Bécsi Napló, 1990 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1990-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ HANÁK TIBOR • • ÉLNI NEKÜNK KELL! Nemcsak a naptár cserélődik a falon, nem is csupán az évtized váltása, az ezredvég közelsége teszi jelentőssé 1990 elejét, hanem a megmozdult világ. Nagy év van mögöttünk. Lezárult egy politikai korszak. A történelem ismét kijátszotta a prófétákat, megvalósította a lehetetlent, átvágta pszichologikánk szabályait, pár hét alatt átmenetinek minősítette azt, ami állandónak látszott, hirtelen mozdulattal érvénytelenített mindenható ideológiákat, megdöntött rendszereket, pokolba küldte a diktátorokat. Győzött a mindent porlasztó idő. „Istenek halnak, az ember él.” Avagy talán már mi sem élünk a régi értelemben? Vagyunk mi még egyáltalán, külföldi magyarok? Megmaradtunk-e kulturális és politikai tényezőnek? Van még létalapunk, vagy leírt bennünket az idő? Létezünk — mert kérdezünk —, de paradox módon azt kell tisztáznunk, hogy létezünk-e valóban és milyen módon, milyen értelemben. Az egyik budapesti kiadóvállalat külföldi magyar írók részvételével antológia összeállításán dolgozik „Isten hozzád emigráció!” címmel. Pozsgay Imre államminiszter a múlt nyáron (szekszárdi beszédében) kijelentette: „Megszűnt a politikai emigráció fogalma”. „Magyarország — miután megtette az első lépéseket a jogállamiság felé — most úgy véli: megszűntek azok a politikai okok, amelyek miatt a szórványban élő magyarság jelentős részét évtizedeken át politikai emigránsként kellett számon tartani.” Most tekintsünk el attól, hogy — enyhén szólva — ildomos-e Budapestről hirdetni a politikai emigráció megszűnését, s mások nevében beszélni, kétségbe vonni a külföldi magyarság egy részének létét vagy létjogosultságát. Hogy ki minek tekinti magát, személyes felfogás kérdése. Persze elég sokan jól megvannak anélkül, hogy törődnének önmaguk azonosításának problémáival. Mások viszont már korábban is a felemásság különböző lépcsőfokain helyezkedtek el, tudatosan kettős hazát vállalva két kultúrkörben éltek. A kettősség adottság, melyből azonban számos következtetést lehet levonni. Aki emigránsnak vallja magát, rendszerint — akár tudja, akár nem —, már régóta csak fél-, negyed- vagy nyolcad-emigránsnak számíthat. Az emigráns mivolt részleges, hiszen talán senki nem áll szemben a magyar néppel, sem a történelemmel, sem a magyar irodalommal és művészettel, vagy saját emlékeivel, barátaival. Főképp amióta mindenki megtalálhatja saját szövetségeseit, az ellenzék különböző csoportjait az országban, domborodik ki az emigráns beállítottság partikuláris jellege. Ma már nem a magyar politikai élet egészével áll szemben a politikai emigráció, hanem annak csak egy részével, megmaradt hatalmi gócaival és egyes vonásaival, de emellett talál számos politikai erővonalat és értéket, mellyel egyet tud érteni. Hogy ki miben látja Magyarország politikai normalizálódásának ismérvét, szintén egyéni felfogás kérdése. Ki lehet kritériumnak nevezni Kádár János távozását, Nagy Imre és társai újraeltemetését, a kommunista párt nevének megváltoztatását, az ellenzéki pártok fellépését, a szabad választások kiírását, a demokratikus pártok tényleges uralmát, vagy pl. azt, hogy vajon kiállítják-e képeimet Magyarországon, közlik-e versemet folyóiratban. Sokan úgy képzelték (nem is olyan régen), hogy a két hazához tartozást azzal demonstrálják meggyőzően, ha gazsulálnak annak a kommunista rendszernek, melyről most már talán ők is tudják, hogy a nép ellensége volt. Azt hitték, jó osztrák, jó német, jó amerikai stb. csak az lehet, aki a budapesti hatalomnak tesz szolgálatokat, miközben „leemigránsozták” azokat, akik elzárkóztak a diktatúrák képviselőitől és kétes értékű segítőkészségétől. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt évben határozottan meggyöngült a külföldre kényszerítő politikai tényezők ereje, — bár hát aligha lett volna jogunk az új menekülteknek azt mondani: menjetek vissza, ott már jó! Ma, az új évtized elején épp Magyarországon még nem dőlt meg a rendszer, csupán szóhoz (de még nem irányító szerephez) juthatnak a rendszeren kívüli erők. A régi apparátus a helyén maradt, az államélet szempontjából mérvadó hatóságokat és intézményeket azok vezetik, akik eddig is vezették. Amilyen mértékben mindez megváltozik, alábbhagy a külföldi magyarság szembenállása, megfogyatkozik a politika jelentősége, és a nyomaték az ittélés belvilágára kerül. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi diktatúra hátrálásával megnövekszik a nyugati magyarság valódi népcsoportokká alakulásának esélye. Az ausztriai magyarság nagy része már eddig is rendelkezett a népcsoport fő kritériumaival, két kultúrában élő, magyarul is beszélő osztrákokká váltak, s csak azért terelődött a figyelem emigráns eredetükre, mert a szomszédos diktatúrák miatt nem hagyhatták elernyedni a politikai éberséget. (Ezt egyébként nem tehették meg a tősgyökeres osztrák politikusok sem.) Ha azonban Magyarországon valóban demokrácia épül fel, a politikai figyelem idővel alábbhagy és méginkább kidomborodik az ausztriai magyarok népcsoport jellege. S épp ez az, amiből új feladatok adódnak és szükségessé teszi az itt élő magyarság főképp kulturális tevékenységének fokozását. Mert történjen bármi Magyarországon, alakuljon ki szilárd demokrácia, tűnjön el a kommunizmus lidérce, vagy — ne adj’ Isten! — új formában térjenek vissza a régi politikai erők, ez nem változtat azon, hogy több tízezer magyar él Ausztriában, több százezer vagy millió szerte a nyugati világban. A magyar demokrácia kialakulása sem fog kiváltani tömeges hazatelepedési hullámot; számolnunk kell azzal, hogy az évtizedek óta idegyökerezett magyarok zömmel itt is maradnak. Márpedig ez a magyarság megérdemli saját értelmisége részéről a fokozott kulturális gondoskodást, már csak abból az önző szempontból is, hogy csak ennek révén lehet remélni az érdeklődés felkeltését saját munkálkodása iránt. Alkotóink egy része azonban inkább a befogadó ország és az ott hagyott ország szereplési lehetőségeit választja. Az íróknak egyszerűbb az idegen nyelvű könyvkiadást megszervezni, a művészeknek a külföldi galériákban kiállítani. Nagyobb a kilátás a külföldi olvasókra, méltánylásra, a visszhangra. Az ország határain kívül nagy áldozatok árán megjelenő magyar nyelvű kötetek százai várnak néha még évek múlva is az eladásra, az érdeklődőkre; az írónak kellene házalnia, pult mögé állnia szatócs módjára, vagy kínálgatni, dicsérni magát és portékáját, mint a falu szépe vagy a vásári kikiáltó. Pár éves vagy évtizedes tartózkodás után az idegen nyelvű világban ezzel szemben számontartó figyelmet észlel a magyar író, kialakulnak kapcsolatai milliós olvasóréteget ellátó kiadókhoz, társulatokhoz, írótársakhoz. A sikert és a kisebb ellenállást látva, s persze szakmai okokból is, a német (angol, francia stb.) úton indulnak el a külföldön élő magyar írók, kutatók. A másik nagy lehetőség a magyarországi szereplés. Megnövekedett az ország kulturális vonzása. Érthető, hogy a színészek nagyobb színpadot, a tanárok a nagyobb katedrát, az írók a nagyközönséget biztosító kiadókat választják. S bár ez ellen semmit nem szólhatunk, következményeként magára marad és elsatnyulhat a külföldi magyarság kulturális élete. A budapesti műhelyek felszippantják a nyugati magyarok szellemi támaszait, fölöslegessé és méginkább életképtelenné teszik szerény intézményeit, elsősorban kiadóit. Egyes vezető lapjaink, folyóirataink, könyvsorozataink máris megszűntek; az egyik nyugati magyar szervezet azt tervezi, hogy következő tanulmányi napjait Magyarországon szervezi meg. Ezáltal olyasvalami történik, mintha a jugoszláviai, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai magyarság kultúréletének támaszait áttelepítenék Budapestre, azaz mintha azáltal próbálnának segíteni kisebbségeinken, hogy az újvidéki, kolozsvári, pozsonyi, ungvári kiadókat, újságokat, egyesületeket, iskolákat, az anyanyelv- és kultúraőrzés helyi szervezeteit budapesti intézményekkel akarnák helyettesíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a különböző országok magyar népcsoportjainak és szórványainak nincs szükségük az anyaország segítségére, hanem csak azt, hogy élni nekünk kell, itteni magyaroknak, s nem élhet helyettünk senki más, mert akkor megszűntünk létezni. Nem helyettesítésre van szükség, hanem önkezdeményezésre. Magunknak kell megteremteni életünk kereteit a helyszínen, ott ahol vagyunk, belénk lehelhetnek lelket hazai előadókkal, kedvet csinálhatnak a magyar mivolthoz, hozhatnak értékes vásárfiát a hazai kultúra gazdagon rakott asztalairól, de mindezt nekünk kell felhasználni a hétköznapokban, tevékennyé válni, különben olyanok leszünk, mint a rugóval felhúzott játékszer. Népcsoport módjára élni csak mi magunk tudunk. A támogatás is ahhoz kell, hogy legyünk, nem pedig ahhoz, hogy mások mutassák meg saját életük eredményeit, s a látvány végeztével feloszoljunk a semmiben. A külföldi magyar újságokat a külföldi magyarságnak kell megteremtenie és fenntartania, a külföldi magyar irodalmat a külföldi magyar íróknak kell csinálniok, a könyvkiadókat, intézeteket, egyesületeket, tanulmányi napokat a helyi magyarságnak kell életben tartania, nem is annyira pénzzel, mint érdeklődéssel, az igény kifejezésével. Ha ez megtörténik, az anyagiakat könnyebb előteremteni. Az osztrák kancellária a meglevőnek, a működőnek a hóna alá nyúl, de ha nincs magyar élet, ha nincs közösségi igény, nincs is mit támogatni. Van távlata a külföldi magyarság életének, a szórványnak és népcsoportnak? Van, ha maga teremt magának távlatot, programot, munkát. Ha ezt nem teszi, nincs. Kérdés, hogy hajlandók-e az írók nemcsak a határokon belül élő millióknak, de a külhoni ezreknek is írni, hajlandók-e a színészek kis színpadainkon verseket mondani, a tudósok, kutatók közénk jönni, előadni, a tanárok hétvégi iskolákban tanítani, s megfordítva is: lesz-e olvasó, aki pénzt ad az itt szerkesztett újságokért, saját újságjáért, saját kiadói könyveiért, lesz-e közönség, mely tapsol, érdeklődésével ad kedvet az előadónak? Ha nem lesz többé újságunk, könyvkiadónk, iskolánk, irodalmunk, egyesületünk, közösségünk, a legtöbb országban nem okolhatunk semmiféle elnyomó nemzetiségi politikát, nem hibáztathatjuk sem a befogadó ország kormányát, sem Budapestet, ezért egyedül mi vagyunk a felelősek. Rajtunk múlik, hogy öntudatos népcsoporttá válunk-e, vagy eltűnünk. 3 MAGYARORSZÁG: A TÍZMILLIÓ SZEGÉNY ORSZÁGA A magyar parlament múlt év november 21-i ülésén először volt hallható tájékoztatás Magyarország eladósodásának tényleges nagyságáról. Németh Miklós miniszterelnök beszámolójában bejelentette, hogy az ország bruttó adóssága 1989. végén meghaladja a 20 millió dollárt. Az államháztartás összes adóssága 1100 milliárd forint. Ez áttételesen 110 000,— forint fejenkénti megterhelést jelent minden magyar állampolgár számára. A január 8-án bevezetett áremelések ennek a csődtömegnek jellegzetes kihalásaként foghatók fel. Alábbi cikk egy 1989. november 4-én Innsbruckban elhangzott előadás részeként világítja meg a napjainkra kialakult helyzet politikai, gazdasági összetevőit. A kommunista berendezkedés éppen ellentétes jellemvonásokkal írható le, mint a modern polgári társadalmak. Hatalom koncentráció hatalom megosztás, tervgazdaság-piacgazdaság, totális állam-korlátozott állam. Ez a hatalmi-társadalmi berendezkedés nem alkalmas a társadalomban, gazdaságban meglévő szellemi és fizikai erőforrások hatékony felhasználására, hanem feléli illetve kiiktatja azokat. Alkalmatlan akár a társadalomban keletkező, akár a társadalmon kívülről érkező kihívások, változások adaptálására, a hozzájuk való rugalmas alkalmazkodásra. Új típusú világgazdasági fejlődés A második világháború után különböző fejlődési pályát járnak be az úgynevezett szocialista országok és a demokratikus piacgazdaságok. Ez különösen láthatóvá válik a 70-es évek elején kezdődő új típusú világgazdasági fejlődés, korszakváltás tükrében. Például nyugaton az olajválság arra késztette a társadalmakat, hogy gyorsan, rugalmasan olyan technikai-szervezeti megoldásokat találjanak, melyek csökkentik az energiafelhasználást, és ez rövid idő alatt elvezetett oda, hogy a világgazdasági potenciál mintegy háromnegyedét kitevő legfejlettebb és közepesen fejlett országokban gyors ütemben csökken a termékegységre jutó anyag-, energia- és munkaóraráfordítások aránya. Az új típusú világgazdasági növekedés tartós hatással rendezi át a világgazdasági értékrendet. Világméretekben leértékeli a nyersanyag és energia, valamint a technikával helyettesíthető izomerő-tulajdonosok pozícióit, s átcsoportosítja a jövedelmeket a fejlett humán potenciállal, alkalmazkodóképességgel rendelkező országok, területek, vállalatok javára. Ezzel szemben ezen folyamatok „kárvallottjai” a szocialista országok is, melyek gazdasági teljesítőképessége minden autarchikus törekvésük ellenére lemérettetik. Itt üt vissza az a marxista ideológia alapján megfogalmazódó gazdaságpolitikai törekvés, mely például tűzzel-vassal akarta átalakítani „vas és acél" országává Magyarországot. Ennek következményeként alakult ki az a gazdasági struktúra, mely ugyan az első időszakban külpolitikai nyomásra jött létre, de a későbbiek folyamán azok a gazdasági lobbik, amelyek a struktúra fenntartására szerveződtek, önálló hatalmi tényezővé válva lekötötték, illetve felélték a fejlesztési, beruházási erőforrásokat, az infrastruktúrát, és eladósították az országot. Az utóbbi öt évben ennek köszönhetően megduplázódott az amúgy sem alacsony adósságállomány. Magyarország nem piacgazdaságú ország Magyarország nem piacgazdaságú országként viselkedett ezekben az évtizedekben. A politikai-hatalmi berendezkedés természetes velejárója, hogy maga alá rendeli, saját céljai elérésének megfelelteti, átjárja a gazdaság, a kultúra, a jog stb. területeit A gazdaságban nem a gazdasági törvényszerűségek érvényesülnek, hanem az a politikai szándék, amely ezt a hatalmi berendezkedést a legjobban biztosítja a gazdaságban. Ezért megfelelő eszközei ennek a politikai-hatalmi berendezkedésnek az államosítás, a jövedelmek centralizációja és redisztribúciója, a gazdasági szereplők hierarchikus függőségben tartása, s közöttük — a piaci helyett — bürokratikus koordináció megvalósítása. Ezért alakul úgy a hatalmi elit tagjainak pályája, karrierje a párt szándéka szerint, hogy a hierarchia különböző szintjein szinte természetes az átjárás a gazdaság, a közigazgatás és a politikai pozíciók betöltésében. A kialakult rendszernek további velejárója, hogy piaci mechanizmusok hiányában az árak fiktívek. Mind a vállalatok egymás közti árait, mind a fogyasztói árakat számtalan módon eltéríti az állami beavatkozás, illetve a termelői és kereskedelmi szférában kialakult monopolhelyzetek. A vállalatok tényleges nyeresége visszaszámíthatatlan a halmozódó beavatkozások és eltérítések miatt. Az újraelosztás gyakran nagyobb, mint a nyereség. Többek között emiatt is nem a piaci impulzusokra, nem a fogyasztók igényeire való figyelés, hanem az állami céloknak való megfelelés motivál. Az ebből következő végtelen rugalmatlanság a hiánygazdaság oka. A termelői potenciállal, a vállalatok nagyobb részével szemben nem érvényesül a tőkegyarapodást szem előtt tartó tulajdonosi motiváció, a tőkepiac az erőforrások elosztásában csak periférikus szerepet tölt be. Hatalom és tulajdonlás A pártállammal összefonódott menedzseri réteg, a gyakorlati tulajdonosa a vezetése alatt álló vállalatoknak. Mára nyilvánvalóvá vált az a felismerés, hogy a vállalatokkal szemben külső, a tőke gyarapításában érdekelt tulajdonosokra van szükség. Csakhogy világos a hatalom és a tulajdonlás közti összefüggés. Tehát vagy államosított vagyon, és ennek megfelelő politikai-hatalmi koncentráció, vagy egyéni tulajdonosok bizonyos sokasága és az ezeknek megfelelő hatalmi megosztottság, illetve intézményrendszer jellemez egy társadalmat. A hatalmi szerkezet változatlan formában való megőrzése arra késztette a pártállamot, hogy az elmúlt évtizedek során mesterségesen kiagyalt tőketulajdonosok különböző formáival kísérletezzen — holding, vállalati tanács, ahol különböző trükkökkel próbálnak tulajdonossá tenni valakiket vagy valamiket, akik nem természetüknél fogva tulajdonosok — í így nem is viselkedhetnek a tőke gyarapításában érdekelt tőketulajdonosként Valójában a hatalom természetéből következik, hogy ezt tulajdonképp nem is akarja, hiszen abban a pillanatban megrendülne gazdasági túlhatalmon alapuló politikai hatalma, amint valódi tulajdonosok jelennének meg a gazdaságban. Ez a kérdés válik egyre élesebbé napjainkra. A rendszer erodálódása A közép-európai, így a magyar társadalomra is egyszerre szakad az a felismerés, hogy az adott hatalmi-gazdasági berendezkedés felélte az ország erőforrásait, tartalékait és eladósodott, tehát felélte a jövőt is. A külpolitikai helyzet változása, a szovjet birodalom erodálási folyamatai a 80-as évek 2. felében nagyobb játékteret biztosítanak a politikának az egyes országokon belül. De a 80-as évek végén nemcsak a rossz gazdasági szerkezet és ennek következtében rossz társadalmi szerkezet (alulképzett, konvertálható tudással nem rendelkező tömegek — a füstös, gyárkéményes, iparágak betanított és segédmunkás tömegei) lepusztult infrastruktúra nyomasztó gondjaival kell szembenézniük ezeknek az országoknak, hanem azzal az új technikai forradalommal, mely a piacgazdaságú országokat is súlyos társadalmi feszültségekkel terhelte a modernizációs folyamatok során. Ebben a térségben alacsonyabb életszínvonalról, rossz gazdasági szerkezettel Folytatás a 4. oldalon