Bécsi Napló, 1990 (11. évfolyam, 1-6. szám)

1990-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ HANÁK TIBOR­­ • • ÉLNI NEKÜNK KELL! Nemcsak a naptár cserélődik a falon, nem is csupán az évtized váltása, az ezredvég közel­sége teszi jelentőssé 1990 elejét, hanem a megmozdult világ. Nagy év van mögöttünk. Lezárult egy politikai korszak. A történelem ismét kijátszotta a prófétákat, megvalósí­totta a lehetetlent, átvágta pszicho­logikánk szabályait,­ pár hét alatt átmenetinek minő­sítette azt, ami állandónak látszott, hirtelen mozdulattal érvénytelenített mindenható ide­ológiákat, megdöntött rendszereket, pokolba küldte a diktátorokat. Győzött a mindent porlasztó idő. „Istenek halnak, az ember él.” Avagy talán már mi sem élünk a régi ér­telemben? Vagyunk mi még egyáltalán, kül­földi magyarok? Megmaradtunk-e kulturális és politikai tényezőnek? Van még létalapunk, vagy leírt bennünket az idő? Létezünk — mert kérdezünk —, de paradox módon azt kell tisztáznunk, hogy létezünk-e valóban és mi­lyen módon, milyen értelemben. Az egyik budapesti kiadóvállalat külföldi magyar írók részvételével antológia összeál­lításán dolgozik „Isten hozzád emigráció!” címmel. Pozsgay Imre államminiszter a múlt nyáron (szekszárdi beszédében) kijelentette: „Megszűnt a politikai emigráció fogalma”. „Magyarország — miután megtette az első lépéseket a jogállamiság felé — most úgy véli: megszűntek azok a politikai okok, ame­lyek miatt a szórványban élő magyarság je­lentős részét évtizedeken át politikai emig­ránsként kellett számon tartani.” Most tekintsünk el attól, hogy — enyhén szólva — ildomos-e Budapestről hirdetni a politikai emigráció megszűnését, s mások ne­vében beszélni, kétségbe vonni a külföldi magyarság egy részének létét vagy létjogosult­ságát. Hogy ki minek tekinti magát, szemé­lyes felfogás kérdése. Persze elég sokan jól megvannak anélkül, hogy törődnének önma­guk azonosításának problémáival. Mások vi­szont már korábban is a felemásság különböző lépcsőfokain helyezkedtek el, tudatosan ket­tős hazát vállalva két kultúrkörben éltek. A kettősség adottság, melyből azonban számos következtetést lehet levonni. Aki emigránsnak vallja magát, rendszerint — akár tudja, akár nem —, már régóta csak fél-, negyed- vagy nyolcad-emigránsnak számíthat. Az emigráns mivolt részleges, hiszen talán senki nem áll szemben a magyar néppel, sem a történelemmel, sem a magyar irodalom­mal és művészettel, vagy saját emlékeivel, barátaival. Főképp amióta mindenki meg­találhatja saját szövetségeseit, az ellenzék különböző csoportjait az országban, dombo­rodik ki az emigráns beállítottság partikuláris jellege. Ma már nem a magyar politikai élet egészével áll szemben a politikai emigráció, hanem annak csak egy részével, megmaradt hatalmi gócaival és egyes vonásaival, de emel­lett talál számos politikai erővonalat és ér­téket, mellyel egyet tud érteni. Hogy ki miben látja Magyarország politikai normalizálódásának ismérvét, szintén egyéni felfogás kérdése. Ki lehet kritériumnak ne­vezni Kádár János távozását, Nagy Imre és társai újraeltemetését, a kommunista párt nevének megváltoztatását, az ellenzéki pártok fellépését, a szabad választások kiírását, a demokratikus pártok tényleges uralmát, vagy pl. azt, hogy vajon kiállítják-e képeimet Ma­gyarországon, közlik-e versemet folyóiratban. Sokan úgy képzelték (nem is olyan régen), hogy a két hazához tartozást azzal demonst­rálják meggyőzően, ha gazsulálnak annak a kommunista rendszernek, melyről most már talán ők is tudják, hogy a nép ellensége volt. Azt hitték, jó osztrák, jó német, jó amerikai stb. csak az lehet, aki a budapesti hatalomnak tesz szolgálatokat, miközben „leemigránsoz­­ták” azokat, akik elzárkóztak a diktatúrák képviselőitől és kétes értékű segítőkészségé­től. Kétségtelen azonban, hogy az elmúlt év­ben határozottan meggyöngült a külföldre kényszerítő politikai tényezők ereje, — bár hát aligha lett volna jogunk az új menekül­teknek azt mondani: menjetek vissza, ott már jó! Ma, az új évtized elején épp Magyar­­országon még nem dőlt meg a rendszer, csu­pán szóhoz (de még nem irányító szerephez) juthatnak a rendszeren kívüli erők. A régi apparátus a helyén maradt, az államélet szempontjából mérvadó hatóságokat és in­tézményeket azok vezetik, akik eddig is ve­zették. Amilyen mértékben mindez meg­változik, alábbhagy a külföldi magyarság szembenállása, megfogyatkozik a politika jelentősége, és a nyomaték az ittélés belvilá­gára kerül. Ez azt jelenti, hogy a magyaror­szági diktatúra hátrálásával megnövekszik a nyugati magyarság valódi népcsoportokká alakulásának esélye. Az ausztriai magyarság nagy része már eddig is rendelkezett a nép­csoport fő kritériumaival, két kultúrában élő, magyarul is beszélő osztrákokká váltak, s csak azért terelődött a figyelem emigráns eredetükre, mert a szomszédos diktatúrák miatt nem hagyhatták elernyedni a politikai éberséget. (Ezt egyébként nem tehették meg a tősgyökeres osztrák politikusok sem.) Ha azonban Magyarországon valóban demokrácia épül fel, a politikai figyelem idővel alábbhagy és méginkább kidomborodik az ausztriai ma­gyarok népcsoport jellege. S épp ez az, amiből új feladatok adódnak és szükségessé teszi az itt élő magyarság fő­képp kulturális tevékenységének fokozását. Mert történjen bármi Magyarországon, alakul­jon ki szilárd demokrácia, tűnjön el a kom­munizmus lidérce, vagy — ne adj’ Isten! — új formában térjenek vissza a régi politikai erők, ez nem változtat azon, hogy több tízezer magyar él Ausztriában, több százezer vagy millió szerte a nyugati világban. A magyar demokrácia kialakulása sem fog kiváltani tömeges hazatelepedési hullámot; számolnunk kell azzal, hogy az évtizedek óta idegyökere­zett magyarok zömmel itt is maradnak. Márpedig ez a magyarság megérdemli saját értelmisége részéről a fokozott kulturális gondoskodást, már csak abból az önző szem­pontból is, hogy csak ennek révén lehet remélni az érdeklődés felkeltését saját mun­kálkodása iránt. Alkotóink egy része azonban inkább a befogadó ország és az ott hagyott ország szereplési lehetőségeit választja. Az íróknak egyszerűbb az idegen nyelvű könyv­kiadást megszervezni, a művészeknek a kül­földi galériákban kiállítani. Nagyobb a kilátás a külföldi olvasókra, méltánylásra, a vissz­hangra. Az ország határain kívül nagy áldoza­tok árán megjelenő magyar nyelvű kötetek százai várnak néha még évek múlva is az ela­dásra, az érdeklődőkre; az írónak kellene házalnia, pult mögé állnia szatócs módjára, vagy kínálgatni, dicsérni magát és portékáját, mint a falu szépe vagy a vásári kikiáltó. Pár éves vagy évtizedes tartózkodás után az idegen nyelvű világban ezzel szemben számon­­tartó figyelmet észlel a magyar író, kialakul­nak kapcsolatai milliós olvasóréteget ellátó kiadókhoz, társulatokhoz, írótársakhoz. A si­kert és a kisebb ellenállást látva, s persze szakmai okokból is, a német (angol, francia stb.) úton indulnak el a külföldön élő ma­gyar írók, kutatók. A másik nagy lehetőség a magyarországi szereplés. Megnövekedett az ország kulturális vonzása. Érthető, hogy a színészek nagyobb színpadot, a tanárok a nagyobb katedrát, az írók a nagyközönséget biztosító kiadókat választják. S bár ez ellen semmit nem szól­hatunk, következményeként magára marad és elsatnyulhat a külföldi magyarság kultu­rális élete. A budapesti műhelyek felszippant­ják a nyugati magyarok szellemi támaszait, fölöslegessé és méginkább életképtelenné teszik szerény intézményeit, elsősorban kia­dóit. Egyes vezető lapjaink, folyóirataink, könyvsorozataink máris megszűntek; az egyik nyugati magyar szervezet azt tervezi, hogy következő tanulmányi napjait Magyarországon szervezi meg. Ezáltal olyasvalami történik, mintha a jugoszláviai, erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai magyarság kultúréletének táma­szait áttelepítenék Budapestre, azaz mintha azáltal próbálnának segíteni kisebbségeinken, hogy az újvidéki, kolozsvári, pozsonyi, ungvári kiadókat, újságokat, egyesületeket, iskolákat, az anyanyelv- és kultúraőrzés helyi szerve­zeteit budapesti intézményekkel akarnák he­lyettesíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a különböző or­szágok magyar népcsoportjainak és szór­ványainak nincs szükségük az anyaország segítségére, hanem csak azt, hogy élni nekünk kell, itteni magyaroknak, s nem élhet helyet­tünk senki más, mert akkor megszűntünk létezni. Nem helyettesítésre van szükség, hanem ön­kezdeményezésre. Magunknak kell megteremteni életünk kereteit a helyszínen, ott ahol vagyunk, belénk lehelhetnek lelket hazai előadókkal, kedvet csinálhatnak a ma­gyar mivolthoz, hozhatnak értékes vásárfiát a hazai kultúra gazdagon rakott asztalairól, de mindezt nekünk kell felhasználni a hét­köznapokban, tevékennyé válni, különben olyanok leszünk, mint a rugóval felhúzott játékszer. Népcsoport módjára élni csak mi magunk tudunk. A támogatás is ahhoz kell, hogy le­gyünk, nem pedig ahhoz, hogy mások mutas­sák meg saját életük eredményeit, s a látvány végeztével feloszoljunk a semmiben. A kül­földi magyar újságokat a külföldi magyarság­nak kell megteremtenie és fenntartania, a külföldi magyar irodalmat a külföldi magyar íróknak kell csinálniok, a könyvkiadókat, intézeteket, egyesületeket, tanulmányi napo­kat a helyi magyarságnak kell életben tar­tania, nem is annyira pénzzel, mint érdeklő­déssel, az igény kifejezésével. Ha ez megtör­ténik, az anyagiakat könnyebb előteremteni. Az osztrák kancellária a meglevőnek, a mű­ködőnek a hóna alá nyúl, de ha nincs magyar élet, ha nincs közösségi igény, nincs is mit támogatni. Van távlata a külföldi magyarság életének, a szórványnak és népcsoportnak? Van, ha maga teremt magának távlatot, programot, munkát. Ha ezt nem teszi, nincs. Kérdés, hogy hajlandók-e az írók nemcsak a határo­kon belül élő millióknak, de a külhoni ezrek­nek is írni, hajlandók-e a színészek kis szín­padainkon verseket mondani, a tudósok, ku­tatók közénk jönni, előadni, a tanárok hétvégi iskolákban tanítani, s megfordítva is: lesz-e olvasó, aki pénzt ad az itt szerkesztett újsá­gokért, saját újságjáért, saját kiadói könyvei­ért, lesz-e közönség, mely tapsol, érdeklődésé­vel ad kedvet az előadónak? Ha nem lesz többé újságunk, könyvkia­dónk, iskolánk, irodalmunk, egyesületünk, kö­zösségünk, a legtöbb országban nem okolha­tunk semmiféle elnyomó nemzetiségi politi­kát, nem hibáztathatjuk sem a befogadó or­szág kormányát, sem Budapestet, ezért egye­dül mi vagyunk a felelősek. Rajtunk múlik, hogy öntudatos népcsoporttá válunk-e, vagy eltűnünk. 3 MAGYARORSZÁG: A TÍZMILLIÓ SZEGÉNY ORSZÁGA A magyar parlament múlt év november 21-i ülésén először volt hallható tájékoztatás Magyar­­ország eladósodásának tényleges nagyságáról. Né­meth Miklós miniszterelnök beszámolójában be­jelentette, hogy az ország bruttó adóssága 1989. végén meghaladja a 20 millió dollárt. Az államház­tartás összes adóssága 1100 milliárd forint. Ez áttételesen 110 000,— forint fejenkénti megterhe­lést jelent minden magyar állampolgár számára. A január 8-án bevezetett áremelések ennek a csőd­tömegnek jellegzetes kihalásaként foghatók fel. Alábbi cikk egy 1989. november 4-én Innsbruck­ban elhangzott előadás részeként világítja meg a napjainkra kialakult helyzet politikai, gazdasági összetevőit. A kommunista berendezkedés éppen ellen­tétes jellemvonásokkal írható le, mint a modern polgári társadalmak. Hatalom koncentráció hatalom megosztás, tervgazdaság-piacgazdaság, to­­­tális állam-korlátozott állam. Ez a hatalmi-társadalmi berendezkedés nem alkalmas a társadalomban, gaz­daságban meglévő szellemi és fizikai erőforrások hatékony felhasználására, hanem feléli illetve ki­iktatja azokat. Alkalmatlan akár a társadalomban keletkező, akár a társadalmon kívülről érkező ki­hívások, változások adaptálására, a hozzájuk való rugalmas alkalmazkodásra. Új típusú világgazdasági fejlődés A második világháború után különböző fejlő­dési pályát járnak be az úgynevezett szocialista or­szágok és a demokratikus piacgazdaságok. Ez kü­lönösen láthatóvá válik a 70-es évek elején kezdődő új típusú világgazdasági fejlődés, korszakváltás tük­rében. Például nyugaton az olajválság arra késztette a társadalmakat, hogy gyorsan, rugalmasan olyan technikai-szervezeti megoldásokat találjanak, melyek csökkentik az energiafelhasználást, és ez rövid idő alatt elvezetett oda, hogy a világgazdasági potenciál mintegy háromnegyedét kitevő legfejlettebb és kö­zepesen fejlett országokban gyors ütemben csökken a termékegységre jutó anyag-, energia- és munkaóra­ráfordítások aránya. Az új típusú világgazdasági nö­vekedés tartós hatással rendezi át a világgazdasági értékrendet. Világméretekben leértékeli a nyers­anyag és energia, valamint a technikával helyette­síthető izomerő-tulajdonosok pozícióit, s átcsopor­tosítja a jövedelmeket a fejlett humán potenciállal, alkalmazkodóképességgel rendelkező országok, te­rületek, vállalatok javára. Ezzel szemben ezen folyamatok „kárvallott­jai” a szocialista országok is, melyek gazdasági tel­jesítőképessége minden autarchikus törekvésük elle­nére lemérettetik. Itt üt vissza az a marxista ideo­lógia alapján megfogalmazódó gazdaságpolitikai törekvés, mely például tűzzel-vassal akarta átala­kítani „vas és acél" országává Magyarországot. Ennek következményeként alakult ki az a gazda­sági struktúra, mely ugyan az első időszakban kül­politikai nyomásra jött létre, de a későbbiek fo­lyamán azok a gazdasági lobbik, amelyek a struk­túra fenntartására szerveződtek, önálló hatalmi té­nyezővé válva lekötötték, illetve felélték a fejlesz­tési, beruházási erőforrásokat, az infrastruktúrát, és eladósították az országot. Az utóbbi öt évben ennek köszönhetően megduplázódott az amúgy sem alacsony adósságállomány. Magyarország nem piacgazdaságú ország Magyarország nem piacgazdaságú országként vi­selkedett ezekben az évtizedekben. A politikai-ha­talmi berendezkedés természetes velejárója, hogy maga alá rendeli, saját céljai elérésének megfelel­teti, átjárja a gazdaság, a kultúra, a jog stb. terü­leteit A gazdaságban nem a gazdasági törvényszerű­ségek érvényesülnek, hanem az a politikai szándék, amely ezt a hatalmi berendezkedést a legjobban biztosítja a gazdaságban. Ezért megfelelő eszközei ennek a politikai-hatalmi berendezkedésnek az ál­lamosítás, a jövedelmek centralizációja és redisztri­­búciója, a gazdasági szereplők hierarchikus függő­ségben tartása, s közöttük — a piaci helyett — bürokratikus koordináció megvalósítása. Ezért alakul úgy a hatalmi elit tagjainak pályája, karrierje a párt szándéka szerint, hogy a hierarchia különböző szintjein szinte természetes az átjárás a gazdaság, a közigazgatás és a politikai pozíciók be­töltésében. A kialakult rendszernek további velejárója, hogy piaci mechanizmusok hiányában az árak fiktívek. Mind a vállalatok egymás közti árait, mind a fogyasz­tói árakat számtalan módon eltéríti az állami be­avatkozás, illetve a termelői és kereskedelmi szférá­ban kialakult monopolhelyzetek. A vállalatok tény­leges nyeresége visszaszámíthatatlan a halmozódó beavatkozások és eltérítések miatt. Az újraelosztás gyakran nagyobb, mint a nyereség. Többek között emiatt is nem a piaci impulzusokra, nem a fogyasz­tók igényeire való figyelés, hanem az állami célok­nak való megfelelés motivál. Az ebből következő végtelen rugalmatlanság a hiánygazdaság oka. A termelői potenciállal, a vállalatok nagyobb részével szemben nem érvényesül a tőkegyarapodást szem előtt tartó tulajdonosi motiváció, a tőkepiac az erő­források elosztásában csak periférikus szerepet tölt be. Hatalom és tulajdonlás A pártállammal összefonódott menedzseri réteg, a gyakorlati tulajdonosa a vezetése alatt álló válla­latoknak. Mára nyilvánvalóvá vált az a felismerés, hogy a vállalatokkal szemben külső, a tőke gyara­pításában érdekelt tulajdonosokra van szükség. Csakhogy világos a hatalom és a tulajdonlás közti összefüggés. Tehát vagy államosított vagyon, és ennek megfelelő politikai-hatalmi koncentráció, vagy egyéni tulajdonosok bizonyos sokasága és az ezeknek megfelelő hatalmi megosztottság, illetve intézmény­­rendszer jellemez egy társadalmat. A hatalmi szer­kezet változatlan formában való megőrzése arra késztette a pártállamot, hogy az elmúlt évtizedek során mesterségesen kiagyalt tőketulajdonosok kü­lönböző formáival kísérletezzen — holding, vállalati tanács, ahol különböző trükkökkel próbálnak tu­lajdonossá tenni valakiket vagy valamiket, akik nem természetüknél fogva tulajdonosok — í így nem is viselkedhetnek a tőke gyarapításában érdekelt tőke­­tulajdonosként Valójában a hatalom természetéből következik, hogy ezt tulajdonképp nem is akarja, hiszen abban a pillanatban megrendülne gazdasági túlhatalmon alapuló politikai hatalma, amint valódi tulajdonosok jelennének meg a gazdaságban. Ez a kérdés válik egyre élesebbé napjainkra. A rendszer erodálódása A közép-európai, így a magyar társadalomra is egyszerre szakad az a felismerés, hogy az adott ha­talmi-gazdasági berendezkedés felélte az ország erőforrásait, tartalékait és eladósodott, tehát felélte a jövőt is. A külpolitikai helyzet változása, a szovjet birodalom erodálási folyamatai a 80-as évek 2. felé­ben nagyobb játékteret biztosítanak a politikának az egyes országokon belül. De a 80-as évek végén nemcsak a rossz gazdasági szerkezet és ennek követ­keztében rossz társadalmi szerkezet (alulképzett, konvertálható tudással nem rendelkező tömegek — a füstös, gyárkéményes, iparágak betanított és segédmunkás tömegei) lepusztult infrastruktúra nyomasztó gondjaival kell szembenézniük ezeknek az országoknak, hanem azzal az új technikai forra­dalommal, mely a piacgazdaságú országokat is sú­lyos társadalmi feszültségekkel terhelte a moderni­zációs folyamatok során. Ebben a térségben alacso­nyabb életszínvonalról, rossz gazdasági szerkezettel Folytatás a 4. oldalon

Next