek teljesen hihetetlen módon — 1 195 000 néző látta, a szerző párizsi ösztöndíjat kapott, „ügyeletes” cannes-i ember lett. Elérte a „tűrt” kategóriát, meg az 1967. évi Játékfilmszemle fődíját, meg a legjobb rendezés díját. Mi, akkori egyetemi diákok elkezdtük a garbós Jancsót divatolni. Nekünk ő volt a különös, az egyedi, az értelmezett, a viták embere, akit lehetett utálni, szeretni, de nem lehetett nem tudni róla. Csillagosok, katonák. Egy olyan film, ami behozta az árát. Nemeskürty emlékei szerint: „Két hete folyt a munka, amikor a Moszfilm igazgatója azt mondta nekem: — Nos, István, most kimegyünk Kosztromába és megnézzük a forgatást.— Mondtam, nagyon örülök, hogy ezt szóba hozta, de most már nem mehetünk, ugyanis a forgatás befejeződött. Teljesen elképedt s azt mondta, hát ez egy őrület... ” Kinek nem tetszett? Karinthy Cini: „Szadista film... ” Darvas József: „...nem tetszett. Művészileg sem, eszmeileg sem. ” Kinek tetszett? Almási Miklós: „...a történelem és a harc mezején meghúzódó őseredeti pátosz..." Fehér Ferenc: „... a szó legszebb értelmében alkalmi költészet. .. ’’ Még szinte be sem mutatták a Csillagosokat, már kész a Csend és kiáltás. A 16 napos forgatásra Kiskunszentmiklóson, Selyem Zsiga tanyáján került sor. A film a filmszínészet magasiskolája. Álomszerű jancsói dinamika. Fantasztikus légkör. A film nem illusztrálta a történetet, a film maga volt a kép. Talány, szeretet, közvetlenség. „Alföldi tanyaudvart így még nem fényképeztek — állítja naplójában Fodor András Ingmar Bergman egy 1920-as alföldi tanyán. ’’ Ekkorra — még csak ’68-at írunk —, Jancsó jelenség lett. Zabolázhatatlan, kirívó jelenség. Kilóg a sorból, mind képteremtő technikáját, mind többértelmű mondandóját tekintve. Lehet, sőt illik: megtagadni, lehet, sőt kell: elfogadni, s ezzel táborokba rendeződni. Jancsó nem áll meg: 1968. augusztus 1-jén elkezdi szalagra venni legkockázatosabbra sikerült filmjét, amiről majd hetekig vitáznak, a Fényes szeleket, a valóságról (népi kollégisták) szóló történelmi parabola iskolafilmjét. A film a színes kisebbség és a szürke többség összecsapását mutatja, de az anarchiának, az erőszak természetének, a radikális hatalomnak, s ideológiájának a találkáját adja elő, sodró, mozgás- és tánckavalkádban, gyújtó dalok garmadájának éneklésével forradalmasítva. A film mestermű, szórakoztató, jómagam többször megnéztem, mindannyiszor élveztem, újabb s újabb értelmezését adtam a látottaknak. Az ellenkritika: kiábrándít, torzít, sért, jelentéktelen. Egy biztos: harminc év múltán érvényesebb lett, mint valaha. Ehhez képest a Sirokkó (Hernádi Gyula könyve) világsztárjaival együtt—Jacques Charrier-rel (aki a pénzt adta), Marina Vlady-val (aki női ideált állított) — mögötte marad a korábbi Jancsó-alkotásoknak. Hacsak nem a mai jugó világot látjuk bele, Seselj vajda, s testőreinek világát. Ne fe