Bécsi Napló, 1990 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1990. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.­ öS Erscheinungsort WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN GONDOLATOK A FORRADALOMRÓL Ausztria és a változások Kelet - Közép - Európában Napok, hetek óta örömujjongások és gyöt­rő, kínzó töprengések közt hánykódva őrölöm magamban s vitatom társaimmal az erdélyi, a romániai forradalom eseményeit, híveit. Mennyi vélekedés, elhamarkodott ítélet hangzott el. Istenem! Voltak szélsőséges ja­kobinusok, akik a gyors és azonnali beavat­kozást sürgették: voltak naiv optimisták, akik kelet-európai méretekre szerették volna kiter­jeszteni a román eseményeket: mások ENSZ- alakulatokat akartak felsorakoztatni az ember­jogok védelmére, s az akarnokok legrosszab­­bika már a Varsói Szerződés tagállamainak gyászos emlékezetű csapatai után kiáltott... Minden bizarr elképzelés alátámasztására elmélet is született, s minden teoretikus a sajátját hitte az egyedül üdvözítőnek. Leg­többen természetesen jóhiszeműen. De vajon azonosak-e a forradalomról fo­gant gondolatok a forradalom eszméivel? Vajon ugyanazt gondolja-e a barikádharcos, mint a higgadt történész? Milyen csodás elméletek születtek a törté­nelem folyamán az emberiség szabadsághar­cairól, s milyen fenségesek a költői szár­­nyalású ódák! Milyen hatalmas erő rejtőzik a forradalmi indulókban, amelyek hallatára számlálatlan tömegek indultak a halálba! S mégis, mégis mekkora a különbség a gépfegyver-torkolattüzek és rakéták lidérces éjszakai fényében rohamozó fiatalok hite és a tompított fényű asztali lámpa mellett okos gondolatokat faricskáló tollforgatók tudata közt! Halálhörgések, sikolyok, véres sebesültek az egyik oldalon, ahol csak a végső kétségbe­esés kényszerít cselekvésre, s jólét, gond­talan s veszélytelen élet a világ boldogabb, szerencsésebb tájain. A polgári demokrácia kényelmes fedezé­kéből siettek elítélni egyesek a romániai for­radalom legfontosabb lépését, a diktátor­házaspár kivégzését, s azokat a véres de igaz­ságos ítéleteket, amelyekkel a katonai vész­törvényszékeknek sikerült megtörniük egy borzalmas gépezet — a Securitate — erejét. Bizony, bizony szörnyűek a statáriális eljá­rások s rémisztőek a népítéletek. Hallom, volt rá eset: a hegyes vaskerítésbe húzták bele az államvédelmi rendőrség addig rettegett helyi főnökét. Mi munkált az emberekben: a bosszú vagy a „forradalmi öntudat"? Az az érzésem, hogy elsősorban a vad indulat, a fogcsikorgató gyűlölet az elszenvedett sérelmekért, a halom­ra lövöldözött gyermekekért és fiatalokért, a hazátlanná vált tíz- és százezrekért, a szét­szakított családokért, a tengernyi szenve­désért, amelyet a néphatalom egyenruhájában díszelgő államrezsim zúdított rájuk. S ez a forradalom egyik legbiztosabb is­mertető jele. A békés korszakokban elkép­zelhetetlen megtorlások természetes, elfoga­dott és igazságos cselekvések a forradalomban, amelyeket a jogi kódex nem büntet, ellenke­zőleg, jutalmaz. A forradalom az egyetlen olyan társadalmi erő, az egyetlen törvényszék, amely a legnagyobb vétség, az emberölés bűne alól fölmenthet. Persze hümmögünk, hogy jól van, de valahogy ne így, atrocitáso­kat emlegetünk és balkáni stílust, s a konflik­tusok békés megoldását, a revans cselekmé­nyek mellőzését vagy legalábbis nyilvános népítéletet ajánlgatunk. Érdekes párhuzam: Libényi János szabó­segéd bécsi merényletét, amellyel az aradi vértanúk halálát akarta megbosszúlni a zsar­nokon, még Kossuthék is elítélték 1853-ban. Még a megfogalmazás is hasonló volt: Jó, jó, de ne így! Más módon és stílusban törlesz­teni az adósságot! (A forradalomnak is van stílusa?!) S íme a hasonlat tovább is segít a fogalma­zás kaptatóin. Aradi vértanúkat emlegettem, s lassan-lassan meg kell barátkoznunk a te­mesvári vértanúk fogalmával is. „Vértanúk nélkül nem tud tájékozódni egy nemzet a történelemben” — mondotta halála előtt Bajcsy-Zsilinszky Endre, s ez a fájdalmasan szép igazság a forradalomról szőtt elmélke­dés másik fontos tétele. Pontosabban azt jelenti ez, hogy a forradalom velejárója az igazi hősök pusztulása is, akiknek véres már­­tíromsága aztán eszményképpé nemesedik egy közösség számára. Vajon a románság történelmi tájékozó­dásának is útjelző köve lesz Temesvár? Víz­választója lesz Arad? Eddigi történelmének legnagyobb fordulópontja a bukaresti hősies küzdelem? Vajon 1989 után lesznek végre közös mártírjaink is, akik egy útra vezérlik a magyart és a románt? Minden gondolkodó magyar azt kívánja, hogy így legyen. Mert mi is a tét? Mi volt ennek a forradalomnak a végső célja? Sem­miképpen sem csak a politikai banditizmus útját járó két sarlatán fizikai megsemmisítése, hanem azoknak a falaknak a lerombolása, amelyek Romániát elzárták Európától. 1956- ban a magyarság kísérelte meg ugyanezt s visszalökték a kelet-európai éjszakába. Az akkori hivatalos román államhatalom és hadvezetés is szívesen hozzájárult ehhez! Most, 1989-ben a Romániában élő népek sokkal szerencsésebb nemzetközi légkörben megnyerték első csatájukat s bűn, megbo­csáthatatlan történelmi tévedés lenne itt megállni, vagy — aminek olyan nagy hagyo­mánya van ott —, csak az uralkodó nemzet, a román konjunkturális előnyeit használni ki a továbbiakban. Csendes, szomorú jelszó volt mostanig: magyarnak, románnak csak egyetlen egy kö­zös célja lehet, a Ceausescu-diktatúra meg­döntése. A forradalom villámfényében vilá­gosodott meg az, hogy a két nép egymásra utaltsága sokkal nagyobb, mint ahogy ez ad­dig látszott. Most már nemcsak Erdélyről van szó amely minket a románsággal, annak jobbik felével összeköt, hanem Kelet-Európa jövőjéről is, s azokról a közös mártírokról, akik a bolsevizmus elleni küzdelemben eles­tek. Csak itt, ezen a ponton ne térjen el a forradalom elmélete a forradalom gyakorla­tától! Köztudott, hogy Romániában nem volt lehetőség eszmeileg alaposan előkészíteni a forradalmat — ahhoz a diktatúra túl erős volt —, ezért szükséges utólag megfogalmazni egyrészt a spontán, véres események motivá­cióit, valamint a további tennivalókat. A legfontosabb felismerés talán az lehetne, hogy a románság harca - eddigi történelmé­ben először - túlnő a nemzeti célokon s az emberi szabadságjogok irányába tendál. Ha ezt az irányt elveszíti — márpedig ennek a veszélye fennáll! —, akkor végzetesen kom­promittálja magát a világ előtt. Ezért nem szabad csak a spontán reflexekre bízni a tö­megek megmozdulásait. Mindkét világháborúból óriási konjunkturá­lis előnyökkel került ki a volt román király­ság, s azokat nemcsak maximálisan kihasz­nálta, hanem vissza is élt velük. Gondoljunk Trianonra a békediktátumokat követő lát­szatliberális intézkedésekre, amelyek után sö­tét terror és genocídium következett a nem­zetiségek számára. Hangzatosak voltak a gyu­lafehérvári pontok 1918-ban, s még szebbek a második világháború után a Gróza-kormány intézkedései, de kiderült, hogy mindkét idő­szak liberalizmusa a külföldi politikai közvé­lemény megtévesztését szolgálta. De 1989 nem Trianon, se nem a sztálinizmussal kötött szövetség. S mindenekelőtt: a forradalom nem háború. Ez most a remény olajága. A forradalom nem a szomszédos népek ellen kínál konjunktúrát, hanem azokkal való szö­vetségre kényszerít. Melyek tehát azok a legfontosabb impera­tívuszok, amelyek a forradalom második, il­letve harmadik fázisában a legnagyobb veszé­lyekre figyelmeztetik, ugyanakkor pozitív cselekvésekre ösztönzik a románságot? 1) Le kell mondania arról a történelmi beidegződéséről, hogy csak győztes félként léphet föl a kelet-európai kis népekkel szem­ben, s nemzetiségeinek csakis tulajdonosa, telj­hatalmú ura lehet. Folytatás a 4. oldalon A kelet-európai forradalmak alvás közben érték az osztrák politikát. Amilyen vakmerő ez a megjegyzés, annyira találó. Gazdaságilag a mindenkori kormányok Bruno Kreisky óta rábírták magukat arra a munkára, ami az ál­lamosított ipar, de a magánvállalkozók által is követett export-offenzívából adódott. Lá­togatásokkal támogatták a népgazdaságot. A legtöbb osztrák politikus valószínűleg inkább azt gondolta: jobb otthon támadgatni mint külföldön támogatni a politikai ellen­felet. Még az Osztrák Szocialista Pártban sem nagyon akadt olyan ember, aki foglalkozott volna a sztálinista diktatúrában reménytelen gazdaságpolitikai toldozgatás-foltozgatás kér­désével. A Magyar Szocialista Munkáspárttal fenntartott baráti kapcsolatok zavarásának fogtak fel minden kritikus elemzést, a Szo­cialista Internationálén belül az SPD (a nyu­gat-német SPD-vel együtt) volt az, amelyik a magyar kommunistákkal egy lehetséges kibé­külésről beszélgetett, ahelyett hogy nyíltan megmondta volna nekik, mely feltételek mellett lehetne erről szó. Éveken át Ausztriában talán egy tucat olyan megnyilvánulást hallhattunk, mely a szociális piacgazdaság előnyeinek ecsetelésén a túlmenően kitért Kelet-Európa valóságos és marxista-leninista elvek alkalmazásából adódó problémákra. Csak november óta ta­pasztalhatók kísérletek ezek megértésére. A szocialista Karl Renner-intézet kerekasztal megbeszélést rendezett kelet-európai pártok - A múlt héten járt nálam egy japán tv-s csoport. Riportot készítettek velem, és felvet­ték, amikor a templomban prédikáltam. Meg­ható, hogy egy ilyen távoli ország ennyire kö­zel kerül hozzánk az emberi szenvedések szint­jén. Hihetetlen, hogy az emberi szolidaritás ilyen nagy, óceánokat áthidal. — Ahogy vesszük. Amíg Ceausesut élt, tudni se akartak a szenvedéseitekről. A hatóságok el­zárkóztak a kritikától, mondván, hogy minden országgal egyformán jó kapcsolatot akarnak. Az utóbbi három évben mindössze hét cikk je­lezte Japánban, hogy nincs nálatok minden rendben. Ezeket Ceausescu nagykövete, Cons­es mozgalmak részvételével. És január 11 — 12-én az Osztrák Néppárt ugyanilyen alapon hívott meg a Dunán vesztegelő „Mozart nevű kirándulóhajóra keleti és nyugati sze­mélyiségeket. Mondani sem kell, hogy az egyik szocialista párti, a másik néppárti rendez­vény volt... De tisztelet a kivételnek. Erhard Busek, jelenlegi tudományügyi miniszter már bécsi alpolgármesterként is rendszeresen járta a te­repet. Varsóban a Szolidaritás megalapítása és a Jaruzelski-puccs előtt is találkozott az egyházi, polgári, sőt a kommunista párton belüli ellenzékkel is. Budapesten a szamiz­­dat csoportok valószínűleg jobban ismerték mint hivatalos körök, hiszen nem egy közü­lük neki köszönhette az elkobozott helyett kapott sokszorosítógépet. Ugyanakkor talál­kozott az MSZMP-ben reform­kommunisták­ként ismert személyekkel is. Prágát és Belg­­rádot sem hagyta ki a „club pro wien” eszmei vezetője. Busek akkor is meglátogatta a leg­különbözőbb ellenzéki köröket, mikor egyér­telműen felkérték őt a kormányok, hogy ne zavarja az államközi kapcsolatokat... Most, amióta az egész világ az öreg Európa közepe felé kacsintgat, szintén Erhard Busek az, aki felhívta a figyelmet az „idővel való versenyfutásra" . Mivel Ausztriában legkésőbb júniusban megkezdődik a választási harc — akkor bizony a legtöbb politikus még azt sem tudja, melyik ország fővárosa Buda­pest —, a következő három hónapra zsugori­ Folytatás a 12. oldalon Santin Vlad Radut megcáfolta, vagyis hogy semmiben sem szenvedtek hiányt, a falurom­bolás pedig titeket segít, modemesit. — Azóta sokat változott a helyzet. — Igen, amikor Bukarest 4 millió dollár gyorssegélyt kért a sebesültek ellátására, a ja­pánok rögtön felajánlották a negyedét. Azonban Tokióban még mindig Radu úr kép­viseli Romániát!! — Lehet, hogy bombasztikusnak tűnik, de ha láttad volna a kis eldugott szilágysági falu­ban a japán tv stábot, akkor megértenéd a lel­kesedésemet. Folytatás a 10. oldalon HALLÓ, TOKIÓ? ITT TŐKÉS LÁSZLÓ BESZÉL... DOMA-MIKÓ ISTVÁN BESZÉLGETÉSE TEMESVÁR HŐSÉVEL (Tokió, január 12.) Hivatalom, a D. Art Centre Részvénytársaság december 18-án koncertet és kiállítást rendezett Tokióban, az afrikai gyerekek javára. A rendezvény zárásakor kaptam a­dót az erdélyi tüntetésről, ahol a rendőrség több ezer fegyvertelent lemészárolt. Rögtön intézkedtem, hogy a megmaradt képeket visszatartsuk, és felvettem a kapcsolatot a japán művészekkel egy Erdélybe induló segély ügyében. Egy koncertet és két kiállítást rende­zünk az elesettek árvái javára. A hivatalomhoz tartozó 45 japán festőművész erre a célra felaján­­lotta 1-2 művét, magam pedig félévi munkám termését. Megállapodtunk, hogy az összegyűlt pénz szétosztását Tőkés László temesvári lelkészre bízzuk, aki a Ceausescu-kormány elleni hős kiállásával elnyerte a japánok tiszteletét. Most már csak vele kellett felvennem a kapcsolatot és megkérdeznem, hogy vállalja-e. Kiderítettem a temesvári lelkészlak telefonszámát, azonban hét órát kellett várni, mire kicsön­­gött a készülék. Balaton Zoltán jelentkezett, akit nem régen még Ceausescu pribékjei vallattak. „Sajnos, Tőkés tiszteletes nincs itt, egy kis faluba vitték. Persze, hogy ide tartozik, mindig vis­­­szavárjuk, de nem tudjuk, hogy mikor térhet vissza.” A kagylóban nagy a lárma, 24 órás szolgá­lat van a telefon mellett. Valaki megad egy számot, ahol Tőkés Lászlót esetleg elérhetem. A következő fél nap alatt a központ módszeresen egy máramarosi család számát kapcsolja helyet­te. Az ötödik alkalommal az asszony felsír: „Hogyan segíthetnénk magán, biztosan fontos, ha Japánból ennyiszer hívja. Mi katolikusok vagyunk, de megkeressük Tőkés atyát, ha ezzel segí­tünk.” Újabb telefon a lelkész nővérének. A kapcsolás négyszer megismétlődik a két köz­pontosnál, magyar-román-angol nyelven, velem japánul közlik a végeredményt: „Mr. Tőkést rendőr-terorristák elrabolták, és amíg biztonságba nem térhet vissza, egy kis faluban (a szilágy­sági Menyő, szerk.) van, ahol nincsen telefonja.” Lebetűzik a román nevet, és én megrendelek egy beszélgetést az ottani központossal. Hajnalra kapcsolják. Nem beszél angolul, magyarra váltok, mire „nix magyar!” kiáltással levágja a kagylót. Félreérteni se lehet. Keresem az édes­apát, dr. Tőkés Istvánt, és végre itt segítséget kapok. „László fiam hozzám jön holnap, talán ebédnél elcsípheted, egyébként mindig futkos.” Délután hat óra, mikor a vonal másik végén megszólal egy tiszta hang: „Halló, Tokió? Itt Tőkés László beszél. ” Elmondtam neki a segély­ügyet. Szívesen vállalta az intézést, bár a hangjából éreztem, hogy sok­kal nagyobb gondokkal küzdenek, mint a szociális juttatások. Negyven percig beszélgettünk. Ebből valók az alábbi részletek.

Next