Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)

1993-11-01 / 6. szám

BÉCSI NAPLÓ MAG.­ART. BORSOS ANIKÓ , . SÜTŐ ANDRÁS ISMÉT BÉCSBEN - Ünnepi kulturális hétvége az osztrák fővárosban -Sütő András nem egyszer járt Bécsben. De az 1989 karácsonyán a helyéből kizökkent román ancien regime után, amikor is szemét áldozta a szó­ért, ahogyan erről címében legutóbbi könyve tanús­kodik, most találkozik első ízben az osztrák PEN­­Clubban osztrák írótársaival és barátaival. Azokkal, akik 1989 őszén megkíséreltek védelmére kelni, tiszteletbeli taggá választva őt azután, hogy a bécsi egyetem Herder-díjas kitüntetettjének ablakát betör­ték az ismeretlen kődobálók. A gesztus a védelem szándékával született meg Sebestyén György elnök jóvoltából, függetlenül attól, hogy érdekelte-e a poli­tikai hatalmat a nemzetközi elismerés újabb tanúbi­zonysága. Meglehet, a nyugati elismerés olaj volt a tűzre, kiváltotta a gyilkos hatalom haragját, újabb gyűlöletét. Sütő András többször járta már Bécs utcáit. Volt itt inkognitóban, máskor alkalmi, avagy ünnepi ren­dezvényeken. De eddig még sohasem részesült soro­zatos ünneplésben, ahogyan ez most, a folyó év vé­gén várható. Az alábbiakban ismertetjük a Bornemisza Péter Társaság közreműködésével, avagy rendezésében tervezett alkalmakat. 1993. december 2, csütörtök, 19.00: Wien 1, Bankgasse 8/1 (Presseclub Concordia). Az osztrák PEN-Club német nyelvű szerzői estje. Belépés díj­talan, meghívók nélkül is. 1993. december 4, szombat, 18.00: Wien 7, Lin­dengasse 44 (evangélikus templom). Sütő András: Advent a Hargitán. A budapesti Nemzeti Színház előadása sziniakadémistákkal. A főszerepben Bartal Zsuzsa, Götz Anna, Agárdy Gábor, Funtek Frigyes és Sinkovits Imre. Helybiztosítás ajánlatos. Telefon: Bécs 58 777 12. 1993. december 5, vasárnap, 18.00, Wien 7, Lin­dengasse 44 (evangélikus templom). Sütő András magyar nyelvű szerzői estje az Advent a Hargi­tán" főszereplőinek közreműködésével. Ünnepi beszédet mond a szerző. Dedikálás („Szemet szó­ért" c. kötet, a S 100.­). ELŐTTE: 16.00 órakor, azonos helyen, istentisztelet. Témája: „Lenni, vagy nem lenni, menni, vagy maradni - gondolatok Illyés Gyula, Különc és Sütő András, Advent a Hargitán című színjátékainak megtekintése után". Igét hirdet Szép­falusi István. Sz.I. * MAI SÁMÁNOK METAMORFÓZISAI „Van-e képzőművészeti alkotásoknak nem­zeti jellege?" — tette fel a kérdést Mag. Szép­falusi István evangélikus lelkész, az októberi kerekaszta­l-beszélgetés szervezője. A kérdés közvetlen megválaszolása helyett távolodjunk először el tőle egy kicsit, kalandozzunk el idő­ben és térben, azután közelítsünk újra,­­ ke­ressünk fel gondolatban időszerű kiállításokat is. A művészet létjogosultságát ezideig vilá­gunk tökéletlensége biztosította, folyamatos volt a korrekció szándéka ősidők óta a törzs­közösségek és magaskultúrák művészetében, kollektíven vagy individuálisan. Azzal kezdő­dött, hogy az egyénné váló lény felfedezte a szellem hajnalán azt a varázslatot, melynek segítségével barlangjának sziklafalát álmai vadászterületévé változtathatta, a csillagokat rögzíthette, megismételhette a tenger meg a felhők mozgását. Ha akarta, felidézte, megörö­kítette szerelme tárgyát, elváltoztatta önmagát vagy társait a festészet eszközeivel és szobrá­szatéval a fákat, köveket, csontokat. Felismer­hetővé tette a felismerhetetlent és viszont, je­lezte, mi volt, mi van, mi lesz, legyen. Azóta variálódik a művészet szerepe a társadalom és egyén életében, de a lényeg nem változik, ha finomodnak is a ,,sámánjelek'' az évezredek folyamán. Ha tovább kutatunk, először is feltételez­zük, hogy az alkotó egy bizonyos közösség­hez, néphez, nemzethez különösen kötődik. Együttérez vele s ez befolyásolja cselekedeteit, így művészi tevékenységét is. Nem vitatható, hogy a nagy művészeti korszakokon, nemzet­közi stílusirányokon belül, - mint például a gótika, renaissance, impressionizmus,­­ jól megkülönböztethetők az egyes területek-né­­pek-nemzetek művészeinek alkotásai, az áram­lat szétágazik franica, német vagy olasz isko­lákra. Eljutunk ahhoz a kérdéshez, mennyire mérhető a propozíciók életképessége a kom­munikáció és izoláció arányának változásában, lehetséges-e a determináció, a verifikáció. A végső titok úgyis a művészé. A műalkotások kétféle szempontból vizsgál­hatók: 1. a külső jelek szerint, 2. a tartalom szerint. A külső jelek magukban foglalják a mágikus jeleket, szimbólumokat, színösszeállításokat, ornamentikát, a népi díszítőművészetet, a kompozíciós formákat, embertípusok és táj­egységek ábrázolását. Az animációs elbeszélés ideálok, emlékek és célok hordozója, a mítosz és eposz, a történelem világának látható életre­­hívása vagy a jelen eseményeinek leírása, di­csőítése vagy ostorozása. A képzőművészet új kifejezőeszközeinek jegyében egy gesztus vagy akció/performance is lehet nemzeti vagy nemzetietlen. Az I. világháború rémségeire a művészek jelentős csoportjának válasza a da­daizmus volt: ha a társadalom lerombolja a haza érdekében a humán értékeket, miért ne rombolják le ők a sajátjukat, a művészetet, az eddigi esztétikát, melyet a társadalom lét­rehozott, végső fokon támadva magát a fenn­álló rendet. Eredetileg környezetük lelkiis­meretét szerették volna felrázni, de nem járt igazi eredménnyel, hiszen még nagyobb bor­zalmakat előidézve kitört a II. világháború. A dadaisták ideológiai indoklása talán hibás: akciójuk nem reakció volt, reakciójuk nem akció, hanem csupán kórkép. Az osztrák élet alapkérdéseit boncoló bécsi akcionizmus,,for­gatókönyve" is tulajdonképpen tőlük szárma­zik. A mozgalom anarchista-balos színezetét egyes protagonisták fasiszta reminiszcenciái is tarkították. Az államrend és az élet értel­mét élesen kétségbevonó akcióik forgatagából végül opportunista államművészet lett, hiszen a kultúrpolitika még külföldi útra is elvitte reprezentálni a genitália-fotókat. Az egyik vezérből liliomtipró lett, s ezért most is börtönben ül, másikuk öngyilkos lett, a har­madik abbahagyta az egészet, belátván, hogy a Fidzsi-szigetek rítusai nálunk tartósan nem él­vezhetők (I. James G. Frazer: Az Aranyág). Bár ugyanabból, a francia—német dadaiz­musból indult ki, a magyar akcionizmus/per­­formance tartalmilag és minőségében is erő­sen különbözik az osztráktól. Erről már a 60- as évek bécsi vitái során is meggyőződtem az értetlenség falát áttörni remélvén az 1956- os forradalom kapcsán. Érthető módon hú­zódtak vissza az igazi vérzivatarból jött fiatal művészek közül sokan a még tradicionálisnak nevezhető művészet különböző formái felé, mint például a tájfestő Prihoda László, aki a színek és formák líraian impresszionista absz­trakciójával jutott el a tárgyiság határáig az orfizmus közelébe. Emlékszem még Borsodi Ferenc munkáira is, aki realista tragikumú, emberközpontú képeket festett. Megyik János a káosz rendjének felépítésében bízott a konstruktivizmus segítségével — fáradozásait végül „siker" koronázta: egyik műve a bécsi UNO-City lépcsőfeljáratát díszíti. A „táltosfiak" jó része már nem hisz saját varázslatában, sutba dobja régi eszközeit. A technika világa megvalósítja a lehetetlent, val­lás és filozófia számára sincsen semmi új. A szabadságra vágyó szellem kísértése a termé­szetes öntörvénytől való megszabadulás vágya, melynek elkerülhetetlen folytatása a kons­trukció. Az orosz konstruktivizmus prófétái összefonódtak a proletárkultusszal, a magyar konstruktivizmus végső értelmezése még vá­rat magára. Ezek között az új értelmezők kö­zött jelentős helyet foglal el a két ismert mű­vész, Maurer Dóra és Gayor Tibor, akik rész­ben Magyarországon, részben Ausztriában al­kotnak. Retrospektívájuk most, november ele­jén zárult a Szombathelyi Képtárban. Az avantgarde Kandinsky és Breton szerint a szo­ciális evolúció élcsapata volt. Ma műveik sznobok termeiben függenek, míg vidám ma­gyar zsurnaliszták a balatonmelléken így to­boroznak: „Friss és meleg az avantgárd!" Pe­dig már a századeleji elődök látták, hogy min­denki számára érthető és mindenkit érintő művészetet csinálni képtelenség, — habár ne­kik még megvolt az a reményük, hogy a jövő embere új esztétikát igényel s érzékel majd objektív, általános értelemben rezonálnak a szentimentalista-individualista-nemzeti he­lyett. A művészet beemelődik a hétköznapok­ba - gondolták. Mondrian, a holland „de Stijl" nagymestere azt jósolta: „A jövő mű­vészetében érzés és értelem különleges módon­ változik meg: a részgondolkodásból kinőve csakis az univerzális felismerések a mérvadók. A korábbi művészet szellemisége elbizonyta­­lanít, mivel a Szépség és Kellemesség világában éldeleg." Peter Gorsen, a bécsi Iparművészeti Főiskola művészettörténésze pedig így jel­lemez: „Az operatív esztétika „hőse" nem a politikai aktivista vagy a csoportképpé mere­vült rohamosztag, nem is a forradalmi „ve­zérek" képcsarnoka. Az „operatív esztétika" az ábrázoló realizmus „hőseit" a „dolog" cse­lekvésével pótolja." A nemzeti jelleg elemzésé­vel ez is összefügg (fikció). Az alkotók a modernizmus képzőművészeti kifejezéstárának öncélú túlsúlyba jutása után a „hágóról" letérve tévelyegnek saját ösvény u­­tán, szomorúan vagy mámoros örömmel keres­ve „másodlelküket" vagy az inspirációt. Az archaikus állásfoglalás nemcsak az ösztönök gátlástalan felszabadítását jelentheti, hanem a­­zok fékezését is a látvány lenyűgöző erejével, jelek és szimbólumok „szemmel verésével". Az utóbbi irányba mutatott utat Lakatos József sárvári képzőművész életműkiállítása, a­­mely októberben zárult a Szombathelyi Kép­tárban. A Makovesz Imre építésszel rokon szellemű művész pályafutása kezdetén a ma­gyar falu és táj hagyományos ábrázolásából in­dult ki, majd az adódó struktúrákat először síkban, majd utána térben analizálva újraértel­mezi kubista eszközökkel a térbe kiemelve, hogy ott bálványokká válthassanak. Felfogása ezen a ponton érintkezik a Bécsben élő szob­rászművész, Kamenyeczky István felfogásával is. Lakatos ikonokat alakított az ősi magyar rovásírásból, a honfoglaláskori ,,rakamazi ko­rong" ragadozómadár motívumából, felhasz­nálva környezetének természetes anyagait felépítette monumentális mítoszvilágát, mely­nek pogány oltárain ott találjuk a szamír dé­monokat is. A kiállítás magyar asszociációi mellett minden prehisztorikus világ rokonsá­gát bizonyítja s azt is, hogy régi formákat meg lehet tölteni új tartalommal és új formák ősi tartalmak hordozói lehetnek. Régészeti baran­golásai dacára, idézeteivel együtt új tartalmi és formai összefüggések kapuit nyitja meg La­katos József különösen magyar viszonylat­ban, miközben ősi naivsággal vagy ravaszság­gal elkergeti az esztétika és ideológia ködgo­­molyait. Ehhez a szemléhez kapcsolható egy másik, „népi kötődésű" kiállítás, de már a határon innen, Ausztriában, az Oberschützen/ felsőlövői Kultúrközpontban volt látható. Franz Simon művésztanár és néprajzkutató életművét ölelte fel 1932 és 1993 között. A mester — akinek munkássága fokozatosan ível­ve bontakozott ki szülőföldjén, Burgenland­­ban, ahová bécsi főiskolai tanulmányainak el­végzése után visszatért — jól ismert a szakem­berek előtt, de karizmatikus személyisége nép­szerű az egyszerű lakosság körében is. Realista hűséggel, a dolgokat nem szépítve bár együtt­érzéssel örökíti meg a paraszti hétköznapokat, szereplőikkel. Ma is dolgozik a burgenlandi falusi építészet és a termelőeszközök pontos felmérésén és lerajzolásán. Több igényes, nagyformátumú könyvet adott ki ezekről a témákról. Előreláthatólag 1994-ben jelenteti meg következő kötetét, amely a határon túli, a magyarországi építészettel is foglalkozik: „Templomépítészet képekben — Dél-Burgen­­land és szomszédos vidékei". Hová sorol­hatnánk az ő művészetét: nemzetihez, regio­nálishoz? Hadd forduljak vissza gondolatban az inter­nacionalista művészethez. Lépjünk be gondo­latban még egyszer a Szombathelyi Képtárba, ahol szeptember 1-én Mgsg. Dr. Rácz Imre nyitotta meg a burgenlandi Oslipban műkö­dő művészgrafika sokszorosító műhely be­mutatóját. A munkatársak a „tárgy nélküli művészet" népszerűsítésére esküdtek fel, is­meretlen, eddig soha nem látott absztrakt formák megalkotása a céljuk. A csoport veze­tő személyisége a horvát kisebbséghez tarto­zó művészpedagógus, Mag­ art. Johannes Maktrovsky-Haider. A kiállításon leginkább szembetűntek az intenzív színezésű, nagyfor­­mátumú, perfekt rézkarcok, melyeknek amő­baszerű formái a szürrealista absztrakció protagonistáját, Hans Arp­ ot köszöntötték és egyben arra csábítottak, hogy magunk is több pillantást vessünk a mikroszkópba új formák után kutatva, egyúttal konkretizálva a veszélyt, átérezve az AIDS fenyegetését, amely az egész emberiséget átfogja. Kisebb, szürke struktúrájú geometrikusan amorf nyo­matokat textildarabkák felragasztásával élén­kítették. A térben komponálást szigorúan geometrikus térformák pozitív-negatív válto­gatásával létrehozott objektek képviselték. A tárlatot egy főiskolás diáklány monochrom, nagyméretű vásznakon realizált gesztusfesté­szete „tükörírással" kombinálva egészítette ki sokat ígérően. Ha már szóba került az írás, nem hagyható ki az új anyagú és ötletű bécsi kiállítás, amely október 26-ig volt megtekinthető a Bécsi Városházán: „Das andere Buch". A termekben nem a szokásos „szép könyv, jó tipográfia" sorozatokat láthatjuk, hanem számos arrivált osztrák és külföldi művész közreműködésével különös könyvmorfológiai szemlét. A borító­kötés, lapok és tartalom, a feldolgozott anyag összefüggései és azok elidegenítése a téma. Ré­gi fóliánsokat, családi albumokat, Bibliákat pillantunk meg, melyeket a modern művész­­kéz, manipulálva közelít vagy távolít, tesz vonzóvá vagy visszataszítóvá (pl. Toni Fink bőrbetegség-fotósorozata a családi fényképek helyén). Szemünk előtt szokatlan dolgok vál­nak könyvvé (Oswald Oberhuber textilből készült könyve), kombinációk is láthatók (Christian Gruber: Ág és könyv), szoborrá válhatnak (Erwin Wurm), átszegezhetők (Gün­ther Uecker), átfirkálhatók (Arnulf Rainer). Ezek a könyvek már nem olvasmányok, ha­nem oltárra emelhető fétisek, melyek sejtetik, hogy tagadásukban is ott rejlik a vágya medi­tatív szépség és használhatóság után a tömeg­kommunikáció rohanó áradatában. Egy másik jelentős, összefoglaló igénnyel fellépő kiállítás október közepéig volt látható Bécsben, a karlsplatzi Kunsthalléban. Címe, mely mottóját megadja: „Die Sprache der Kunst’. A XX. század művészettörténeti átte­kintését nyújtja a kép és írás (betű) viszonyá­ról, szerepcseréiről, a képbe helyezett vagy képpé vált betű és szövegkollázs a kubizmus­tól a dadaizmuson keresztül a futurizmusig, pop- és konceptművészetig követhető útjáról. A nyelvtan táblarendszerét összevetik a kép­zőművészet érzéki világával, szintézist keresve, virtuális és aktualizált szavakra rámutatva. A nyelv és az élő valóság kapcsolatait keresik kortársaink minden lehetséges kifejezőeszköz­zel, összemosva a beszéd és a látás különböző világképeit. Az ő körükbe illenek a párizsi Ma­gyar Műhely (Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) szövegképei és kép­szövegei. Kár, hogy a rendezők kihagyták a festményekben leját­szódó történések és a könyvillusztrációk szerepének demonstrálását, hiszen a beszéd elbeszélést is jelent, amelyet a képzőművész átél és műveiben kiegészít, fantáziájával élet­re kelt. Egy novella, regény csodálatos táj le­írásokat és jeleneteket tartalmaz, sok vers nem más mint leírt kép (pl. a japán haiku). Minél kevesebbet látunk valamiből, annál inkább le­szűkül az identifikáció lehetősége. Mióta Yves Klein példájára sokan foglalkoznak mo­nochrom felületek bemutatásával festmény gyanánt, azóta az első ilyen kép is óhatatlanul veszített értékéből, az epigonok számozás nélkül összecserélhetők. S erről eszembe jut a világ egyik legeredetibb festője, kinek halha­tatlan művei összecserélhetetlenek. El Greco (családi nevén Domeniko Theotokopulosz) életműve lenyűgöző példája a kultúrák össze­­csengésének. Szülőföldje, Kréta szigete ikon­festészetének megismerése után került utazá­sai során a tiziani szabadsággal érintkezésbe Velencében, majd a vallásos szigorúságú Spanyolországban letelepedve találkozott lel­kében az inkvizíció a misztikával, a kötöttség a szabadságvággyal, így jöhettek létre expresz­­szív zaklatottságú, mélyen vallásos festményei, egyéni, manierista túlzásokkal telített víziói, egy magányos ember tudásának, zsenialitásá­nak megismételhetetlen, titokzatos teremtmé­nyei. Az egyéni sors legintimebb érzéseinek kife­jezése fokozódhat a nemzetin keresztül általá­nos emberivé. Az Ausztriai Magyarok Köz­ponti Szövetsége rendezésében szeptember 13- án került bemutatásra 5 bécsi magyar képző­művész — Bujdosó Alpár, Dénes Sándor, Kamenyeczky István, Nagy Éva, Prihoda László — munkássága. Nagyon elütő stílusában dolgoznak, de mindnyájan magyarnak vallják magukat. A művészet homogenitását és redukcióját célzó törekvések végső soron az egyik leg­különlegesebb emberi tulajdonság, a képalko­tást rögzítő fiziológiai teljesség elveszítéséhez vezethetnek. A művészet hordozója a sokrétű sorsszerűség, alakulását végső soron az alkotó személyisége dönti el ösztönösen vagy pedig meggyőződése szerint — ezért kiszámíthatat­lan, s vele együtt a nemzeti jelleg kialakulása is, amennyiben nem üres külsőségeket értünk rajta, hanem a félelem és öröm, nyugalom és nyugtalanság színben és formában megjelenő intenzitását az élettér reflexiójával összekap­csolva. 9

Next