Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1997-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XVIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1997. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.— OS Erscheinungsort Wien P. b. b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ÁTLAGOS ESZTENDŐ? Még a Ceausescu-rezsim idején járta Erdély­ben a keserű vicc: „Milyen lesz az új esztendő? — Olyan átlagos. Rosszabb mint az előző, de jobb, mint a következő.” Lehet, hogy e vicc most újra aktuális lesz a Horn-rezsim alatt? 1995 őszén a Napló­-ban már hangot adtam aggodalmamnak, hogy Magyarországon a várt Nyugat helyett a „Vadkelet”, az Oroszországra emlékeztető bűnözés, korrupció, nemtörődöm­ség és újgazdag felvágás válik uralkodóvá. Azóta még jobban kibontakozott a „szocializmus” tete­mére települt korai kapitalizmus, az ország egy­szerre csúszik Kelet és Dél, a „harmadik világ” felé. Budapestet elönti a piszok, tele van koldus­sal (akik jelentős része Romániából jött ál-nyo­morék), napirenden vannak a gyilkosságok (egyelőre inkább a kínai, ukrán és magyar maffi­ák egymás közötti leszámolásai), miközben a rendőrök főként sebesség-túllépésekre vadász­nak, hogy azután az elkövetőkkel megalkudja­nak a bírság összegében, általában a saját zse­bükre. A rendőrség belső emberei lopják a fegy­vereket és eladják a szervezett bűnözés elleni ak­ciók terveit. Ezek a jelenségek a 94-es választá­sok óta terjedtek el, amióta felgyorsult a társada­lom kettéhasadása elszegényedő milliókra és egy vékony, hihetetlen sebességgel gazdagodó réteg­re. Én mindig úgy véltem, hogy a hasznos, jó munkát végzőket meg kell fizetni, de semmi sem indokolja, hogy a bankokban, az Állami Vagyon­kezelő és Privatizációs Rt-nál a középiskolát (vagy azt sem) végzett titkárnők jóval többet ke­resnek, mint az orvosok és a tanárok. A Világ­­gazdaság 1996. december 18-i száma megállapít­ja, hogy Magyarországon az átlagkereset nem éri el a havi bruttó 30 000 forintot, a képviselői tisz­teletdíj januártól emelkedik bruttó 114 000-re, a miniszterelnök (és államelnöki) fizetés havi 410 000 lesz, míg a Nemzeti Bank elnöke havonta 1 357 000 Ft-ot kap, de ez „jelentősen elmarad a kereskedelmi bankok vezetőinek havi jövedel­métől, s többnyire a többségi állami tulajdonban lévő pénzintézetek vezetőinek bérét sem éri el.” Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a társadalmat elárasztja az irigység, majd mindenki keresi az adó eltitkolásának és a feketegazdaságba való belépés módját, kivált, mivel az alacsony jövedel­mekből egyszerűen nem lehet megélni. A Gallup Hungary 1996 októberi felmérése szerint Ma­gyarország lakosságának 55 %-a úgy érzi, hogy a Kádár-rendszer jobb volt, mint a mostani. Ha­sonló arányú nosztalgia egyetlen volt kommunis­ta országban sem tapasztalható. Aligha vigasztaló, hogy a csődbe ment korábbi rendszer haszonélvezőinek döntő többsége a rendszerváltozás nyertes kisebbségéhez tartozik, hogy annyi volt KISZ-titkár vált nagytőkéssé, rá­adásul kérdéses törvényességű üzleti manőverek révén. Ennek megalapozása a még ma is érthe­tetlenül népszerű Németh-kormány alatt tör­tént. Az Antall-kormányt ez a réteg szerteágazó kapcsolatai révén csöndben átvészelte és kiépülő piacgazdaságban megteremtette vállalkozásai jogi kereteit. 1994 óta pedig kivirulva drága au­tókban, fülén rádiótelefonnal utazgat luxusvillái, szórakozóhelyei és üzleti tárgyalásainak színhe­lyei között. Ezek az emberek nem értik, hogy a korrupcióban más rossz is lehet, mint ha kiderül. Tocsik Márta a maga 800 milliós sikerdíjával nem az egyetlen és nem is a legnagyobb „kaszá­lás” (az undorító új kifejezéssel „lenyúlás”), csak egyedül ez kapott komolyabb publicitást. A zugi­­rászattal vádolt jogásznő egyébként most vonta vissza vallomását, amit „késő éjjel, betegen, gyógyszerek hatása alatt” tett, s amiben az MSZP és az SZDSZ néhány szürke eminenciá­sának neve is szerepelt. Hankiss Elemér, a rendszerváltozás és TV-el­­nöksége előtt köztiszteletben álló társada­­lomelemző a Népszabadság 1997. január 11-i számában azt írja, hogy „hanyatló gazdaságban szinte lehetetlen az elosztás arányainak megvál­toztatása”. Lehet, hogy ez így van, de az biztos, hogy népszerűséget könnyű szerezni az újra­elosztás ígéretével. Abban viszont bizonyosan igaza van Hankissnak, hogy „ma Magyarorszá­gon semmi sem készteti a vagyonos-sikeres réte­geket bármiféle önkorlátozásra. A nyilvánosság­nak halk és zavarodott a hangja, a sajtó óvatos és emlékezete rövid, nem különösebben kell tarta­niuk tőle. Újgazdagokról és újhatalmasokról lé­vén szó, a társadalmi felelősségnek nincs még ha­gyománya köreikben. Nincs elég törvény, amely megfelelően korlátozná őket, vagy ha van, rosszul működik. A társadalom többségének vé­delmére hivatott intézmények nem léteznek, vagy nem működnek. A kor uralkodó ideológiája a piaci verseny egyedül üdvözítő voltát zengi, s őket igazolja.” Az emberek többsége egyelőre tanácstalan, a rázúduló reklámözönben és a rafinált politikai propaganda hatása alatt nehezen találja meg a helyzetét javító politikai cselekvés útját. Buda­pest XV. kerületében most választottak polgár­­mesterré egy tipikus testes régi kommunista ká­dert, szocialista párti országgyűlési képviselőt, bízva, hogy mindkét funkcióját remekül fogja el­látni. A második helyet a kerület pénzéből száz­milliókat eltőzsdéző korábbi (SZDSZ-es) pol­gármester szerezte meg, a harmadik Torgyán Jó­zsef húsz éven át párttag főorvos testvére lett. Az MDF, KDNP és Fidesz közös jelöltje 14, az el­lenzéki együttműködésből kirekesztett Néppártié 10 %-ot kapott. Nem menti az eredményt, hogy csak a választók 1/5-e ment el szavazni. Kézenfekvő, hogy az elkeserítő helyzetből egyedül az ellenzéki összefogás biztosíthat ki­utat. Ezt, a „polgári szövetség” programját hir­dette meg 1995 elején az MDF akkori vezetése. Erre azonban nemet mondott Giczy György, a kereszténydemokraták új elnöke, az MDF (kor­ban nem olyan fiatal) „ifjútörökei” pedig a Tor­­gyán-vezette kisgazdákkal való szövetkezés és a jobbra nyitás koncepcióját részesítették előny­ben. (Tünetként említem, ami számomra külö­nösen fájdalmas volt, hogy 1995 decemberében ez az irányzat a magyar műszaki egységek bosz­niai kiküldése, azaz a NATO-val kiépítendő szo­rosabb kapcsolataink ellen szavazott.­ Antall Jó­zsef politikájának következetes hívei az MDF márciusi országos gyűlésén vereséget szenved­tek, ekkor úgy érezték, hogy a józan, európai po­litizálás megőrzéséhez és a magyar politika ve­szedelmes jobbratolódásának megakadályozásá­hoz létre kell hozniuk önálló pártjukat, hogy így biztosítsák Antall eszméinek érvényesülését az ellenzéki politizálásban. Ezzel szemben a kisgaz­dapárti G. Nagyné Maczó Ágnes a FIDESZ— MDF szövetség megkötésekor úgy vélekedett: „Most már szabad az út a Fidesz baloldali politi­kája előtt, s bebizonyosodott az is, hogy az MDF mindig is a fiatal demokraták támogatását élvez­te”. (Szerk.) Hasonló okok vezettek most a Ke­reszténydemokrata Párt súlyos belső válságához. Én elkerülhetetlennek látom, hogy az ellenzék is kétpólusú lesz, mint a kormánykoalíció. Lesz egy felelősen gondolkodó és a válságos helyzet or­voslására megvalósítható javaslatokat kidolgozó jobbközép és egy felelőtlenül ígérgető, demagóg, külföldön szalonképtelen ellenzék. A kettő kö­zötti választóvonal világos, de az még nem, hogy mely pártok, illetve pártrészlegek melyikhez csatlakoznak. Biztató, hogy már elkészült a Fi­desz és a Néppárt reális kiutakat megfogalmazó programja, de ma még kérdéses, hogy „az An­­tall-klikk” pártja (Szabó Miklós SZDSZ-es kép­viselő adta a Néppártnak e megtisztelő jelzőt) kap-e elegendő támogatást a választók és a poli­tikai riválisok részéről. A külpolitikában legalább vannak biztató je­lenségek. Hála Magyarország stratégiai helyzeté­nek, a dél-magyarországi NATO-bázisnak és eredményes boszniai szerepvállalásunknak jó az esélye, hogy Magyarországot idén meghívják az Észak-Atlanti Szövetség tagjai sorába. Ezzel visszafordíthatatlanná válna a stabil és jólétben élő Európához való visszatérésünk és elhárulna minden külső agresszió veszélye. Romániában van esélye, hogy az általam nagyon rokonszenves és tisztességes embernek megismert új elnök és kormánya, az RMDSZ-szel együtt kormányozva tényleg jelentős javulást hoz az erdélyi magyarok politikai helyzetében és az ország egész közgon­dolkodásában. Megrendült a balkáni borzalma­kért elsődlegesen felelős vezetés helyzete Belg­­rádban és Bulgáriában is új választást kény­­szerített ki az ellenzék. Lehet, hogy Meciar, Horn barátja elszigetelődik? (S vigaszul peren kívül megegyeznek Bős ügyében?) Litvániában már pár hónapja visszafordult a politikai inga. Mi lesz Magyarországgal? JESZENSZKY GÉZA A tény maga nem csak „bennfentesek” szá­mára volt ismert — az időpont maga azon­ban meglepetést jelentett. Franz Vranitzky po­litikai életében rosszmájúak szerint először, de biztosan utoljára, gyorsan és mások taná­csára nem hallgatva határozta el magát egy nemcsak saját maga, hanem országa, pártja és ellenfelei számára is mindannyiunk jövőjét meghatározó lépésre. Visszavonhatatlanul , hogy sportnyelven éljünk — „bedobta a ... tö­rülközőt". Ez a hasonlat csak részben felel meg a valóságnak, mert „Vranz” mint ő, a jó­vágású politikust propagandistái, mint árut dobra verték — csak közvetve vált saját pártja áldozatává. Már ez a tény is a lelépő államfér­fiért beszél, hisz a második köztársaság törté­nelmét vizsgálva el kell ismernünk, hogy hét néppárti és szociáldemokrata elődjét — az el­ső, az államalkotó Karl Renner kivételével — sosem a politikai ellenfél, hanem a törtető pártellenzék késztette visszakozásra. Minden bizonnyal azért, mert Figl, Raab, Gorbach, Klaus, Kreisky és Sinowatz mind-mind szüle­tett pártemberek voltak. Ezt pedig sem a lelé­pő kancellárról, még kevésbé pedig utódjáról nem lehet állítani. Valószínűleg ezért sajnálja ezt a lépését nemcsak választóinak, hanem kritikusainak is nagy többsége és éppen ugyanezért fűzünk reményeket mi is, ausztriai magyarok, pártállás nélkül utódja személyé­hez. Hisz Viktor Klima — mint erre később rá fogunk mutatni — szegről-végre (engedtes­sen meg, hogy a magyar kommunisták egyik ismert mondását vegyük át) magyar szárma­zású édesanyja révén „a mi kutyánk kölyke". Vranitzky volt a háború utáni idők első kor­mányfője, akinek politikai pályafutása még nem a német megszállás előtt kezdődött és aki nem vagy politikai fogolyként, a Wehr­macht tagjaként, illetve politikai emigránsként vészelte át az 1933 és 45 közötti vészes és vé­res időket. De egy szélsőbaloldali család tag­jaként tudatosan magába szívta azt az „antifa­siszta" alapvilágnézetet, amely politikai pálya­futása végéig az egyedüli minden lépését előre meghatározó gondolat maradt. Hogy ezzel csak a jobboldal megerősödését szol­gálta, ezt a különben nagyon racionálisan gondolkodó férfi sohasem fogja tudni és akar­ni beismerni. Vranitzky nevével az osztrák közvélemény, illetve annak csak a sportért is érdeklődő ré­sze, az 50-es évek vége felé találkozott elő­ször. A későbbi államférfi akkor mint egyete­mista egy a „Néppárt” (ÖVP) befolyása alatt álló sportegylet színeiben mint kiváló kosár­labdázó többször osztrák bajnok volt. Tanul­mányait befejezve építgette karrierjét és szak­emberként került Kreisky vonzókörébe. A nagy kancellár csalódást okozó fogadott poli­tikai fiának, Androsch pénzügyminiszternek volt nemcsak közeli pénzügyi tanácsadója, hanem személyes barátja. Jóllehet, ez a férfi­barátság később a visszájára fordult, a törek­vő fiatal Vranitzky számára mégis majdnem végzetes maradt: a jelentős államférfi kevés rossz vonásához tartozott, hogy akitől egy­szer megvonta kegyét azt és annak környeze­tét is egyszer­ s­ mindenkorra kitagadta és ahol lehetett, ártott nekik. Utolérte Vranitzkyt is Kreisky „egyházi átka” és az osztrák politika egyik legnagyobb egyénisége csak röviddel halála előtt nyújtott megint jobbot utódjának. Kreisky közvetlen utódjának, Fred Sino­­watznak egyik kevés sikeres lépéséhez tarto­zik Vranitzky visszahozatala a politikai életbe. Igaz az akkor nagy feladatokra még nem érett fiatalembernek már első lépéseit megkeserí­tette az előd politikailag megbocsájthatatlan és érthetetlen tette. Egy várt előny reményé­ben Sinowatz megengedte, hogy a konkur­­rens ÖVP elnökjelöltjére pártja propagandistái ráhúzzák a vizeslepedőt. Kurt Waldheim nem volt az új náci­ hatalom harcias ellenzője de semmiképpen nem volt háborús bűnös. Azok, akik őt felelőtlenül ennek kikiáltották, nem gondoltak a következményekre. Waldhe­im ügyetlen köntörfalazásának levét a nagy politikába éppen belepottyant Vranitzkynek kellett kikanalaznia. Ez volt az újdonsült állam­férfi első nagy sikeres lépése, amit aztán kö­vette a többi: ő volt az első felelős osztrák po­litikus, akinek sikerült a rossz hírbe keveredett osztrák nép nevében az egyes apák és na­gyapák bűnös tetteiért a világ közvéleménye szemében bocsánatot nyernie. Államférfiúi tetteinek koronázásaként neki köszönhetjük, hogy szaktudását latba vetve, Vranitzkynek sikerült pártja többségét meggyőzni arról, hogy a reprivatizáció és az addig mumusnak tartott Európai Unióba való belépés életfon­tosságú az ország számára. Vranitzky kancellársága idejére esik a Bécs és környéke magyarjainak népcsoportkénti elismerése. 1993 februárjában ő nyitotta meg a 8-ról 16 tagra bővült magyar népcsoportta­nács alakuló ülését. A lelépő politikus jóvátehetetlen gyengéihez tartozik nem annyira az állítólagos határozatlan­sága, inkább a makacssága, a jobboldalt mint politikai tényezőt elismerni. A gyűlölet rossz ta­nácsadó és mint Vranitzky esetében látjuk az ő beteges Haider-utálata az utóbbi feltöréséhez vezetett és végletképpen az addig sikert sikerre halmozó immár érett politikus idő előtti vissza­vonulását kényszerítette ki. Utódja már a háború után született és így rá nem hatnak béklyóként az egykor talán érvé­nyes fekete-fehér beskatulyázások. Klima már koránál fogva is és abból a tényből kifolyólag, hogy őt sem egy mindenható „PÁRT” állította az állam harmadik legmagasabb posztjára, a jövő embere, új kancellárunk meghazudtolja nevét — hiszen a cseh eredetű „Klima”­név annyit je­lent, mint „nehéz felfogású alak" — jobb magyar fordítást sajnos nem találtam, ő mint szakember már több esetben bebizonyította talpraesettsé­gét és kimondott ellenségei egyik táborban sin­csenek, így tehát egy kicsit büszkék is lehetünk az új kancellárra, hisz Viktor Klima tudatosan vallja, hogy Varga nevű anyai nagyanyja ma­gyar nemzetiségű volt. Magyarok egyengették a politikus útját is: azt, hogy már miniszter ko­rában mint a közvéleményben, mint a sajtó­ban a jóvágású politikusról csak jót lehetett hallani és olvasni, azt „everybodys darling"­­ként Klima dr. egykori sajtófőnökének , a GySEV-magánvasút mai vezér­­igazgatójának, a karintiai születésű Dr. Szé­kely Csabának köszönheti. És, hogy ma is magyar származású szakemberek közre­működéséről nem akar lemondani, ezt bizo­nyítja egyik legelső személyi határozata új pozíciójában is: mivel kancellárként a kultú­ráért is felelős lesz, maga mellé vette első ta­nácsadóként elődje a kultúráért felelős sze­mélyi titkárát, Dr. Andreas Mailáth-Pokornyt, egy előkelő felvidéki magyar földbirtokos család Bécsbe elszármazott sarját. Klima személye biztos garancia arra, hogy az ő vezetése alatt álló kormány tagjai is európai politikát fognak követni, ami megfelel, mind az itteni kisebbségnek, mind pedig az össz­­magyarság érdekeinek. Az új pénzügyminiszter az 56 éves Rudolf Edlinger politikai pályájának kezdete az 1956- os forradalom leveréséhez kötődik, amikor önként jelentkezett szolgálatra a magyar me­nekültek megsegítésére. POGÁNY JENŐ­ GÉZA Téves a név — Viktor Klima nem „nehéz felfogású alak” KORMÁNYON BELÜL, KORMÁNYON KÍVÜL? 1996. november 17-e óta a címben megfogalma­zott kérdés az erdélyi magyarság körében a leggya­koribb beszédtéma: lassan elülnek a két magyar prefektus (a kormányt képviselő, kinevezett me­gyefőnök) beiktatása körüli viharok: a Hargita és Szatmár megyei románság képviselői is látszólag „belenyugodtak” abba, hogy magyar álljon a leg­fontosabb megyei közméltóság élén. Az eredetileg az RMDSZ által igényelt Szilágy megyei prefektusi tisztség helyett a romániai magyarság érdekképvi­seleti szervezete három alprefektusi tisztségre állít­hatta saját képviselőjét, Kolozs, Szilágy és Arad megyében, ugyanakkor a Fehér megyei prefektúrai főigazgatói tisztséget is RMDSZ-képviselő töltheti be, ami az eredeti elosztásban nem szerepelt. A többszörös, koalíción belüli egyezkedés nyomán RMDSZ-alprefektusa van Maros, Kolozs, Szilágy, Bihar, Arad és Hunyad megyének, valamint Bu­karestnek, az ország fővárosának. Az RMDSZ képviselői prefektúrai főigazgatói tisztséget töl­tenek be Háromszék, Hargita, Arad, Fehér, Má­­ramaros és Bákó megyében. A román turisztikai minisztérium élén Birtalan Ákos miniszter áll, a kisebbségi ügyek gazdája To­kay György tárcanélküli miniszter. Mindketten az RMDSZ parlamenti képviselői voltak. Államtitkári tisztséget tölt be az RMDSZ jelöltje az oktatásügyi, művelődésügyi, mezőgazdasági és élelmezésügyi, a munkaügyi és népjóléti, a területrendezési, az egészségügyi, a környezetvédelmi és a külügymi­nisztérium keretében, január közepére számuk 14- re emelkedett. A választási eredmények értelmé­ben az RMDSZ-t valójában öt prefektusi, jóval több alprefektusi és főigazgatói tisztség illette volna meg, de a koalíciós partnerekkel folytatott tár­gyalások során minderről lemondtak. E sok RMDSZ-tisztség olvastán látszólag a nyugati magyarság is úgy láthatja, hogy a romá­niai magyarság gondjai, kérdései a demokratikus erők novemberi választási győzelme után rendre megoldódnak. Európa, az Amerikai Egyesült Ál­lamok „vigyázó szemét” leveheti Romániáról. Mindezt megerősíteni látszik az a túlfűtött vára­kozással teli reménykedés, amely a romániai ma­gyarság egészét jellemzi, amely oly kísértetiesen hasonlít az 1989 decemberi eufóriához vagy ah­hoz a lelkesedéshez, amellyel az itt lakó magyar­­­­ság a Toldit szavaló dr. Petru Groza miniszterel­nökségét fogadta. Akár figyelmeztetésnek is te­kinthetjük Balogh Edgárnak a Népi Egység Folytatás a 6. oldalon

Next