Bécsi Napló, 1990 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1990-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1990. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. öS Erscheinungsort WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN GONDOLATOK A FORRADALOMRÓL Ausztria és a változások Kelet - Közép - Európában Napok, hetek óta örömujjongások és gyötrő, kínzó töprengések közt hánykódva őrölöm magamban s vitatom társaimmal az erdélyi, a romániai forradalom eseményeit, híveit. Mennyi vélekedés, elhamarkodott ítélet hangzott el. Istenem! Voltak szélsőséges jakobinusok, akik a gyors és azonnali beavatkozást sürgették: voltak naiv optimisták, akik kelet-európai méretekre szerették volna kiterjeszteni a román eseményeket: mások ENSZ- alakulatokat akartak felsorakoztatni az emberjogok védelmére, s az akarnokok legrosszabbika már a Varsói Szerződés tagállamainak gyászos emlékezetű csapatai után kiáltott... Minden bizarr elképzelés alátámasztására elmélet is született, s minden teoretikus a sajátját hitte az egyedül üdvözítőnek. Legtöbben természetesen jóhiszeműen. De vajon azonosak-e a forradalomról fogant gondolatok a forradalom eszméivel? Vajon ugyanazt gondolja-e a barikádharcos, mint a higgadt történész? Milyen csodás elméletek születtek a történelem folyamán az emberiség szabadságharcairól, s milyen fenségesek a költői szárnyalású ódák! Milyen hatalmas erő rejtőzik a forradalmi indulókban, amelyek hallatára számlálatlan tömegek indultak a halálba! S mégis, mégis mekkora a különbség a gépfegyver-torkolattüzek és rakéták lidérces éjszakai fényében rohamozó fiatalok hite és a tompított fényű asztali lámpa mellett okos gondolatokat faricskáló tollforgatók tudata közt! Halálhörgések, sikolyok, véres sebesültek az egyik oldalon, ahol csak a végső kétségbeesés kényszerít cselekvésre, s jólét, gondtalan s veszélytelen élet a világ boldogabb, szerencsésebb tájain. A polgári demokrácia kényelmes fedezékéből siettek elítélni egyesek a romániai forradalom legfontosabb lépését, a diktátorházaspár kivégzését, s azokat a véres de igazságos ítéleteket, amelyekkel a katonai vésztörvényszékeknek sikerült megtörniük egy borzalmas gépezet — a Securitate — erejét. Bizony, bizony szörnyűek a statáriális eljárások s rémisztőek a népítéletek. Hallom, volt rá eset: a hegyes vaskerítésbe húzták bele az államvédelmi rendőrség addig rettegett helyi főnökét. Mi munkált az emberekben: a bosszú vagy a „forradalmi öntudat"? Az az érzésem, hogy elsősorban a vad indulat, a fogcsikorgató gyűlölet az elszenvedett sérelmekért, a halomra lövöldözött gyermekekért és fiatalokért, a hazátlanná vált tíz- és százezrekért, a szétszakított családokért, a tengernyi szenvedésért, amelyet a néphatalom egyenruhájában díszelgő államrezsim zúdított rájuk. S ez a forradalom egyik legbiztosabb ismertető jele. A békés korszakokban elképzelhetetlen megtorlások természetes, elfogadott és igazságos cselekvések a forradalomban, amelyeket a jogi kódex nem büntet, ellenkezőleg, jutalmaz. A forradalom az egyetlen olyan társadalmi erő, az egyetlen törvényszék, amely a legnagyobb vétség, az emberölés bűne alól fölmenthet. Persze hümmögünk, hogy jól van, de valahogy ne így, atrocitásokat emlegetünk és balkáni stílust, s a konfliktusok békés megoldását, a revans cselekmények mellőzését vagy legalábbis nyilvános népítéletet ajánlgatunk. Érdekes párhuzam: Libényi János szabósegéd bécsi merényletét, amellyel az aradi vértanúk halálát akarta megbosszúlni a zsarnokon, még Kossuthék is elítélték 1853-ban. Még a megfogalmazás is hasonló volt: Jó, jó, de ne így! Más módon és stílusban törleszteni az adósságot! (A forradalomnak is van stílusa?!) S íme a hasonlat tovább is segít a fogalmazás kaptatóin. Aradi vértanúkat emlegettem, s lassan-lassan meg kell barátkoznunk a temesvári vértanúk fogalmával is. „Vértanúk nélkül nem tud tájékozódni egy nemzet a történelemben” — mondotta halála előtt Bajcsy-Zsilinszky Endre, s ez a fájdalmasan szép igazság a forradalomról szőtt elmélkedés másik fontos tétele. Pontosabban azt jelenti ez, hogy a forradalom velejárója az igazi hősök pusztulása is, akiknek véres mártíromsága aztán eszményképpé nemesedik egy közösség számára. Vajon a románság történelmi tájékozódásának is útjelző köve lesz Temesvár? Vízválasztója lesz Arad? Eddigi történelmének legnagyobb fordulópontja a bukaresti hősies küzdelem? Vajon 1989 után lesznek végre közös mártírjaink is, akik egy útra vezérlik a magyart és a románt? Minden gondolkodó magyar azt kívánja, hogy így legyen. Mert mi is a tét? Mi volt ennek a forradalomnak a végső célja? Semmiképpen sem csak a politikai banditizmus útját járó két sarlatán fizikai megsemmisítése, hanem azoknak a falaknak a lerombolása, amelyek Romániát elzárták Európától. 1956- ban a magyarság kísérelte meg ugyanezt s visszalökték a kelet-európai éjszakába. Az akkori hivatalos román államhatalom és hadvezetés is szívesen hozzájárult ehhez! Most, 1989-ben a Romániában élő népek sokkal szerencsésebb nemzetközi légkörben megnyerték első csatájukat s bűn, megbocsáthatatlan történelmi tévedés lenne itt megállni, vagy — aminek olyan nagy hagyománya van ott —, csak az uralkodó nemzet, a román konjunkturális előnyeit használni ki a továbbiakban. Csendes, szomorú jelszó volt mostanig: magyarnak, románnak csak egyetlen egy közös célja lehet, a Ceausescu-diktatúra megdöntése. A forradalom villámfényében világosodott meg az, hogy a két nép egymásra utaltsága sokkal nagyobb, mint ahogy ez addig látszott. Most már nemcsak Erdélyről van szó amely minket a románsággal, annak jobbik felével összeköt, hanem Kelet-Európa jövőjéről is, s azokról a közös mártírokról, akik a bolsevizmus elleni küzdelemben elestek. Csak itt, ezen a ponton ne térjen el a forradalom elmélete a forradalom gyakorlatától! Köztudott, hogy Romániában nem volt lehetőség eszmeileg alaposan előkészíteni a forradalmat — ahhoz a diktatúra túl erős volt —, ezért szükséges utólag megfogalmazni egyrészt a spontán, véres események motivációit, valamint a további tennivalókat. A legfontosabb felismerés talán az lehetne, hogy a románság harca - eddigi történelmében először - túlnő a nemzeti célokon s az emberi szabadságjogok irányába tendál. Ha ezt az irányt elveszíti — márpedig ennek a veszélye fennáll! —, akkor végzetesen kompromittálja magát a világ előtt. Ezért nem szabad csak a spontán reflexekre bízni a tömegek megmozdulásait. Mindkét világháborúból óriási konjunkturális előnyökkel került ki a volt román királyság, s azokat nemcsak maximálisan kihasználta, hanem vissza is élt velük. Gondoljunk Trianonra a békediktátumokat követő látszatliberális intézkedésekre, amelyek után sötét terror és genocídium következett a nemzetiségek számára. Hangzatosak voltak a gyulafehérvári pontok 1918-ban, s még szebbek a második világháború után a Gróza-kormány intézkedései, de kiderült, hogy mindkét időszak liberalizmusa a külföldi politikai közvélemény megtévesztését szolgálta. De 1989 nem Trianon, se nem a sztálinizmussal kötött szövetség. S mindenekelőtt: a forradalom nem háború. Ez most a remény olajága. A forradalom nem a szomszédos népek ellen kínál konjunktúrát, hanem azokkal való szövetségre kényszerít. Melyek tehát azok a legfontosabb imperatívuszok, amelyek a forradalom második, illetve harmadik fázisában a legnagyobb veszélyekre figyelmeztetik, ugyanakkor pozitív cselekvésekre ösztönzik a románságot? 1) Le kell mondania arról a történelmi beidegződéséről, hogy csak győztes félként léphet föl a kelet-európai kis népekkel szemben, s nemzetiségeinek csakis tulajdonosa, teljhatalmú ura lehet. Folytatás a 4. oldalon A kelet-európai forradalmak alvás közben érték az osztrák politikát. Amilyen vakmerő ez a megjegyzés, annyira találó. Gazdaságilag a mindenkori kormányok Bruno Kreisky óta rábírták magukat arra a munkára, ami az államosított ipar, de a magánvállalkozók által is követett export-offenzívából adódott. Látogatásokkal támogatták a népgazdaságot. A legtöbb osztrák politikus valószínűleg inkább azt gondolta: jobb otthon támadgatni mint külföldön támogatni a politikai ellenfelet. Még az Osztrák Szocialista Pártban sem nagyon akadt olyan ember, aki foglalkozott volna a sztálinista diktatúrában reménytelen gazdaságpolitikai toldozgatás-foltozgatás kérdésével. A Magyar Szocialista Munkáspárttal fenntartott baráti kapcsolatok zavarásának fogtak fel minden kritikus elemzést, a Szocialista Internationálén belül az SPD (a nyugat-német SPD-vel együtt) volt az, amelyik a magyar kommunistákkal egy lehetséges kibékülésről beszélgetett, ahelyett hogy nyíltan megmondta volna nekik, mely feltételek mellett lehetne erről szó. Éveken át Ausztriában talán egy tucat olyan megnyilvánulást hallhattunk, mely a szociális piacgazdaság előnyeinek ecsetelésén a túlmenően kitért Kelet-Európa valóságos és marxista-leninista elvek alkalmazásából adódó problémákra. Csak november óta tapasztalhatók kísérletek ezek megértésére. A szocialista Karl Renner-intézet kerekasztal megbeszélést rendezett kelet-európai pártok - A múlt héten járt nálam egy japán tv-s csoport. Riportot készítettek velem, és felvették, amikor a templomban prédikáltam. Megható, hogy egy ilyen távoli ország ennyire közel kerül hozzánk az emberi szenvedések szintjén. Hihetetlen, hogy az emberi szolidaritás ilyen nagy, óceánokat áthidal. — Ahogy vesszük. Amíg Ceausesut élt, tudni se akartak a szenvedéseitekről. A hatóságok elzárkóztak a kritikától, mondván, hogy minden országgal egyformán jó kapcsolatot akarnak. Az utóbbi három évben mindössze hét cikk jelezte Japánban, hogy nincs nálatok minden rendben. Ezeket Ceausescu nagykövete, Conses mozgalmak részvételével. És január 11 — 12-én az Osztrák Néppárt ugyanilyen alapon hívott meg a Dunán vesztegelő „Mozart nevű kirándulóhajóra keleti és nyugati személyiségeket. Mondani sem kell, hogy az egyik szocialista párti, a másik néppárti rendezvény volt... De tisztelet a kivételnek. Erhard Busek, jelenlegi tudományügyi miniszter már bécsi alpolgármesterként is rendszeresen járta a terepet. Varsóban a Szolidaritás megalapítása és a Jaruzelski-puccs előtt is találkozott az egyházi, polgári, sőt a kommunista párton belüli ellenzékkel is. Budapesten a szamizdat csoportok valószínűleg jobban ismerték mint hivatalos körök, hiszen nem egy közülük neki köszönhette az elkobozott helyett kapott sokszorosítógépet. Ugyanakkor találkozott az MSZMP-ben reformkommunistákként ismert személyekkel is. Prágát és Belgrádot sem hagyta ki a „club pro wien” eszmei vezetője. Busek akkor is meglátogatta a legkülönbözőbb ellenzéki köröket, mikor egyértelműen felkérték őt a kormányok, hogy ne zavarja az államközi kapcsolatokat... Most, amióta az egész világ az öreg Európa közepe felé kacsintgat, szintén Erhard Busek az, aki felhívta a figyelmet az „idővel való versenyfutásra" . Mivel Ausztriában legkésőbb júniusban megkezdődik a választási harc — akkor bizony a legtöbb politikus még azt sem tudja, melyik ország fővárosa Budapest —, a következő három hónapra zsugori Folytatás a 12. oldalon Santin Vlad Radut megcáfolta, vagyis hogy semmiben sem szenvedtek hiányt, a falurombolás pedig titeket segít, modemesit. — Azóta sokat változott a helyzet. — Igen, amikor Bukarest 4 millió dollár gyorssegélyt kért a sebesültek ellátására, a japánok rögtön felajánlották a negyedét. Azonban Tokióban még mindig Radu úr képviseli Romániát!! — Lehet, hogy bombasztikusnak tűnik, de ha láttad volna a kis eldugott szilágysági faluban a japán tv stábot, akkor megértenéd a lelkesedésemet. Folytatás a 10. oldalon HALLÓ, TOKIÓ? ITT TŐKÉS LÁSZLÓ BESZÉL... DOMA-MIKÓ ISTVÁN BESZÉLGETÉSE TEMESVÁR HŐSÉVEL (Tokió, január 12.) Hivatalom, a D. Art Centre Részvénytársaság december 18-án koncertet és kiállítást rendezett Tokióban, az afrikai gyerekek javára. A rendezvény zárásakor kaptam adót az erdélyi tüntetésről, ahol a rendőrség több ezer fegyvertelent lemészárolt. Rögtön intézkedtem, hogy a megmaradt képeket visszatartsuk, és felvettem a kapcsolatot a japán művészekkel egy Erdélybe induló segély ügyében. Egy koncertet és két kiállítást rendezünk az elesettek árvái javára. A hivatalomhoz tartozó 45 japán festőművész erre a célra felajánlotta 1-2 művét, magam pedig félévi munkám termését. Megállapodtunk, hogy az összegyűlt pénz szétosztását Tőkés László temesvári lelkészre bízzuk, aki a Ceausescu-kormány elleni hős kiállásával elnyerte a japánok tiszteletét. Most már csak vele kellett felvennem a kapcsolatot és megkérdeznem, hogy vállalja-e. Kiderítettem a temesvári lelkészlak telefonszámát, azonban hét órát kellett várni, mire kicsöngött a készülék. Balaton Zoltán jelentkezett, akit nem régen még Ceausescu pribékjei vallattak. „Sajnos, Tőkés tiszteletes nincs itt, egy kis faluba vitték. Persze, hogy ide tartozik, mindig visszavárjuk, de nem tudjuk, hogy mikor térhet vissza.” A kagylóban nagy a lárma, 24 órás szolgálat van a telefon mellett. Valaki megad egy számot, ahol Tőkés Lászlót esetleg elérhetem. A következő fél nap alatt a központ módszeresen egy máramarosi család számát kapcsolja helyette. Az ötödik alkalommal az asszony felsír: „Hogyan segíthetnénk magán, biztosan fontos, ha Japánból ennyiszer hívja. Mi katolikusok vagyunk, de megkeressük Tőkés atyát, ha ezzel segítünk.” Újabb telefon a lelkész nővérének. A kapcsolás négyszer megismétlődik a két központosnál, magyar-román-angol nyelven, velem japánul közlik a végeredményt: „Mr. Tőkést rendőr-terorristák elrabolták, és amíg biztonságba nem térhet vissza, egy kis faluban (a szilágysági Menyő, szerk.) van, ahol nincsen telefonja.” Lebetűzik a román nevet, és én megrendelek egy beszélgetést az ottani központossal. Hajnalra kapcsolják. Nem beszél angolul, magyarra váltok, mire „nix magyar!” kiáltással levágja a kagylót. Félreérteni se lehet. Keresem az édesapát, dr. Tőkés Istvánt, és végre itt segítséget kapok. „László fiam hozzám jön holnap, talán ebédnél elcsípheted, egyébként mindig futkos.” Délután hat óra, mikor a vonal másik végén megszólal egy tiszta hang: „Halló, Tokió? Itt Tőkés László beszél. ” Elmondtam neki a segélyügyet. Szívesen vállalta az intézést, bár a hangjából éreztem, hogy sokkal nagyobb gondokkal küzdenek, mint a szociális juttatások. Negyven percig beszélgettünk. Ebből valók az alábbi részletek.