Bécsi Napló, 2000 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ IDEJE KIEGYENESEDNÜNK Magyarország Szent Koronáját ünnepélyesen átszállították a parlamentbe A címben szereplő tőmondat Orbán Viktor miniszterelnöknek az Országgyűlés 2000. január 1-én tartott ünnepi ülésén elmondott beszédéből származik. Azóta sokszor idézik s majdhogynem szállóigévé vált. A beszéd a Millenniumi Év megnyitójának és a Szent Korona Parlamentbe történő átszállításának alkalmából hangzott el. Remekbeszabott, igazi államférfihoz méltó szónoklat volt. A Szent Korona átszállítását és a Parlament épületében történő kiállítását a megelőző időszakban sok megalázó megjegyzés és ellenkező véleménynyilvánítás kísérte. Erre is utalt finoman beszédében Orbán Viktor, amikor kijelentette: „Ez a Korona teremtette meg a lehetőségét annak, hogy Magyarország Európába lépjen. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy magunkkal vigyük az új évezredbe. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy ne múzeumi kegytárgyat, hanem a mindenkori magyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egység kifejeződését lássuk benne. (...) A századok során sok minden elveszett, de a Korona, az ország és a nemzeti függetlenség megtestesítője valamiképpen mindig megmaradt.” — Megemlítette ezután azt a sok viszontagságot, amelyen a Korona az elmúlt ezer év során átment, hangsúlyozva, hogy a háború után nemcsak, hogy elkerült Magyarországról, de igyekeztek kitörölni a magyar nép emlékezetéből is. De ez szerencsére nem sikerült. Most jött el az ideje annak, hogy Magyarország Szent Koronája betöltse azt a funkciót, amit a kommunista diktatúra éveit leszámítva, mindig is betöltött. A Szent Korona Parlamentbe történő átszállítását megelőzően az Országgyűlésben heves vita folyt az emléktörvény elfogadásáról. A törvény rögzítette volna a Szent Korona jogainak részleges visszaállítását, de az ellenzék vad tiltakozása meghátrálásra kényszerítette a kormányt. Ez egyesek szerint fölösleges önfeladás volt. Mindössze két mondat került ki az eredeti javaslatból, de ezek éppen azok, amelyek arra utalnak, hogy a Szent Korona a nemzeti egység és az egyetemes magyar államiság jelképe. A felemásra sikerült törvényt azonban részben kárpótolta az a lelkes fogadtatás, amellyel a magyar hazafiak tízezrei a hideg és fagy ellenére éljenezve és zászlókat lengetve végigkísérték a Szent Korona útját a Kálvin tértől a Kossuth térig. Utána pedig a Parlament előtt órákig kígyózott a sor, várakozva a Szent Korona megtekintésének lehetőségére. Úgy tűnik, a magyarok emlékezetében még él az igazi szabadság-eszme, amelynek egyedi magyar jelképe a Szent Korona. Az ellenzéki fanyalgás és a korona elleni támadássorozat az átszállítás után is folytatódott. A lapokban valótlan számadatokat közöltek arról, hogy mennyibe került az átszállítás. Megjelent 120, illetve 150 milliós összeg is. A pesti pletyka pedig már milliárdokról vélt tudni. Áder János, az Országgyűlés elnöke egy rádióinterjúban viszont elmondta, hogy a Szent Korona átszállítása, beleértve a speciális golyóálló üvegvitrin előállítási költségeit is, összesen 67 millió forintba került. Ez némi különbség. Horn Gyula volt miniszterelnök a közszolgálati TV-ben pedig a korona-ügy kapcsán pótcselekvésről beszélt, amit a kormány végez. Sajnálatos, hogy ilyen és hasonló támadások érték és érik a jóhiszeműen cselekvő kormánykoalíciót. De talán éppen ezek a rágalmak, vagy a sokszor kifejezésre juttatott közöny erősítik meg az embereket abban, hogy még keményebben ragaszkodjanak múltjukhoz, hagyományaikhoz, nemzeti identitásukhoz. A Szent Korona-eszmét és nemzeti közösségi érzés erősítését szorgalmazó kormányzati törekvéseknek hazai ellenzői mellett akadtak külföldi ócsárlói is. Hogy messzire ne menjünk, a bécsi Die Presse tudósítója, Eugen Pogány- Falkenhausen bécsi otthonából, a Népszabadságot és Magyar Hírlapot használva vezérfonalként, tudósított a lap 2000. január 5-iki számában a Szent Korona körüli vitákról. Az elején mindjárt megjegyzi, hogy ugyan a magyar államiság ezeréves évfordulója csak 2000. december 26-án esedékes, de már most az év első napján „nacionalista színezetű ünnepségeket tartottak”. Számos magyar állampolgár —folytatja tovább eszmefuttatását—figyelmeztet arra, hogy a Millenniumi Év egyes szomszédoknál rossz érzéseket válthat ki. Mindjárt meg is magyarázza, hogy miért. „Ma éppen úgy, mint 1000 évvel ezelőtt, Közép-Kelet-Európa „mintagyereke” (Musterknabe), Magyarország, igényt tart a régión belüli vezető szerepre. ” — Megáll az ember esze ilyen minősíthetetlenül felületes és rosszindulatú feltételezés olvastán. A gazdaságilag kizsigerelt, ájultságából éppenhogy éledező Magyarországot ilyesmivel galád módon, egy komolynak számító napilapban megvádolni, nagyfokú cinizmust feltételez. A szerző azonban tovább fokozza rémképeit. Kerek perec kijelenti, hogy a magyar kormányoknak az elmúlt tíz évben ügyes gazdasági- és külpolitikájukkal sikerült az országot nemcsak visszavezetni Európába, hanem a térség gyengébb nemzeteivel szemben elkezdték alkalmazni az erőpolitikát. — Ha ilyen épületes marhaságot valaki képes leírni, akkor illett volna legalább egy példát felhozni az erő alkalmazásának bemutatására. De erre a szerző már nem vesztegette idejét. Kár is lett volna, mert úgysem talált volna ilyen példát. Az ember azt hinné, hogy ezt a rágalmazást már nem lehet fokozni. De Eugen Pogány-Falkenhausen rácáfol erre is. Cikkét azzal zárja, hogy Magyarország a NATO-tagsággal és az 5 %-os gazdasági növekedéssel a háta mögött, rákapcsolva a Szent Istváni eszmére, tovább fokozhatja erőpolitikáját és Európának ebben a térségében nyugtalanságot kelthet. Sikerült tehát a szerzőnek Magyarországból, a „mintagyerekből" Európa mumusát kreálnia. Még jó, hogy a náci meg antiszemita jelzőket kihagyta. Ez a cikk azonban annyira rágalmazó és a valóságtól elrugaszkodott agyszüleményeket tartalmaz, hogy felvetődik a lap szerkesztőinek felelőssége is. Mindenképpen szükséges lenne egy megfelelő szintű reagálás. Hogy ki részéről, azt a magyar diplomáciának kellene eldönteni. A másik vezető osztrák napilap, a Der Standard 2000. január 3-iki száma is beszámol a Szent Korona átszállításáról a Parlament épületébe. A lap budapesti tudósítója, Gregor Mayer írásában bő teret szentel az ellenzéki vélemények ismertetésének. Kijelenti, hogy a január 1- én megtartott ünnepség a magyar közvéleményben kétes visszhangot váltott ki. Főleg a Szent Koronának a nemzet egységét kifejező szimbólumaként való emlegetése irritálja a republikánus demokratákat, írja a szerző. Ez a csúsztatás ott érhető tetten, amikor a magyar közvélemény egészéről beszél, holott aki Magyarországon él, az jól tudja, hogy a lakosság döntő többsége szemében a Szent Korona kijövetele a történelem fogságából igen pozitív visszhangra talált. Gregor Mayer ezután megismétli azokat az ellenzéki vádaskodásokat, amelyeket főleg SZDSZ-es politikusok szórtak a kormány fejére. Hogy az elmúlt hónapokban sokat veszített népszerűségéből az arrogánsan viselkedő Orbán-kormány, ezért szüksége volt egy totemre, amely a hatalmát szakrális dicsfénybe burkolja. Azt sugallva ezzel, hogy a kormány is részese ezen karizmának tehát az ő hatalma is szent, úgy mint a Szent Korona. Ezt a gondolatmenetet a szerző Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő-történész nyomán idézi, akinek a Népszabadság 1999. december 29- iki számában jelent meg cikke. Egyébként ezt a szándékos, rosszindulatú csúsztatásokkal és valótlan állításokkal teli írást a magyarországi publicisztika egy része a magyar identitás lejáratására tett, eléggé el nem ítélhető kísérletnek tartja. Ennyit a Der Standard tudósításának „objektivitásáról". Remélni merjük, hogy ezek a rosszindulatú rágalmazások nem fognak ártani a Szent Korona eszméjének, amely ott él a magyar nép lelkében. És bízunk benne, hogy onnan sem a hazai „demokraták”, sem a külföldi tudósítók rágalmai nem tudják kitörölni. VARGA SÁNDOR A SZÉTSZÓRÓDÁS ÉVSZÁZADA Ma még nem tudni, a történelem miként fogja elnevezni és számon tartani a mögöttünk lévő huszadik századot. Vajon, ennek jelentős eseményei — például a két világháború, politikai zsarnokságok uralma, gyarmatbirodalmak összeomlása, a világűr meghódítása, az atomerő még ma is felmérhetetlen jelentőségű használata, a természettudomány haladása, a számítógép feltalálása és elterjedése — közül melyik lesz az, amelyik annyira rányomja majd bélyegét e századra, mint távoli földrészek felfedezése, a reformáció, társadalmi erjedések és forradalmak, a gépesítés, az iparosodás, a polgárosodás, a demokrácia térhódítása az előző századokra. Mindezek a fejlemények kisebb-nagyobb mértékben Magyarország állapotát és sorsát is befolyásolták. A magyar történelmet illetően is felvetődik és feleletet vár a kérdés, melyek voltak azok a sorsfordító és a nemzet jövőjét lényegesen meghatározó események, amelyek az egész század jellegét, természetét, sajátosságát meghatározták és kifejezték. Ezek sorában a legjelentősebbnek a szétszóródást érzem, mégha ez következménye volt is a magyar történelem alakulása egyéb fordulatainak. Kezdődött a 19. század végén indult és a 20. század elején kibontakozott gazdasági és társadalmi gyökerű amerikai kivándorlással, folytatódott az első világháborút követő országcsonkítással és a lakosság jelentős részének idegen uralom alá történt kényszerítésével, végül a húszas évek kezdetétől egészen a nyolcvanas évek végéig tartó politikai változások okozta emigrálási hullámokkal. Ezek közül méreteiben a negyvenes évek közepén, a második világháború végén, majd néhány évvel később a negyvenötös demokratikus kísérlet bukása után, végül és különösen az ötvenhatos forradalom leverését követően bekövetkezett menekülés volt a legnagyobb. Ez utóbbiak főleg a — középosztálynak, polgárságnak, értelmiségnek nevezett — középrétegeket tizedelték meg. Az olykor rendkívül fájdalmas és tragikus fejlemények folytán a legalább tizenöt millióra tehető magyar nemzetnek csak kétharmada maradt az országban, egyharmada idegenbe került, ma nagyobb közép-európai tömbökben és a világban szétszórt diaszpórákban él. A Kárpát-medencén kívül létrejött e századi magyar szórványok — akár emigrációnak nevezzük, akár más megjelöléssel illetjük őket — korábban soha nem voltak olyan népesek és hosszan tartók, mint ma. A Rákóczi-emigráció a fejedelemnek az országból 1711 februárjában történt távozásával kezdődött. Több közvetlen munkatársát követően 1735 áprilisában a törökországi száműzetésben ő is meghalt. Mikes Kelemen a végén a bujdosó magyar kolónia fejeként még 1761 októberéig élt. Ha így számítjuk, ötven évig tartó Rákóczi-emigrációról beszélhetünk. Kossuth Lajos és számos híve 1849 augusztusától kezdve hagyta el Magyarországot és vonult külföldi száműzetésbe. Maga Kossuth először Törökországba ment, majd Angliába, azután Amerikába, majd ismét Angliába, végül Olaszországba. Visszavonulása után Klapka György lett az emigráció feje. A negyvennyolcas politikusok közül többen, köztük Klapka és Teleki László, visszatértek Magyarországra. Ha Kossuth halálával számítjuk a róla elnevezett emigráció végét, akkor 1894 márciusával annak is vége szakadt. Összesen negyvenöt évig létezett. Az e századi magyar politikai emigrációk közül mind a Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével illetett polgári, szabadelvű, demokrata, szocialista, mind pedig a főként a Szovjetunióba került kommunista emigrációnak 1945-ben lett vége, tehát csak 26 évig tartott, mégha az előbbi csoportból többen, köztük a legjelentősebb, Jászi Oszkár, továbbra is nyugati lakóhelyükön maradtak, nem tértek vissza Magyarországra. Jóllehet, a második világháború után az egyéni, vagy kisebb csoportokban történt Gyurián György: Berencsi folyó. Olajvásznon, 1996. emigrálásoktól eltekintve három, az előbbiekben már említett, emigrálási hullámot tartunk számon, ezek tagjai között a politikai határok az idők folyamán lassan elmosódtak, nem abban az értelemben, hogy a nézetek egysége, vagy a személyek együttműködése jött volna létre, hanem annak folytán, hogy az 1989—90-es fordulat után az emigráns törekvések és irányzatok közötti küzdelem, általában az emigráns politikai vélemények a nyilvánosság előtt zajló ütköztetése és érdek-, vagy pártcsoportok közötti harc megszűnt. Emigráció azonban — mégha indokoltsága és létjogosultsága megkérdőjelezhető is — van, és lesz mindaddig, amíg a nyugati magyarok egy jelentős hányada annak tekinti magát. Részben annak is tulajdoníthatóan, hogy némely nyugati nyelvben, például az angolban, az emigrálásnak és emigrációnak nincs a magyar elnevezéshez hasonló politikai töltete, hanem azok és annak megjelölésére is szolgálhat, akik bármilyen oknál fogva valahová kivándorolnak és ott közösséget alkotnak. 1945 és 2000 között immár 55 év telt el, tehát joggal és méltán mondhatjuk, hogy a mai a történelem legnagyobb és leghosszabb magyar emigrációja. 2000-ben, az ezredfordulón és századfordulón, a magyar államiság és kereszténység millenniumán, nem kevésbé a kommunizmus bukása után szabad választásokon megszületett demokratikus, új Magyarország tizedik évében sokan gondolnak majd arra, mily kiheverhetetlen csapása a sorsnak és a végzetnek, hogy a nemzet nem emlékezhet és ünnepelhet együtt és egy helyen, ugyanannak az országnak a határai között. Úrrá lehet rajtunk, a mai Magyarország határain, sőt, a Kárpát-medencén kívülre került magyarokon az a fájó és gyötrő érzés, hogy a nemzet szétszaggatott állapotban éli meg a mostani többszörös történelmi évfordulót. A mögöttünk hagyott századra oly jellemző szétszóródás mint sors és kihívás különösen a Kárpát-medencén kívülre került magyarokat érintette. Sokaknak szabadságot és egyéb emberi jogokat, a korábbinál biztosabb és ígéretesebb jövőt, a képességek zavartalanabb kibontakozását, jobb és könnyebb hivatási előrejutást, anyagi gyarapodást, némelyeknek szép eredményeket, megszolgált elismerést, méltánylást és sikert nyújtott. A szülőföld elhagyása, akár kényszerű, akár önként vállalt volt, mégis nehezen oldódó bizonytalanságokat, olykor lelkiismeretfurdalásokat okozott. Semmi esetre sem volt könnyű döntés és némelyekben, főleg az idősebbekben egykoron annak kockázatát is magában foglalta, hogy a szülőföldet, a hazát soha nem látják többé. Voltak, akiket a magyar szétszóratás a zsidókéra emlékeztetett. Nem véletlenül nevezte 1946-ban a Felvidékről származó jeles közgazda és politikus, Jócsik Lajos a magyarokat a huszadik század zsidóinak. A híres ókortudós és hellenista Kerényi Károly 1958-ban a Nyugatra menekült ötvenhatos magyar diákoknak ezt mondta: „Fiúk, ti kezdő zsidók vagytok!” Hozzátette, hogy össze kell tartaniuk, vigyázniok kell a magyarok jó hírnevére, nem szabad félniük a nehézségektől és eredményeket kell felmutatniuk. A 2000-ik év kezdetén aligha kívánhatunk szebbet, jobbat és felemelőbbet, mint azt, hogy a szétszóródás évszázadát ne kövesse magyarok újabb szétszóródása. BORBÁNDI GYULA ÚJ ARCOT VAGY ARCULATOT VETT FEL OROSZORSZÁG? Hamleti kérdés: mi történt a 2000. év első napján a legnagyobb európai országban, amely eddig minden lépésével többnyire megfélemlíteni szokta földrészünk többi népét? Mit jelent az a tény, hogy — már ez is szokatlan az orosz nép történelmében — az ország vezető posztján nagyobb megrázkódtatás nélkül személyi változás következett be? Mit jelent az, hogy a beteges Jelcin helyébe kisportolt fiatalember — legalábbis egy időre — vezeti országa többé-kevésbé zilált ügyeit. Csak új arcot vagy új arculatot is vett fel Oroszország? Négy évvel ezelőtt egyik volt kedves osztálytársam vendégeként több hetet töltöttem turistaként Spanyolhan azon részén, ahol nem egymás hegyén-hátán tülekednek a külföldiek és így az ottani , szintén magát kisebbségnek tartó katalánokkal jól megértettem magamat, igaz, én olaszul beszéltem, de így is könnyű volt a társalgás. Keresztül-kasul jártuk be a Valencia és Alicante közötti regényes tengerpart mögötti országrészt, ahol salzburgi barátomhoz hasonlóan több hasonszőrű, legtöbbnyire az angol szigetekről elszármazott, vagy a skandináv hideg elől ide menekülő jobban szituált európai nyugdíjas éli le élete utolsó szakaszát. A világgal a mindennapi összeköttetés adva volt, hiszen a technikának köszönhetően minden külföldiek által felépített házban a televízió összekötött a külvilággal. Otthoni újságot a spanyol posta gyorsaságának jóvoltából csak többnapos késéssel kapja meg az előfizető, így tehát néha-néha a világ sorsa iránt érdeklődő ráfanyalodik arra, hogy a kisvárosi újságárusnál egy nagy nyelvterületről származó lapot vegyen. Nagy a választék és legnagyobb meglepetésemre, ott ahol aztán igazán nem számítottam arra, hogy cirillbetűs kiadvány iránt lenne érdeklődés, egy teljesen friss „Lityeraturnaja Gazeta”-ra leltem. Érdeklődésemre azt a választ kaptam, hogy nem csak mi — nyugat-európai idősebbek —, hanem jó erőben lévő oroszok garmadával kerestek itt maguknak családostul új lakhelyet. Nos, kik ezek az „új oroszok”, akikkel nemcsak lenn a melegebb Spanyolhonban, hanem európa-szerte találkozhatunk? Nem politikai menekültek, mint azon orosz arisztokrácia tagjai, akik a kommunista diktatúra megalapozása után — nagyrészt vagyonuk roncsainak megmentésével, főleg Franciaországban találtak új hazára. És nem a félelmetes „orosz maffia” tagjai sem, akik bérgyilkosokként, vagy a világszerte organizált törvényszegők csapatában más feladatok elvégzésénél — többek közt Magyarországon is —, sajnos elég nagy befolyásra tettek szert. Nem ők, akik, vagy pénzzel dobálózva, vagy — mint az én „új spanyolaim” visszavonultan élnek. És virulnak. Mint az a Vladimir Putyin, aki feleségével és két lányával nem is olyan régen majdnem házhelytulajdonos lett egy nagyobb kőhajításnyira Bécs közelében fekvő kisvároskában. Egy nagy bécsi napilap állítása szerint ugyanis hét évvel ezelőtt, tehát még a kibontakozó Jelcin-korszak elején, mint kisebb kaliberű „Niemand” szívesen látott és szerény adottságokkal megelégedő állami vendégséget élvező turistaként itt tartózkodó orosz fiatalember regényes környezetben fekvő alsó-ausztriai kisvárosban akkor még azon gondolkodott, hogy ott telket vásároljon és talán letelepedjen. Folytatás a 4. oldalon 3