Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)
1993-03-01 / 2. szám
BÉCSI NAPLÓ XIV. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 1993. MÁRCIUS-ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15. - ÖS Erscheinungsort WIEN P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN TORECZKI LÁSZLÓ ESZMÉK ZŰRZAVARA Az úgynevezett modern világ átlagos polgárainak valószínűleg a legmagasabb az informáltságuk az eddigi emberi történelemben. Igaz, hogy ennek az informáltságnak rendkívül megnőtt a személyesen ellenőrizhetetlen globális jellegű tartalma, miközben az atomizált mindennapok miatt beszűkült a személyes „kisvilágról” való ismeret és tapasztalat. Az egyes ember valóban semlegesedett, függetlenedett saját valóságos cselekvési terében, viszont függővé vált egy önérdekű és öntörvényű manipulációs rendszertől, a modern tömegkommunikációból. A mai magyar társadalmat fokozottan sújtja új helyzete, hiszen óriási deficitjei vannak az önállóság terén, mind szellemi, mind anyagi szempontból. A kommunista rendszer brutális diktatúrával megfélemlítve fogadtatta el magát, s majd a szervezetlen társadalmat nyugodtan rábízhatta egy álliberális iskola-, sajtó- és médiarendszerre, amelyek velejéig hamis eszméi és értékkonstrukciók alapján a konkrétumokban ügyesen keverték a tényeket a hazugságokkal, a tényleges értékeket az egyébként máshol is dúsan tenyésző értéktelenségekkel. Mindent egy helyről, átgondolt - a hithű kommunistákat is alkalmanként zavaró — ügyességgel sikerült különbségeket eljátszani, ott, ahol nem voltak, s valódi alternatívákat rossz hírbe hozni, kisebbíteni. A magyar társadalmat jelentős részben sikerült a nyugati tőke által nyújtott hitelek parazita felhasználásával szellemileg ..amerikanizálni”. A fogyasztói életfelfogás önző materializmusának szellemi divattá emelése sikeresen helyettesítette a szimbolikus javak iránt hazugságokkal közömbösített .,szocialista emberek” materiális szűkösségét, szórakozási unalmát. Ördögi segítséget nyújtott e szellemi kiüresedéshez és átformálódáshoz a végletesen hiteltelen, ám végig működtetett másik propagandaoldal, a Nyugatot leleplező ortodoxia, amely azt is hitelessé és kívánatossá tette a ,.modernitást” követők számára, amit saját hazájukban is bíráltak és kétségesnek bizonyult. A nemzeti szintű szervezkedésből és döntéshozatalból is kizárt magyar társadalom egyedeinek egy része úgy katapultálódott 1989 után az „egyetemesség” és „humanizmus” fogyasztói régióinak divatjaiba, mint egy önismeret nélküli kamasz a felnőttek fölött ítélkező esküdtszékbe. Hirtelen minden korábbi természetes adottság szűkös lett, kicsinyes és értéktelen. Az elveszített vagy meg sem ismert, érzett transzcendenciát helyettesíteni látszott az önzést korlátlanul legalizáló szabadság, a kiüresedett (csak „formájában nemzeti”) magyar kultúrát és történelmet „lekörözte” a zöm számára csak passzív, propagandabefogadói szerepben elérhető kozmopolita divatok profi módon „kicsinált” sorozata. Az eljelentéktelenített kisközösségek és unalmasnak megélt „szocialista hétköznapok” nagyra növelték a szabadulási vágyat - s ennek keretet és tartalmat adott a puha diktatúra okosan adagolt, „liberális” tömegkommunikációja. A múltból kinőtt saját értékrendjét csupán privatizált jelentéktelenségében őrizni képes magyar társadalom „kommunista ostroma” után 1990 óta állandó „liberális” rohamoknak van kitéve. Míg korábban folyamatosan „pártosnak” kellett lennie, most valamiféle „semleges világnézetet” kellene produkálnia, mert ha netán magát nyilvánítja ki — a pluralizmus alapján jogosan! — akkor azonnal „kirekesztővé válik”. Ha nem „Az idegen nép!” című (azaz, a hazai csúnya!) ostoba jelszavakat kérődzi, akkor már rasszistának minősül. Hiába mutatnak a felmérések nagy türelmet, a szomszédokhoz, sőt, a Nyugathoz képest is békés beállítottságot nálunk , mint egykor a békeharc, most az antifasizmus dühöng Magyarországon. Mintha 1945 és nem 1989 után élnénk. A már egyébként is erősen depolitizált és privatizálódott magyarság zöme teljesen elbizonytalanodott. Az önállótlanság évtizedei után az óriási aktivitást és nagykorúságot követő változásokat is rendkívül nehezen lehetne elviselni, hát még az ideológiai harcba bevont történelem, kereszténység, nemzet stb. körüli értelmetlen kölcsönös címkézéseket. A nyugati társadalmak hasonló vitáinak közegét teljesen mássá teszi egy magasan szervezett munkamegosztás teljesítményi fegyelme. Nálunk ez utóbbit a kommunizmus teljesen szétzüllesztette. Nálunk, mert az emberek szellemilegpolitikailag nem lehettek szabadok, erőteljesen szabadosak lettek az egyébként is rosszul megfizetett munkában. (A magáncélú másodilletve harmadtevékenység kivételével!) A kelet-európai (szovjet) típusú bérrendszert a puha diktatúra „liberális” szórakoztatási és idegenforgalmi politikája nyugat-európai típusú igényrendszerrel kapcsolta össze. Ez utóbbinak a kielégítése érdekében távlatokat nem látva erőteljesen fellazult a hétköznapok emberi tisztesség- és becsületkódexe. Az „Egyszer élünk”-szemléletű magyar alattvalónak teljesen mellékes volt, hogy honnan és miként van vagy növekszik — valójában szegényes — jóléte. Közösségi felelősség híján elfogadta a puha kommunizmust, ameddig az „fejhető” volt, s ellene fordult, amikor annak napja leáldozott. A nyugati társadalmak fegyelmező gazdasági rendje nélkül, elveszített hitek és leértékelődött szimbolikus javak nélkül, identitásban és öntudatban megrendülve a polgárrá kinevezett alattvaló a harsányabban ígérgető pojácákat követi , ha követ egyáltalán valakit. Az önállóság előtt megnyílt, nagyon nehéz követelményeket támasztó távlathoz immár gyakran hiányzik az elődök felhalmozni képes igénytelensége, gyermekeiben történő megvalósulást is örömmel fogadó áldozatkészsége. Szűkösek a viszonyaink, általában azok voltak korábban is, s azok lesznek még belátható ideig. S akkor egyesek Amerikával, vagy a „Nyugattal” mérnek mindent? Elégedetlenség szítására - főleg a fiatalok között - mindez nagyon alkalmas. De ki tud fordítani az egész magyar társadalom számára gyorsan ezen a helyzeten? S még botrányosabb az, hogy a nálunk állandóan sulykolt értékelvi-életvitelbeli minták még csak nem is a nyugati alsó rétegekről, hanem elitértelmiségi és felső középosztályi létről szólnak. S ha Amerikáról mesélnek, akkor hiányzik - mondjuk - a ,,Biblia-övezet" vagy amerikai kisváros világa, s mindenben tolakodik a keleti part és főleg New York ellentmondásos létezésének kisuvickolt gazdagabb fele. Nem bezárkózásról, nem valamiféle „magyar lényegen" történő gyógyulásról szóltak soraim. A kialakult ,,világfalu" térségei hatnak, hassanak is egymásra (már a Biblia is arról beszél, hogy mindent megpróbáljatok és a jót megtartsátok), mástól tanulni sohasem szégyen. De el kell utasítanunk azt az önfeladó ürességet, a szellemi koldustarisznyaságot, amely antik római lumpenként csak parazita, csak élvező tud lenni. El kell utasítanunk azt a szellemiséget, amely önállótlanul mindig üdvözítő , zömmel selejtes, bárhol produkálható és produkált — eszményekkel, hitekkel stb. házas és jól felfogott érdekből pusztítja az eredetit, a mást. Pusztít és közben pluralizmusról, szabadságról kiabál. Az ilyen szellemiség eljátssza saját népe ellen a konkvisztádori szerepet, miközben sem ott, sem itt nem hoz létre eredetit. Az ilyen személyiség a fordítás érzéketlen iparosa, kenyérkereseti alapon. A közvetíteni akart kultúrának, szellemiségnek azonban nem türelmes hordozója, hanem hatalmi hódítója. A Teremtés nagy titka az egyéni és csoport elkülönülések egymással gyakran ütköző, ám ugyanakkor egymást kiegészítő, szolgáló bonyolult szövedéke. A mindenkori emberi ügyeletes önmegváltók uniformisai soha be nem váltható harmóniái a maguk készítette, humanizmussal etetett, mindent eltaposó hamis táltosparipái rövidre zárják a világot, agyuk terjedelme szerint szegényítve el a létezés csodáját, paradoxonjait. Régi kísértők ezek, csak régebben védettebbek voltak az emberek, a kisközösségek. Nem volt módja az ábrándozó ködevőknek az „utolsó kunyhóba” is betörni (pedig mindegyikük erről, a teljes szellemi-öntudati összhangzatosításról álmodott!). Ma ez lehetséges, már kora gyermekkortól végezhető az agymosás, s még csak fennkölt eszmék sem kellenek Maastricht, e kis hollandiai város neve európai szimbólummá, egyben politikai és világnézeti konfliktusok forrásává vált. Mintha csak jeladásra történne ez. Mintha csak valamiféle Hegel-i történelmi „csel” tanúi lennénk. Vége az alapvető kelet-nyugati konfliktusnak? Megnyerte a Nyugat a hidegháborút? Nesze neked Nyugat! — most ott a konfliktus saját köreidben. De félre a tréfával — Európa sorsáról, jövőjéről van szó. Ugyan ki tagadhatná, hogy az 1957-ben létrejött Európai Gazdasági Közösség, más néven Közös Piac, a háború utáni európai politika mesterművének bizonyult. Az évszázados nemzeti ellentéteket a közös erőfeszítések politikája váltotta fel. Az eredményt mutatja, hogy a Közös Piac kapuja előtt tolonganak a felvételt kérő államok. Annak ellenére, hogy a „brüsszeli bürokráciát" kezdettől fogva sokan ostorozták. Brüsszeli bürokrácia? Persze, hogy van, miért ne lenne? De pl. a német sajtó ismételten rámutatott arra, hogy a brüsszeli központ kevesebb tisztviselőt foglalkoztat 12 európai állam szolgálatában, mint bármely német tartomány, „Land" a saját szolgálatában. Bürokrácia ide, bürokrácia oda — közhellyé vált már, hogy korunk alapvető problémáit, kihívásait nem lehet csupán a nemzeti államok keretein belül megoldani. És mégis... Úgy tűnik, mintha a maastrichti szerződés megkötése óta valamiféle ellentámadásba lendülnének sokhelyütt a „nemzeti erők". Annyi biztos, hogy Maastricht új kvalitást jelez az európai egységesülés, a nemzetek fölötti — ha úgy tetszik — „kozmopolita" jellegű fejlődés során. Hiszen — egyebek közt — a nemzeti valuták megszüntetése, európai központi bank létesítése lenne a maastrichti cél. Vagyis a gazdasági közösség teljes kiépítése és azon túlmenően a politikai, sőt, védelmi és biztonságpolitikai unió létesítése lenne a maastrichti szerződés alapvető célja. Nyilvánvaló, hogy ezek a messzemenő tervek már már nem csupán gazdasági részletkérdéseket érintenek, mint pl. a nyugat-európai agrárpolitika valóban bonyolult szabályozásának problémáit. Ami egyébként azt is mutatja, hogy a szabad verseny elve a szabad piacon sem érvényesül már korlátlanul. A politikai és védelmi unió megvalósítandó perspektívája immár mélyebben ható ideológiai-világnézeti problémákat és konfliktusokat vet felszínre. Maastricht ellenzői azt a fogalmat vetik a vitába, amely az utóbbi évek politikai szótárában talán a legelőkelőbb helyet vívta ki magának: a népi-nemzeti identitás eszméjét. Mintegy tíz évvel ezelőtt még talán csak a német írástudók nyűgölődtek állandóan a „német identitás" fogalmával, keresgélték szüntelenül, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ez bizonyára érthető is volt, Németország múltja és akkori megosztottsága miatt. De most, a kommunista világbirodalom összeomlása után és óta, úgyszólván varázsütésre, hozzá. Elég az árutérítés, a tőkemegtérülés és annak fokozása, mint cél, hogy a bármilyen méltatlan „eladandó” hatalmak elfogadtatásáról már szó se essen, minden nép és népcsoport keresi vagy propagálja a saját identitását. Az egykori „keleti blokk" bizonyos országaiban ez a folyamat immár tragédiákba, véres katasztrófákba torkollott. Talán e „keleti" jelenségek valamiféle rejtett, „tudatalatti" kihatása az a tény, hogy most már a kontinens nyugati részén is egyre erősödik a „nemzeti identitás" pártfogóinak tiltakozó szava? Köztudott, hogy a moszkvahű kommunisták kezdettől fogva harcoltak az Európai Közösség bármilyen formája ellen, mert azt a „monopolkapitalizmus" és a „burzsoá imperializmus" bástyájának tartották. (Nem így az olasz kommunisták!) Mindenki tudja, ezek az érvek ma már elavultak. Tömegeket nem tudnak megmozgatni — igaz, azelőtt sem tudtak. A jelenlegi helyzetben sokkal nyomósabbak azok az érvek, amiket a hetvenes évek közepe óta a szélsőjobboldali áramlatok (Franciaországban Le Pen, Németországban Schönhuber stb.) propagálnak. Ők a nemzeti érdek, a nemzeti identitás jelszavával utasítják el a Maastricht által jelzett „kozmopolita" fejlődést. S ez az érvelés ma jóval hatásosabb, mint egykor a kommunistáké: a tények mutatják, hogy „eszméik" lassan behatolnak, beszivárognak a lakosság szélesebb köreibe is. Olyannyira, hogy némely nyugati országban már megosztják a közvéleményt. Ezt igazolja a dániai és franciaországi népszavazás eredménye. Szinte úgy tűnik, mintha Maastricht csak ott nem okozna döntő problémát, ahol ez ügyben a parlamentek döntenek és nem maga a népszavazás útján... Mi ennek az oka? Nyilvánvaló, hogy amikor Maastricht ellenzői a népi-nemzeti identitást emlegetik, akkor egy alapvető emberi jogra hivatkoznak: a népi-nemzeti önrendelkezés jogára. S melyik nép vagy népcsoport akarná ezt megtagadni? A hiba csak ott van, hogy ennek a Maastricht-ellenes elméletnek a hívei két alapvető dologról megfeledkeznek: az egyik az, hogy a korlátlan nemzeti szuverenitás gondolata már régóta valóságellenes fikció. Ez nem szorul közelebbi magyarázatra. Annál inkább a másik tény! Aki az egész „népet" közvetlenül akarja megkérdezni, leszavaztatni, az közvetlen demokráciát akar vagyis kilúgozza, aláássa a parlamentáris képviseleti demokrácia alapjait. Jóllehet Maastricht politikai és védelmi uniót is előirányoz, a semleges Ausztria és Svédország hivatalos képviselői, a közvetett demokrácia megbízottjai, éppen most tartották időszerűnek, hogy kérjék országuk felvételét az Európai Közösségbe. Hogy ezzel a „nép" többsége is egyetért? Ki tudja? — a „népet" nem kérdezték meg. Ezt lehet kifogásolni, de ha ezt tesszük, akkor a parlamentáris, képviseleti demokrácia alapjait kérdőjelezzük meg. Íme, Dánia sem lát más kiutat, mint hogy megismétli a népszavazást. Úgy gondolom azonban, hogy nekünk magyaroknak különösen Svédország példája lehet tanulságos. Ez az ország évtizedeken át realizálta a lehető legnagyobb fokú szuverenitást, semleges státust Kelet és Nyugat között, hat(Folytatás a 4. oldalon) VITA MAASTRICHTRÓL BEZERÉDJ ZOLTÁN