Bécsi Napló, 1995 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1995-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ SZELEKTÍV látás AVAGY EGY ITTHON MARADT EMIGRÁNS GONDOLATAI Szomorú, de így van: az emigráns soha nem elége­dett az otthoniakkal, az otthon maradt pedig az emig­ránsokkal. Annak ellenére, hogy önmagában sem nem érdem, sem nem bűn az, hogy valaki elment vagy itt élt a proletárdiktatúra évtizedeiben. A minősítés alap­ja csak az lehet, mit tett, ahol élt. S most, a szocialista rendszer összeomlása után sem okvetlenül érdem, hogy valaki hazatelepedett, de az sem hibáztatható, ha kint maradt. Egy azonban bizonyos: a távollét nem növeli a tisztán látást. Igen szellemesen utasította vissza egyik barátom egy nyugati magyar vádját, hogy tudniillik mi itt kollaboráltunk, kijelentvén: mi csak laboráltunk. De ez volt a záloga a nemzet megmara­dásának. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor a Bé­csi Napló 1994. évi 5. számában Gömöri György ,,El­ferdült látószög" című cikkét olvastam. A Cambridge­­ben élő szerző elégikus hangon beszél a pártállam utolsó éveinek ,,őszintébb, emberibb, ideológiában" hangvételéről. Hogy milyen volt ez az emberibb hang­vétel, azt maga írja meg: „felségsértéssel" vádolták meg egy verse okán. Csak nem János ,,király" volt ez a megsértett „felség"? Lehet, hogy ez még régebben volt, a nyolcvanas években a honi „szervek" képviselői már hajbókoltak a Nyugatról jött magyarok előtt, hi­szen ők nem keleti utakat és nem moszkvai rádióban való szereplést egyengethettek számukra. Talán ez té­vesztette meg Nyugatra szakadt hazánkfiait. Gömöri figyelmeztet, hogy „Kossuth szabadelvű volt, más szóval liberális". Nos, a mai liberálisok (aki­ket Kossuth népének lehet nevezni), vagyis az SZDSZ-esek ebben az ideológiátlan időszakban, 1987-ben adták ki „Társadalmi szerződés" című dol­gozatukat, s ebben célszerűnek tartották, „hogy a po­litikai sajtóirányítást kizárólag a párt (MSZMP — T. B.) illetékes szerve végezze", s szerintük „körül kell határolni a cenzúra gyakorlásának módját". Ugyan­csak az „ideológiában hangvétel"-ről árulkodik az­ a javaslatuk is, mely így szól: „A pártreformerek dolga, hogy eljussanak '56 olyan értelmezéséhez, ami még összeegyeztethető a hatalom folytonosságával, de a párbeszédet nem zárja ki." Nem sértő az SZDSZ-re nézve, hogy Gömöri „idillinek" tartja a kommunista kurzus végét (jellemzően éppen az 1990. utáni állapo­tokhoz képest), mely időszakban a liberálisok ilyen abszurd engedményekre voltak kénytelenek (vagy haj­landók)? Ugyanakkor Csurka már Monoron (1985- ben) kijelentette: „Ki kell lépni a politikai-hatalmi ko­ordinátákból." Mert egyetértve Konrád Györggyel, a kommunizmust nem tartotta megreformálhatónak, el­lentétben Kis Jánossal és Bauer Tamással. íme, az élet közelről sokkal komplikáltabb, mint a mesz­­szi Angliából. Ezért nem elegáns dolog az MDF sza­badelvűségével kapcsolatban Király B. Izabellára mu­togatni. Gömöri György — igen helyesen — írja: „Annyival tartozunk a hazai és külföldön élő magyarságnak is, hogy megpróbáljunk higgadtan és tárgyilagosan szá­mot vetni mindazokkal a körülményekkel, amelyek a magyarországi baloldal nagyarányú győzelméhez ve­zettek." Igaza van. De ehhez a győzelemhez a (nyuga­ti) politikai és sajtótámogatás is hozzátartozik, amely­ben a magyarországi baloldal részesült az elmúlt négy évben, s amely a legprimitívebb formájában a „fasisz­­taveszély"-ként jelent meg az újságlapokon és a képer­nyőkön. Mit tettek ez ellen a vád ellen az emigránsok? S íme, most nevetségessé váltak a vádakkal együtt, hi­szen a tavalyi választási eredmények szerint a magyar politikai palettán a leginkább jobbra levő párt, a MI­LT mindössze 1,59 százalékot kapott, ami a felnőtt la­kosságnak csupán 1 százaléka. A francia demokraták boldogok lennének, ha Le Pennek csak ennyi híve len­ne a demokrácia klasszikus hazájában. A magyar köz­vélemény bizony elvárná, hogy azok, akik a ,,fasiszta­­veszéllyel" kürtölték tele a világot, most hamut szórja­nak ki fejükre. (Érdekes, hogy a Gallup Intézet felmé­rése szerint a győztes MSZ­P szavazótáborában van a legtöbb antiszemita!) Sajnos a baloldali (liberális?) nyugati magyarok az első demokratikusan megválasztott kormány körülmé­nyeit korántsem elemezték olyan megértően, mint a mostaniét. Gömöri György még ma is fasisztoid ele­mekről ír az­ 1992-es október 23-i Göncz-ellenes tün­tetésről szólva. Kádárék szerint az­ 56-os felkelők fa­siszták voltak, s mivel ezek ki nem végzett maradékai tüntettek az­ elnök ellen, talán még ők is fasisztoiddá váltak? Miért ad egy Nyugatra menekült magyar de­mokrata hitelt inkább — a helyükön hagyott — volt kommunista újságíróknak, mint a demokratikus kor­mány belügyminiszterének? Egyébként mi nem a tá­volból szemléltük az eseményeket, hanem a Kossuth térről, s tán a több száz tüntető 56-os harcostól nem láttuk azt a három hólyagos skin­headet, akik a balol­dal szerint a tömeg meghatározó részét alkották. Nincs itt valami aránytévesztés? Ami sérti a tárgyila­gosságot? Megkérdőjelezhető a szerzőnek az ú­ti megállapítása is, hogy „a választók kétharmada szavazott a baloldali és liberális pártokra". Az­ MSZ­P és az­ SZDSZ 53 szá­zalékot kapott a szavazásra jogosultaktól. Ez­ nem 66! A Fidesz a maga 7 százalékával nem baloldaliként ha­tározta meg magát, s a községi választásokon is hatá­rozottan együttműködött a jobboldali pártokkal. Ami pedig a baloldali liberális SZDSZ-t illeti, elég csak Kis János jóslatértékű kijelentésére utalni, mely szerint pártja a balközép MSZP jobbközép váltópártja lesz­ a jövőben. Ami pedig jobbközép, az nem mondható bal­nak. Lehet, hogy ez a hír nem jutott el a brit szigetek­re? Mindenesetre túlzás kétharmados baloldalról be­szélni. Kétségtelen, hogy a higgadtságot és a tárgyilagossá­got követelő Gömöri Györgynek igaza van, amikor ezt írja: „Az, hogy korunkban a rádió és a televízió befo­lyásolja az emberek politikai véleményét, nyilvánvaló — de korántsem annyira, mint azt Antall és Boross hitte." Valóban! Korántsem annyira, sokkal jobban. Legalábbis egy olyan országban, ahol az összehasonlí­tani és választani tudás képességét szinte teljesen el­sorvasztotta a megelőző negyven év egypártrendszerű diktatúrája. Nem lehet elbagatellizálni azt a sajnálatos tényt, hogy a médiumokban szinte mindenütt helyü­kön maradtak a pártállamot hűségesen kiszolgáló új­ságírók. A győzelemhez igenis hozzájárult ez a körül­mény is. Nem véletlen, hogy Németországban eltávolí­tották a keleti televízió és rádió minden munkatársát. De nem hallottam, hogy ezt Nyugaton etatista beavat­kozásnak minősítették volna. Érdekes, hogy a Nahlik- Csúcs-féle politikai indítékú „tömeges tisztogatás" mi­att még azokban az országokban is siránkoztak, ahol bizony keményen szankcionálták 1945-ben a nácikkal együttműködőket. Bezzeg a szociálliberális kormány durva tisztogatásai láttán hallgatnak a korábbi náhli­­kozók. Itthon is, külföldön is. A pártállami módszerekre csak egyetlen példát em­lítek: Mikor a Magyar Villamos Művek Rt. igazgató­sága nem volt hajlandó leváltani Halzl József vezér­­igazgatót, a kormány szétzavarta (ez újságírói fogal­mazás) az egész igazgatóságot, és újat kreált, amely aztán szolgaian végrehajtotta a központi akaratot. A szociálliberális kormány bizony úgy viselkedik, mintha most lenne rendszerváltozás. Gömöri György a szocialisták „eléggé visszafogott” kampányáról ír. Ebben az egyik legfontosabb ígéret a régi jó szakemberek visszahozása volt. Ez a „visszafo­gottság" abban nyilvánult meg, hogy úton-útfélen hir­dették: az Antall-Boross-kormány tönkretette az or­szágot. A nyugati propaganda évtizedekig azt zengte, hogy a kommunista kormányok tönkretették saját or­száguk gazdaságát. Ha ez igaz volt, akkor mi tönkre­tenni való maradt Antalléknak? Nyilvánvaló, hogy ez arrogáns kommunista hazugság. S aki ebben „visszafo­gottságot” lát, abból bizony hiányzik vagy a tárgyila­gosság, vagy a tájékozottság. A tájékozatlanságra talán az a legjellemzőbb példa, hogy a szerző ezt írja: „egyre-másra olvashattunk priva­tizációs botrányokról" (nyilván a liberális sajtóban), de a szociálliberális kormány egy fél év alatt sem tudott összeütni még egy sovány vádemelést sem. A felelőtlen vádaskodás — sajnos — hozzátartozik a sajtószabad­sághoz (lásd Lengyel László felmentését). Mintha nem az jellemezné a demokratikus közgondolkodást, hogy még a vádlottat is védi az ártatlanság félelme. Az Antall-kormány irtózatos örökséggel megterhel­ve, nagyon nehéz körülmények között, bizony nem hi­bátlanul végezte munkáját, de­ az országot átvezette az egypártrendszerű diktatúrából a pluralista demok­ráciába, oly eredményesen, hogy a mai szociálliberális kormánynak nem mindig sikerül megkerülni a demok­rácia intézményrendszerét és szabályait. Ma már Nyu­gaton is egyre többen látják, hogy hiba volt 1990 után a balközép támogatása, több segítséget érdemelt volna a jobbközép. Sajnos a Nyugat, mely — igen helyesen — intranzigens határozottsággal verte szét a háború után a nácizmus hadállásait, nem látta annak szüksé­gét, hogy a kommunizmussal szemben ugyanilyen el­tökéltséggel járjon el. Pedig ez az embertelen eszme­­rendszer sokkal hosszabb ideig és sokkal eredménye­sebben fertőzte az emberek lelkét és rontotta életfel­tételeit. A Nyugaton élő baloldali magyaroktól tehát azt kérjük, hogy alapos és sokoldalú tájékozódás után sza­baduljanak meg attól a szelektív látástól, amely lehe­tetlenné teszi a magyar valóság megismerését. TÖRÖK BÁLINT Az első erdélyi magyar bank?! (Háromszék) A jóváhagyási kérvény beadá­sától számított három és fél év elteltével, 1994. december 29-én a Román Nemzeti Bank érte­sítette a marosvásárhelyi székhelyű Páter Hi­telbank Rt-t, hogy engedélyezi megalakítását. Ugyanakkor az RNB előzékenyen közölte azt is, hogy ez nem szavatolja a tevékenység be­indításához szükséges engedélyt. Az RNB 1995 márciusa folyamán hoz végleges döntést a Páter HB működési engedélyének ügyében. A Páter HB román—magyar vegyes vállalko­zásként jegyezteti be magát. Nem végleges adatok szerint ami az alaptőkét illeti, 90 százalék a Budapest Banktól, 10 pedig a hazai vállalko­zóktól származik. Beindulása után az első erdé­lyi magyar pénzügyi vállalkozás részvényeket bocsát ki, egyenként 150-160 ezer lej értékben. Magyar származású kormányzót választott New York állam. George Pataki nagyapja, Pata­ki János 1902-ben vándorolt ki Szabolcsból, s né­pes családjával farmot létesített. A kormányzó édesapja, Louis (Lajos) már itt született, és egy olasz-ír származású nőt vett feleségül. Ebből a házasságból született New York állam jelenlegi kormányzója, akire eszerint — anyai ágon — az olaszok és az írek ugyancsak büszkék lehetnek. A kormányzó öreg és beteg szülei még élnek, s George a választási eredményeket várva régi jó patriarchális szellemben meglátogatta őket. A családban él a magyarságtudat, a „bennszülött” amerikaiak is tudnak róla, s a választások után, a lakossággal való baráti találkozón Rochester vá­rosában kitűzték a magyar zászlót. Az amerikai magyarok lelkesen támogatták a múlt év végén a republikánus párt magyar származású jelöltjét. Amint látjuk, nem eredménytelenül. HONI LÁTÓSZÖG így kormányozzuk önmagunkat A demokráciában egy legitim módon megvá­lasztott politikai kisebbség uralkodik a többség fölött. Churchill mondására kötetlenül hivatkoz­va: a demokrácia elviselhetetlen, de ennél job­bat még nem találtak ki. Ezért bizonytalanok olykor egy-egy demokratikus választás után az adott ország lakói, s ebben Magyarország sem kivétel. Mert fontosak a statisztikai adatok, a hiteles számokkal és százalékokkal adott tájékoztatás, kiváltképpen, ha a határainkon kívül élő­ magya­roknak szolgálunk híradással és felvilágosítás­sal, de a (december 11-iki) magyarországi hely­­hatósági választások után annyi szempont sze­rint készültek statisztikai felmérések, hogy még a közéletben tájékozott választó sem értheti részleteiben a különböző felméréseket. Az év vé­gének ugyanis ez a választás volt a legfonto­sabb eseménye, bár történt egy s más a ma­gyarországi közéletben, nem is érdektelen ügyek, melyekre majd a későbbiekben rátérek. Egy tény: Magyarország lakónépe erősen ta­nulja a demokráciát, és úgy tűnik, még nincs birtokában az önálló és saját jövőbeni érdekeire tekintő gondolkodásnak, bár ennek jelei már megmutatkoznak. Ugyanis, és ez nagyon lénye­ges, az egyes önkormányzatok testületein belüli arányok megváltoztak, elmozdult a politikai egyensúly, a fővárosi kerületekben, a megyei jo­gú városokban, mind a polgármestereket illető­en, mind a testületek vonatkozásában, az ará­nyok nem képezik le a Parlamentet. Vagyis nin­csenek az MSZP és főként az SZDSZ választott tisztségképviselői túlnyomó többségben, bár az urnák elé járuló szavazók (40 %) ha kisebb arányban is mint májusban, de a koalíciós pár­tok jelöltjeinek adtak bizalmat. (Amúgy a 40 szá­zalékos választói részvétel a csehek 55 százalé­kos, a szlovákok 52 százalékos és a szlovének 68 százalékos arányához képest jelzi a magyar választók közéleti gondolkodását.) A közigazga­tási szakemberek véleménye, hogy a honatyák a Parlamentben, a jelenlegi 72 százalékos többsé­gű koalíció, az önkormányzati törvény draszti­kus megváltoztatásával szakmai szempontból kifejezetten káros szempontokat épített be a tör­vénybe. Például azzal, hogy kimondták: a pol­gármesteri tisztség nem összeférhetetlen az or­szággyűlési képviselői megbízatással, holott bármilyen kiváló képességű valaki, nem valószí­nű, hogy becsülettel el tudja látni e két tisztsé­get. Nem biztosított a jegyzők számára a szük­séges szakmai függetlenség sem, ugyanis nem fogadták el a jegyző teljes körű munkáltatói jo­gainak elismerését. Tehet ugyan javaslatokat a képviselő testület vagy a polgármester által el­követett jogszabálysértések ellen, de nagy való­színűséggel nem fogja bírálni azokat, mivel fe­lette a munkáltatói jogokat a polgármester és a képviselő testület gyakorolja, tehát nem bírálja majd azokat, akiktől függ a munkája, személyes jóléte. Röviden: valószínű újból módosítani kell majd az önkormányzati törvény jogszabályait. Mindenesetre a politikai iita az önkormány­zati választások eredményét illetően elindult visszafelé és ennek elsősorban az SZDSZ az igazi vesztese, kiváltképpen a fővárosban, ahol eleddig övék volt a vezető szerep. A fővárosi kerületek huszonhárom polgármesteréből mind­össze három „tisztán” SZDSZ-es pártjelölt és kettő SZDSZ-MSZP által ajánlott. A „tisztán” MSZP-s jelölt négy és a FIDESZ-, KDNP-, MDF pártok szintén négy jelöltje lett polgármester. A többi tíz kerületben a független jelöltek és a kü­lönböző civil szervezetek és változatos közös párt ajánlások után választott polgármesterek győztek. Megszűnt a liberális párt túlsúlya, meg­határozó szerephez jutott a baloldal és bebizo­nyosodott, hogy a választási polgári jobbközép koalíció (FIDESZ-MDF-KDNP) bámulatosan rövid idő alatt képes volt, főként a fővárosban, igen komoly tömeghatásra szert tenni. A budai kerü­letekben abszolút győztesek, ami igen fontos, ha figyelembe vesszük. 1990 óta ez az első al­kalom, hogy a lakosság most nem valami ellen, hanem valami mellett szavazott. Erre reagált meglehetősen visszás hangon, zsigeri okokat látva Lendvai Ildikó budapesti MSZP elnök egy sajtótájékoztatón, ahol azt mondta: „a budai ke­rületekben szociológiai okai vannak, hogy a szocialisták nem értek el jó eredményt”. Régen ezt úgy mondták: „ott kétes elemek laknak”. Igen tanulságos a vidék eredménye. A megye­­székhelyek és megyei jogú városok huszonkét polgármestere közül „tisztán” győztes MSZP je­lölt négy, SZDSZ-es hat, viszont minden megyé­ben a közgyűlések legtöbb mandátumot szerzett pártja az MSZP, az egy Zala megyét kivéve, a második helyen az SZDSZ-t megelőzve a FKGP áll, az MDF-el vagy a KDNP-vel és a MIÉP-pel szövetkezve. A listát állító szervezetek közül az SZDSZ a harmadik helyre szorult a megyei köz­gyűlésekben. Budapesten azonban a baloldal és a liberálisok többségi együttműködését hozta a választási eredmény, vagyis a főváros 67 tagú közgyűlése 21 MSZP, 20 SZDSZ, 19 MDF-FI­­DESZ-KDNP és 7 FKGP-MIÉP taggal rendelke­zik. Az SZDSZ tehát elvesztette többségi ará­nyát a fővárosi önkormányzatban, viszont míg 1990-ben 5 MSZP tagja volt, most, mint látjuk, 21 van. Összegezés nélkül megállapíthatjuk, hogy ma Magyarországon az egy éven belül másodszor megtartott választáson a májusihoz képest a szavazók többsége nem került szembe önnön politikai szemléletével. A társadalom zömének nincs szüksége a szabaddemokraták követhe­tetlen csillogó elitizmusára, a szocialisták tartó­san jelentős erőt képviselnek, ugyanakkor a ma­gyar társadalom nem a 72 százalékos parlamen­ti többségi mandátum arányában tagolt, sem kö­zéleti, sem politikai értelemben. Viszont egyelő­re nincs erős alternatívája a szociálliberális koa­líciónak, bár a jobbközép erők összefogásukkal bebizonyították, hogy esetleg a jövőben megfe­lelő ellensúllyal bírhatnak a másik politikai front­tal szemben. Ehhez azonban jóval nagyobb szervezettség és nem elhanyagolható anyagi források szükségeltetnek. A parlamenti pártok vesztesei mindenesetre a választáson résztvett lakónép kis részének támogatásával megtették az első lépéseket. Az újabb választás után tehát a magyar politi­kai élet pillanatnyilag három pólusúnak látszik, s ezt talán két budapesti kerület példája mutatja legjobban. A XII., többnyire polgári érzelmű la­kosú kerületben a tizenhat tagú önkormányzati testület minden tagja a konzervatívabb választá­si koalíció (FKGP-MDF-KDNP) jelöltjeiből állt össze, míg a Xlll.-ben, a közismert „Kádár-ke­rületben, ahol Budapest legnagyobb szegény munkástömege él és a Szent István Park elitje, ott a 35 tagú testület aránya: 19 MSZP, 8 a pol­gári választási koalíció, 5 SZDSZ, 1 kisgazda és 1 munkáspárti jelöltként került be. Ezek után a kérdés az, hogy a növekvő gaz­dasági válság és annak társadalmi hatására, to­vábbá a szociálliberális koalícióban erősen mu­tatkozó ellentétek miatt, a liberális szabadde­mokraták miként próbálnak a parlamenti ciklus második felében erősödő jobbközép centrum felé nyomulni? Ha hagyják őket, bár a politikai taktikázásban, a hatalom megszerzéséért vívott praktikákban, a demokráciában sok minden el­képzelhető. Kiváltképpen akkor, ha a jelenlegi kormány nyilvánvaló működési zavarral küszködik, az egyes intézkedésekben, jogalkotási formákban nem egyeztetnek a koalíciós partnerek, homlok­egyenest másként nyilatkoznak vezető szemé­lyiségeik nap mint nap a nyilvánosság előtt. Ha a miniszterelnök hetenként meggondolatlanul, rögtönözve nyilatkozik, és azt a szaktárca mi­nisztereinek kell kínos magyarázatokkal helyre­billenteni és a koalíciós partnerek a sajtón ke­resztül üzengetnek egymásnak. Ilyen az év végén a nyilvánosság előtt zajlódó példa értékű ellentét volt a közalkalmazottak ti­zenharmadik havi fizetésének lehetősége, ami­kor is a koalíciós miniszterelnök-helyettes, a belügyminiszter Kuncze Gábor közölte, hogy nem adható, hiszen ez volt a kormány álláspont­ja, a következő napon viszont Horn Gyula mi­niszterelnök azt nyilatkozta, a pótköltségvetés terhére két hetet ki lehet fizetni, majd az illeték­es tárcáknak megelőlegezve, de azt csak a ren­dőrség, határőrség, tűzoltóság és büntetésvég­rehajtás dolgozói kaphatják, az önkormányzati finanszírozású intézmények és közalkalmazot­tak nem. Aztán a belügyminiszternél jelentkező tiltakozások hatására a koalíciós miniszterelnök­­helyettes oda nyilatkozott, hogy mégis megkap­ják a közalkalmazottak is a kétheti előleget. Ket­tejük ilyetén intézkedési párbaját pedig a televí­zió nyilvánossága előtt próbálták megvívni, ahol is kiderült, igen­csak erőlködnek megőrizni az együtt gondolkodás látszatát a nyilvánosság előtt. És ha már a köznyilvánosságnál tartok, érde­mes megemlíteni az egyre sanyarúbb közállapo­tokat, a vasutasok fenyegető sztrájkját, mely vé­gül is mind a kormány, mind a vasutasok meg­hátráló kompromisszumával záródott, a tizen­harmadik havi fizetésért a Parlament elé felvo­nuló, a BM-hez tartozó tűzoltók békés demonst­rációját és hogy 2500 dolgozó sorsa egyre kilá­tástalanabb és a helyzet egyre feszültebb Diós­győrön és Ózdon. Hogy a hatvan százalék körül felemelt gáz- és villanydíjak egy személyre jutó 1400 forintos havi kompenzációja helyett csak havi 600 forint jut, ami 9 milliárdos állami kom­penzáció helyett csak 6 milliárdot jelent az ál­lamkasszának, de január elsejétől azért felemel­ték az országgyűlési­ képviselők fizetését 20 százalékkal. És hogy erről kinek-kinek mi a véle­ménye, azt esetleg a három percenként öt forin­tos telefondíj helyett a felemelt nyolc forintért megbeszélhetik egymás között az ismerősök. Meg talán még „régi áron” azt is megbeszélhet­ték a féléves szociálliberális koalíciós kormány­zás eszmei „eredményeként”, hogy december 4- én a magyar televízió egyes csatornáján tizen­­négyötvenkor a „Katonák és asszonyok” című dokumentum műsorban az 1956-ban Magyaror­szágon tartózkodó orosz tisztek voltak bátrak úgy vélekedni: „Mi nem lőttünk. Mi csak viszo­noztuk a tüzet, amikor már ránk is erős tüzet zú­dítottak. Hogy az embereinket mentsük, kényte­lenek voltunk mi is tüzelni.” Egy asszony pedig Szolnokra úgy telefonált Budapestről, hogy „mentsenek meg, mert Budapesten most igazi fasizmus van”. Mindez elhangzott 1994 advent­jének első vasárnapján. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy mind a belügyminiszter, mind az országgyűlés elnöke kissé elhamarko­dottan fenyegette meg „erkölcsi-politikai károko­zással”, „munkaköri alkalmatlansággal” vádolva az egyes fontosabb tisztségeket betöltő szemé­lyek ellenőrzését, egykori ügynöki tevékenységét vizsgáló bizottság soros elnökét. És hogy a Ma­gyar Nemzet, mint az utolsó hagyományos nem­zeti értékeket képviselő lap tulajdonosváltás után kénytelen lesz esetleg megváltoztatni eddi­gi értékrendjét, irányultságát, stílusát. 4

Next