Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)
1993-11-01 / 6. szám
BÉCSI NAPLÓ MAG.ART. BORSOS ANIKÓ , . SÜTŐ ANDRÁS ISMÉT BÉCSBEN - Ünnepi kulturális hétvége az osztrák fővárosban -Sütő András nem egyszer járt Bécsben. De az 1989 karácsonyán a helyéből kizökkent román ancien regime után, amikor is szemét áldozta a szóért, ahogyan erről címében legutóbbi könyve tanúskodik, most találkozik első ízben az osztrák PENClubban osztrák írótársaival és barátaival. Azokkal, akik 1989 őszén megkíséreltek védelmére kelni, tiszteletbeli taggá választva őt azután, hogy a bécsi egyetem Herder-díjas kitüntetettjének ablakát betörték az ismeretlen kődobálók. A gesztus a védelem szándékával született meg Sebestyén György elnök jóvoltából, függetlenül attól, hogy érdekelte-e a politikai hatalmat a nemzetközi elismerés újabb tanúbizonysága. Meglehet, a nyugati elismerés olaj volt a tűzre, kiváltotta a gyilkos hatalom haragját, újabb gyűlöletét. Sütő András többször járta már Bécs utcáit. Volt itt inkognitóban, máskor alkalmi, avagy ünnepi rendezvényeken. De eddig még sohasem részesült sorozatos ünneplésben, ahogyan ez most, a folyó év végén várható. Az alábbiakban ismertetjük a Bornemisza Péter Társaság közreműködésével, avagy rendezésében tervezett alkalmakat. 1993. december 2, csütörtök, 19.00: Wien 1, Bankgasse 8/1 (Presseclub Concordia). Az osztrák PEN-Club német nyelvű szerzői estje. Belépés díjtalan, meghívók nélkül is. 1993. december 4, szombat, 18.00: Wien 7, Lindengasse 44 (evangélikus templom). Sütő András: Advent a Hargitán. A budapesti Nemzeti Színház előadása sziniakadémistákkal. A főszerepben Bartal Zsuzsa, Götz Anna, Agárdy Gábor, Funtek Frigyes és Sinkovits Imre. Helybiztosítás ajánlatos. Telefon: Bécs 58 777 12. 1993. december 5, vasárnap, 18.00, Wien 7, Lindengasse 44 (evangélikus templom). Sütő András magyar nyelvű szerzői estje az Advent a Hargitán" főszereplőinek közreműködésével. Ünnepi beszédet mond a szerző. Dedikálás („Szemet szóért" c. kötet, a S 100.). ELŐTTE: 16.00 órakor, azonos helyen, istentisztelet. Témája: „Lenni, vagy nem lenni, menni, vagy maradni - gondolatok Illyés Gyula, Különc és Sütő András, Advent a Hargitán című színjátékainak megtekintése után". Igét hirdet Szépfalusi István. Sz.I. * MAI SÁMÁNOK METAMORFÓZISAI „Van-e képzőművészeti alkotásoknak nemzeti jellege?" — tette fel a kérdést Mag. Szépfalusi István evangélikus lelkész, az októberi kerekasztal-beszélgetés szervezője. A kérdés közvetlen megválaszolása helyett távolodjunk először el tőle egy kicsit, kalandozzunk el időben és térben, azután közelítsünk újra, keressünk fel gondolatban időszerű kiállításokat is. A művészet létjogosultságát ezideig világunk tökéletlensége biztosította, folyamatos volt a korrekció szándéka ősidők óta a törzsközösségek és magaskultúrák művészetében, kollektíven vagy individuálisan. Azzal kezdődött, hogy az egyénné váló lény felfedezte a szellem hajnalán azt a varázslatot, melynek segítségével barlangjának sziklafalát álmai vadászterületévé változtathatta, a csillagokat rögzíthette, megismételhette a tenger meg a felhők mozgását. Ha akarta, felidézte, megörökítette szerelme tárgyát, elváltoztatta önmagát vagy társait a festészet eszközeivel és szobrászatéval a fákat, köveket, csontokat. Felismerhetővé tette a felismerhetetlent és viszont, jelezte, mi volt, mi van, mi lesz, legyen. Azóta variálódik a művészet szerepe a társadalom és egyén életében, de a lényeg nem változik, ha finomodnak is a ,,sámánjelek'' az évezredek folyamán. Ha tovább kutatunk, először is feltételezzük, hogy az alkotó egy bizonyos közösséghez, néphez, nemzethez különösen kötődik. Együttérez vele s ez befolyásolja cselekedeteit, így művészi tevékenységét is. Nem vitatható, hogy a nagy művészeti korszakokon, nemzetközi stílusirányokon belül, - mint például a gótika, renaissance, impressionizmus, jól megkülönböztethetők az egyes területek-népek-nemzetek művészeinek alkotásai, az áramlat szétágazik franica, német vagy olasz iskolákra. Eljutunk ahhoz a kérdéshez, mennyire mérhető a propozíciók életképessége a kommunikáció és izoláció arányának változásában, lehetséges-e a determináció, a verifikáció. A végső titok úgyis a művészé. A műalkotások kétféle szempontból vizsgálhatók: 1. a külső jelek szerint, 2. a tartalom szerint. A külső jelek magukban foglalják a mágikus jeleket, szimbólumokat, színösszeállításokat, ornamentikát, a népi díszítőművészetet, a kompozíciós formákat, embertípusok és tájegységek ábrázolását. Az animációs elbeszélés ideálok, emlékek és célok hordozója, a mítosz és eposz, a történelem világának látható életrehívása vagy a jelen eseményeinek leírása, dicsőítése vagy ostorozása. A képzőművészet új kifejezőeszközeinek jegyében egy gesztus vagy akció/performance is lehet nemzeti vagy nemzetietlen. Az I. világháború rémségeire a művészek jelentős csoportjának válasza a dadaizmus volt: ha a társadalom lerombolja a haza érdekében a humán értékeket, miért ne rombolják le ők a sajátjukat, a művészetet, az eddigi esztétikát, melyet a társadalom létrehozott, végső fokon támadva magát a fennálló rendet. Eredetileg környezetük lelkiismeretét szerették volna felrázni, de nem járt igazi eredménnyel, hiszen még nagyobb borzalmakat előidézve kitört a II. világháború. A dadaisták ideológiai indoklása talán hibás: akciójuk nem reakció volt, reakciójuk nem akció, hanem csupán kórkép. Az osztrák élet alapkérdéseit boncoló bécsi akcionizmus,,forgatókönyve" is tulajdonképpen tőlük származik. A mozgalom anarchista-balos színezetét egyes protagonisták fasiszta reminiszcenciái is tarkították. Az államrend és az élet értelmét élesen kétségbevonó akcióik forgatagából végül opportunista államművészet lett, hiszen a kultúrpolitika még külföldi útra is elvitte reprezentálni a genitália-fotókat. Az egyik vezérből liliomtipró lett, s ezért most is börtönben ül, másikuk öngyilkos lett, a harmadik abbahagyta az egészet, belátván, hogy a Fidzsi-szigetek rítusai nálunk tartósan nem élvezhetők (I. James G. Frazer: Az Aranyág). Bár ugyanabból, a francia—német dadaizmusból indult ki, a magyar akcionizmus/performance tartalmilag és minőségében is erősen különbözik az osztráktól. Erről már a 60- as évek bécsi vitái során is meggyőződtem az értetlenség falát áttörni remélvén az 1956- os forradalom kapcsán. Érthető módon húzódtak vissza az igazi vérzivatarból jött fiatal művészek közül sokan a még tradicionálisnak nevezhető művészet különböző formái felé, mint például a tájfestő Prihoda László, aki a színek és formák líraian impresszionista absztrakciójával jutott el a tárgyiság határáig az orfizmus közelébe. Emlékszem még Borsodi Ferenc munkáira is, aki realista tragikumú, emberközpontú képeket festett. Megyik János a káosz rendjének felépítésében bízott a konstruktivizmus segítségével — fáradozásait végül „siker" koronázta: egyik műve a bécsi UNO-City lépcsőfeljáratát díszíti. A „táltosfiak" jó része már nem hisz saját varázslatában, sutba dobja régi eszközeit. A technika világa megvalósítja a lehetetlent, vallás és filozófia számára sincsen semmi új. A szabadságra vágyó szellem kísértése a természetes öntörvénytől való megszabadulás vágya, melynek elkerülhetetlen folytatása a konstrukció. Az orosz konstruktivizmus prófétái összefonódtak a proletárkultusszal, a magyar konstruktivizmus végső értelmezése még várat magára. Ezek között az új értelmezők között jelentős helyet foglal el a két ismert művész, Maurer Dóra és Gayor Tibor, akik részben Magyarországon, részben Ausztriában alkotnak. Retrospektívájuk most, november elején zárult a Szombathelyi Képtárban. Az avantgarde Kandinsky és Breton szerint a szociális evolúció élcsapata volt. Ma műveik sznobok termeiben függenek, míg vidám magyar zsurnaliszták a balatonmelléken így toboroznak: „Friss és meleg az avantgárd!" Pedig már a századeleji elődök látták, hogy mindenki számára érthető és mindenkit érintő művészetet csinálni képtelenség, — habár nekik még megvolt az a reményük, hogy a jövő embere új esztétikát igényel s érzékel majd objektív, általános értelemben rezonálnak a szentimentalista-individualista-nemzeti helyett. A művészet beemelődik a hétköznapokba - gondolták. Mondrian, a holland „de Stijl" nagymestere azt jósolta: „A jövő művészetében érzés és értelem különleges módon változik meg: a részgondolkodásból kinőve csakis az univerzális felismerések a mérvadók. A korábbi művészet szellemisége elbizonytalanít, mivel a Szépség és Kellemesség világában éldeleg." Peter Gorsen, a bécsi Iparművészeti Főiskola művészettörténésze pedig így jellemez: „Az operatív esztétika „hőse" nem a politikai aktivista vagy a csoportképpé merevült rohamosztag, nem is a forradalmi „vezérek" képcsarnoka. Az „operatív esztétika" az ábrázoló realizmus „hőseit" a „dolog" cselekvésével pótolja." A nemzeti jelleg elemzésével ez is összefügg (fikció). Az alkotók a modernizmus képzőművészeti kifejezéstárának öncélú túlsúlyba jutása után a „hágóról" letérve tévelyegnek saját ösvény után, szomorúan vagy mámoros örömmel keresve „másodlelküket" vagy az inspirációt. Az archaikus állásfoglalás nemcsak az ösztönök gátlástalan felszabadítását jelentheti, hanem azok fékezését is a látvány lenyűgöző erejével, jelek és szimbólumok „szemmel verésével". Az utóbbi irányba mutatott utat Lakatos József sárvári képzőművész életműkiállítása, amely októberben zárult a Szombathelyi Képtárban. A Makovesz Imre építésszel rokon szellemű művész pályafutása kezdetén a magyar falu és táj hagyományos ábrázolásából indult ki, majd az adódó struktúrákat először síkban, majd utána térben analizálva újraértelmezi kubista eszközökkel a térbe kiemelve, hogy ott bálványokká válthassanak. Felfogása ezen a ponton érintkezik a Bécsben élő szobrászművész, Kamenyeczky István felfogásával is. Lakatos ikonokat alakított az ősi magyar rovásírásból, a honfoglaláskori ,,rakamazi korong" ragadozómadár motívumából, felhasználva környezetének természetes anyagait felépítette monumentális mítoszvilágát, melynek pogány oltárain ott találjuk a szamír démonokat is. A kiállítás magyar asszociációi mellett minden prehisztorikus világ rokonságát bizonyítja s azt is, hogy régi formákat meg lehet tölteni új tartalommal és új formák ősi tartalmak hordozói lehetnek. Régészeti barangolásai dacára, idézeteivel együtt új tartalmi és formai összefüggések kapuit nyitja meg Lakatos József különösen magyar viszonylatban, miközben ősi naivsággal vagy ravaszsággal elkergeti az esztétika és ideológia ködgomolyait. Ehhez a szemléhez kapcsolható egy másik, „népi kötődésű" kiállítás, de már a határon innen, Ausztriában, az Oberschützen/ felsőlövői Kultúrközpontban volt látható. Franz Simon művésztanár és néprajzkutató életművét ölelte fel 1932 és 1993 között. A mester — akinek munkássága fokozatosan ívelve bontakozott ki szülőföldjén, Burgenlandban, ahová bécsi főiskolai tanulmányainak elvégzése után visszatért — jól ismert a szakemberek előtt, de karizmatikus személyisége népszerű az egyszerű lakosság körében is. Realista hűséggel, a dolgokat nem szépítve bár együttérzéssel örökíti meg a paraszti hétköznapokat, szereplőikkel. Ma is dolgozik a burgenlandi falusi építészet és a termelőeszközök pontos felmérésén és lerajzolásán. Több igényes, nagyformátumú könyvet adott ki ezekről a témákról. Előreláthatólag 1994-ben jelenteti meg következő kötetét, amely a határon túli, a magyarországi építészettel is foglalkozik: „Templomépítészet képekben — Dél-Burgenland és szomszédos vidékei". Hová sorolhatnánk az ő művészetét: nemzetihez, regionálishoz? Hadd forduljak vissza gondolatban az internacionalista művészethez. Lépjünk be gondolatban még egyszer a Szombathelyi Képtárba, ahol szeptember 1-én Mgsg. Dr. Rácz Imre nyitotta meg a burgenlandi Oslipban működő művészgrafika sokszorosító műhely bemutatóját. A munkatársak a „tárgy nélküli művészet" népszerűsítésére esküdtek fel, ismeretlen, eddig soha nem látott absztrakt formák megalkotása a céljuk. A csoport vezető személyisége a horvát kisebbséghez tartozó művészpedagógus, Mag art. Johannes Maktrovsky-Haider. A kiállításon leginkább szembetűntek az intenzív színezésű, nagyformátumú, perfekt rézkarcok, melyeknek amőbaszerű formái a szürrealista absztrakció protagonistáját, Hans Arp ot köszöntötték és egyben arra csábítottak, hogy magunk is több pillantást vessünk a mikroszkópba új formák után kutatva, egyúttal konkretizálva a veszélyt, átérezve az AIDS fenyegetését, amely az egész emberiséget átfogja. Kisebb, szürke struktúrájú geometrikusan amorf nyomatokat textildarabkák felragasztásával élénkítették. A térben komponálást szigorúan geometrikus térformák pozitív-negatív váltogatásával létrehozott objektek képviselték. A tárlatot egy főiskolás diáklány monochrom, nagyméretű vásznakon realizált gesztusfestészete „tükörírással" kombinálva egészítette ki sokat ígérően. Ha már szóba került az írás, nem hagyható ki az új anyagú és ötletű bécsi kiállítás, amely október 26-ig volt megtekinthető a Bécsi Városházán: „Das andere Buch". A termekben nem a szokásos „szép könyv, jó tipográfia" sorozatokat láthatjuk, hanem számos arrivált osztrák és külföldi művész közreműködésével különös könyvmorfológiai szemlét. A borítókötés, lapok és tartalom, a feldolgozott anyag összefüggései és azok elidegenítése a téma. Régi fóliánsokat, családi albumokat, Bibliákat pillantunk meg, melyeket a modern művészkéz, manipulálva közelít vagy távolít, tesz vonzóvá vagy visszataszítóvá (pl. Toni Fink bőrbetegség-fotósorozata a családi fényképek helyén). Szemünk előtt szokatlan dolgok válnak könyvvé (Oswald Oberhuber textilből készült könyve), kombinációk is láthatók (Christian Gruber: Ág és könyv), szoborrá válhatnak (Erwin Wurm), átszegezhetők (Günther Uecker), átfirkálhatók (Arnulf Rainer). Ezek a könyvek már nem olvasmányok, hanem oltárra emelhető fétisek, melyek sejtetik, hogy tagadásukban is ott rejlik a vágya meditatív szépség és használhatóság után a tömegkommunikáció rohanó áradatában. Egy másik jelentős, összefoglaló igénnyel fellépő kiállítás október közepéig volt látható Bécsben, a karlsplatzi Kunsthalléban. Címe, mely mottóját megadja: „Die Sprache der Kunst’. A XX. század művészettörténeti áttekintését nyújtja a kép és írás (betű) viszonyáról, szerepcseréiről, a képbe helyezett vagy képpé vált betű és szövegkollázs a kubizmustól a dadaizmuson keresztül a futurizmusig, pop- és konceptművészetig követhető útjáról. A nyelvtan táblarendszerét összevetik a képzőművészet érzéki világával, szintézist keresve, virtuális és aktualizált szavakra rámutatva. A nyelv és az élő valóság kapcsolatait keresik kortársaink minden lehetséges kifejezőeszközzel, összemosva a beszéd és a látás különböző világképeit. Az ő körükbe illenek a párizsi Magyar Műhely (Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) szövegképei és képszövegei. Kár, hogy a rendezők kihagyták a festményekben lejátszódó történések és a könyvillusztrációk szerepének demonstrálását, hiszen a beszéd elbeszélést is jelent, amelyet a képzőművész átél és műveiben kiegészít, fantáziájával életre kelt. Egy novella, regény csodálatos táj leírásokat és jeleneteket tartalmaz, sok vers nem más mint leírt kép (pl. a japán haiku). Minél kevesebbet látunk valamiből, annál inkább leszűkül az identifikáció lehetősége. Mióta Yves Klein példájára sokan foglalkoznak monochrom felületek bemutatásával festmény gyanánt, azóta az első ilyen kép is óhatatlanul veszített értékéből, az epigonok számozás nélkül összecserélhetők. S erről eszembe jut a világ egyik legeredetibb festője, kinek halhatatlan művei összecserélhetetlenek. El Greco (családi nevén Domeniko Theotokopulosz) életműve lenyűgöző példája a kultúrák összecsengésének. Szülőföldje, Kréta szigete ikonfestészetének megismerése után került utazásai során a tiziani szabadsággal érintkezésbe Velencében, majd a vallásos szigorúságú Spanyolországban letelepedve találkozott lelkében az inkvizíció a misztikával, a kötöttség a szabadságvággyal, így jöhettek létre expreszszív zaklatottságú, mélyen vallásos festményei, egyéni, manierista túlzásokkal telített víziói, egy magányos ember tudásának, zsenialitásának megismételhetetlen, titokzatos teremtményei. Az egyéni sors legintimebb érzéseinek kifejezése fokozódhat a nemzetin keresztül általános emberivé. Az Ausztriai Magyarok Központi Szövetsége rendezésében szeptember 13- án került bemutatásra 5 bécsi magyar képzőművész — Bujdosó Alpár, Dénes Sándor, Kamenyeczky István, Nagy Éva, Prihoda László — munkássága. Nagyon elütő stílusában dolgoznak, de mindnyájan magyarnak vallják magukat. A művészet homogenitását és redukcióját célzó törekvések végső soron az egyik legkülönlegesebb emberi tulajdonság, a képalkotást rögzítő fiziológiai teljesség elveszítéséhez vezethetnek. A művészet hordozója a sokrétű sorsszerűség, alakulását végső soron az alkotó személyisége dönti el ösztönösen vagy pedig meggyőződése szerint — ezért kiszámíthatatlan, s vele együtt a nemzeti jelleg kialakulása is, amennyiben nem üres külsőségeket értünk rajta, hanem a félelem és öröm, nyugalom és nyugtalanság színben és formában megjelenő intenzitását az élettér reflexiójával összekapcsolva. 9