Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1997-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XVIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1997. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.— OS Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ÁTLAGOS ESZTENDŐ? Még a Ceausescu-rezsim idején járta Erdélyben a keserű vicc: „Milyen lesz az új esztendő? — Olyan átlagos. Rosszabb mint az előző, de jobb, mint a következő.” Lehet, hogy e vicc most újra aktuális lesz a Horn-rezsim alatt? 1995 őszén a Napló-ban már hangot adtam aggodalmamnak, hogy Magyarországon a várt Nyugat helyett a „Vadkelet”, az Oroszországra emlékeztető bűnözés, korrupció, nemtörődömség és újgazdag felvágás válik uralkodóvá. Azóta még jobban kibontakozott a „szocializmus” tetemére települt korai kapitalizmus, az ország egyszerre csúszik Kelet és Dél, a „harmadik világ” felé. Budapestet elönti a piszok, tele van koldussal (akik jelentős része Romániából jött ál-nyomorék), napirenden vannak a gyilkosságok (egyelőre inkább a kínai, ukrán és magyar maffiák egymás közötti leszámolásai), miközben a rendőrök főként sebesség-túllépésekre vadásznak, hogy azután az elkövetőkkel megalkudjanak a bírság összegében, általában a saját zsebükre. A rendőrség belső emberei lopják a fegyvereket és eladják a szervezett bűnözés elleni akciók terveit. Ezek a jelenségek a 94-es választások óta terjedtek el, amióta felgyorsult a társadalom kettéhasadása elszegényedő milliókra és egy vékony, hihetetlen sebességgel gazdagodó rétegre. Én mindig úgy véltem, hogy a hasznos, jó munkát végzőket meg kell fizetni, de semmi sem indokolja, hogy a bankokban, az Állami Vagyonkezelő és Privatizációs Rt-nál a középiskolát (vagy azt sem) végzett titkárnők jóval többet keresnek, mint az orvosok és a tanárok. A Világgazdaság 1996. december 18-i száma megállapítja, hogy Magyarországon az átlagkereset nem éri el a havi bruttó 30 000 forintot, a képviselői tiszteletdíj januártól emelkedik bruttó 114 000-re, a miniszterelnök (és államelnöki) fizetés havi 410 000 lesz, míg a Nemzeti Bank elnöke havonta 1 357 000 Ft-ot kap, de ez „jelentősen elmarad a kereskedelmi bankok vezetőinek havi jövedelmétől, s többnyire a többségi állami tulajdonban lévő pénzintézetek vezetőinek bérét sem éri el.” Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a társadalmat elárasztja az irigység, majd mindenki keresi az adó eltitkolásának és a feketegazdaságba való belépés módját, kivált, mivel az alacsony jövedelmekből egyszerűen nem lehet megélni. A Gallup Hungary 1996 októberi felmérése szerint Magyarország lakosságának 55 %-a úgy érzi, hogy a Kádár-rendszer jobb volt, mint a mostani. Hasonló arányú nosztalgia egyetlen volt kommunista országban sem tapasztalható. Aligha vigasztaló, hogy a csődbe ment korábbi rendszer haszonélvezőinek döntő többsége a rendszerváltozás nyertes kisebbségéhez tartozik, hogy annyi volt KISZ-titkár vált nagytőkéssé, ráadásul kérdéses törvényességű üzleti manőverek révén. Ennek megalapozása a még ma is érthetetlenül népszerű Németh-kormány alatt történt. Az Antall-kormányt ez a réteg szerteágazó kapcsolatai révén csöndben átvészelte és kiépülő piacgazdaságban megteremtette vállalkozásai jogi kereteit. 1994 óta pedig kivirulva drága autókban, fülén rádiótelefonnal utazgat luxusvillái, szórakozóhelyei és üzleti tárgyalásainak színhelyei között. Ezek az emberek nem értik, hogy a korrupcióban más rossz is lehet, mint ha kiderül. Tocsik Márta a maga 800 milliós sikerdíjával nem az egyetlen és nem is a legnagyobb „kaszálás” (az undorító új kifejezéssel „lenyúlás”), csak egyedül ez kapott komolyabb publicitást. A zugirászattal vádolt jogásznő egyébként most vonta vissza vallomását, amit „késő éjjel, betegen, gyógyszerek hatása alatt” tett, s amiben az MSZP és az SZDSZ néhány szürke eminenciásának neve is szerepelt. Hankiss Elemér, a rendszerváltozás és TV-elnöksége előtt köztiszteletben álló társadalomelemző a Népszabadság 1997. január 11-i számában azt írja, hogy „hanyatló gazdaságban szinte lehetetlen az elosztás arányainak megváltoztatása”. Lehet, hogy ez így van, de az biztos, hogy népszerűséget könnyű szerezni az újraelosztás ígéretével. Abban viszont bizonyosan igaza van Hankissnak, hogy „ma Magyarországon semmi sem készteti a vagyonos-sikeres rétegeket bármiféle önkorlátozásra. A nyilvánosságnak halk és zavarodott a hangja, a sajtó óvatos és emlékezete rövid, nem különösebben kell tartaniuk tőle. Újgazdagokról és újhatalmasokról lévén szó, a társadalmi felelősségnek nincs még hagyománya köreikben. Nincs elég törvény, amely megfelelően korlátozná őket, vagy ha van, rosszul működik. A társadalom többségének védelmére hivatott intézmények nem léteznek, vagy nem működnek. A kor uralkodó ideológiája a piaci verseny egyedül üdvözítő voltát zengi, s őket igazolja.” Az emberek többsége egyelőre tanácstalan, a rázúduló reklámözönben és a rafinált politikai propaganda hatása alatt nehezen találja meg a helyzetét javító politikai cselekvés útját. Budapest XV. kerületében most választottak polgármesterré egy tipikus testes régi kommunista kádert, szocialista párti országgyűlési képviselőt, bízva, hogy mindkét funkcióját remekül fogja ellátni. A második helyet a kerület pénzéből százmilliókat eltőzsdéző korábbi (SZDSZ-es) polgármester szerezte meg, a harmadik Torgyán József húsz éven át párttag főorvos testvére lett. Az MDF, KDNP és Fidesz közös jelöltje 14, az ellenzéki együttműködésből kirekesztett Néppártié 10 %-ot kapott. Nem menti az eredményt, hogy csak a választók 1/5-e ment el szavazni. Kézenfekvő, hogy az elkeserítő helyzetből egyedül az ellenzéki összefogás biztosíthat kiutat. Ezt, a „polgári szövetség” programját hirdette meg 1995 elején az MDF akkori vezetése. Erre azonban nemet mondott Giczy György, a kereszténydemokraták új elnöke, az MDF (korban nem olyan fiatal) „ifjútörökei” pedig a Torgyán-vezette kisgazdákkal való szövetkezés és a jobbra nyitás koncepcióját részesítették előnyben. (Tünetként említem, ami számomra különösen fájdalmas volt, hogy 1995 decemberében ez az irányzat a magyar műszaki egységek boszniai kiküldése, azaz a NATO-val kiépítendő szorosabb kapcsolataink ellen szavazott. Antall József politikájának következetes hívei az MDF márciusi országos gyűlésén vereséget szenvedtek, ekkor úgy érezték, hogy a józan, európai politizálás megőrzéséhez és a magyar politika veszedelmes jobbratolódásának megakadályozásához létre kell hozniuk önálló pártjukat, hogy így biztosítsák Antall eszméinek érvényesülését az ellenzéki politizálásban. Ezzel szemben a kisgazdapárti G. Nagyné Maczó Ágnes a FIDESZ— MDF szövetség megkötésekor úgy vélekedett: „Most már szabad az út a Fidesz baloldali politikája előtt, s bebizonyosodott az is, hogy az MDF mindig is a fiatal demokraták támogatását élvezte”. (Szerk.) Hasonló okok vezettek most a Kereszténydemokrata Párt súlyos belső válságához. Én elkerülhetetlennek látom, hogy az ellenzék is kétpólusú lesz, mint a kormánykoalíció. Lesz egy felelősen gondolkodó és a válságos helyzet orvoslására megvalósítható javaslatokat kidolgozó jobbközép és egy felelőtlenül ígérgető, demagóg, külföldön szalonképtelen ellenzék. A kettő közötti választóvonal világos, de az még nem, hogy mely pártok, illetve pártrészlegek melyikhez csatlakoznak. Biztató, hogy már elkészült a Fidesz és a Néppárt reális kiutakat megfogalmazó programja, de ma még kérdéses, hogy „az Antall-klikk” pártja (Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő adta a Néppártnak e megtisztelő jelzőt) kap-e elegendő támogatást a választók és a politikai riválisok részéről. A külpolitikában legalább vannak biztató jelenségek. Hála Magyarország stratégiai helyzetének, a dél-magyarországi NATO-bázisnak és eredményes boszniai szerepvállalásunknak jó az esélye, hogy Magyarországot idén meghívják az Észak-Atlanti Szövetség tagjai sorába. Ezzel visszafordíthatatlanná válna a stabil és jólétben élő Európához való visszatérésünk és elhárulna minden külső agresszió veszélye. Romániában van esélye, hogy az általam nagyon rokonszenves és tisztességes embernek megismert új elnök és kormánya, az RMDSZ-szel együtt kormányozva tényleg jelentős javulást hoz az erdélyi magyarok politikai helyzetében és az ország egész közgondolkodásában. Megrendült a balkáni borzalmakért elsődlegesen felelős vezetés helyzete Belgrádban és Bulgáriában is új választást kényszerített ki az ellenzék. Lehet, hogy Meciar, Horn barátja elszigetelődik? (S vigaszul peren kívül megegyeznek Bős ügyében?) Litvániában már pár hónapja visszafordult a politikai inga. Mi lesz Magyarországgal? JESZENSZKY GÉZA A tény maga nem csak „bennfentesek” számára volt ismert — az időpont maga azonban meglepetést jelentett. Franz Vranitzky politikai életében rosszmájúak szerint először, de biztosan utoljára, gyorsan és mások tanácsára nem hallgatva határozta el magát egy nemcsak saját maga, hanem országa, pártja és ellenfelei számára is mindannyiunk jövőjét meghatározó lépésre. Visszavonhatatlanul , hogy sportnyelven éljünk — „bedobta a ... törülközőt". Ez a hasonlat csak részben felel meg a valóságnak, mert „Vranz” mint ő, a jóvágású politikust propagandistái, mint árut dobra verték — csak közvetve vált saját pártja áldozatává. Már ez a tény is a lelépő államférfiért beszél, hisz a második köztársaság történelmét vizsgálva el kell ismernünk, hogy hét néppárti és szociáldemokrata elődjét — az első, az államalkotó Karl Renner kivételével — sosem a politikai ellenfél, hanem a törtető pártellenzék késztette visszakozásra. Minden bizonnyal azért, mert Figl, Raab, Gorbach, Klaus, Kreisky és Sinowatz mind-mind született pártemberek voltak. Ezt pedig sem a lelépő kancellárról, még kevésbé pedig utódjáról nem lehet állítani. Valószínűleg ezért sajnálja ezt a lépését nemcsak választóinak, hanem kritikusainak is nagy többsége és éppen ugyanezért fűzünk reményeket mi is, ausztriai magyarok, pártállás nélkül utódja személyéhez. Hisz Viktor Klima — mint erre később rá fogunk mutatni — szegről-végre (engedtessen meg, hogy a magyar kommunisták egyik ismert mondását vegyük át) magyar származású édesanyja révén „a mi kutyánk kölyke". Vranitzky volt a háború utáni idők első kormányfője, akinek politikai pályafutása még nem a német megszállás előtt kezdődött és aki nem vagy politikai fogolyként, a Wehrmacht tagjaként, illetve politikai emigránsként vészelte át az 1933 és 45 közötti vészes és véres időket. De egy szélsőbaloldali család tagjaként tudatosan magába szívta azt az „antifasiszta" alapvilágnézetet, amely politikai pályafutása végéig az egyedüli minden lépését előre meghatározó gondolat maradt. Hogy ezzel csak a jobboldal megerősödését szolgálta, ezt a különben nagyon racionálisan gondolkodó férfi sohasem fogja tudni és akarni beismerni. Vranitzky nevével az osztrák közvélemény, illetve annak csak a sportért is érdeklődő része, az 50-es évek vége felé találkozott először. A későbbi államférfi akkor mint egyetemista egy a „Néppárt” (ÖVP) befolyása alatt álló sportegylet színeiben mint kiváló kosárlabdázó többször osztrák bajnok volt. Tanulmányait befejezve építgette karrierjét és szakemberként került Kreisky vonzókörébe. A nagy kancellár csalódást okozó fogadott politikai fiának, Androsch pénzügyminiszternek volt nemcsak közeli pénzügyi tanácsadója, hanem személyes barátja. Jóllehet, ez a férfibarátság később a visszájára fordult, a törekvő fiatal Vranitzky számára mégis majdnem végzetes maradt: a jelentős államférfi kevés rossz vonásához tartozott, hogy akitől egyszer megvonta kegyét azt és annak környezetét is egyszer s mindenkorra kitagadta és ahol lehetett, ártott nekik. Utolérte Vranitzkyt is Kreisky „egyházi átka” és az osztrák politika egyik legnagyobb egyénisége csak röviddel halála előtt nyújtott megint jobbot utódjának. Kreisky közvetlen utódjának, Fred Sinowatznak egyik kevés sikeres lépéséhez tartozik Vranitzky visszahozatala a politikai életbe. Igaz az akkor nagy feladatokra még nem érett fiatalembernek már első lépéseit megkeserítette az előd politikailag megbocsájthatatlan és érthetetlen tette. Egy várt előny reményében Sinowatz megengedte, hogy a konkurrens ÖVP elnökjelöltjére pártja propagandistái ráhúzzák a vizeslepedőt. Kurt Waldheim nem volt az új náci hatalom harcias ellenzője de semmiképpen nem volt háborús bűnös. Azok, akik őt felelőtlenül ennek kikiáltották, nem gondoltak a következményekre. Waldheim ügyetlen köntörfalazásának levét a nagy politikába éppen belepottyant Vranitzkynek kellett kikanalaznia. Ez volt az újdonsült államférfi első nagy sikeres lépése, amit aztán követte a többi: ő volt az első felelős osztrák politikus, akinek sikerült a rossz hírbe keveredett osztrák nép nevében az egyes apák és nagyapák bűnös tetteiért a világ közvéleménye szemében bocsánatot nyernie. Államférfiúi tetteinek koronázásaként neki köszönhetjük, hogy szaktudását latba vetve, Vranitzkynek sikerült pártja többségét meggyőzni arról, hogy a reprivatizáció és az addig mumusnak tartott Európai Unióba való belépés életfontosságú az ország számára. Vranitzky kancellársága idejére esik a Bécs és környéke magyarjainak népcsoportkénti elismerése. 1993 februárjában ő nyitotta meg a 8-ról 16 tagra bővült magyar népcsoporttanács alakuló ülését. A lelépő politikus jóvátehetetlen gyengéihez tartozik nem annyira az állítólagos határozatlansága, inkább a makacssága, a jobboldalt mint politikai tényezőt elismerni. A gyűlölet rossz tanácsadó és mint Vranitzky esetében látjuk az ő beteges Haider-utálata az utóbbi feltöréséhez vezetett és végletképpen az addig sikert sikerre halmozó immár érett politikus idő előtti visszavonulását kényszerítette ki. Utódja már a háború után született és így rá nem hatnak béklyóként az egykor talán érvényes fekete-fehér beskatulyázások. Klima már koránál fogva is és abból a tényből kifolyólag, hogy őt sem egy mindenható „PÁRT” állította az állam harmadik legmagasabb posztjára, a jövő embere, új kancellárunk meghazudtolja nevét — hiszen a cseh eredetű „Klima”név annyit jelent, mint „nehéz felfogású alak" — jobb magyar fordítást sajnos nem találtam, ő mint szakember már több esetben bebizonyította talpraesettségét és kimondott ellenségei egyik táborban sincsenek, így tehát egy kicsit büszkék is lehetünk az új kancellárra, hisz Viktor Klima tudatosan vallja, hogy Varga nevű anyai nagyanyja magyar nemzetiségű volt. Magyarok egyengették a politikus útját is: azt, hogy már miniszter korában mint a közvéleményben, mint a sajtóban a jóvágású politikusról csak jót lehetett hallani és olvasni, azt „everybodys darling"ként Klima dr. egykori sajtófőnökének , a GySEV-magánvasút mai vezérigazgatójának, a karintiai születésű Dr. Székely Csabának köszönheti. És, hogy ma is magyar származású szakemberek közreműködéséről nem akar lemondani, ezt bizonyítja egyik legelső személyi határozata új pozíciójában is: mivel kancellárként a kultúráért is felelős lesz, maga mellé vette első tanácsadóként elődje a kultúráért felelős személyi titkárát, Dr. Andreas Mailáth-Pokornyt, egy előkelő felvidéki magyar földbirtokos család Bécsbe elszármazott sarját. Klima személye biztos garancia arra, hogy az ő vezetése alatt álló kormány tagjai is európai politikát fognak követni, ami megfelel, mind az itteni kisebbségnek, mind pedig az összmagyarság érdekeinek. Az új pénzügyminiszter az 56 éves Rudolf Edlinger politikai pályájának kezdete az 1956- os forradalom leveréséhez kötődik, amikor önként jelentkezett szolgálatra a magyar menekültek megsegítésére. POGÁNY JENŐ GÉZA Téves a név — Viktor Klima nem „nehéz felfogású alak” KORMÁNYON BELÜL, KORMÁNYON KÍVÜL? 1996. november 17-e óta a címben megfogalmazott kérdés az erdélyi magyarság körében a leggyakoribb beszédtéma: lassan elülnek a két magyar prefektus (a kormányt képviselő, kinevezett megyefőnök) beiktatása körüli viharok: a Hargita és Szatmár megyei románság képviselői is látszólag „belenyugodtak” abba, hogy magyar álljon a legfontosabb megyei közméltóság élén. Az eredetileg az RMDSZ által igényelt Szilágy megyei prefektusi tisztség helyett a romániai magyarság érdekképviseleti szervezete három alprefektusi tisztségre állíthatta saját képviselőjét, Kolozs, Szilágy és Arad megyében, ugyanakkor a Fehér megyei prefektúrai főigazgatói tisztséget is RMDSZ-képviselő töltheti be, ami az eredeti elosztásban nem szerepelt. A többszörös, koalíción belüli egyezkedés nyomán RMDSZ-alprefektusa van Maros, Kolozs, Szilágy, Bihar, Arad és Hunyad megyének, valamint Bukarestnek, az ország fővárosának. Az RMDSZ képviselői prefektúrai főigazgatói tisztséget töltenek be Háromszék, Hargita, Arad, Fehér, Máramaros és Bákó megyében. A román turisztikai minisztérium élén Birtalan Ákos miniszter áll, a kisebbségi ügyek gazdája Tokay György tárcanélküli miniszter. Mindketten az RMDSZ parlamenti képviselői voltak. Államtitkári tisztséget tölt be az RMDSZ jelöltje az oktatásügyi, művelődésügyi, mezőgazdasági és élelmezésügyi, a munkaügyi és népjóléti, a területrendezési, az egészségügyi, a környezetvédelmi és a külügyminisztérium keretében, január közepére számuk 14- re emelkedett. A választási eredmények értelmében az RMDSZ-t valójában öt prefektusi, jóval több alprefektusi és főigazgatói tisztség illette volna meg, de a koalíciós partnerekkel folytatott tárgyalások során minderről lemondtak. E sok RMDSZ-tisztség olvastán látszólag a nyugati magyarság is úgy láthatja, hogy a romániai magyarság gondjai, kérdései a demokratikus erők novemberi választási győzelme után rendre megoldódnak. Európa, az Amerikai Egyesült Államok „vigyázó szemét” leveheti Romániáról. Mindezt megerősíteni látszik az a túlfűtött várakozással teli reménykedés, amely a romániai magyarság egészét jellemzi, amely oly kísértetiesen hasonlít az 1989 decemberi eufóriához vagy ahhoz a lelkesedéshez, amellyel az itt lakó magyarság a Toldit szavaló dr. Petru Groza miniszterelnökségét fogadta. Akár figyelmeztetésnek is tekinthetjük Balogh Edgárnak a Népi Egység Folytatás a 6. oldalon