Bárka, 2009 (17. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 6. szám - MŰHELY - Bombitz Attila: Osztrák könyvespolc 1989–2009
Bombitz Attila 92 igyekezett divatba hozni, s Kehlmann fölfedezése is tulajdonképpen neki köszönhető: az Én és Kaminski mégis utólag lett érdekes olvasmány. A Kortina adta ki a legfiatalabb sikerszerzők közül Thomas Glavinic Hogyan kell élni című regényét (2006). Ugyancsak a Kortina tette a legnagyobb lépéseket az osztrák és magyar költészet megismertetését illetően. Dichterpaaren Költőpárok című sorozatában egy-egy osztrák illetve magyar költő válogatott verseit hozta dialógusba 2007 és 2008 között. A páros kötetek eredeti alkotói: Balla Zsófia és Alfred Kolleritsch, Christine Koschel és Székely Magda, Helwig Brunner és Szabó T. Anna, Halasi Zoltán és Lisa Mayer, Szijj Ferenc és Peter Waterhouse. És persze vannak olyan kiadók is, akik, ki tudja, mi oknál fogva, megelégedtek (vagy megfeneklettek?). A Cserépfalvi Antonio Fian Schratt című regényét (1994), az Emberhalász Bernhard két rövidtörténet-gyűjteményét (A túlélő feljegyzései, 1994) gondozta. A Maecenas 1995-ben adta ki az elmúlt évtized talán legfontosabb német nyelvű osztrák könyvét, Christoph Ransmayrtől Az utolsó világot. A Flames 1996-ban rukkolt elő Robert Schneider bestsellerjével, az Álomnak fivérével. Az Új Mandátum 1994 és 2002 között hat kötetben gondozta Rilke Leveleit. A Fekete Sas kiadó Georg Trakl Összes versei és szépprózai írásai cím alatt adta ki a múlt századelő egyik legjelentősebb osztrák lírikusának életművét (2002). Fontos megjegyezni, hogy a másik nagy monarchiabeli modern szerző, Franz Kafka a legkülönbözőbb formátumokban bukkan elő újra és újra: a Palatínus kiadótól az Európán át a Cartaphilus kiadóig az elmúlt húsz évben számos magyar kiadó biztosította a Kafka-dömpinget. Az Alexandra valószínűleg merő tévedésből, kalandregénynek hihette, fordíttatta le Ransmayr A jég és a sötétség borzalmai című regényét (2003), a Mágus kiadó pedig egy fiatal osztrák első kötetes szerző, Peter Truschner Kígyógyerekét jelentette meg (2005). A Múlt és Jövő Ilse Aichinger válogatott elbeszéléseinek adott otthont (Ráhel ruhái, 2003), az Ulpius Robert Menasse Kiűzetés a pokolból című regényét adta ki (2008), legújabban pedig a Scolar jeleskedik osztrák történetekben, Wolf Haas krimijeinek kiadásával (Halottak feltámadása, Csontdaráló, 2009). A lista egyáltalán nem teljes, de talán mutatja az egyes kiadói érdekeltségi köröket és szándékokat. S talán azt az orientációt is, aminek segítségével bárki ízlése szerint variálhatja, bővítheti, szűkítheti a maga megalomán osztrák könyvespolcát. 2. Metszet a huszadik századról (Schnitzler, Roth, Bachmann, Jelinek, Kehlmann) Elfogadott tény, hogy a mai osztrák irodalom mintha Thomas Bernhard köpönyegéből bújt volna elő. Anélkül, hogy e tézist bizonyítanánk, Bernhard magyar jelenlétét axiómaként fogadjuk el, mert hazai viszonylatban is ő jelenti az osztrák irodalom alfáját és ómegáját (mintha sem előtte, sem mellette, sem utána más nem rendelkezett volna hasonló kritikai attitűddel). Ezért is érdemes megvizsgálni néhány más osztrák szerző magyar kánonhelyzetét, s e helyzetek súlypontjait, s éppen irodalomtörténeti korpuszokat szem előtt tartva, nagyon is különbözőket. A válogatás lehet önkényes, de a név mindig kötelez. Bernhard előtt és túl a következő nevek is fogalmakká váltak vagy újraértelmeződtek az elmúlt húsz év magyar kiadástörténetben. A válogatott irodalomjegyzék után tehát öt osztrák szerző: Arthur Schnitzler (a múlt századforduló modernitása), Joseph Roth (Monarchianosztalgia a két háború között), Ingeborg Bachmann (a második világháború utáni nyelvkeresés), Elfriede Jelinek (a „saját fészkébe piszkító” irodalom) és Daniel Kehlmann (a történetmesélés posztutáni reneszánsza) magyarországi jelenlétének közelítőbb elemzése következik, különböző filológiai, fordításkritikai és értelmezői nézőpontból. Schnitzler hat könyvvel, miközben Hugo von Hofmannsthal egy könyvével (Az árnyék nélküli asszony, 2004) kanonikus módon jelzi a századforduló osztrák nyelvművészetének, esztéticizmusának, némi Freudot is megelőző, pszichoanalitikus jellegű irodalmának jelentőségét. Kettőjük közül is mintha Schnitzler könnyű kézzel írott elbeszéléseiben, regényeiben, drámáiban látnánk több felfedeznivalót. A múlt század tízes-húszas éveiben Schnitzler művei magyarul közismertek voltak, de későbbről legfeljebb Kornis Mihály 1989-es Reigen-átiratára, a Körmagyarra emlékezhetünk, s Alain Delon Casanovájára. Igazán Stanley Kubrick Alomnovella-értelmezésére volt szükség ahhoz, hogy Schnitzlerre kíváncsiak és nyitottak legyünk. A Kalligram Kiadó ki is adta kissé szemérmetlenül Kubrick filmjének címével (Tágra zárt szemek) az Alomnovellát (2000), majd sorba állítva a különböző elbeszélői műfajokat, előbb legkülönbözőbb korai, illetve kései korszakából négy elbeszélést A játék címmel (2001), ezután az 1928- ban íródott regényét, a Thereset (2003). Schnitzler drámagyűjteménye (benne az 1890-es évek olyan klasszikusai, mint az Anatol, a Körtánc és A Zöld Kakadu) az Európa Kiadó gondozásában jelent meg (2004), s a Casanova hazatérésének régi fordítása is újabb kiadást ért meg az Éri Kiadó jóvoltából (ugyancsak 2004-ben). 2007-ben egy újabb Schnitzlerválogatás jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, A titokzatos asszony címmel. Ez az immáron sokadik válogatás éppen arra nem ad választ, hogy a szerző egyes szövegeinek minősége, vagy éppen minősíthetetlen egyszerűsége minek lehet a függvénye. Vagy hogy van-e egyáltalán prózapoétikai meggondolás az életműben. Schnitzler egészen egyszerűen, s mindvégig, hozza a formáját? Akkor viszont együtt kellene olvasni az irodalomtörténeti jelentőségű, belső monológot használó Guszti hadnagyot (1900) a negyedszázaddal később írt Else kisasszonnyal (1924). Egy lényeges válogatásban mind a kettőnek ott a helye, így, ha nagyon kíváncsiak vagyunk, két válogatást is meg kell vásárolnunk. A titokzatos aszszonyból sem derül ki, Schnitzlernek melyik szövege melyik korszakából származik, nem ad tájékoztatást arról, hogy egykori fordítások miért állják meg a helyüket, s miért szükséges meglévő, friss fordítást újrafordítania Kalligram-válogatásból A díszelőadás