Bárka, 2009 (17. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 2. szám - Pécsi Györgyi: "Én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni": Beszélgetés Kányádi Sándorral
Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarosan találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokban komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? Én nyelvi ’analfabéta’ vagyok, vagyis botfülű. Beszéltem tolmács segítségével német, francia költővel is, svéddel is, de ezeknek a beszélgetéseknek közvetlen hatásuk nem lehetett. A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek - Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. Zbigniew Herberttel sem? Vele is inkább emberi villanás volt a találkozás, s nem a szellem lakomája? Herbertet személyesen előbb ismertem meg Rotterdamban, mint hogy a verseivel közelebbről találkoztam volna. A személyes találkozásomat lényegében megírtam ezekben a versekben. Tényleg úgy volt, ahogy írom is: ültünk Rotterdamban a költőtalálkozón — a többit meg kitaláltam. Hanem egyik este mentünk az éjszakában a tengerparton, kicsit ittunk is, és közben mindenféle verseket mondtunk, mindenki az anyanyelvén, meg németül, franciául, ahogy jött. Mondtunk Superville-verset is. Superville-t utólag lefordítottam magyarra, aztán mind kerestem ennek a fordításait, mert Celan is lefordította, s gondoltam, jó lenne, ha lengyelül is meglenne Herbert fordításában, de semmilyen fordításban sem találtuk lengyelül. Balassitól, Szenes Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is úgy épül be a verseibe, hogy belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval. Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlőcsillagom — ezt még a gyerekek is ki szokták találni — Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a találkozókon a Kodály-módszer irodalmiköltészeti változatként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatókkal. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen mindmáig a legnagyobb költőnk, pedig azóta remekebbet is termelt a magyar költészet, talán — tenném hozzá bizonytalanul, ha nem látnám az öreg Arany szemrehányó tekintetét, Ady Endre feddő szemöldökrándulását, József Attila vitára kész nekibuzdulását, Kosztolányi hamiskás mosollyal rázza fejét, Babits oktatóan emeli csontujját: nono, barátom, az én szavam sem szentírás, Kassák avantgarde-plakáton gúnyol ki, Szabó Lőrinc bonckéssel fenyeget, Illyés türelmesen várja a mondat végét, de a „remekebbet” neki sem tetszik: Petőfit ne bántsa senki, még a javunkra sem - mondják egyhangúan. Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretivel (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie — állítják a fehéregyházi síron, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra, hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja; talán nem is a földben, hanem valahol ott fönn a magasban pihen, s ez rajta a szemfödél: „magasan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet.” Igaz Szó, 1969/7 Tisztelgés Petőfi Sándor