Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1996-11-01 / 6. szám
BÉCSI NAPLÓ FÜVESKERTIEK ANTOLÓGIÁJA Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc negyvenedik évfordulóján sok emlékező nemcsak a dicsőséges, majd tragikus napok eseményeit eleveníti fel, hanem azoknak az éveknek a történetét is, amelyek Ötvenhatot közvetlenül megelőzték és a közállapotokkal való elégedetlenség nyílt kirobbanásához vezettek. Ezek közé tartozott emberek százezreinek kifosztása, megalázása, üldözése, bebörtönzése és meggyilkolása. A részletek többé-kevésbé ismertek, főként azok körében, akik az elnyomást és a zsarnokságot akár áldozatként, akár tanúként átélték. Mégis akadnak e szenvedéstörténetben mozzanatok, amelyeket még mindig homály fed vagy csak az érdekeltek emlékezetében élnek. Ilyen a börtönlakók egy részének az a törekvése, hogy szellemi erőfeszítéssel és munkával vészelje át a rettenet éveit, könnyítse meg a mindennapok megpróbáltatásait és enyhítse a gyötrő fájdalmakat. Tudjuk, hogy számos börtönben és kényszermunkatáborban a szellemi élet tartotta fenn az emberben a lelket és — mint Faludy György mondta egy interjúban — a beszélgetések gyógyítottak. Volt egy kis kör a váci börtönben, amelyben szinte szellemi műhely alakult ki. Versek és műfordítások készültek, és ezek nemcsak a rabok emlékezetében maradtak fenn, hanem írásos dokumentumokként az utókor számára is hozzáférhetővé váltak. E körnek legismertebb tagjai Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint, valamint a negyven év előtt forradalmi harcokban meghalt Gérecz Attila voltak. Első nyilvános jelentkezésük már közvetlenül a szabadságharc leverése után, 1957-ben történt, amikor Tollas Tibor szerkesztésében és a Nemzetőr kiadásában Bécsben megjelent az első Füveskert-kötet. Ez a váciak munkáin kívül más ötvenhatos költeményeket is tartalmazott. Olyanokét is, akk nem voltak börtönlakók. A bécsi első kiadás 34 költőjének csak egyharmada szenvedett börtönbüntetést. E kiadást továbbiak követték: 1958-ban Torontóban, 1962-ben, 1968-ban és 1972-ben Münchenben, 1990-ben pedig már Budapesten jelent meg Füveskert-kötet. A nyugati magyar emigráció legismertebb és legolvasottabb kiadványaihoz tartozott, sőt, 1957 és 1981 között két német, egy-egy orosz, olasz, spanyol, norvég, dán és angol kiadása is napvilágot látott. A legújabb és legbővebb kiadás eddig a legátfogóbb és legérzékletesebb képet nyújtja a börtönirodalom e jelentős termékéről. A majd négyszáz lapos Füveskert 1954—1995 című kötetet Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztette, és a budapesti Stádium Kiadó jelentette meg 1995-ben. A szerkesztőket az a szándék vezette, hogy egyfelől a Füveskert lírikusainak segítsenek — mint a Bevezetőben olvasható — múltjukhoz és munkájukhoz méltó otthont találni a hazai költészetben, másfelől felidézzék az eredeti börtönkiadások és a későbbi váltakozó tartalmú kiadások létrejöttének történetét. Ez utóbbi rendkívüli módon gyarapítja a mostani kötet értékét, hiszen megmenti a feledéstől a művek megszületésének körülményeit és annak a szorgos, szívós munkának a részleteit, amellyel a világban való megismertetésük végbement. A szerkesztők voltaképpen három lehetőség között választhattak. Az egyik az lett volna, hogy kötetbe gyűjtve és magyarázó jegyzetekkel ellátva közzéteszik mindazt, ami a váci börtönben készült füzetek anyagából megmaradt. Ez a kritikai kiadás jelentős történelmi dokumentum értékével rendelkezett volna, tudományos igényű feldolgozása lett volna a váci börtönirodalomnak. A másik lehetőséget az a megoldás kínálta volna, hogy egybegyűjtve teszik közzé a korábban megjelent Füveskert kötetek anyagát, ami — mint már említettem — nemcsak börtönben született költeményeket és műfordításokat tartalmazott, de kiterjedt az ötvenhatos irodalom teljes költői termésére. A szerkesztők egy harmadik lehetőséget választottak. Az 1954-es és az 1956-os keltezésű összesen három kötet műfordítás és két kötet vers (tehát az emlékezet szerint tíz vagy több, kézzel írt, egyenként három-négyszáz lapos börtönfüzetből fennmaradt összesen öt kötet) anyagából válogattak. Mégpedig olyan módon, hogy a legjelentősebbnek tekintett hat szerző — Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint — munkásságát emelték ki. A kötet voltaképpen az ő műveik — természetesen, nem teljes antológiája. Szerepük és fontosságuk azzal is kiemelődött, hogy verseik gyűjteményében nemcsak a börtönben, hanem azt megelőzően és azt követően írt alkotásaik is helyet kaptak. A Füveskert arra a fogházépület előtti kis füves térségre vonatkozik, ahol a rabok olykor üldögélni és magukat a naptól süttetni szokták. A füveskerti költők a váci börtön lírikusainak elnevezése lett. Az előttünk levő vaskos kötet egy adatokban gazdag Bevezetővel indul, azután következnek az 1954-es, majd az 1956 pünkösdi füzetből származó szemelvények. A rövid életrajzok az Új Magyar Irodalmi Lexikonból átvett bővebb, vagy a szerkesztők által fogalmazott néhány mondatos életrajzi tájékoztató szövegek. Kár, hogy nem egészítették ki a lexikonban közölt irodalmat, hiszen az eléggé fogyatékos, és a Nyugaton megjelent ismertetésekből is több minden hiányzik. Hámory Jenőről sem tudjuk meg, hogy mikor született és hol. Közölni kellett volna, mégha vonakodik is, költői munkásságával a nyilvánosság elé lépni. Szathmáry György életrajzi adatait is érdemes lett volna megadni. Egyébként ennek a résznek a beosztása nem előnyös, az olvasó csak keresgélés után találja meg a költőket bemutató adatokat. Jelentős helyet foglal el az eredeti börtönfüzetek műfordításanyaga. Ebből az derül ki, hogy igen széles körre irányult a fordítók érdeklődése. Dávid zsoltáraitól a római klasszikusokon át az e századi neves angol, amerikai, francia, német, olasz költőkig terjedt a figyelem. Persze, az eredmény nem módszeres válogatás révén született meg, hanem véletlen folytán jött létre. A magyarázó szövegből nem derül ki, hogyan jutottak a költők az eredeti szövegekhez és a magyar nyersfordításokhoz. Csak arról értesülünk, hogy a börtönkönyvtár eléggé foghíjas volt, tehát nagyrészt a különféle hivatású rabok emlékeire, versmemóriájára kellett támaszkodni. Erről érdemes lett volna bővebb felvilágosítást nyújtani. A kötet legterjedelmesebb fejezete a hat füveskerti költőt — Béri Gézát, Gérecz Attilát, Kárpáti Kamilt, Szathmáry Györgyöt, Tollas Tibort és Tóth Bálintot — bemutató rész. Ez körülbelül 320 lapot tesz ki, azokból a lírai művekből adva be szemelvényeket, amelyek a börtönévek előtt és után születtek. Ennek célja a szereplők irodalmi munkássága értékének igazolása és igénybejelentés irodalomtörténeti jelentőségük méltóbb elismerésére. Igen értékesek a kötet prózai fejezetei. Ezek Kárpáti Kamil írása A Füveskert „ködlovagjai”-ról, három olyan alkotóról, akik máig is névtelenek maradtak és senki nem tudja, kik voltak. Ugyancsak Kárpáti Kamis írta a füveskertiek szerepét és jelentőségét méltató Utószót. Tóth Bálint vezette be a műfordításgyűjteményt, tájékoztatást nyújtva arról, hogyan folyt a börtönben a fordítói tevékenység. Rendkívül érdekes és értékes Csizmadia Zoltán tanulmánya, amelyben arról számol be, hogyan készültek — Tollas Tibor kezdeményezésére — az emigrációban kiadott Füveskert-kötetek és az idegen nyelvű kiadások. Ugyancsak érdekes és tanulságos olvasmány Pfitzner Rudolf A börtönirodalom pszichológiai jelentősége a lelki sérülések feldolgozásában című tanulmánya. A szerző Vácott Tollas Tibor zárkatársa volt, az irodalmi tevékenységben nem vett részt, de közvetlen közelről figyelte rabtársai ebbéli munkáját. Közreműködött a váci börtönköltészettel először foglalkozó Nemzetőr kezdeti bécsi működésében és az első nyugati Füveskert szerkesztésében. Ennek a mostani kötetnek a megjelenése is nagyrészt az ő érdeme. Mint pszichológus arról közölt átgondolásra érdemes tapasztalati tényeket és felismeréseket, hogy a költészet milyen sikerrel mozdította és mozdítja elő bizonyos lelki sérülések feldolgozását és gyógyulását, továbbá a költészet időtálló értékei milyen jótékony hatással vannak a lélekre és alkalmazhatók lelki betegségek gyógyítására. Mind Pfitzner, mind a többiek írásai rendkívül világosak, tudományosan megalapozottak, az avatatlanok számára is könnyen érthetőek. Kár, hogy apró hibák keveredtek a szövegbe, így például Sárközi György költő vezetékneve kétszer is y-nal van írva. Nagy nyeresége a könyvnek Szalay Lajos 19 grafikája, valamint az eredeti Füveskert-füzetek kalligráfusa, Tollas Tibor kézírásával született versszövegek, amelyekből több fakszimilében kapott helyet. A külső formájában is tetszetős kötet egy értékes irodalmi vállalkozásnak állít emléket és tartalmával nemzeti ismeretanyagunk gazdagodásához, valamint jelentős költői egyéniségek megbecsüléséhez járulhat hozzá. BORBÁNDI GYULA INTERVENCIÓK AZ INTERNACIONALIZMUS NEVÉBEN Szovjet katonai beavatkozás 1956-ban Magyarországon Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára számos kiadvány jelent meg Magyarországon. Évekkel ezelőtt az ilyen témájú könyvek többségéért még Nyugatra kellett utaznia és becsempésznie azt az országba az érdeklődőnek, ma már bárhol és bármikor hozzájuthat egy-egy új munkához az olvasó. Az új feldolgozások többsége eddig nem hasznosított forrásokra támaszkodik és épp ezért nem kevés új adalékkal szolgál 1956 történetéhez. Ilyen, levéltári forrásokra is támaszkodó évfordulós kiadvány a Horváth Miklós és Györkei Jenő hadtörténészek által szerkesztett és részben írt Szovjet katonai intervenció 1956 című kötet. A könyv három nagyobb írást tartalmaz. Az első — Adalékok a szovjet katonai megszállás történetéhez —Horváth Miklós és Györkei Jenő tanulmánya, amely a szovjet csapatok magyarországi beavatkozását, a beavatkozáshoz vezető utat vázolja fel és kronologikusan mutatja be a fontosabb eseményeket, nem feledkezve meg a Magyar Néphadsereg 1956-os helyzetének bemutatásáról és a forradalom és szabadságharcban vállalt ellentmondásoktól sem mentes szerepéről. A szerzők írásukban utalnak arra, hogy a már 1956. október 23-án megindult szovjet beavatkozás, majd újabb szovjet csapatok beözönlése az országba nem véletlenszerű, ad hoc dolog volt. A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest csapatai rendelkeztek olyan tervekkel, melyek a népi demokrácia megvédésére voltak megfogalmazva. Egy ilyen terv minden hadseregnél természetesnek tekinthető, volt ilyen a Magyar Néphadseregnél is, de utóbbi azt még töredékeiben sem volt képes végrehajtani, ellentétben a szovjet erőkkel, melyek 1956. október 23-án már olyan harckészültségi fokon álltak, hogy Budapestre történő bevonulásuk alig néhány órát vett igénybe. Ez a rövidség (is) igazolja, hogy a szovjet politikai és katonai vezetés számolt egy esetleges megmozdulással és az október 23-a előtti napok eseményei arra ösztönözték őket, hogy a bármelyik pillanatban elrendelhető „megindulást” kellően előkészítsék. Alapvetően a szovjet haderő intervenciójával foglalkozik tanulmányában Alekszandr Kirov orosz hadtörténész, aki a védése után elkobzott kandidátusi disszertációja alapján készítette el a Szovjet katonai beavatkozás Magyarországon 1956 című írását. Kirov munkájának legnagyobb érdeme, hogy szovjet-orosz levéltári forrásokra épül, mégha azoknak csak egy részéhez jutott hozzá, nevezetesen az Orosz Föderáció Fegyveres Erői Vezérkara Központi Archívumában őrzött 32. számú fondhoz. Ez az irategyüttes tartalmazza a magyarországi intervenció, illetve a magyarországi előkészületek jelentős anyagát, de sok újat mondhatnának még a volt SZKP iratai, a KGB levéltárának mélyén szunnyadó anyagok (is). Kirov írása meggyőzhet valamennyiünket arról, hogy a szovjet beavatkozás tervszerű, előre előkészített volt és arra „magyar kérés” nélkül is sor került (volna). A magyarországi akkori szovjet nagykövet, Jurj Andropov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának későbbi főtitkára már 1956. október 23-án utasította a Különleges Hadtestet a beavatkozásra és amikor annak parancsnoka, Lascsenko altábornagy arra utalt, hogy azt a szovjet fegyveres erők vezérkara teheti meg, nem kellett sokáig várnia. Egy órán belül megérkezett Moszkvából a parancs! Andropov nyilván tudta, hogy mit akar és mit tehet és meg is „cselekedte, amit megkövetelt a szovjet haza”. A könyv harmadik fejezetét Malasenko nyugállományú altábornagy írta, aki 1956-ban a Különleges Hadtest ezredesi rendfokozatban szolgáló törzsparancsnok-helyettese volt. Beosztásából kifolyólag gyakorlatilag a hadtest minden mozdulatának, cselekményének ismerője. Már csak azért is vártam fokozott érdeklődéssel a kötetnek ezen részét, hiszen érdekes és fontos lehet, hogy mit ír az egykori résztvevő, a „koronatanú”. Várakozásom az írással kapcsolatban csak részen teljesült és ez nem a szerző által bevezetőjében vázolt szubjektív megközelítés miatt adódott. Úgy vélem, sok új információt, részletkérdést tár majd elém, ezzel szemben az emlékezés többsége ismert adatok összefoglalása, bemutatása. Jobban örültem volna a katonai döntések, lépések bemutatásának, mint a magyar—szovjet viszonyról írtaknak, Rákosi, Gerő, Nagy Imre és Kádár János személyére vonatkozó megállapításnak. Inkább érdekelt volna a magyar és szovjet katonai vezetők viszonyának bemutatása — hiszen mint Malasenko írja — ők pl. a Honvédelmi Minisztérium épületében egymás mellett „dolgoztak”. Mennyiben volt meghatározó a KGB „delegáltjainak” szerepe, másként látták-e az eseményeket a katonák és a „belügyesek”? Mint minden emlékezésnél, főleg ha évtizedek távlatából tekint vissza a szerző, adódnak tévedések, pontatlanságok, elírások. Malasenkonál is akad ilyen bőven. Ezek egy kis részét javították ugyan a szerkesztők jegyzetekben, de lett volna még mit tenniük! Itt nem is arra gondolok elsősorban, hogy az 1950-es években nem a Honvédban játszott Hidegkúti és Farkas (sic!), hanem arra, hogy a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke Tóth Lajos csak vezérőrnagy volt és nem altábornagy, hogy Maléter Pál nem volt hadtestparancsnok, mint ahogy azt Malasenko a vele folytatott — 1956. november 3-ai letartóztatását követő — beszélgetés során feljegyezte. Az ilyen apró tévedések sorát még lehetne folytatni, de végül is nem ezek a meghatározóak. Sokkal fontosabb az, hogy a nyugállományú altábornagy Malasenko katonaként nézi az eseményeket. Mint a beavatkozó/bevonuló hadsereg katonája a parancsnok végrehajtásáért és nem azoknak az értékeléséért volt felelős. Neki a szovjet katonák sebesülése és halála fájt, az ő emlékük a fontos. Hogy a politikai döntés a beavatkozásról helytelen volt? Szerinte is valószínű, de a felelősség ne a katonákat terhelje! Elég volt a közel kétezer szovjet oldali halott, a sebesültek százai. Ha összességében értékeljük a Horváth Miklós és Györkei Jenő által írt és szerkesztett kötetet, akkor azt kell mondanunk, hogy számos új ismeret mellett, amit kapunk, a legfőbb érdeme az, hogy a mai Oroszországban élő hadtörténész, Alekszandr Kirov — akit a disszertációja megvédését követően a hadseregből eltávolítottak (túlzottan magyar szemüvegen át nézte volna az eseményeket?, vagy a szakmai tisztesség még ma is „bűn”?) — és az események egykori résztvevője mond ki olyan dolgokat — így pl. azt, hogy Kádár János nem Szolnokon, hanem a Szovjetunió területén alakította meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányát (Kádár, Apró, Dögei — ahogy a korban nevezték), százakat hurcoltak el a szovjet fegyveres erők a felkelők és az ártatlan polgári személyek közül (is) a Szovjetunióba, a fegyveres beavatkozásra készen állt a forgatókönyv, ment minden a maga útján, „magyar felkérés” nélkül is, stb. — melyeket Magyarországon évtizedeken keresztül tagadtak és a „párt hivatalos történetírói (többnyire másodvonalbeli újságírók)” a Szabad Európa Rádió rágalmainak minősítettek. Végezetül még egy rövid megjegyzés: a kötethez tartozó névmutató, mely segíti eligazodni az olvasót az események szereplőinek életútjában (is) alaposabb ellenőrzéssel, odafigyelőbb adatgyűjtéssel kevesebb hiányosságot és hibát tartalmazna, hasonlóan Malasenko emlékezéséhez. Ugyanakkor ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy a forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiadott munkák közül szinte az egyetlen, ami katonai-hadtörténeti megközelítésben mutatja be az eseményeket és reményt ad arra, hogy a forradalom katonai történetének feldolgozása hamarosan elkészülhet, amihez Horváth Miklós és Györkei Jenő ezen munkája is fontos hozzájárulás. Bízom abban, hogy a továbbiakban is meghatározó lesz munkájukban 1956 történetének kutatása és feldolgozása, mert akkor még inkább eltűnhetnek a ma még azért meglévő „fehér foltok”! (Szovjet katonai intervenció 1956. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, 1996. Argumentum Kiadó, 314 old., 750 Ft.) SZAKÁLY SÁNDOR VASTAPS BÉCSBEN Enyhe túlzással: a Központi Szövetség október 11-én megnyitotta harmadik, 1996/97- es színházi évadját. Meghívására a nagyváradi Szigligeti Társulat bemutatta (okt. 11-én és 12-én) Szabó Magda Az a szép, fényes nap c. történelmi drámáját. A millecentenáriumhoz méltó produkció rendkívüli érdeklődést, irigyelhető visszhangot keltett. Mondhatni: színész is, néző is kitette egymásért. És itt álljunk meg egy pillanatra! Hadd mondjak végre nyilvánosan is köszönetet az eddigi vendégek nevében azoknak a családoknak, melyek akár egyszer is elszállásolták-kényeztették a művészeket és a műszakiakat. Tehát: két telt (kis) ház, pótszékek, kinnrekedtek... íme az újabb bizonyosság: amikor a Szövetség igyekszik rendszeresíteni a magyar nyelvű színielőadásokat Bécsben, közkívánatra cselekszik. SZÉKELY SZABÓ ZOLTÁN Szőts István filmrendező munkásságának méltatására hivatott az a visszapillantó rendezvénysorozat, amelyre a bécsi Collegium Hungáriáimban október 7. és november 11. között került sor. Összesen öt alkalommal nézhették meg az érdeklődők Szűts István filmjeit, köztük a főalkotásoknak tekinthető Emberek a havason (1942) és Ének a búzamezőkről (1947) c. filmjét. 9