Bárka, 2012 (20. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Farkas Wellmann Éva: Világokat teremtő zene: Elek Szilvia: Pillangók – Békéscsabai Jókai Színház

N­S­Z N­m 96 jó én néha egészen gyorsan vált át egymásba, de ennek ötletes megoldása lesz a párbeszélgetés. Jellemző, hogy a csak Schumann képzeletében előtűnő Clara-ról körülbelül ugyanannyit tudunk meg, mint akármelyik másik sze­replőről — ha nem többet. A me­­sélések, pletykák, kikényszerített információk lassan felépítik a talán csalfa, de a zeneszerző számára fontos és szeretett nő imidzsét. Akinek a boldogságá­ért választotta a száműzetést, de akinek a szerelmét mégsem tudja feladni. A csak említés szintjén előforduló barátok, Liszt Ferenc és Johannes Brahms is nyilván jelentősebbek Schumann életé­ben az előtérben cselekvőeknél — épp ebben rejlik a történet abszurditása. Mert ami konkrétan történik: az orvosok és az ápolószemély­zet vesződése a rohamokkal és egyéb gondokkal küszködő neves beteggel. Ratkó Ferenc (Hassel sze­repében) az ápoló, akit nem nyűgöz le a művészet, teszi a dolgát, néha egy-egy hevesebb reakcióval, dr. Richard (Jancsik Ferenc), az orvos, aki felelős (lenne) Schumann gyógyulásáért, de valójában sokkal in­kább vágyik külső elismerésekre, és Emilie, a darab során legtöbbet változó személyiség, akinek ápoló­női szerepkörét idővel jóval meghaladja a rajongóé. Az átváltozást a végül már őrangyalt játszó Kovács Edit nagyon fokozatosan, hiteles árnyalatokkal tudja érzékeltetni. Lelkesedését ugyan a lelkiismeret-fur­­dalás indítja el (bosszúból leönti vízzel az őt irritáló Schumann-t, aki emiatt belázasodik), de gondossága mind őszintébb, mélyebb lesz a történet során. Végül rajongó szeretetté, szerelemmé lesz, tulajdonképpen mindkettővé, látszólag segíti a kapcsolattartást a fele­séggel, miközben féltékenységi jeleneteket rendez és leveleket hamisít. Övé a legfelépítettebb szerep, Schu­­mann-én kívül, de talán legmeglepőbb is folyamatos változékonyságában. A nyers, közönséges tartalmak emelkedetté, érzelemdússá alakításában nagy érdeme van Kovács Editnek ebben a darabban. Következésképp, a csak felsejlő történetfoszlá­nyok — melyek a maguk során kiraknak több mozai­kot is — éppen annyira jelentősek, mint az aktualitás, a megjátszott vagy valós őrület megnyilvánulásai. Levelek, naplók, titkos papírtasakok, dallamok, szentenciák — mind egy másik világ elemei Schu­mann számára, melybe az intézet merev szabályai elől menekül. De egy olyan létezési módé is, melybe lassan beengedi Emilie-t, aki ezáltal kapcsolódási pontot jelent realitás és egy kiszolgáltatott ember álmai között. A darab nem ítélkezik; nem kijelent, hanem folya­matosan kérdez. Megkérdőjelezi nem csupán Schu­mann, de tulajdonképp minden szereplő hitelességét, és döntések elé állítja a nézőt ez ügyben. Segít vagy gátol ebben a zene is — a német romantika gyönyörű, megindító dallamait halljuk: vad és érzelmes, andalí­tó akkordokat. Mező Éva jelmezei is hangsúlyozzák a kettősséget és a lebegést; erős kontrasztot kínál példá­ul a hófehér (néha beszennyeződő) kórházi ágynemű és a fekete pillangójelmezben álomszerűen libegő fe­leség alakja is. A zenére való ráhangolása a szöveg­nek, valamint a mondatok kellő sűrítése és kiélezése Zalán Tibor dramaturgi erényeit jelzik. A sajátos, befogadást segítő (irányító?) második „felvonás” jelentőségét se becsüljük alá: az előadás után a néző nem a hűvösödő novemberi estébe lép, és háztartási gondokkal bíbelődve gondol vissza a látottakra - hanem egy nívós komolyzenei koncert világteremtő terébe látja bele az „előzményeket”, pár­huzamokat. Farkas Wellmann Éva Elek Szilvia: Pillangóig Kovács Edit, Bartus Gyula és Jancsi­g Ferenc

Next