Bécsi Napló, 1984 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1984-09-01 / 5. szám

1984. SZEPTEMBER-OKTÓBER V. ÉVFOLYAM 5. SZÁM MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 12.­ ÖS­ERSCHEINUNGSORT WIEN P. h. b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BÉCSI NAPLÓ MAGYAR NEOBIEDERMEIER csökkenő számok JÓ IDEJe a nyárspolgárt és a biedermeier­korszakot bírálják, csúfolják az írók, művé­szek a fiatalság nagy része, Magyarországon a kultúrpolitika és az ideológia képviselői is. Azt lehetne hinni, hogy a legtávolabb áll tőlünk, vagy talán ellenpólusunk a bieder­meier rendezettsége, ásító nyugalma, egész meseszerű, angyalkás, tündéries világa, mely­ben diadalát ülte a megmutatott érzelem, leg­főképp az elomló női szomorúság, a Szép Ilonák hervadása, mely irodalomban és mű­vészetben, Magyarországon, Ausztriában vagy a Rajna völgyében egyaránt „liliomhullás”, „ártatlanság képe s bánaté". Nem, ez nem a mi lüktető, törtető, zajos, nem ártatlan, de őszintébb, kaotikus világunk! S mégis azt gondolom, hogy főképp Magyar­­országon ma a biedermeier szellem uralkodik. Nem a stílus, nem a művészetben, nem a lak­­berendezésben és nem is az elvágyódás tárgyát tekintve. A nosztalgia megáll a harmincas években, vagy a szecessziónál, a Jugendstilnál, annak felújított változatánál, a feminin neo­­szecessiós rajzoknál, vonalaknál, de az élet­­szemlélet és az életszemléletet nagyban meg­határozó alapok a biedermeierrel tartanak szoros kapcsolatot, biedermeier jellegűnek nevezhetők. Hogy senki ne mondja, önkényesen úgy állítom össze a biedermeier vonásait, hogy azokat ráhúzhassam a mai magyar életre, osztrák szerzők leírásait veszem alapul. Első­nek az osztrák lexikont, az Österreich-Lexi­kon, melynek első kötete 119. oldalán többek között a következő sorokat olvashatjuk: „Ausztriában Metternich kora ez... bieder­meier létrejöttéhez fontos volt az 1815-ös politikai restauráció által kiváltott csalódás és a csaknem teljes elfordulás a közélettől. Az ünnepélyes barokk és a cirádés rokokó után az élvezetek kényelmes örömébe, az ott­honos meghittségbe menekültek az emberek. A pénzhez és tekintélyhez jutott polgárság­nál, mivel Metternich rendőrállamában távol­tartották az állam­ügyek befolyásolásától, az egyéni érdekek léptek előtérbe.” Eddig az idézet az Osztrák Lexikonból, melybe szinte csak be kell helyettesíteni a megfelelő évszá­mokat és neveket a mai magyar viszonyok jellemzésére. Az 1956 által kiváltott csalódás következtében elfordultak a magyarok a köz­élettől, az élvezetekbe és az otthonos meg­hittségbe menekültek... Mivel Kádár államá­ban elzárták az államügyek befolyásolásától, az egyéni érdekek léptek előtérbe... MINT A VORMÄRZ IDEJÉN, tehát 1848 előtt, ma sem csupán puszta reagálásról, a politikai viszonyok által kiváltott visszahú­zódásról van szó, hanem arról is, hogy ezt a visszahúzódást akar'a az államvezetés. A pri­vatizálódás, nyugalom és ártatlanság a politi­kai rendszer érdeke. Az állam egyik fő társa­dalompolitikai feladata a szelidítés, a szelíddé tevés. A hetvenes évek elején még a harci jel­szavak átfunkcionalizálása folyt. Akkor lett az osztályharcból merő ideológiai küzdelem, a forradalomból a h­étköznap forradalmi­­sága”. A hírlapíróktól az irodalomtörténé­szekig azt magyarázták, hogy ami ma idő­szerű, az a „töprengő, csöndes hősiesség, a ,havas tarlók’, ,füstös üzemek­ forradalmisága, a hétköznapoké” — mint egy ismert magyar irodalmárnál olvashattuk. Később aztán nem kellett törődni az ilyen, ideológiától terhelt szavakkal, mint a forra­­dalmiság és osztályharc, mert érdektelenné váltak ezek a szemfényvesztő műveletek és érdektelenné vált az uralkodó ideológia is. Változatlanul problematikus maradt azonban a nemzeti érzés jelenléte, melyet olyan reali­tások táplálnak, mint pl. a határokon kívül élő magyarság kisebbségi helyzete. Az ilyen problémák láttán a legjobb a biedermeier módszerhez nyúlni, azaz bevonni az egész kérdéskomplexumot a biedermeier elomló szelídségébe. Ez történik most. Ha nemzet­ről beszélünk, ez azt jelenti a párt biedermeier értelmezése szerint, hogy mellékessé tesszük az elválasztó mozzanatokat, a világnézeti, politikai, kereseti, műveltségi és egyéb különb­ségeket, hogy találkozzunk a mindenkit át­ölelő nemzetfogalomban. A nemzeti egység egyértelmű azzal, hogy egyek vagyunk — nemde? — a dolgozásban, hogy a párt és a nép együtt halad az építkező nemzet közös útján. Ennek a hatalom számára jótékony formulá­nak az is haszna, hogy mindenkit, aki külön véleményt vagy kritikát akar bejelenteni, nemzetellenesnek és az oly kellemes rend megbontójának lehet tekinteni. „Rendet!” — kiáltották a múlt században az orosz csapatok, mikor megszállták Varsót. A biedermeier átértelmezésébe bevonták természetesen a hazafiság fogalmát is. Azt olvastam egy helyen: „Az ifjúsági szövetség­nek alapvető feladata kell, hogy legyen a hazafias nevelés, a becsületes, dolgos családi életre való nevelés.”... „Ha jó példát állítunk elé, ha szépre, jóra biztatjuk, ha a meleg családi otthont állítjuk elé ideálnak, akkor ez lesz az álma” {Képes Újság, 1984. márc. 17.) Természetesen semmi kifogásom sem a „meleg családi otthon”, sem a jó példa és „a becsületes, dolgos családi életre nevelés” el­len. Ki vitatná, hogy mindez fontos? Csak­hogy a biedermeier buktató abban rejlik, hogy megáll ott, ahol a hazafiság kezdődik. Persze hogy a családra épül a haza, rá épül, de nem azonos vele. Ez nyilvánvaló. De épp az a jellemző, hogy az átértelmezés révén a hazafiság fogalmát odakötik a bölcsőhöz, mely fölé gyengéd szeretettel hajol a becsüle­tes férfi és a szelíd kis feleség, lesve a kisded angyali mosolyát, hazafias tudattal. Ez a kor­szerű, biedermeier hazafiság, nem is ám az ország múlt-, jelen- és jövőbeli sorsára gon­dolni, nem az alapvető problémákat tudato­sítani és megoldásuk szükségességét ébren­­tartani, nem a magyarságnak is kijáró jogokért kiállni, szabadságról, függetlenségről és az el­maradott viszonyok leküzdéséről beszélni. METTERNICH a családias középszerbe való visszahúzódást kívánta, de nem is hagyott más utat az alattvalók számára, akik egy idő múlva belső diktátumnak, saját ízlésüknek hitték a kisszerű örömök élvezetét. Ma is, a magyarság nagy része belülről jövő kívánság­nak és okos bölcsességnek fogja fel a magán­szféra zárt világába való beköltözést, a politi­­kátlanság nyugalmát. Adalbert Stifter a múlt században a természet „szelíd törvényéről” írt, melyhez alkalmazkodni jó. A beletörő­désből megelégedettség lesz, a kis örömök megbecsülése, családfakutatás, horgászás, va­dászás, esténként tv-nézés. Mindenki azt mondja, mindenhol azt olvassuk, hogy a leg­nagyobb erény a mértéktartás; nem szabad elsietni a reformokat, tartani kell az elért színvonalat; örüljünk annak, ami van, nem szabad kockáztatni semmit! Kis ország va­gyunk, jó nekünk a kicsi, a kis utazás, a kis kereset, a kis luxus, a kis szabadság, a kis, azaz üzemi demokrácia. „Minden oly babaszerű” — mint Kosztolányi írta — „itt a porszem is csuda. A szobába, a szivekbe biedermeyer stílusa”. Lázadni, radikalizmust hirdetni valóban fe­lelőtlenség lenne egy ilyen szituációban. De vajon ebben a lehiggadt bölcs világban, ami­kor mindent megértenek és belátnak az em­berek, mit csinál a nagyra törő lendület, a távlatokat akaró gondolat, az ifjúság szelleme és az alkotó képzelet? — A biedermeier helyet ad a fantáziának, a merész képzeletnek. A me­sében és allegóriákban lehet száguldozni, egeket bejárni, idegen világokban kalandozni. Ferdinand Raimund mesejátékaiban benépe­sül a Bécsi erdők kies vidéke tündérekkel, vik­ikkel, manókkal, s a tisztásról egyenesen az égbe száll a postakocsi a gleccserek fölött lebegő Hegyek urához. A mai neobieder­­meierben is nagy szerepe van a mesének, ki­találásnak — hogyne, a képzelet szabad! —, a legfőbb kellék a múltidő, a történelem és vele Az Erdélyi Magyar Hírügynökség 39/1984. számú jelentése szerint két munkatársuk összefoglaló tanulmányt készített a romániai magyar nyelvű oktatás elmúlt két évtizedé­ről. A 19 oldalas összeállítást a szerkesztőség is megkapta, melyet azonban részben csak ki­vonatosan, részben ismertető jelleggel tudunk közreadni, helyszűke miatt. A tanulmány a következő megállapítással kezdődik: Egy kisebbségi népcsoport társadalmi hely­zete a jelenben és fejlődési lehetősége nagy­mértékben attól függ, milyen széles értelmi­ségi réteggel rendelkezik, illetve, hogy a több­ségi nép szolgálatában álló hatalmi intéz­mények hozzáférhetővé teszik-e számára vagy sem a szellemi tevékenységi területeket. Meg­felelő értelmiségi réteg nélkül egyetlen kisebb­ségi népcsoport sem tud magas szintű saját kultúrát teremteni és fenntartani, magas szin­tű saját kultúra nélkül pedig nem tud a rá nehezedő elnemzetlenítő törekvéseknek hos­­­szabb ideig ellenállni. Az állam intézményeire és a hatalom ideológiájára egy nemzeti elvek szerint szerveződő társadalomban a kisebb­ségi népcsoportok általában nem számíthat­nak. Támaszt ezek nekik nem nyújtanak, el­lenkezőleg, rendszerint a felbomlasztásukra és megsemmisítésükre törekszenek. A szilárd er­kölcsi tartáson, a saját nemzeti identitáshoz való tántoríthatatlan ragaszkodáson kívül csak egyetlen dolog van, amire a maga állandó ön­védelmi küzdelmében a kisebbség támaszkod­ni tud: a kulturális értékteremtés. Mindezt szem előtt tartva könnyű megér­tenünk, miért foglalkoztatja már évek óta a romániai magyarság felelős képviselőit az ér­telmiségi utánpótlás kérdése. Az eddig is hasz­nált elnemzetietlenítő módszerek mellett a román hatalmi politika egy idő óta új eljárás­hoz folyamodott: az értelmiség erőinek, alko­tó rétegeinek felszámolása révén próbálja nem­zeti identitásában megtörni az erdélyi magyar­ságot. A tanulmány leszögezi: A romániai magyar­ság azt szeretné, ha problémáit a román kor­mányzati szervekkel egyetértésben maga old­hatná meg. A román párt és állami vezetés azonban mindinkább belekényszeríti az erdé­lyi magyarságot az áldatlan politikai konfron­tációba. A húsz évvel ezelőtti állapotokat a szerzők az 1966-os népszámlálás adatai alapján beha­tóan tárgyalják. Összefoglaló megállapításuk szerint a román oktatásügy már 1966 előtt is nagy mértékben korlátozta a kisebbségek egyetemi és főiskolai továbbtanulásának lehe­tőségeit, mind a magyarokat, mind a néme­teket megakadályozta abban, hogy arányszá­muknak és kulturális szükségleteiknek megfe­lelő diplomás rétegük alakulhasson ki. A statisztikai táblázatokkal alátámasztott beszámolóból kitűnik, hogy igen kedvezőtlen az egyetemet vagy főiskolát végzett magyar értelmiségiek arányának alakulása. Az 1981/ 82. tanévben a magyar egyetemi hallgatók száma 9337 volt (százzal kevesebb, mint az előző tanévben). Ez azt jelenti, hogy minden tízezer magyarra 55.9 egyetemi hallgató jut, míg minden tízezer románra 83.9. Ez óhatat­lanul a román értelmiségi fölény kialakulásá­hoz vezetett és a magyar értelmiség csökkené­a merész párhuzam. A biedermeier az áttéte­lek művészete. Minden áttételes, áttételesen kell alkotni és áttételesen kell érteni. Nem­csak az irodalomban és művészetben, saját életünkben is. Áttételesen élünk. „Tulajdon­képp nem a Ganz-Mávag munkása vagyok ám, hanem egy kertes ház tulajdonosa, gazda, úr, talán dzsentri volt a nagyapám”. Mindent másképp kell érteni, önmagunkat is. Nem rossz világ ez, s különben is ki törődik vele? Átadjuk magunkat nosztalgiáknak, szádunk a régi slágerokkal a múltba, a tudományos­­fantasztikus irodalommal a jövőbe a filmek­lehez, vagyis hiányzik a kisebbségi megmara­dáshoz szükséges kultúrateremtő erő. Ugyanehhez az eredményhez jutunk, ha a tanárok létszámának alakulását nézzük. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1948-tól magyar tannyelvű felsőfokú oktatási intézmény, majd a bukaresti kor­mányzat a testvériségre hivatkozva kétnyelvű­vé tette és megkezdődött a románok előre­nyomulása. A román nemzetiségű tanárok szá­ma 1970/71-ben 95, 1982/83. tanévben már 128; a magyar nemzetiségű tanárok száma 1970/71-ben 182, 1982/83-ban már csak 138 (a 60.6 %-ról, 49.8-ra esett vissza). Míg Maros­­vásárhelyen az elrománosítás a kezdetén tart, a kolozsvári egyetemen a román nemzetiségű tanárok arányszáma 68 %-ról 78 %-ra emelke­dett, a magyaroké 23.5 %-ról 18 %-ra csök­kent. Itt megszakítjuk elemzésünket — írják a Romániából érkezett kézirat szerzői. Csak megszakítjuk, mert befejezni nem tudjuk. De nem is akarjuk. Olyan folyamattal állunk szemben — a romániai nemzeti kisebbségek felszámolására irányuló hatalmi törekvések ki­bontakozásával —, amely a bukaresti párt és állami vezetés egyre határozottabb fasizálódá­­sát figyelembe véve, a jövőben minden bizon­­nyal méginkább kiszélesedik. E folyamat bal­jós iránya arra kötelez bennünket, hogy to­vábbra is figyelemmel kísérjük és regisztráljuk mindazt, ami Romániában történik. * A Kolozsvári Egyetemen végzett magyar irodalom és nyelvszakos diákok nagy részét — akárcsak tavaly — a Kárpátokon túli, tehát tisztán román nyelvű vidékekre helyezték, mi­közben 38 (harmincnyolc) székelyföldi isko­lába román anyanyelvű tanárt neveztek ki. Az eljárás, amellyel a végzett magyar sza­kos diákokat a Duna és a Prut mentén évről­­évre szétszórják, a tövényességnek még a lát­szatát is nélkülözi. Megbízható hírek szerint a Kolozsvári Egyetem magyar tanszéke beadványokkal pró­bálta megakadályozni az intézkedést, jogi ér­vekkel támasztva alá a végzősök érdekeit. Ám az Oktatásügyi Minisztérium, vagy még valószínűbb, hogy annak felettes szerve, az RKP Központi Bizottsága, mint annyiszor, most is a jogtalanság mellett döntött. 00000000000000000000000000000000 ROMÁN KONGRESSZUS A Nyugaton élő Szabad Románok Első Kong­resszusát Genfben tartották meg május 19—20-án. Mintegy 130-an jelentek meg a különböző politikai csoportokból és megala­pították átfogó szervezetüket, a Szabad Ro­mánok Egyesületét, mely programjába felvette az ország felszabadítását, a függetlenség és a demokratikus viszonyok helyreállítását. A ro­mániai kisebbségek beadványt terjesztettek a kongresszus plénuma elé, mely kimondja, hogy a románok jogos elégedetlenségét felül­múlja a romániai kisebbségek sanyarú hely­zete. Ezért szerződésre lenne szükség a román nép és az együttélő népek között, mert „a ro­mán állam csak úgy maradhat meg, ha a ki­sebbségek teljes jogait garantálja.” kel, tv-vel, regényekkel a káprázatos világok­ba: mi hát a valóság? A valóság: illúzió. BIEDERMEIER életszemlélet ez: a 20. szá­zad megmerevedett politikai viszonyainak ma­gyar neobiedermeier felfogása. A megállapítás érvényét nem rontja le, amit a bevezetőben említettem, hogy ma sokan nem szeretik a biedermeiert, idegenkednek tőle. — Sokszor van úgy, hogy nem szeretünk szembenézni azzal, amilyenek vagyunk. Mint láttuk, ez kiváltképp a biedermeier egyik fő tulajdonsá­ga: nem akarja tudomásul venni a valóságot. A T BY TCTVÁM A romániai magyar felsőoktatás

Next