Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1996-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XVII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1996. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15 — ÖS Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN „AKI MAGYAR — VELÜNK TART!” A FORRADALOM NEGYVENEDIK ÉVFORDULÓJA ELÉ A magyar forradalom kitörése évének negyvenedik évfordulójához érkeztünk. Jó alkalom ez leltárkészítésre. Mivé lett 1956 októbere ragyogó eseménysora? Mi lett a forradalom politikai hitvallásából? Mi maradt meg azon napok és hetek izgalmas nagyszerűségéből, amely megelőzte az október 23-i dunamedencei erdőtüzet és a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket egyetlen nemzeti mozgalomba tömörítette? A lyukas zászlóra, vajon emlékszünk-e még? A „csasztuskára” a Kossuth Lajos téren: „Minden ország katonája — menjen vissza hazájába!”? Hogyan sáfárkodtunk 56 örökségével? A vörös diktatúra meghurcoltjaira, a hősi halottakra, a gyáván meggyilkoltakra, emlékszünk-e még? Úgy tartjuk őket emlékezetünkben, mint nemzeti mártírjainkat, akik helyettünk is megsínylették a kádárista rezsim zabolátlan megtorlását? Tudtunk-e élni a szabadsággal, ami 1989/90 fordulóján szinte önmagától, szerencsére áldozatok nélkül ölünkbe hullott? Hosszú évtizedekig úgy hittem, vallottam, a forradalom negyedik x-es évfordulóján is könnyű lesz a történelmi leltárt megcsinálni. Összesíteni az ismert és a kutatás útján napvilágra került új tényeket, amelyek tulajdonképpen csak részleteiben másítják meg — főleg, ami a világpolitika kulisszatitkait érinti —, forradalmunk történetét. A lényeg marad: 1956 októbere — 1848 március idusa eseményeivel vetekedve — népünk, nemzetünk egyik csillagórája. Az összefogás, az egység, az akarat nagy erőpróbája, amely szélvészként vigágszáguldva a hazán, a maródi népköztársaság minden városában, községében és tanyáján, többnyire erőszak alkalmazása nélkül 48 óra alatt elsöpörte Moszkva magyarországi helytartóinak uralmát. S tette mindezt spontán módon, emberségből, méltóságból jelesre vizsgázva. A nyugati magyar 56-os emigráció a forradalom zászlajának tisztaságát évtizedeken keresztül becsülettel megőrizte. Annak ellenére, hogy a magyarországi belügyminisztérium nem egy ügynöke szorgoskodott közöttünk. Ezek célja egyértelmű volt. Mondvacsinált „ügyekkel”, rágalmakkal, otromba hazugságokkal megbontani egységünket. Lehetetlenné tenni a nyugati közvélemény előtt működésünket. Emigrációs viszályokat, egymás marását elősegíteni. Bár a népköztársasági illetékesek pénzt és energiát e vonatkozásban nem sajnáltak, mesterkedéseik — majdnem mindegyiké! — kudarcba fulladt (lásd a hírhedt BM-kém Szabó Miklós esetét). A „hazacsalogatások” kampánya is zátonyra futott. Néhány szellemi szegénylegényen kívül, akik személyes hitelüket saját hibájukból eljátszották Nyugaton, egyetlen olyan 56-os politikust, írót, közéleti személyt nem sikerült a BM velünk foglalkozó illetékeseinek a Kádár féle „gulyáskommunizmus” bográcsa mellé ültetni, akinek valamely neve és befolyása volt Nyugaton, így töretlen erkölcsi erőben értük meg 1989/90-ben Nyugaton legmerészebb álmaink megvalósítását, a nagy Szovjet Birodalom összeomlását — gyarmataival egyetemben. Csalódtunk a következő években? Azt hiszem — kezdetben — nem. Legalábbis addig az időpontig nem, amíg tartott a pártállam romjainak (részbeni) eltakarítása. És az össznemzeti eufória. Mindkét részről. Aztán valamikor a kilencvenes évek első felének végén kezdtek megromlani a testvéri kapcsolatok. Mindinkább előtérbe léptek a pártpolitikai érdekek. Elmaradt — elszabotálták! — 56 vonatkozásában a várt jogi elszámolást. A szükséges népi-nemzeti katarzist. A közélet és a társadalom „átvilágítását”, a kádárista erőszakszervezet gyilkosainak (ávéhásoknak és „bíróknak”) megnevezését. A „keretlegények” kipellengérezését. Ami (felesleges) úri gesztust az 56-os megtorlások még élő szervezői és kivitelezői holmi polgári gyengeségként nyugtáztak — és markukba röhögtek (Biszku Béla, Kállai Gyula, Úszta Gyula és még sokan, akik közöttünk élnek és miniszteri, illetve tábornoki nyugdíjakból „tengetik” életüket...) A rendszerváltás után rohamosan romlott az életszínvonal. Az Antall-kormány ugyan sziszifuszi erőfeszítéseket tett, hogy meggátolja további „kútba esésünket”, de a Világbank és más nemzetközi pénzügyi szervek könyörtelennek bizonyultak Magyarországgal szemben. Mi azt vártuk, hogy a Magyar Köztársaság illetékesei keményen fellépnek a fent nevezett nemzetközi pénzügyi szervek diktatórikus „ajánlásai” ellen. Nem történt meg. Ahogy az sem történt meg, hogy a kormány kinyilatkoztatta volna: a Kádár rezsim adósságai nem a Magyar Köztársaság adóssága. Mi nem vagyunk „jogutódai” a kommunista népköztársaságnak! Ha a párizsi, londoni, New York-i bankárurak Kádáréknak agyra-főre adott kölcsönöket viszont akarják látni — kopogtassanak be a levitézlett politikusok portáján, így tehát 23 milliárd US-dollár tartozással megterhelve indult útjára 1990-ben a fiatal magyar demokrácia. Mi lett volna, ha megtagadjuk ezen adóssághalmaz törlesztését? „Megsértődött” volna a „Nyugat”? Netán erőszakos lépésekkel fenyegetőzött volna? Komor és barátságtalan lett volna velünk szemben? Ez esetben — úri módszer, vagy nem, érdektelen — elővehettük volna a mi 1956-os számlánkat. Mit tettetek Ti értünk 1956-ban? Nagy volt a szátok ígéretekben 1956 előtt, de aztán amikor lőporfüst borította Budapest egét és november 4-én lángban állott az ország—Ti hátráltatok meg legelőször. „Tévedés, nem így gondoltuk” — állították a nagy nyugati kormányok kancelláriájában. Erélyes fellépés helyett használt ruhákat és élelmiszert kaptunk segítségül. Most, 1990- ben itt az alkalom, hogy törlesszetek! Mexikónak is elengedtétek óriási állami adósságát. Magyarországot e században kétszer is elárultátok, (1920- ban és 1956-ban). A legkevesebb, amit 1990-ben tettetek, hogy átvállaltátok a Kádárnak nyújtott bankhitelek fizetését. Hiszen kis helyi háború, „flottatüntetés” többe kerül Nektek, mint államadósságunk kifezetése! És ha Nyugat valóban zokon vette volna az Antallkormány „eb ura fakó” válaszát s rövidlátásból, „bosszúból” befagyasztotta volna új, demokratikus kormányunk bankügyi álláspontját — még mindig fordulhattunk volna újabb kölcsönökért Japánhoz, Dél-Koreához vagy akár Tajvanhoz. A harag, így tanítja a történelem, nem tartott volna „örökre”. Ám — úgy látszik — úri modor uralta első demokratikus kormányunk szellemét. Az a gyanúm, hogy titokban nevezett kormány azzal számolt, hogy a „Nyugat” nagylelkű módon törölni fogja a népköztársaságnak nyújtott kölcsönöket. Ennyi naivitásra nehéz feleletet keresni... Mindehhez párosult az 1956 örökségéhez való hozzáállás. Szóban, szép szónoklatokban ugyan nem volt hiány. Kitüntetések, elismerések osztogatásában sem. De aztán valahogyan minden félresiklott, illetve elsikkadt. Fontos lett volna egy kormánybizottság felállítása, amely „1956” igazi történetét információs alapon ismertette, a különböző társadalmi szervek működését egyeztette volna. Felvilágosította volna a Kádár-korszak évtizedeiben felnőtt új generációt, amely 1956-ról csak kommunista hazugságokat és rágalmakat hallhatott. És nem csak erről. Hanem arról a tövises, véres útról is, amelyre — nem saját akaratunkból —, 1948/1949-ben rákényszerítettek bennüket és amely — több szakaszban, változó világhelyzetben — tulajdonképpen 1989 őszéig tartott. Ez nem történt meg. Az 1956-os Intézet létrehozása és működtetése a Magyar Tudományos Akadémia keretében szerveződött meg. Az Intézet tudományos műhely. A széles néptömegek felvilágosítása nem tartozik feladatkörébe. Számos és alapos (tudományos) publikáció ugyan itt-ott feltűnik a könyvesboltok polcain, de — főleg az utóbbi években — a társadalom közönye folytán hamar feledésbe is merülnek. Az elmúlt öt esztendő kormányai felelősek azért is, hogy Budapest belterületén a mai napig nem létezik egy impozáns 1956-os emlékmű. A Magyar Postaigazgatóság ugyanakkor „elfeledkezett” arról, hogy 1956-ról méltó bélyegsorozatokat adjon ki. A forradalom mártírjairól egyetlen utcát vagy teret — Budapesten vagy a vidéken — sem neveztek el. Maléter tábornok, Mecséri János ezredes nevét új honvédségünk egyetlen seregcsoportja vagy laktanyája sem viseli. Kormány színvonalon — tehát hivatalos minőségben — még kísérlet sem történt arra, hogy kikutassák a forradalom néhány fehér foltjának titkát! így ma sem tisztázott, hogy kik és milyen parancsra lőttek a Kossuth Lajos téri békés tüntetőkre október 25-én? Kik voltak szervezői a Köztársaság téri október 30-i lincselésnek, amely egy tucat áldozatot követelt, de kitűnő alkalomként jött Hruscsovnak, hogy dokumentálja „ölik a kommunistákat Magyarországon” és beindíttassa Zsukov marsallal a szovjet páncélos hadosztályokat ellenünk. Mosonmagyaróvár, Salgótarján, Eger — az ávéhás provokációk történetét szintén köd borítja. Éppen úgy, mint a „szolnoki” szovjet összeállítású magyar bábkormány megalakulásának történetét. Miért nem dolgozták fel ez ideig 1956 össznépi politikai mondanivalóját? Az 1956 utáni megtorlások kutatása is — „felsőbb rendelkezésre” — pár éve megszakadt. A mai napig nem tudjuk kivégzett mártírjaink számát és az áldozatok pontos adatait. Pedig a tettek elkövetőinek nagy része még közöttünk él! Csak hivatalosan kellene őket eme meg nem alakult kormánybizottság elé citálni! Az Antall-kormányt — demokratikus úton — 1994-ben felváltotta a Horn-kormány. Az életszínvonal tovább romlott és e téren sajnos úgy néz ki, a jövőben sem lesz nagyobb — pozitív jellegű — változás. A társadalom többsége depressziós lett. Közöny uralja a lelkeket. 1956? Ugyan kérem, az már rég történelem! A nyolcvanas években az „eseményekről” más értékelést hallottunk. 1990 óta újra meghatározták 1956-ot. Honnan tudjuk, hogy mi az igazság? Ilyen és hasonló szólamok hangzanak Magyarországról. Hibás ebben persze az otthon 1990 óta megalakult 56-os társadalmi egyesületek magatartása is. Marakodnak, veszekednek egymás között. Okkal vagy ok nélkül, de végsősoron 1956 nagy nemzeti összefogását csúfolják meg a nyilvánosság előtt. Tény — és ezt szomorú szívvel kell tudomásul vennünk —, hogy 1994 tavasza óta — láthatóan, érzékelhetően, tapinthatóan — a magyarországi társadalom önszántából lényegében feladta 1956 emléke ápolását és eszméjének ébrentartását. Az ünnepi megemlékezések üresek, jórészt frázisok felsorolásába torkollnak. Az ünnepélyek kincstári unalommal zajlanak. Mintha valami újfajta „november hetedikét” kellene megülni... A negyvenedik évforduló küszöbén tehát 1956 magyarországi képe — összesítve, de részleteiben is — szomorú. Nem a ránk, nyugati magyarokra nézve — hiszen tőlünk 1956 emlékét elvenni már nem lehet —, hanem azokra nézve, akik Magyarország szabadságáért és felemelkedéséért küzdöttek 1956-ban. Ötvenhat hősi halottaira gondolok, akiknek eddig még egyetlen, méltóra emlékművet sem állítottak. A kivégzett mártírokra, akiknek létszámát sem ismerjük pontosan. A börtönökben, internáló táborokban, a BM 56-al „foglalkozó” ügyosztályaHollós Ervin volt itt a „fővezér”. Ma is otthon él. BM-nyugdíjas.) által meghurcolt személyekre — hozzátartozóikkal —, százezrekre, akik még az a Washington által 1963-ban Kádár-Dénes Sándor: Égberagadás. Faltás, 35 cm 0, cizellált domborított vörösréz, 1995. tól kicsikart „amnesztia” után is a népköztársaság másodosztályú, „pettyes” állampolgárai maradtak. A forradalom 40-ik évfordulója küszöbén előttük tisztelgünk. Övék teljes megbecsülésünk. Mert ők voltak elsősorban azok, akik megtették és megszenvedték azt, amit 1956-ban a Nemzet, a Haza és a történelem hívó szava megkövetelt tőlük. GOSZTONYI PÉTER AUSZTRIA: FOLYAMATOSSÁG ÉS ÚJRAKEZDÉS Az osztrák szövetségi politika irányítói közül feltehetően senki sem gondolt arra a múlt ősszel megrekedt, majd új választásokat kiváltott tárgyalásokon, hogy az utóbbiak kimenetele beletorkollik majd az ország „kezdetének” ezredik évfordulójába, így a jelen pillanatban még a fogamzás előtti állapotban lévő leendő kormány önkénytelenül is reflektálja majd azt az ezer évet, pontosabban annak kezdetét, amitől fogva Ausztriáról beszélhetünk. Tudvalevőleg a 996-ban kiállított oklevél nem is közvetlenül, hanem áttételesen a mai Neuhofen betájolásával kapcsolatban említi, hogy az adományozásra kerülő település Ostarichi régióban fekszik. Már ebből a rövid utalásból is kitetszik, hogy a Habsburgok birodalmává terebélyesedett tartomány ill. annak mai jogutódja, az Osztrák Köztársaság nem kardcsapásszerű cselekmény közvetlen eredménye, hanem hosszú történeti folyamatban sok változáson, átalakuláson keresztül létrejött politikai alakulat. Ausztria 1995. január 1-től szerves tagja annak a politikai-gazdasági képződménynek, amely sok vajúdással a történelmi Európát is célozza. Mégis menynyire más ez a tagság, mint a Hitler-féle Anschluss, amit az osztrákok mindazonáltal első mámorukban lelkesen fogadtak el! Utóbbi egy „kiválasztott nemzet" Európáját kívánta kierőszakolni, míg az előbbi, mint történelmi valóság is, a népek, nemzetek Európája akar lenni. Ausztria választópolgárai többségileg és nem mámorosan, hanem bizonyos kételyekkel terhelten is emellett döntöttek, ezzel pedig újfent megpecsételték ezeréves európaiságuk frigyét. Az I. világháború végén összeomlott Osztrák—Magyar Monarchia maradéka, az I. Osztrák Köztársaság a korábbi birodalomhoz képest törpeállam lett. Mégis elmondható róla, hogy bár elveszítette tagjait, törzse, benne szívével megmaradt, s erre mondta a pápa: Európa szíve. Lehet, hogy a Habsburgok családpolitikájából származó osztrák mentalitásnak köszönhető az a ritka realitásérzék, amely sohasem nélkülözte az archimédeszi pontot: a kritikus helyzetekben mindig feltalálta magát és helyesen tudott dönteni rövid- és középtávon. Ennek talán leglényegesebb összetevője a jammerolástól mentes cselekvés, vagyis az osztrák az örökös siránkozás, jajveszékelés helyett inkább a helyezkedő cselekvésben igyekezett megszabadulni múltja tragikus terhétől. A második világégésből vesztesen kikerült II. Osztrák Köztársaság felelős politikusai, közéleti személyiségei ugyan tudatosan a szabad és független Ausztria megteremtésén munkálkodtak, de ezen küzdelmükben sohasem rugaszkodtak el a valóság talajától, hanem mintegy házat építve a tárgyalások és a cselekvés tégláit egymás mellé, egymás fölé rakva építették fel az 1955-ben semlegesnek kikiáltott országot. Ennek jelenlegi örökösei gazdasági és pénzügyi nehézségekkel küzdve olyan kormánykoalíció létrejöttén munkálkodnak, ami egyrészt kifejezésre juttatja a választások eredményeiből levezethető köz-, pontosabban többségi akaratot, másrészt képes lesz megbirkózni az egyre súlyosabbá váló államadóssággal. A takarékosság jelszava jóléti államban mindamellett nem csupán idegenül hangzik, hanem ijesztő is, különösen azon rétegek felé, amelyeknek nincs miből takarékoskodniuk, de bízvást lehet remélni, hogy ebben a kissé szokatlan helyzetben is a józan belátás dönti majd el, ki kivel lép szövetségre nem csupán a hatalom megosztásáért, hanem azért az Ausztriáért, melynek lakói bár nagyon is tudatában vannak az őket kialakító ezer évnek, számukra mégis a jelenben megmutatkozó jólét és biztonság a legfontosabb. A „szerencsés Ausztriá”nak mindazonáltal nem kellett kivetkőznie múltjából, szíve hol kisebb, hol nagyobb testben dobogott, de mindig a helyén, Európa közepén volt. Ennek felismerése és ennek tudatos vállalása után mindig lehetett folytatni a munkát ott, ahol megszakadt, vagy újrakezdeni a múlt pillérein. POGÁNY JENŐ GÉZA HALK TILTAKOZÁS — HANGOS SZÉTESÉS Sajtójelentés (1996. január 9.): „A kormány kegyelettel emlékezik meg a néhai miniszterelnökről. Részvétét fejezi ki az elhunyt hozzátartozóinak és osztozik gyászukban. A Magyar Köztársaság kormánya a temetésről az elhunyt családjával együtt gondoskodik.” Grósz Károly január 20-i temetését megelőzően összesen 22 tiltakozó emelte fel szavát a budapesti kormány rendelkezése ellen. Halálhírét hirtelenében még az ellenzéki pártok legtöbbje is távoltartással, tárgyilagossággal illette, anélkül, hogy felkapták volna a fejüket a Horn Gyula vezette kormánykoalíció bejelentésére. Ki volt Kádár utóda, milyen szerepet vitt 1956 után, nem érdemes felidézni. Ellenben — és ez az országos amnéziára nézve rendkívül sajnálatos — emlékeztetni kell Grósz Károly rövid országosának vörösfonalára, nevezetesen arra a tényre, hogyan viszonyult ő 1956-hoz, netán a demokratikus kibontakozáshoz. 1988 november eleji bécsi látogatásakor szükségesnek tartotta a magyar nagykövetség épületében fogadni a magyarországi rendszerrel egyáltalán nem rokonszenvező magyar szervezetek képviselőit is. Akkor az 1956 átértékelését, az elesettek és kivégzettek végtisztességét óhajtó felszólalásra Grósz így válaszolt: „az 1956- os események újraértékelésére nem vállalkozunk. Más kérdés az események tudományos feltárása. Különbséget teszünk azok között, akik tudatosan rendszerünk megdöntésére szervezkedtek, és azok között, akik megtévedtek. Utóbbiak esetében, egyedi elbírálás alapján, csökkentjük a sérelmeket, ha lehet. Lehetővé tesszük azt is, hogy a tragikus események során életüket vesztett személyek a családok kívánságának megfelelően méltó nyughelyre találjanak. Ez A SZLOVÁK PARLAMENT RATIFIKÁLJA A SZLOVÁK—MAGYAR ALAPSZERZŐDÉST, DE...? Lapzártánk után érkezett cikk a 8. oldalon _________________________________ azonban nem politikai rehabilitáció.” (Népszabadság, 1988. november 8.) A kibontakozó önszerveződő mozgalmakat a fehérterror veszélyével illette s már már karhatalmi beavatkozással fenyegetőzött. Grósz Károly nem hágta át, sőt meg sem közelítette a Rubikont. Teljes mértékben a Kádár-rendszer elkötelezettje volt, s mindazt, amit megkísérelt,a bukásra ítélt rendszer végnapjainak meghosszabbítását szolgálta. Mindazok te- Folytatás a 2. oldalon