Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1995-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ SZELEKTÍV látás AVAGY EGY ITTHON MARADT EMIGRÁNS GONDOLATAI Szomorú, de így van: az emigráns soha nem elégedett az otthoniakkal, az otthon maradt pedig az emigránsokkal. Annak ellenére, hogy önmagában sem nem érdem, sem nem bűn az, hogy valaki elment vagy itt élt a proletárdiktatúra évtizedeiben. A minősítés alapja csak az lehet, mit tett, ahol élt. S most, a szocialista rendszer összeomlása után sem okvetlenül érdem, hogy valaki hazatelepedett, de az sem hibáztatható, ha kint maradt. Egy azonban bizonyos: a távollét nem növeli a tisztán látást. Igen szellemesen utasította vissza egyik barátom egy nyugati magyar vádját, hogy tudniillik mi itt kollaboráltunk, kijelentvén: mi csak laboráltunk. De ez volt a záloga a nemzet megmaradásának. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor a Bécsi Napló 1994. évi 5. számában Gömöri György ,,Elferdült látószög" című cikkét olvastam. A Cambridgeben élő szerző elégikus hangon beszél a pártállam utolsó éveinek ,,őszintébb, emberibb, ideológiában" hangvételéről. Hogy milyen volt ez az emberibb hangvétel, azt maga írja meg: „felségsértéssel" vádolták meg egy verse okán. Csak nem János ,,király" volt ez a megsértett „felség"? Lehet, hogy ez még régebben volt, a nyolcvanas években a honi „szervek" képviselői már hajbókoltak a Nyugatról jött magyarok előtt, hiszen ők nem keleti utakat és nem moszkvai rádióban való szereplést egyengethettek számukra. Talán ez tévesztette meg Nyugatra szakadt hazánkfiait. Gömöri figyelmeztet, hogy „Kossuth szabadelvű volt, más szóval liberális". Nos, a mai liberálisok (akiket Kossuth népének lehet nevezni), vagyis az SZDSZ-esek ebben az ideológiátlan időszakban, 1987-ben adták ki „Társadalmi szerződés" című dolgozatukat, s ebben célszerűnek tartották, „hogy a politikai sajtóirányítást kizárólag a párt (MSZMP — T. B.) illetékes szerve végezze", s szerintük „körül kell határolni a cenzúra gyakorlásának módját". Ugyancsak az „ideológiában hangvétel"-ről árulkodik az a javaslatuk is, mely így szól: „A pártreformerek dolga, hogy eljussanak '56 olyan értelmezéséhez, ami még összeegyeztethető a hatalom folytonosságával, de a párbeszédet nem zárja ki." Nem sértő az SZDSZ-re nézve, hogy Gömöri „idillinek" tartja a kommunista kurzus végét (jellemzően éppen az 1990. utáni állapotokhoz képest), mely időszakban a liberálisok ilyen abszurd engedményekre voltak kénytelenek (vagy hajlandók)? Ugyanakkor Csurka már Monoron (1985- ben) kijelentette: „Ki kell lépni a politikai-hatalmi koordinátákból." Mert egyetértve Konrád Györggyel, a kommunizmust nem tartotta megreformálhatónak, ellentétben Kis Jánossal és Bauer Tamással. íme, az élet közelről sokkal komplikáltabb, mint a meszszi Angliából. Ezért nem elegáns dolog az MDF szabadelvűségével kapcsolatban Király B. Izabellára mutogatni. Gömöri György — igen helyesen — írja: „Annyival tartozunk a hazai és külföldön élő magyarságnak is, hogy megpróbáljunk higgadtan és tárgyilagosan számot vetni mindazokkal a körülményekkel, amelyek a magyarországi baloldal nagyarányú győzelméhez vezettek." Igaza van. De ehhez a győzelemhez a (nyugati) politikai és sajtótámogatás is hozzátartozik, amelyben a magyarországi baloldal részesült az elmúlt négy évben, s amely a legprimitívebb formájában a „fasisztaveszély"-ként jelent meg az újságlapokon és a képernyőkön. Mit tettek ez ellen a vád ellen az emigránsok? S íme, most nevetségessé váltak a vádakkal együtt, hiszen a tavalyi választási eredmények szerint a magyar politikai palettán a leginkább jobbra levő párt, a MILT mindössze 1,59 százalékot kapott, ami a felnőtt lakosságnak csupán 1 százaléka. A francia demokraták boldogok lennének, ha Le Pennek csak ennyi híve lenne a demokrácia klasszikus hazájában. A magyar közvélemény bizony elvárná, hogy azok, akik a ,,fasisztaveszéllyel" kürtölték tele a világot, most hamut szórjanak ki fejükre. (Érdekes, hogy a Gallup Intézet felmérése szerint a győztes MSZP szavazótáborában van a legtöbb antiszemita!) Sajnos a baloldali (liberális?) nyugati magyarok az első demokratikusan megválasztott kormány körülményeit korántsem elemezték olyan megértően, mint a mostaniét. Gömöri György még ma is fasisztoid elemekről ír az 1992-es október 23-i Göncz-ellenes tüntetésről szólva. Kádárék szerint az 56-os felkelők fasiszták voltak, s mivel ezek ki nem végzett maradékai tüntettek az elnök ellen, talán még ők is fasisztoiddá váltak? Miért ad egy Nyugatra menekült magyar demokrata hitelt inkább — a helyükön hagyott — volt kommunista újságíróknak, mint a demokratikus kormány belügyminiszterének? Egyébként mi nem a távolból szemléltük az eseményeket, hanem a Kossuth térről, s tán a több száz tüntető 56-os harcostól nem láttuk azt a három hólyagos skinheadet, akik a baloldal szerint a tömeg meghatározó részét alkották. Nincs itt valami aránytévesztés? Ami sérti a tárgyilagosságot? Megkérdőjelezhető a szerzőnek az úti megállapítása is, hogy „a választók kétharmada szavazott a baloldali és liberális pártokra". Az MSZP és az SZDSZ 53 százalékot kapott a szavazásra jogosultaktól. Ez nem 66! A Fidesz a maga 7 százalékával nem baloldaliként határozta meg magát, s a községi választásokon is határozottan együttműködött a jobboldali pártokkal. Ami pedig a baloldali liberális SZDSZ-t illeti, elég csak Kis János jóslatértékű kijelentésére utalni, mely szerint pártja a balközép MSZP jobbközép váltópártja lesz a jövőben. Ami pedig jobbközép, az nem mondható balnak. Lehet, hogy ez a hír nem jutott el a brit szigetekre? Mindenesetre túlzás kétharmados baloldalról beszélni. Kétségtelen, hogy a higgadtságot és a tárgyilagosságot követelő Gömöri Györgynek igaza van, amikor ezt írja: „Az, hogy korunkban a rádió és a televízió befolyásolja az emberek politikai véleményét, nyilvánvaló — de korántsem annyira, mint azt Antall és Boross hitte." Valóban! Korántsem annyira, sokkal jobban. Legalábbis egy olyan országban, ahol az összehasonlítani és választani tudás képességét szinte teljesen elsorvasztotta a megelőző negyven év egypártrendszerű diktatúrája. Nem lehet elbagatellizálni azt a sajnálatos tényt, hogy a médiumokban szinte mindenütt helyükön maradtak a pártállamot hűségesen kiszolgáló újságírók. A győzelemhez igenis hozzájárult ez a körülmény is. Nem véletlen, hogy Németországban eltávolították a keleti televízió és rádió minden munkatársát. De nem hallottam, hogy ezt Nyugaton etatista beavatkozásnak minősítették volna. Érdekes, hogy a Nahlik- Csúcs-féle politikai indítékú „tömeges tisztogatás" miatt még azokban az országokban is siránkoztak, ahol bizony keményen szankcionálták 1945-ben a nácikkal együttműködőket. Bezzeg a szociálliberális kormány durva tisztogatásai láttán hallgatnak a korábbi náhlikozók. Itthon is, külföldön is. A pártállami módszerekre csak egyetlen példát említek: Mikor a Magyar Villamos Művek Rt. igazgatósága nem volt hajlandó leváltani Halzl József vezérigazgatót, a kormány szétzavarta (ez újságírói fogalmazás) az egész igazgatóságot, és újat kreált, amely aztán szolgaian végrehajtotta a központi akaratot. A szociálliberális kormány bizony úgy viselkedik, mintha most lenne rendszerváltozás. Gömöri György a szocialisták „eléggé visszafogott” kampányáról ír. Ebben az egyik legfontosabb ígéret a régi jó szakemberek visszahozása volt. Ez a „visszafogottság" abban nyilvánult meg, hogy úton-útfélen hirdették: az Antall-Boross-kormány tönkretette az országot. A nyugati propaganda évtizedekig azt zengte, hogy a kommunista kormányok tönkretették saját országuk gazdaságát. Ha ez igaz volt, akkor mi tönkretenni való maradt Antalléknak? Nyilvánvaló, hogy ez arrogáns kommunista hazugság. S aki ebben „visszafogottságot” lát, abból bizony hiányzik vagy a tárgyilagosság, vagy a tájékozottság. A tájékozatlanságra talán az a legjellemzőbb példa, hogy a szerző ezt írja: „egyre-másra olvashattunk privatizációs botrányokról" (nyilván a liberális sajtóban), de a szociálliberális kormány egy fél év alatt sem tudott összeütni még egy sovány vádemelést sem. A felelőtlen vádaskodás — sajnos — hozzátartozik a sajtószabadsághoz (lásd Lengyel László felmentését). Mintha nem az jellemezné a demokratikus közgondolkodást, hogy még a vádlottat is védi az ártatlanság félelme. Az Antall-kormány irtózatos örökséggel megterhelve, nagyon nehéz körülmények között, bizony nem hibátlanul végezte munkáját, de az országot átvezette az egypártrendszerű diktatúrából a pluralista demokráciába, oly eredményesen, hogy a mai szociálliberális kormánynak nem mindig sikerül megkerülni a demokrácia intézményrendszerét és szabályait. Ma már Nyugaton is egyre többen látják, hogy hiba volt 1990 után a balközép támogatása, több segítséget érdemelt volna a jobbközép. Sajnos a Nyugat, mely — igen helyesen — intranzigens határozottsággal verte szét a háború után a nácizmus hadállásait, nem látta annak szükségét, hogy a kommunizmussal szemben ugyanilyen eltökéltséggel járjon el. Pedig ez az embertelen eszmerendszer sokkal hosszabb ideig és sokkal eredményesebben fertőzte az emberek lelkét és rontotta életfeltételeit. A Nyugaton élő baloldali magyaroktól tehát azt kérjük, hogy alapos és sokoldalú tájékozódás után szabaduljanak meg attól a szelektív látástól, amely lehetetlenné teszi a magyar valóság megismerését. TÖRÖK BÁLINT Az első erdélyi magyar bank?! (Háromszék) A jóváhagyási kérvény beadásától számított három és fél év elteltével, 1994. december 29-én a Román Nemzeti Bank értesítette a marosvásárhelyi székhelyű Páter Hitelbank Rt-t, hogy engedélyezi megalakítását. Ugyanakkor az RNB előzékenyen közölte azt is, hogy ez nem szavatolja a tevékenység beindításához szükséges engedélyt. Az RNB 1995 márciusa folyamán hoz végleges döntést a Páter HB működési engedélyének ügyében. A Páter HB román—magyar vegyes vállalkozásként jegyezteti be magát. Nem végleges adatok szerint ami az alaptőkét illeti, 90 százalék a Budapest Banktól, 10 pedig a hazai vállalkozóktól származik. Beindulása után az első erdélyi magyar pénzügyi vállalkozás részvényeket bocsát ki, egyenként 150-160 ezer lej értékben. Magyar származású kormányzót választott New York állam. George Pataki nagyapja, Pataki János 1902-ben vándorolt ki Szabolcsból, s népes családjával farmot létesített. A kormányzó édesapja, Louis (Lajos) már itt született, és egy olasz-ír származású nőt vett feleségül. Ebből a házasságból született New York állam jelenlegi kormányzója, akire eszerint — anyai ágon — az olaszok és az írek ugyancsak büszkék lehetnek. A kormányzó öreg és beteg szülei még élnek, s George a választási eredményeket várva régi jó patriarchális szellemben meglátogatta őket. A családban él a magyarságtudat, a „bennszülött” amerikaiak is tudnak róla, s a választások után, a lakossággal való baráti találkozón Rochester városában kitűzték a magyar zászlót. Az amerikai magyarok lelkesen támogatták a múlt év végén a republikánus párt magyar származású jelöltjét. Amint látjuk, nem eredménytelenül. HONI LÁTÓSZÖG így kormányozzuk önmagunkat A demokráciában egy legitim módon megválasztott politikai kisebbség uralkodik a többség fölött. Churchill mondására kötetlenül hivatkozva: a demokrácia elviselhetetlen, de ennél jobbat még nem találtak ki. Ezért bizonytalanok olykor egy-egy demokratikus választás után az adott ország lakói, s ebben Magyarország sem kivétel. Mert fontosak a statisztikai adatok, a hiteles számokkal és százalékokkal adott tájékoztatás, kiváltképpen, ha a határainkon kívül élő magyaroknak szolgálunk híradással és felvilágosítással, de a (december 11-iki) magyarországi helyhatósági választások után annyi szempont szerint készültek statisztikai felmérések, hogy még a közéletben tájékozott választó sem értheti részleteiben a különböző felméréseket. Az év végének ugyanis ez a választás volt a legfontosabb eseménye, bár történt egy s más a magyarországi közéletben, nem is érdektelen ügyek, melyekre majd a későbbiekben rátérek. Egy tény: Magyarország lakónépe erősen tanulja a demokráciát, és úgy tűnik, még nincs birtokában az önálló és saját jövőbeni érdekeire tekintő gondolkodásnak, bár ennek jelei már megmutatkoznak. Ugyanis, és ez nagyon lényeges, az egyes önkormányzatok testületein belüli arányok megváltoztak, elmozdult a politikai egyensúly, a fővárosi kerületekben, a megyei jogú városokban, mind a polgármestereket illetően, mind a testületek vonatkozásában, az arányok nem képezik le a Parlamentet. Vagyis nincsenek az MSZP és főként az SZDSZ választott tisztségképviselői túlnyomó többségben, bár az urnák elé járuló szavazók (40 %) ha kisebb arányban is mint májusban, de a koalíciós pártok jelöltjeinek adtak bizalmat. (Amúgy a 40 százalékos választói részvétel a csehek 55 százalékos, a szlovákok 52 százalékos és a szlovének 68 százalékos arányához képest jelzi a magyar választók közéleti gondolkodását.) A közigazgatási szakemberek véleménye, hogy a honatyák a Parlamentben, a jelenlegi 72 százalékos többségű koalíció, az önkormányzati törvény drasztikus megváltoztatásával szakmai szempontból kifejezetten káros szempontokat épített be a törvénybe. Például azzal, hogy kimondták: a polgármesteri tisztség nem összeférhetetlen az országgyűlési képviselői megbízatással, holott bármilyen kiváló képességű valaki, nem valószínű, hogy becsülettel el tudja látni e két tisztséget. Nem biztosított a jegyzők számára a szükséges szakmai függetlenség sem, ugyanis nem fogadták el a jegyző teljes körű munkáltatói jogainak elismerését. Tehet ugyan javaslatokat a képviselő testület vagy a polgármester által elkövetett jogszabálysértések ellen, de nagy valószínűséggel nem fogja bírálni azokat, mivel felette a munkáltatói jogokat a polgármester és a képviselő testület gyakorolja, tehát nem bírálja majd azokat, akiktől függ a munkája, személyes jóléte. Röviden: valószínű újból módosítani kell majd az önkormányzati törvény jogszabályait. Mindenesetre a politikai iita az önkormányzati választások eredményét illetően elindult visszafelé és ennek elsősorban az SZDSZ az igazi vesztese, kiváltképpen a fővárosban, ahol eleddig övék volt a vezető szerep. A fővárosi kerületek huszonhárom polgármesteréből mindössze három „tisztán” SZDSZ-es pártjelölt és kettő SZDSZ-MSZP által ajánlott. A „tisztán” MSZP-s jelölt négy és a FIDESZ-, KDNP-, MDF pártok szintén négy jelöltje lett polgármester. A többi tíz kerületben a független jelöltek és a különböző civil szervezetek és változatos közös párt ajánlások után választott polgármesterek győztek. Megszűnt a liberális párt túlsúlya, meghatározó szerephez jutott a baloldal és bebizonyosodott, hogy a választási polgári jobbközép koalíció (FIDESZ-MDF-KDNP) bámulatosan rövid idő alatt képes volt, főként a fővárosban, igen komoly tömeghatásra szert tenni. A budai kerületekben abszolút győztesek, ami igen fontos, ha figyelembe vesszük. 1990 óta ez az első alkalom, hogy a lakosság most nem valami ellen, hanem valami mellett szavazott. Erre reagált meglehetősen visszás hangon, zsigeri okokat látva Lendvai Ildikó budapesti MSZP elnök egy sajtótájékoztatón, ahol azt mondta: „a budai kerületekben szociológiai okai vannak, hogy a szocialisták nem értek el jó eredményt”. Régen ezt úgy mondták: „ott kétes elemek laknak”. Igen tanulságos a vidék eredménye. A megyeszékhelyek és megyei jogú városok huszonkét polgármestere közül „tisztán” győztes MSZP jelölt négy, SZDSZ-es hat, viszont minden megyében a közgyűlések legtöbb mandátumot szerzett pártja az MSZP, az egy Zala megyét kivéve, a második helyen az SZDSZ-t megelőzve a FKGP áll, az MDF-el vagy a KDNP-vel és a MIÉP-pel szövetkezve. A listát állító szervezetek közül az SZDSZ a harmadik helyre szorult a megyei közgyűlésekben. Budapesten azonban a baloldal és a liberálisok többségi együttműködését hozta a választási eredmény, vagyis a főváros 67 tagú közgyűlése 21 MSZP, 20 SZDSZ, 19 MDF-FIDESZ-KDNP és 7 FKGP-MIÉP taggal rendelkezik. Az SZDSZ tehát elvesztette többségi arányát a fővárosi önkormányzatban, viszont míg 1990-ben 5 MSZP tagja volt, most, mint látjuk, 21 van. Összegezés nélkül megállapíthatjuk, hogy ma Magyarországon az egy éven belül másodszor megtartott választáson a májusihoz képest a szavazók többsége nem került szembe önnön politikai szemléletével. A társadalom zömének nincs szüksége a szabaddemokraták követhetetlen csillogó elitizmusára, a szocialisták tartósan jelentős erőt képviselnek, ugyanakkor a magyar társadalom nem a 72 százalékos parlamenti többségi mandátum arányában tagolt, sem közéleti, sem politikai értelemben. Viszont egyelőre nincs erős alternatívája a szociálliberális koalíciónak, bár a jobbközép erők összefogásukkal bebizonyították, hogy esetleg a jövőben megfelelő ellensúllyal bírhatnak a másik politikai fronttal szemben. Ehhez azonban jóval nagyobb szervezettség és nem elhanyagolható anyagi források szükségeltetnek. A parlamenti pártok vesztesei mindenesetre a választáson résztvett lakónép kis részének támogatásával megtették az első lépéseket. Az újabb választás után tehát a magyar politikai élet pillanatnyilag három pólusúnak látszik, s ezt talán két budapesti kerület példája mutatja legjobban. A XII., többnyire polgári érzelmű lakosú kerületben a tizenhat tagú önkormányzati testület minden tagja a konzervatívabb választási koalíció (FKGP-MDF-KDNP) jelöltjeiből állt össze, míg a Xlll.-ben, a közismert „Kádár-kerületben, ahol Budapest legnagyobb szegény munkástömege él és a Szent István Park elitje, ott a 35 tagú testület aránya: 19 MSZP, 8 a polgári választási koalíció, 5 SZDSZ, 1 kisgazda és 1 munkáspárti jelöltként került be. Ezek után a kérdés az, hogy a növekvő gazdasági válság és annak társadalmi hatására, továbbá a szociálliberális koalícióban erősen mutatkozó ellentétek miatt, a liberális szabaddemokraták miként próbálnak a parlamenti ciklus második felében erősödő jobbközép centrum felé nyomulni? Ha hagyják őket, bár a politikai taktikázásban, a hatalom megszerzéséért vívott praktikákban, a demokráciában sok minden elképzelhető. Kiváltképpen akkor, ha a jelenlegi kormány nyilvánvaló működési zavarral küszködik, az egyes intézkedésekben, jogalkotási formákban nem egyeztetnek a koalíciós partnerek, homlokegyenest másként nyilatkoznak vezető személyiségeik nap mint nap a nyilvánosság előtt. Ha a miniszterelnök hetenként meggondolatlanul, rögtönözve nyilatkozik, és azt a szaktárca minisztereinek kell kínos magyarázatokkal helyrebillenteni és a koalíciós partnerek a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak. Ilyen az év végén a nyilvánosság előtt zajlódó példa értékű ellentét volt a közalkalmazottak tizenharmadik havi fizetésének lehetősége, amikor is a koalíciós miniszterelnök-helyettes, a belügyminiszter Kuncze Gábor közölte, hogy nem adható, hiszen ez volt a kormány álláspontja, a következő napon viszont Horn Gyula miniszterelnök azt nyilatkozta, a pótköltségvetés terhére két hetet ki lehet fizetni, majd az illetékes tárcáknak megelőlegezve, de azt csak a rendőrség, határőrség, tűzoltóság és büntetésvégrehajtás dolgozói kaphatják, az önkormányzati finanszírozású intézmények és közalkalmazottak nem. Aztán a belügyminiszternél jelentkező tiltakozások hatására a koalíciós miniszterelnökhelyettes oda nyilatkozott, hogy mégis megkapják a közalkalmazottak is a kétheti előleget. Kettejük ilyetén intézkedési párbaját pedig a televízió nyilvánossága előtt próbálták megvívni, ahol is kiderült, igencsak erőlködnek megőrizni az együtt gondolkodás látszatát a nyilvánosság előtt. És ha már a köznyilvánosságnál tartok, érdemes megemlíteni az egyre sanyarúbb közállapotokat, a vasutasok fenyegető sztrájkját, mely végül is mind a kormány, mind a vasutasok meghátráló kompromisszumával záródott, a tizenharmadik havi fizetésért a Parlament elé felvonuló, a BM-hez tartozó tűzoltók békés demonstrációját és hogy 2500 dolgozó sorsa egyre kilátástalanabb és a helyzet egyre feszültebb Diósgyőrön és Ózdon. Hogy a hatvan százalék körül felemelt gáz- és villanydíjak egy személyre jutó 1400 forintos havi kompenzációja helyett csak havi 600 forint jut, ami 9 milliárdos állami kompenzáció helyett csak 6 milliárdot jelent az államkasszának, de január elsejétől azért felemelték az országgyűlési képviselők fizetését 20 százalékkal. És hogy erről kinek-kinek mi a véleménye, azt esetleg a három percenként öt forintos telefondíj helyett a felemelt nyolc forintért megbeszélhetik egymás között az ismerősök. Meg talán még „régi áron” azt is megbeszélhették a féléves szociálliberális koalíciós kormányzás eszmei „eredményeként”, hogy december 4- én a magyar televízió egyes csatornáján tizennégyötvenkor a „Katonák és asszonyok” című dokumentum műsorban az 1956-ban Magyarországon tartózkodó orosz tisztek voltak bátrak úgy vélekedni: „Mi nem lőttünk. Mi csak viszonoztuk a tüzet, amikor már ránk is erős tüzet zúdítottak. Hogy az embereinket mentsük, kénytelenek voltunk mi is tüzelni.” Egy asszony pedig Szolnokra úgy telefonált Budapestről, hogy „mentsenek meg, mert Budapesten most igazi fasizmus van”. Mindez elhangzott 1994 adventjének első vasárnapján. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy mind a belügyminiszter, mind az országgyűlés elnöke kissé elhamarkodottan fenyegette meg „erkölcsi-politikai károkozással”, „munkaköri alkalmatlansággal” vádolva az egyes fontosabb tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését, egykori ügynöki tevékenységét vizsgáló bizottság soros elnökét. És hogy a Magyar Nemzet, mint az utolsó hagyományos nemzeti értékeket képviselő lap tulajdonosváltás után kénytelen lesz esetleg megváltoztatni eddigi értékrendjét, irányultságát, stílusát. 4