Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1996-11-01 / 6. szám

BÉCSI NAPLÓ FÜVESKERTIEK ANTOLÓGIÁJA Az 1956-os magyar forradalom és szabad­ságharc negyvenedik évfordulóján sok emlé­kező nemcsak a dicsőséges, majd tragikus napok eseményeit eleveníti fel, hanem azok­nak az éveknek a történetét is, amelyek Öt­venhatot közvetlenül megelőzték és a közálla­potokkal való elégedetlenség nyílt kirobbaná­sához vezettek. Ezek közé tartozott emberek százezreinek ki­fosztása, megalázása, üldözése, bebörtönzése és meggyilkolása. A részletek többé-kevésbé is­mertek, főként azok körében, akik az elnyomást és a zsarnokságot akár áldozatként, akár tanú­ként átélték. Mégis akadnak e szenvedéstörté­netben mozzanatok, amelyeket még mindig ho­mály fed vagy csak az érdekeltek emlékezeté­ben élnek. Ilyen a börtönlakók egy részének az a törekvése, hogy szellemi erőfeszítéssel és munkával vészelje át a rettenet éveit, könnyítse meg a mindennapok megpróbáltatásait és eny­hítse a gyötrő fájdalmakat. Tudjuk, hogy számos börtönben és kény­szermunkatáborban a szellemi élet tartotta fenn az emberben a lelket és — mint Faludy György mondta egy interjúban — a beszélgetések gyó­gyítottak. Volt egy kis kör a váci börtönben, amelyben szinte szellemi műhely alakult ki. Ver­sek és műfordítások készültek, és ezek nem­csak a rabok emlékezetében maradtak fenn, ha­nem írásos dokumentumokként az utókor szá­mára is hozzáférhetővé váltak. E körnek legismertebb tagjai Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint, valamint a negyven év előtt forradalmi harcokban meghalt Gérecz Attila voltak. Első nyilvános jelentkezésük már közvetlenül a szabadságharc leverése után, 1957-ben történt, amikor Tollas Tibor szerkesz­tésében és a Nemzetőr kiadásában Bécsben megjelent az első Füveskert-kötet. Ez a váciak munkáin kívül más ötvenhatos költeményeket is tartalmazott. Olyanokét is, akk nem voltak bör­tönlakók. A bécsi első kiadás 34 költőjének csak egyharmada szenvedett börtönbüntetést. E ki­adást továbbiak követték: 1958-ban Torontó­ban, 1962-ben, 1968-ban és 1972-ben Mün­chenben, 1990-ben pedig már Budapesten je­lent meg Füveskert-kötet. A nyugati magyar emigráció legismertebb és legolvasottabb kiad­ványaihoz tartozott, sőt, 1957 és 1981 között két német­, egy-egy orosz, olasz, spanyol, norvég, dán és angol kiadása is napvilágot látott. A legújabb és legbővebb kiadás eddig a le­gátfogóbb és legérzékletesebb képet nyújtja a börtönirodalom e jelentős termékéről. A majd négyszáz lapos Füveskert 1954—1995 című kötetet Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor és Tóth Bálint szerkesztette, és a buda­pesti Stádium Kiadó jelentette meg 1995-ben. A szerkesztőket az a szándék vezette, hogy egyfelől a Füveskert lírikusainak segítsenek — mint a Bevezetőben olvasható — múltjukhoz és munkájukhoz méltó otthont találni a hazai költé­szetben, másfelől felidézzék az eredeti börtönki­adások és a későbbi váltakozó tartalmú kiadá­sok létrejöttének történetét. Ez utóbbi rendkívüli módon gyarapítja a mostani kötet értékét, hi­szen megmenti a feledéstől a művek megszüle­tésének körülményeit és annak a szorgos, szí­vós munkának a részleteit, amellyel a világban való megismertetésük végbement. A szerkesztők voltaképpen három lehető­ség között választhattak. Az egyik az lett vol­na, hogy kötetbe gyűjtve és magyarázó jegy­zetekkel ellátva közzéteszik mindazt, ami a váci börtönben készült füzetek anyagából megmaradt. Ez a kritikai kiadás jelentős törté­nelmi dokumentum értékével rendelkezett volna, tudományos igényű feldolgozása lett volna a váci börtönirodalomnak. A másik le­hetőséget az a megoldás kínálta volna, hogy egybegyűjtve teszik közzé a korábban megje­lent Füveskert kötetek anyagát, ami — mint már említettem — nemcsak börtönben szüle­tett költeményeket és műfordításokat tartal­mazott, de kiterjedt az ötven­hatos irodalom teljes költői termésére. A szerkesztők egy harmadik lehetőséget választottak. Az 1954-es és az 1956-os kelte­zésű összesen három kötet műfordítás és két kötet vers (tehát az emlékezet szerint tíz vagy több, kézzel írt, egyenként három-négyszáz lapos börtönfüzetből fennmaradt összesen öt kötet) anyagából válogattak. Még­pedig olyan módon, hogy a legjelentősebbnek tekintett hat szerző — Béri Géza, Gérecz Attila, Kár­páti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint — munkásságát emelték ki. A kötet voltaképpen az ő műveik — termé­szetesen, nem teljes antológiája. Szerepük és fontosságuk azzal is kiemelődött, hogy verse­ik gyűjteményében nemcsak a börtönben, ha­nem azt megelőzően és azt követően írt alko­tásaik is helyet kaptak. A Füveskert arra a fogházépület előtti kis fü­ves térségre vonatkozik, ahol a rabok olykor üldögélni és magukat a naptól süttetni szok­ták. A füveskerti költők a váci börtön líriku­sainak elnevezése lett. Az előttünk levő vas­kos kötet egy adatokban gazdag Bevezetővel indul, azután következnek az 1954-es, majd az 1956 pünkösdi füzetből származó szemel­vények. A rövid életrajzok az Új Magyar Iro­dalmi Lexikonból átvett bővebb, vagy a szer­kesztők által fogalmazott néhány mondatos életrajzi tájékoztató szövegek. Kár, hogy nem egészítették ki a lexikonban közölt irodalmat, hiszen az eléggé fogyatékos, és a Nyugaton megjelent ismertetésekből is több minden hi­ányzik. Hámory Jenőről sem tudjuk meg, hogy mikor született és hol. Közölni kellett volna, mégha vonakodik is, költői munkásságával a nyilvánosság elé lépni. Szathmáry György élet­rajzi adatait is érdemes lett volna megadni. Egyébként ennek a résznek a beosztása nem előnyös, az olvasó csak keresgélés után talál­ja meg a költőket bemutató adatokat. Jelentős helyet foglal el az eredeti börtön­füzetek műfordításanyaga. Ebből az derül ki, hogy igen széles körre irányult a fordítók ér­deklődése. Dávid zsoltáraitól a római klasszi­kusokon át az e századi neves angol, ameri­kai, francia, német, olasz költőkig terjedt a fi­gyelem. Persze, az eredmény nem módszeres válogatás révén született meg, hanem véletlen folytán jött létre. A magyarázó szövegből nem derül ki, hogyan jutottak a költők az eredeti szö­vegekhez és a magyar nyersfordításokhoz. Csak arról értesülünk, hogy a börtönkönyvtár eléggé foghíjas volt, tehát nagyrészt a külön­féle hivatású rabok emlékeire, versmemóriá­jára kellett támaszkodni. Erről érdemes lett volna bővebb felvilágosítást nyújtani. A kötet legterjedelmesebb fejezete a hat fü­veskerti költőt — Béri Gézát, Gérecz Attilát, Kár­páti Kamilt, Szathmáry Györgyöt, Tollas Tibort és Tóth Bálintot — bemutató rész. Ez körülbelül 320 lapot tesz ki, azokból a lírai művekből adva be szemelvényeket, amelyek a börtönévek előtt és után születtek. Ennek célja a szereplők iro­dalmi munkássága értékének igazolása és igénybejelentés irodalomtörténeti jelentőségük méltóbb elismerésére. Igen értékesek a kötet prózai fejezetei. Ezek Kárpáti Kamil írása A Füveskert „ködlovag­­jai”-ról, három olyan alkotóról, akik máig is névtelenek maradtak és senki nem tudja, kik voltak. Ugyancsak Kárpáti Kamis írta a füves­kertiek szerepét és jelentőségét méltató Utó­szót. Tóth Bálint vezette be a műfordításgyűj­teményt, tájékoztatást nyújtva arról, hogyan folyt a börtönben a fordítói tevékenység. Rendkívül érdekes és értékes Csizmadia Zol­tán tanulmánya, amelyben arról számol be, hogyan készültek — Tollas Tibor kezdemé­nyezésére — az emigrációban kiadott Füves­­kert-kötetek és az idegen nyelvű kiadások. Ugyancsak érdekes és tanulságos olvas­mány Pfitzner Rudolf A börtönirodalom pszi­chológiai jelentősége a lelki sérülések fel­dolgozásában című tanulmánya. A szerző Vácott Tollas Tibor zárkatársa volt, az irodalmi tevékenységben nem vett részt, de közvetlen közelről figyelte rabtársai ebbéli munkáját. Közreműködött a váci börtönkölté­szettel először foglalkozó Nemzetőr kezdeti bécsi működésében és az első nyugati Fü­veskert szerkesztésében. Ennek a mostani kötetnek a megjelenése is nagyrészt az ő ér­deme. Mint pszichológus arról közölt átgon­dolásra érdemes tapasztalati tényeket és felis­meréseket, hogy a költészet milyen sikerrel mozdította és mozdítja elő bizonyos lelki sérü­lések feldolgozását és gyógyulását, továbbá a költészet időtálló értékei milyen jótékony ha­tással vannak a lélekre és alkalmazhatók lelki betegségek gyógyítására. Mind Pfitzner, mind a többiek írásai rendkívül világosak, tudományosan megalapozottak, az avatatlanok számára is könnyen érthetőek. Kár, hogy apró hibák keveredtek a szövegbe, így például Sárközi György költő vezetékneve két­szer is y-nal van írva. Nagy nyeresége a könyv­nek Szalay Lajos 19 grafikája, valamint az ere­deti Füveskert-füzetek kalligráfusa, Tollas Tibor kézírásával született versszövegek, amelyekből több fakszimilében kapott helyet. A külső formájában is tetszetős kötet egy értékes irodalmi vállalkozásnak állít emléket és tartalmával nemzeti ismeretanyagunk gaz­dagodásához, valamint jelentős költői egyéni­ségek megbecsüléséhez járulhat hozzá. BORBÁNDI GYULA INTERVENCIÓ­K AZ INTERNACIONALIZMUS NEVÉBEN Szovjet katonai beavatkozás 1956-ban Magyarországon Az 1956-os magyar forradalom és szabad­ságharc 40. évfordulójára számos kiadvány jelent meg Magyarországon. Évekkel ezelőtt az ilyen témájú könyvek többségéért még Nyugatra kel­lett utaznia és becsempésznie azt az országba az érdeklődőnek, ma már bárhol és bármikor hoz­zájuthat egy-egy új munkához az olvasó. Az új feldolgozások többsége eddig nem hasznosított forrásokra támaszkodik és épp ezért nem kevés új adalékkal szolgál 1956 történetéhez. Ilyen, levéltári forrásokra is támaszkodó évfor­dulós kiadvány a Horváth Miklós és Györkei Jenő hadtörténészek által szerkesztett és részben írt Szovjet katonai intervenció 1956 című kötet. A könyv három nagyobb írást tartalmaz. Az első — Adalékok a szovjet katonai megszállás törté­netéhez —Horváth Miklós és Györkei Jenő tanul­mánya, amely a szovjet csapatok magyarországi be­avatkozását, a beavatkozáshoz vezető utat vázolja fel és kronologikusan mutatja be a fontosabb ese­ményeket, nem feledkezve meg a Magyar Néphad­sereg 1956-os helyzetének bemutatásáról és a for­radalom és szabadságharcban vállalt ellentmondá­soktól sem mentes szerepéről. A szerzők írásukban utalnak arra, hogy a már 1956. október 23-án meg­indult szovjet beavatkozás, majd újabb szovjet csa­patok beözönlése az országba nem véletlenszerű, ad hoc dolog volt. A Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest csapatai rendelkeztek olyan tervekkel, melyek a népi demokrácia megvédésére voltak megfogalmazva. Egy ilyen terv minden had­seregnél természetesnek tekinthető, volt ilyen a Ma­gyar Néphadseregnél is, de utóbbi azt még töredé­keiben sem volt képes végrehajtani, ellentétben a szovjet erőkkel, melyek 1956. október 23-án már olyan harckészültségi fokon álltak, hogy Budapestre történő bevonulásuk alig néhány órát vett igénybe. Ez a rövidség (is) igazolja, hogy a szovjet politikai és katonai vezetés számolt egy esetleges megmozdu­lással és az október 23-a előtti napok eseményei ar­ra ösztönözték őket, hogy a bármelyik pillanatban elrendelhető „megindulást” kellően előkészítsék. Alapvetően a szovjet haderő intervenciójával foglalkozik tanulmányában Alekszandr Kirov orosz hadtörténész, aki a védése után elkobzott kandidátusi disszertációja alapján készítette el a Szovjet katonai beavatkozás Magyarországon 1956 című írását. Kirov munkájának legnagyobb érde­me, hogy szovjet-orosz levéltári forrásokra épül, mégha azoknak csak egy részéhez jutott hozzá, ne­vezetesen az Orosz Föderáció Fegyveres Erői Ve­zérkara Központi Archívumában őrzött 32. számú fondhoz. Ez az irategyüttes tartalmazza a magyaror­szági intervenció, illetve a magyarországi előkészüle­tek jelentős anyagát, de sok újat mondhatnának még a volt SZKP iratai, a KGB levéltárának mélyén szunnyadó anyagok (is). Kirov írása meggyőzhet va­lamennyiünket arról, hogy a szovjet beavatkozás tervszerű, előre előkészített volt és arra „magyar ké­rés” nélkül is sor került (volna). A magyarországi akkori szovjet nagykövet, Jurj Andropov, a Szovjet­unió Kommunista Pártjának későbbi főtitkára már 1956. október 23-án utasította a Különleges Had­testet a beavatkozásra és amikor annak parancsno­ka, Lascsenko altábornagy arra utalt, hogy azt a szovjet fegyveres erők vezérkara teheti meg, nem kellett sokáig várnia. Egy órán belül megérkezett Moszkvából a parancs! Andropov nyilván tudta, hogy mit akar és mit tehet és meg is „cselekedte, amit megkövetelt a szovjet haza”. A könyv harmadik fejezetét Malasenko nyu­gállományú altábornagy írta, aki 1956-ban a Kü­lönleges Hadtest ezredesi rendfokozatban szol­gáló törzsparancsnok-helyettese volt. Beosztásá­ból kifolyólag gyakorlatilag a hadtest minden mozdulatának, cselekményének ismerője. Már csak azért is vártam fokozott érdeklődéssel a kö­tetnek ezen részét, hiszen érdekes és fontos le­het, hogy mit ír az egykori résztvevő, a „korona­tanú”. Várakozásom az írással kapcsolatban csak részen teljesült és ez nem a szerző által beve­zetőjében vázolt szubjektív megközelítés miatt adódott. Úgy vélem, sok új információt, részletkér­dést tár majd elém, ezzel szemben az emlékezés többsége ismert adatok összefoglalása, bemutatá­sa. Jobban örültem volna a katonai döntések, lépé­sek bemutatásának, mint a magyar—szovjet vi­szonyról írtaknak, Rákosi, Gerő, Nagy Imre és Ká­dár János személyére vonatkozó megállapításnak. Inkább érdekelt volna a magyar és szovjet kato­nai vezetők viszonyának bemutatása — hiszen mint Malasenko írja — ők pl. a Honvédelmi Mi­nisztérium épületében egymás mellett „dolgoz­tak”. Mennyiben volt meghatározó a KGB „de­legáltjainak” szerepe, másként látták-e az ese­ményeket a katonák és a „belügyesek”? Mint minden emlékezésnél, főleg ha évtizedek távlatából tekint vissza a szerző, adódnak tévedé­sek, pontatlanságok, elírások. Malasenkonál is akad ilyen bőven. Ezek egy kis részét javították ugyan a szerkesztők jegyzetekben, de lett volna még mit tenniük! Itt nem is arra gondolok elsősor­ban, hogy az 1950-es években nem a Honvédban játszott Hidegkúti és Farkas (sic!), hanem arra, hogy a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke Tóth Lajos csak vezérőrnagy volt és nem altábor­nagy, hogy Maléter Pál nem volt hadtestparancs­nok, mint ahogy azt Malasenko a vele folytatott — 1956. november 3-ai letartóztatását követő — be­szélgetés során feljegyezte. Az ilyen apró tévedések sorát még lehetne folytatni, de végül is nem ezek a meghatározóak. Sokkal fontosabb az, hogy a nyu­gállományú altábornagy Malasenko katonaként né­zi az eseményeket. Mint a beavatkozó/bevonuló hadsereg katonája a parancsnok végrehajtásáért és nem azoknak az értékeléséért volt felelős. Neki a szovjet katonák sebesülése és halála fájt, az ő emlé­kük a fontos. Hogy a politikai döntés a beavatko­zásról helytelen volt? Szerinte is valószínű, de a fe­lelősség ne a katonákat terhelje! Elég volt a közel kétezer szovjet oldali halott, a sebesültek százai. Ha összességében értékeljük a Horváth Mik­lós és Györkei Jenő által írt és szerkesztett köte­tet, akkor azt kell mondanunk, hogy számos új ismeret mellett, amit kapunk, a legfőbb érdeme az, hogy a mai Oroszországban élő hadtörténész, Alekszandr Kirov — akit a disszertációja megvé­dését követően a hadseregből eltávolítottak (túl­zottan magyar szemüvegen át nézte volna az ese­ményeket?, vagy a szakmai tisztesség még ma is „bűn”?) — és az események egykori résztvevője mond ki olyan dolgokat — így pl. azt, hogy Kádár János nem Szolnokon, hanem a Szovjetunió terü­letén alakította meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányát (Kádár, Apró, Dögei — ahogy a kor­ban nevezték), százakat hurcoltak el a szovjet fegy­veres erők a felkelők és az ártatlan polgári szemé­lyek közül (is) a Szovjetunióba, a fegyveres beavat­kozásra készen állt a forgatókönyv, ment minden a maga útján, „magyar felkérés” nélkül is, stb. — me­lyeket Magyarországon évtizedeken keresztül ta­gadtak és a „párt hivatalos történetírói (többnyire másodvonalbeli újságírók)” a Szabad Európa Rá­dió rágalmainak minősítettek. Végezetül még egy rövid megjegyzés: a kötethez tartozó névmutató, mely segíti eligazodni az olvasót az események szereplőinek életútjában (is) alaposabb el­lenőrzéssel, odafigyelőbb adatgyűjtéssel kevesebb hiá­nyosságot és hibát tartalmazna, hasonlóan Malasenko emlékezéséhez. Ugyanakkor ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy a forradalom és szabadságharc 40. évfordulójára kiadott munkák közül szinte az egyet­len, ami katonai-hadtörténeti megközelítésben mu­tatja be az eseményeket és reményt ad arra, hogy a forradalom katonai történetének feldolgozása hama­rosan elkészülhet, amihez Horváth Miklós és Györkei Jenő ezen munkája is fontos hozzájárulás. Bízom ab­ban, hogy a továbbiakban is meghatározó lesz mun­kájukban 1956 történetének kutatása és feldolgozása, mert akkor még inkább eltűnhetnek a ma még azért meglévő „fehér foltok”! (Szovjet katonai intervenció 1956. Szerkesztet­te és a bevezető tanulmányt írta: Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, 1996. Argumentum Kiadó, 314 old., 750 Ft.) SZAKÁLY SÁNDOR VASTAPS BÉCSBEN Enyhe túlzással: a Központi Szövetség ok­tóber 11-én megnyitotta harmadik, 1996/97- es színházi évadját. Meghívására a nagyvára­di Szigligeti Társulat bemutatta (okt. 11-én és 12-én) Szabó Magda Az a szép, fényes nap c. történelmi drámáját. A millecentenáriumhoz méltó produkció rendkívüli érdeklődést, iri­gyelhető visszhangot keltett. Mondhatni: szí­nész is, néző is kitett­e egymásért. És itt álljunk meg egy pillanatra! Hadd mond­jak végre nyilvánosan is köszönetet az eddigi vendégek nevében azoknak a családoknak, melyek akár egyszer is elszállásolták-kényeztet­­ték a művészeket és a műszakiakat. Tehát: két telt (kis) ház, pótszékek, kinnreked­­tek... íme az újabb bizonyosság: amikor a Szövet­ség igyekszik rendszeresíteni a magyar nyelvű szí­nielőadásokat Bécsben, közkívánatra cselekszik. SZÉKELY SZABÓ ZOLTÁN Szőts István filmrendező munkásságának mél­tatására hivatott az a visszapillantó rendezvény­­sorozat, amelyre a bécsi Collegium Hungári­áimban október 7. és november 11. között ke­rült sor. Összesen öt alkalommal nézhették meg az érdeklődők Szűts István filmjeit, köztük a fő­alkotásoknak tekinthető Emberek a havason (1942) és Ének a búzamezőkről (1947) c. filmjét. 9

Next