Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1996-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XVII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1996. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15 — ÖS Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN „AKI MAGYAR — VELÜNK TART!” A FORRADALOM NEGYVENEDIK ÉVFORDULÓJA ELÉ A magyar forradalom kitörése évének negyvene­dik évfordulójához érkeztünk. Jó alkalom ez leltárké­szítésre. Mivé lett 1956 októbere ragyogó eseményso­ra? Mi lett a forradalom politikai hitvallásából? Mi maradt meg azon napok és hetek izgalmas nagysze­rűségéből, amely megelőzte az október 23-i duna­­medencei erdőtüzet és a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket egyetlen nemzeti mozgalomba tömörítet­te? A lyukas zászlóra, vajon emlékszünk-e még? A „csasztuskára” a Kossuth Lajos téren: „Minden or­szág katonája — menjen vissza hazájába!”? Hogyan sáfárkodtunk 56 örökségével? A vörös diktatúra meghurcoltjaira, a hősi halot­takra, a gyáván meggyilkoltakra, emlékszünk-e még? Úgy tartjuk őket emlékezetünkben, mint nemzeti mártírjainkat, akik helyettünk is megsíny­lették a kádárista rezsim zabolátlan megtorlását? Tudtunk-e élni a szabadsággal, ami 1989/90 for­dulóján szinte önmagától, szerencsére áldozatok nélkül ölünkbe hullott? Hosszú évtizedekig úgy hittem, vallottam, a forra­dalom negyedik x-es évfordulóján is könnyű lesz a történelmi leltárt megcsinálni. Összesíteni az ismert és a kutatás útján napvilágra került új tényeket, ame­lyek tulajdonképpen csak részleteiben másítják meg — főleg, ami a világpolitika kulisszatitkait érinti —, forradalmunk történetét. A lényeg marad: 1956 ok­tóbere — 1848 március idusa eseményeivel veteked­ve — népünk, nemzetünk egyik csillagórája. Az összefogás, az egység, az akarat nagy erőpróbája, amely szélvészként vigágszáguldva a hazán, a maródi népköztársaság minden városában, községében és tanyáján, többnyire erőszak alkalmazása nélkül 48 óra alatt elsöpörte Moszkva magyarországi helytar­tóinak uralmát. S tette mindezt spontán módon, emberségből, méltóságból jelesre vizsgázva. A nyugati magyar 56-os emigráció a forradalom zászlajának tisztaságát évtizedeken keresztül becsü­lettel megőrizte. Annak ellenére, hogy a magyaror­szági belügyminisztérium nem egy ügynöke szorgos­kodott közöttünk. Ezek célja egyértelmű volt. Mondvacsinált „ügyekkel”, rágalmakkal, otromba hazugságokkal megbontani egységünket. Lehetet­lenné tenni a nyugati közvélemény előtt működé­sünket. Emigrációs viszályokat, egymás marását elő­segíteni. Bár a népköztársasági illetékesek pénzt és energiát e vonatkozásban nem sajnáltak, mesterke­déseik — majdnem mindegyiké! — kudarcba fulladt (lásd a hírhedt BM-kém Szabó Miklós esetét). A „hazacsalogatások” kampánya is zátonyra futott. Néhány szellemi szegénylegényen kívül, akik szemé­lyes hitelüket saját hibájukból eljátszották Nyugaton, egyetlen olyan 56-os politikust, írót, közéleti személyt nem sikerült a BM velünk foglalkozó illetékeseinek a Kádár féle „gulyáskommunizmus” bográcsa mellé ültetni, akinek valamely neve és befolyása volt Nyu­gaton, így töretlen erkölcsi erőben értük meg 1989/90-ben Nyugaton legmerészebb álmaink meg­valósítását, a nagy Szovjet Birodalom összeomlását — gyarmataival egyetemben. Csalódtunk a következő években? Azt hiszem — kezdetben — nem. Legalábbis ad­dig az időpontig nem, amíg tartott a pártállam rom­jainak (részbeni) eltakarítása. És az össznemzeti eu­fória. Mindkét részről. Aztán valamikor a kilencve­nes évek első felének végén kezdtek megromlani a testvéri kapcsolatok. Mindinkább előtérbe léptek a pártpolitikai érdekek. Elmaradt — elszabotálták! — 56 vonatkozásában a várt jogi elszámolást. A szüksé­ges népi-nemzeti katarzist. A közélet és a társadalom „átvilágítását”, a kádárista erőszakszervezet gyilko­sainak (ávéhásoknak és „bíróknak”) megnevezését. A „keretlegények” kipellengérezését. Ami (feles­leges) úri gesztust az 56-os megtorlások még élő szervezői és kivitelezői holmi polgári gyengeségként nyugtáztak — és markukba röhögtek (Biszku Béla, Kállai Gyula, Úszta Gyula és még sokan, akik közöt­tünk élnek és miniszteri, illetve tábornoki nyugdíjak­ból „tengetik” életüket...) A rendszerváltás után rohamosan romlott az életszínvonal. Az Antall-kormány ugyan sziszifu­szi erőfeszítéseket tett, hogy meggátolja további „kútba esésünket”, de a Világbank és más nem­zetközi pénzügyi szervek könyörtelennek bizo­nyultak Magyarországgal szemben. Mi azt vár­tuk, hogy a Magyar Köztársaság illetékesei kemé­nyen fellépnek a fent nevezett nemzetközi pénz­ügyi szervek diktatórikus „ajánlásai” ellen. Nem történt meg. Ahogy az sem történt meg, hogy a kormány kinyilatkoztatta volna: a Kádár rezsim adósságai nem a Magyar Köztársaság adóssága. Mi nem vagyunk „jogutódai” a kommunista nép­­köztársaságnak! Ha a párizsi, londoni, New York-i bankárurak Kádáréknak agyra-főre adott kölcsönöket viszont akarják látni — kopogtassa­nak be a levitézlett politikusok portáján, így tehát 23 milliárd US-dollár tartozással meg­terhelve indult útjára 1990-ben a fiatal magyar de­mokrácia. Mi lett volna, ha megtagadjuk ezen adóssághalmaz törlesztését? „Megsértődött” vol­na a „Nyugat”? Netán erőszakos lépésekkel fe­nyegetőzött volna? Komor és barátságtalan lett volna velünk szemben? Ez esetben — úri mód­szer, vagy nem, érdektelen — elővehettük volna a mi 1956-os számlánkat. Mit tettetek Ti értünk 1956-ban? Nagy volt a szátok ígéretekben 1956 előtt, de aztán amikor lőporfüst borította Budapest egét és november 4-én lángban állott az ország—Ti hátráltatok meg legelőször. „Tévedés, nem így gon­doltuk” — állították a nagy nyugati kormányok kan­celláriájában. Erélyes fellépés helyett használt ruhá­kat és élelmiszert kaptunk segítségül. Most, 1990- ben itt az alkalom, hogy törlesszetek! Mexikónak is elengedtétek óriási állami adósságát. Magyaror­szágot e században kétszer is elárultátok, (1920- ban és 1956-ban). A legkevesebb, amit 1990-ben tettetek, hogy átvállaltátok a Kádárnak nyújtott bankhitelek fizetését. Hiszen kis helyi háború, „flottatüntetés” többe kerül Nektek, mint állam­adósságunk kifezetése! És ha Nyugat valóban zokon vette volna az Antall­­kormány „eb ura fakó” válaszát s rövidlátásból, „bosszúból” befagyasztotta volna új, demokratikus kormányunk bankügyi álláspontját — még mindig fordulhattunk volna újabb kölcsönökért Japánhoz, Dél-Koreához vagy akár Tajvanhoz. A harag, így ta­nítja a történelem, nem tartott volna „örökre”. Ám — úgy látszik — úri modor uralta első de­mokratikus kormányunk szellemét. Az a gyanúm, hogy titokban nevezett kormány azzal számolt, hogy a „Nyugat” nagylelkű módon törölni fogja a népköztársaságnak nyújtott kölcsönöket. Ennyi naivitásra nehéz feleletet keresni... Mindehhez párosult az 1956 örökségéhez való hozzáállás. Szóban, szép szónoklatokban ugyan nem volt hi­ány. Kitüntetések, elismerések osztogatásában sem. De aztán valahogyan minden félresiklott, illetve el­sikkadt. Fontos lett volna egy kormánybizottság fel­állítása, amely „1956” igazi történetét információs alapon ismertette, a különböző társadalmi szervek működését egyeztette volna. Felvilágosította volna a Kádár-korszak évtizedeiben felnőtt új generációt, amely 1956-ról csak kommunista hazugságokat és rágalmakat hallhatott. És nem csak erről. Hanem ar­ról a tövises, véres útról is, amelyre — nem saját aka­ratunkból —, 1948/1949-ben rákényszerítettek ben­­nüket és amely — több szakaszban, változó világ­­helyzetben — tulajdonképpen 1989 őszéig tartott. Ez nem történt meg. Az 1956-os Intézet létrehozása és működtetése a Magyar Tudományos Akadémia keretében szerveződött meg. Az Intézet tudo­mányos műhely. A széles néptömegek felvilágosítása nem tartozik feladatkörébe. Számos és alapos (tudo­mányos) publikáció ugyan itt-ott feltűnik a könyves­boltok polcain, de — főleg az utóbbi években — a társadalom közönye folytán hamar feledésbe is me­rülnek. Az elmúlt öt esztendő kormányai felelősek azért is, hogy Budapest belterületén a mai napig nem létezik egy impozáns 1956-os emlékmű. A Magyar Postaigazgatóság ugyanakkor „elfeledke­zett” arról, hogy 1956-ról méltó bélyegsorozato­kat adjon ki. A forradalom mártírjairól egyetlen utcát vagy teret — Budapesten vagy a vidéken — sem neveztek el. Maléter tábornok, Mecséri János ezredes nevét új honvédségünk egyetlen seregcso­portja vagy laktanyája sem viseli. Kormány színvo­nalon — tehát hivatalos minőségben — még kísér­let sem történt arra, hogy kikutassák a forradalom néhány fehér foltjának titkát! így ma sem tisztá­zott, hogy kik és milyen parancsra lőttek a Kos­suth Lajos téri békés tüntetőkre október 25-én? Kik voltak szervezői a Köztársaság téri október 30-i lincselésnek, amely egy tucat áldozatot köve­telt, de kitűnő alkalomként jött Hruscsovnak, hogy dokumentálja „ölik a kommunistákat Ma­gyarországon” és beindíttassa Zsukov marsallal a szovjet páncélos hadosztályokat ellenünk. Moson­magyaróvár, Salgótarján, Eger — az ávéhás pro­vokációk történetét szintén köd borítja. Éppen úgy, mint a „szolnoki” szovjet összeállítású ma­gyar bábkormány megalakulásának történetét. Miért nem dolgozták fel ez ideig 1956 össznépi politikai mondanivalóját? Az 1956 utáni megtor­lások kutatása is — „felsőbb rendelkezésre” — pár éve megszakadt. A mai napig nem tudjuk ki­végzett mártírjaink számát és az áldozatok pontos adatait. Pedig a tettek elkövetőinek nagy része még közöttünk él! Csak hivatalosan kellene őket eme meg nem alakult kormánybizottság elé citál­ni! Az Antall-kormányt — demokratikus úton —­ 1994-ben felváltotta a Horn-kormány. Az élet­­színvonal tovább romlott és e téren sajnos úgy néz ki, a jövőben sem lesz nagyobb — pozitív jellegű — változás. A társadalom többsége depressziós lett. Közöny uralja a lelkeket. 1956? Ugyan ké­rem, az már rég történelem! A nyolcvanas évek­ben az „eseményekről” más értékelést hallottunk. 1990 óta újra meghatározták 1956-ot. Honnan tudjuk, hogy mi az igazság? Ilyen és hasonló szó­lamok hangzanak Magyarországról. Hibás ebben persze az otthon 1990 óta megalakult 56-os társa­dalmi egyesületek magatartása is. Marakodnak, veszekednek egymás között. Okkal vagy ok nél­kül, de végsősoron 1956 nagy nemzeti összefogá­sát csúfolják meg a nyilvánosság előtt. Tény — és ezt szomorú szívvel kell tudomásul vennünk —, hogy 1994 tavasza óta — láthatóan, érzékelhetően, tapinthatóan — a magyarországi társadalom önszántából lényegében feladta 1956 emléke ápolását és eszméjének ébrentartását. Az ünnepi megemlékezések üresek, jórészt frázisok felsorolásába torkollnak. Az ünnepélyek kincstári unalommal zajlanak. Mintha valami újfajta „no­vember hetedikét” kellene megülni... A negyvenedik évforduló küszöbén tehát 1956 magyarországi képe — összesítve, de részleteiben is — szomorú. Nem a ránk, nyugati magyarokra nézve — hiszen tőlünk 1956 emlékét elvenni már nem lehet —, hanem azokra nézve, akik Magyar­­ország szabadságáért és felemelkedéséért küzdöt­tek 1956-ban. Ötvenhat hősi halottaira gondolok, akiknek eddig még egyetlen, méltóra emlékművet sem állítottak. A kivégzett mártírokra, akiknek létszámát sem ismerjük pontosan. A börtönök­ben, internáló táborokban, a BM 56-al „foglalko­zó” ügyosztálya­­Hollós Ervin volt itt a „fővezér”. Ma is otthon él. BM-nyugdíjas.) által meghurcolt személyekre — hozzátartozóikkal —, százezrekre, akik még az a Washington által 1963-ban Kádár-Dénes Sándor: Égberagadás. Fal­tás, 35 cm 0, ci­zellált domborított vörösréz, 1995. tól kicsikart „amnesztia” után is a népköztársaság másodosztályú, „pettyes” állampolgárai maradtak. A forradalom 40-ik évfordulója küszöbén előttük tisztelgünk. Övék teljes megbecsülésünk. Mert ők voltak elsősorban azok, akik megtették és megszen­vedték azt, amit 1956-ban a Nemzet, a Haza és a tör­ténelem hívó szava megkövetelt tőlük. GOSZTONYI PÉTER AUSZTRIA: FOLYAMATOSSÁG ÉS ÚJRAKEZDÉS Az osztrák szövetségi politika irányítói közül felte­hetően senki sem gondolt arra a múlt ősszel megre­kedt, majd új választásokat kiváltott tárgyalásokon, hogy az utóbbiak kimenetele beletorkollik majd az ország „kezdetének” ezredik évfordulójába, így a je­len pillanatban még a fogamzás előtti állapotban lé­vő leendő kormány önkénytelenül is reflektálja majd azt az ezer évet, pontosabban annak kezdetét, ami­től fogva Ausztriáról beszélhetünk. Tudvalevőleg a 996-ban kiállított oklevél nem is közvetlenül, hanem áttételesen a mai Neuhofen betájolásával kapcsolat­ban említi, hogy az adományozásra kerülő település Ostarichi régió­ban fekszik. Már ebből a rövid uta­lásból is kitetszik, hogy a Habsburgok birodalmává terebélyesedett tartomány ill. annak mai jogutódja, az Osztrák Köztársaság nem kardcsapásszerű cse­lekmény közvetlen eredménye, hanem hosszú törté­neti folyamatban sok változáson, átalakuláson ke­resztül létrejött politikai alakulat. Ausztria 1995. január 1-től szerves tagja annak a politikai-gazdasági képződménynek, amely sok va­júdással a történelmi Európát is célozza. Mégis meny­nyire más ez a tagság, mint a Hitler-féle Anschluss, amit az osztrákok mindazonáltal első mámorukban lelkesen fogadtak el! Utóbbi egy „kiválasztott nem­zet" Európáját kívánta kierőszakolni, míg az előbbi, mint történelmi valóság is, a népek, nemzetek Euró­pája akar lenni. Ausztria választópolgárai többségi­­leg és nem mámorosan, hanem bizonyos kételyek­kel terhelten is emellett döntöttek, ezzel pedig újfent megpecsételték ezeréves európaiságuk frigyét. Az I. világháború végén összeomlott Osztrák—Ma­gyar Monarchia maradéka, az I. Osztrák Köztársaság a korábbi birodalomhoz képest törpeállam lett. Mégis el­mondható róla, hogy bár elveszítette tagjait, törzse, benne szívével megmaradt, s erre mondta a pápa: Eu­rópa szíve. Lehet, hogy a Habsburgok családpolitiká­jából származó osztrák mentalitásnak köszönhető az a ritka realitásérzék, amely sohasem nélkülözte az archi­médeszi pontot: a kritikus helyzetekben mindig felta­lálta magát és helyesen tudott dönteni rövid- és kö­zéptávon. Ennek talán leglényegesebb összetevője a jammerolástól mentes cselekvés, vagyis az osztrák az örökös siránkozás, jajveszékelés helyett inkább a helyezkedő cselekvésben igyekezett megszabadul­ni múltja tragikus terhétől. A második világégésből vesztesen kikerült II. Oszt­rák Köztársaság felelős politikusai, közéleti szemé­lyiségei ugyan tudatosan a szabad és független Ausztria megteremtésén munkálkodtak, de ezen küzdelmükben sohasem rugaszkodtak el a valóság talajától, hanem mintegy házat építve a tárgyalások és a cselekvés tégláit egymás mellé, egymás fölé rakva építették fel az 1955-ben semlegesnek kikiál­tott országot. Ennek jelenlegi örökösei gazdasági és pénzügyi nehézségekkel küzdve olyan kormánykoa­líció létrejöttén munkálkodnak, ami egyrészt kifeje­zésre juttatja a választások eredményeiből levezet­hető köz-, pontosabban többségi akaratot, másrészt képes lesz megbirkózni az egyre súlyosabbá váló államadóssággal. A takarékosság jelszava jóléti államban mindamellett nem csupán idegenül hang­zik, hanem ijesztő is, különösen azon rétegek felé, amelyeknek nincs miből takarékoskodniuk, de bíz­vást lehet remélni, hogy ebben a kissé szokatlan helyzetben is a józan belátás dönti majd el, ki kivel lép szövetségre nem csupán a hatalom megosztásá­ért, hanem azért az Ausztriáért, melynek lakói bár na­gyon is tudatában vannak az őket kialakító ezer év­nek, számukra mégis a jelenben megmutatkozó jólét és biztonság a legfontosabb. A „szerencsés Auszt­riá”nak mindazonáltal nem kellett kivetkőznie múlt­jából, szíve hol kisebb, hol nagyobb testben dobo­gott, de mindig a helyén, Európa közepén volt. En­nek felismerése és ennek tudatos vállalása után min­dig lehetett folytatni a munkát ott, ahol megszakadt, vagy újrakezdeni a múlt pillérein. POGÁNY JENŐ GÉZA HALK TILTAKOZÁS — HANGOS SZÉTESÉS Sajtójelentés (1996. január 9.): „A kormány ke­gyelettel emlékezik meg a néhai miniszterelnökről. Részvétét fejezi ki az elhunyt hozzátartozóinak és osztozik gyászukban. A Magyar Köztársaság kor­mánya a temetésről az elhunyt családjával együtt gondoskodik.” Grósz Károly január 20-i temetését megelőzően összesen 22 tiltakozó emelte fel szavát a budapesti kormány rendelkezése ellen. Halálhírét hirtelenében még az ellenzéki pártok legtöbbje is tá­voltartással, tárgyilagossággal illette, anélkül, hogy felkapták volna a fejüket a Horn Gyula vezette kor­mánykoalíció bejelentésére. Ki volt Kádár utóda, milyen szerepet vitt 1956 után, nem érdemes felidézni. Ellenben — és ez az országos amnéziára nézve rendkívül sajnálatos — emlékeztetni kell Grósz Károly rövid országosá­nak vörösfonalára, nevezetesen arra a tényre, ho­gyan viszonyult ő 1956-hoz, netán a demokratikus kibontakozáshoz. 1988 november eleji bécsi láto­gatásakor szükségesnek tartotta a magyar nagykö­vetség épületében fogadni a magyarországi rend­szerrel egyáltalán nem rokonszenvező magyar szervezetek képviselőit is. Akkor az 1956 átérté­kelését, az elesettek és kivégzettek végtisztességét óhajtó felszólalásra Grósz így válaszolt: „az 1956- os események újraértékelésére nem vállalko­zunk. Más kérdés az események tudományos fel­tárása. Különbséget teszünk azok között, akik tudatosan rendszerünk megdöntésére szervez­kedtek, és azok között, akik megtévedtek. Utób­biak esetében, egyedi elbírálás alapján, csök­kentjük a sérelmeket, ha lehet. Lehetővé tesszük azt is, hogy a tragikus események során életüket vesztett személyek a családok kívánságának megfelelően méltó nyughelyre találjanak. Ez A SZLOVÁK PARLAMENT RATIFIKÁLJA A SZLOVÁK—MAGYAR ALAPSZERZŐDÉST, DE...? Lapzártánk után érkezett cikk a 8. oldalon _________________________________ azonban nem politikai rehabilitáció.” (Népsza­badság, 1988. november 8.) A kibontakozó ön­­szerveződő mozgalmakat a fehérterror veszélyé­vel illette s már már karhatalmi beavatkozással fe­nyegetőzött. Grósz Károly nem hágta át, sőt meg sem közelítette a Rubikont. Teljes mértékben a Kádár-rendszer elkötelezettje volt, s mindazt, amit megkísérelt,a bukásra ítélt rendszer végnap­jainak meghosszabbítását szolgálta. Mindazok te- Folytatás a 2. oldalon

Next