Bécsi Napló, 2000 (21. évfolyam, 1-6. szám)

2000-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ IDEJE KIEGYENESEDNÜNK Magyarország Szent Koronáját ünnepélyesen átszállították a parlamentbe A címben szereplő tőmondat Orbán Viktor miniszterelnöknek az Országgyűlés 2000. janu­ár 1-én tartott ünnepi ülésén elmondott beszé­déből származik. Azóta sokszor idézik s majd­hogynem szállóigévé vált. A beszéd a Millenni­umi Év megnyitójának és a Szent Korona Parla­mentbe történő átszállításának alkalmából hangzott el. Remekbeszabott, igazi államférfihoz méltó szónoklat volt. A Szent Korona átszállítását és a Parlament épületében történő kiállítását a megelőző idő­szakban sok megalázó megjegyzés és ellenke­ző vélemény­nyilvánítás kísérte. Erre is utalt fino­man beszédében Orbán Viktor, amikor kijelen­tette: „Ez a Korona teremtette meg a lehetősé­gét annak, hogy Magyarország Európába lépjen. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy magunkkal vigyük az új évezredbe. Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy ne mú­zeumi kegytárgyat, hanem a mindenkori ma­gyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egy­ség kifejeződését lássuk benne. (...) A száza­dok során sok minden elveszett, de a Koro­na, az ország és a nemzeti függetlenség megtestesítője valamiképpen mindig meg­maradt.” — Megemlítette ezután azt a sok vi­szontagságot, amelyen a Korona az elmúlt ezer év során átment, hangsúlyozva, hogy a háború után nemcsak, hogy elkerült Magyarországról, de igyekeztek kitörölni a magyar nép emlékeze­téből is. De ez szerencsére nem sikerült. Most jött el az ideje annak, hogy Magyarország Szent Koronája betöltse azt a funkciót, amit a kommunista diktatúra éveit leszámítva, mindig is betöltött. A Szent Korona Parlamentbe történő átszállí­tását megelőzően az Országgyűlésben heves vita folyt az emléktörvény elfogadásáról. A tör­vény rögzítette volna a Szent Korona jogainak részleges visszaállítását, de az ellenzék vad tilta­kozása meghátrálásra kényszerítette a kor­mányt. Ez egyesek szerint fölösleges önfeladás volt. Mindössze két mondat került ki az eredeti javaslatból, de ezek éppen azok, amelyek arra utalnak, hogy a Szent Korona a nemzeti egység és az egyetemes magyar államiság jelképe. A felemásra sikerült törvényt azonban részben kárpótolta az a lelkes fogadtatás, amellyel a ma­gyar hazafiak tízezrei a hideg és fagy ellenére él­jenezve és zászlókat lengetve végigkísérték a Szent Korona útját a Kálvin tértől a Kossuth térig. Utána pedig a Parlament előtt órákig kígyózott a sor, várakozva a Szent Korona megtekintésé­nek lehetőségére. Úgy tűnik, a magyarok emlé­kezetében még él az igazi szabadság-eszme, amelynek egyedi magyar jelképe a Szent Koro­na. Az ellenzéki fanyalgás és a korona elleni tá­madássorozat az átszállítás után is folytatódott. A lapokban valótlan számadatokat közöltek ar­ról, hogy mennyibe került az átszállítás. Megje­lent 120, illetve 150 milliós összeg is. A pesti pletyka pedig már milliárdokról vélt tudni. Áder János, az Országgyűlés elnöke egy rádióinter­júban viszont elmondta, hogy a Szent Korona átszállítása, beleértve a speciális golyóálló üveg­vitrin előállítási költségeit is, összesen 67 millió forintba került. Ez némi különbség. Horn Gyula volt miniszterelnök a közszolgálati TV-ben pedig a korona-ügy kapcsán pótcselekvésről beszélt, amit a kormány végez. Sajnálatos, hogy ilyen és hasonló támadások érték és érik a jóhiszeműen cselekvő kormánykoalíciót. De talán éppen ezek a rágalmak, vagy a sokszor kifejezésre juttatott közöny erősítik meg az embereket abban, hogy még keményebben ragaszkodjanak múltjuk­hoz, hagyományaikhoz, nemzeti identitásuk­hoz. A Szent Korona-eszmét és nemzeti közösségi érzés erősítését szorgalmazó kormányzati tö­rekvéseknek hazai ellenzői mellett akadtak kül­földi ócsárlói is. Hogy messzire ne menjünk, a bécsi Die Presse tudósítója, Eugen Pogány- Falkenhausen bécsi otthonából, a Népsza­badságot és Magyar Hírlapot használva ve­zérfonalként, tudósított a lap 2000. január 5-iki számában a Szent Korona körüli vitákról. Az ele­jén mindjárt megjegyzi, hogy ugyan a magyar államiság ezeréves évfordulója csak 2000. de­cember 26-án esedékes, de már most az év első napján „nacionalista színezetű ünnepsé­geket tartottak”. Számos magyar állampolgár —folytatja tovább eszmefuttatását—figyelmez­tet arra, hogy a Millenniumi Év egyes szomszé­doknál rossz érzéseket válthat ki. Mindjárt meg is magyarázza, hogy miért. „Ma éppen úgy, mint 1000 évvel ezelőtt, Közép-Kelet-Európa „minta­­gyereke” (Musterknabe), Magyarország, igényt tart a régión belüli vezető szerepre. ” — Megáll az ember esze ilyen minősíthetetlenül felületes és rosszindulatú feltételezés olvastán. A gazdasá­gilag kizsigerelt, ájultságából éppenhogy élede­ző Magyarországot ilyesmivel galád módon, egy komolynak számító napilapban megvádol­ni, nagyfokú cinizmust feltételez. A szerző azon­ban tovább fokozza rémképeit. Kerek perec kije­lenti, hogy a magyar kormányoknak az elmúlt tíz évben ügyes gazdasági- és külpolitikájukkal si­került az országot nemcsak visszavezetni Euró­pába, hanem a térség gyengébb nemzeteivel szemben elkezdték alkalmazni az erő­politi­kát. — Ha ilyen épületes marhaságot valaki ké­pes leírni, akkor illett volna legalább egy példát felhozni az erő alkalmazásának bemutatására. De erre a szerző már nem vesztegette idejét. Kár is lett volna, mert úgysem talált volna ilyen pél­dát. Az ember azt hinné, hogy ezt a rágalmazást már nem lehet fokozni. De Eugen Pogány-Fal­­kenhausen rácáfol erre is. Cikkét azzal zárja, hogy Magyarország a NATO-tagsággal és az 5 %-os gazdasági növekedéssel a háta mögött, rákapcsolva a Szent Istváni eszmére, tovább fo­kozhatja erőpolitikáját és Európának ebben a térségében nyugtalanságot kelthet. Sikerült te­hát a szerzőnek Magyarországból, a „mintagye­­rekből" Európa mumusát kreálnia. Még jó, hogy a náci meg antiszemita jelzőket kihagyta. Ez a cikk azonban annyira rágalmazó és a valóságtól elrugaszkodott agyszüleményeket tartalmaz, hogy felvetődik a lap szerkesztőinek felelős­sége is. Mindenképpen szükséges lenne egy megfelelő szintű reagálás. Hogy ki részéről, azt a magyar diplomáciának kellene eldönteni. A másik vezető osztrák napilap, a Der Stan­dard 2000. január 3-iki száma is beszámol a Szent Korona átszállításáról a Parlament épüle­tébe. A lap budapesti tudósítója, Gregor Mayer írásában bő teret szentel az ellenzéki vélemé­nyek ismertetésének. Kijelenti, hogy a január 1- én megtartott ünnepség a magyar közvéle­ményben kétes visszhangot váltott ki. Főleg a Szent Koronának a nemzet egységét kifejező szimbólumaként való emlegetése irritálja a re­publikánus demokratákat, írja a szerző. Ez a csúsztatás ott érhető tetten, amikor a magyar közvélemény egészéről beszél, holott aki Ma­gyarországon él, az jól tudja, hogy a lakosság döntő többsége szemében a Szent Korona kijö­vetele a történelem fogságából igen pozitív visszhangra talált. Gregor Mayer ezután megis­métli azokat az ellenzéki vádaskodásokat, ame­lyeket főleg SZDSZ-es politikusok szórtak a kor­mány fejére. Hogy az elmúlt hónapokban sokat veszített népszerűségéből az arrogánsan visel­kedő Orbán-kormány, ezért szüksége volt egy totemre, amely a hatalmát szakrális dicsfény­be burkolja. Azt sugallva ezzel, hogy a kor­mány is részese ezen karizmának tehát az ő hatalma is szent, úgy mint a Szent Korona. Ezt a gondolatmenetet a szerző Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő-történész nyomán idézi, akinek a Népszabadság 1999. december 29- iki számában jelent meg cikke. Egyébként ezt a szándékos, rosszindulatú csúsztatásokkal és valótlan állításokkal teli írást a magyaror­szági publicisztika egy része a magyar identi­tás lejáratására tett, eléggé el nem ítélhető kísér­letnek tartja. Ennyit a Der Standard tudósításá­nak „objektivitásáról". Remélni merjük, hogy ezek a rosszindulatú rágalmazások nem fognak ártani a Szent Koro­na eszméjének, amely ott él a magyar nép lelké­ben. És bízunk benne, hogy onnan sem a hazai „demokraták”, sem a külföldi tudósítók rágalmai nem tudják kitörölni. VARGA SÁNDOR A SZÉTSZÓRÓDÁS ÉVSZÁZADA Ma még nem tudni, a történelem miként fogja elnevezni és számon tartani a mögöttünk lévő huszadik századot. Vajon, ennek jelentős ese­ményei — például a két világháború, politikai zsarnokságok uralma, gyarmatbirodalmak összeomlása, a világűr meghódítása, az atom­erő még ma is felmérhetetlen jelentőségű használata, a természettudomány haladása, a számítógép feltalálása és elterjedése — közül melyik lesz az, amelyik annyira rányomja majd bélyegét e századra, mint távoli földrészek fel­fedezése, a reformáció, társadalmi erjedések és forradalmak, a gépesítés, az iparosodás, a polgárosodás, a demokrácia térhódítása az előző századokra. Mindezek a fejlemények kisebb-nagyobb mértékben Magyarország állapotát és sorsát is befolyásolták. A magyar történelmet illetően is felvetődik és feleletet vár a kérdés, melyek vol­tak azok a sorsfordító és a nemzet jövőjét lé­nyegesen meghatározó események, amelyek az egész század jellegét, természetét, sajátosságát meghatározták és kifejezték. Ezek sorában a legjelentősebbnek a szétszó­ródást érzem, mégha ez következménye volt is a magyar történelem alakulása egyéb fordula­tainak. Kezdődött a 19. század végén indult és a 20. század elején kibontakozott gazdasági és társa­dalmi gyökerű amerikai kivándorlással, folyta­tódott az első világháborút követő országcson­kítással és a lakosság jelentős részének idegen uralom alá történt kényszerítésével, végül a húszas évek kezdetétől egészen a nyolcvanas évek végéig tartó politikai változások okozta emigrálási hullámokkal. Ezek közül méretei­ben a negyvenes évek közepén, a második vi­lágháború végén, majd néhány évvel később a negyvenötös demokratikus kísérlet bukása után, végül és különösen az ötvenhatos forra­dalom leverését követően bekövetkezett me­nekülés volt a legnagyobb. Ez utóbbiak főleg a — középosztálynak, polgárságnak, értelmiség­nek nevezett — középrétegeket tizedelték meg. Az olykor rendkívül fájdalmas és tragikus fejlemények folytán a legalább tizenöt millióra tehető magyar nemzetnek csak kétharmada maradt az országban, egyharmada idegenbe került, ma nagyobb közép-európai tömbökben és a világban szétszórt diaszpórákban él. A Kárpát-medencén kívül létrejött e századi magyar szórványok — akár emigrációnak ne­vezzük, akár más megjelöléssel illetjük őket — korábban soha nem voltak olyan népesek és hosszan tartók, mint ma. A Rákóczi-emigráció a fejedelemnek az or­szágból 1711 februárjában történt távozásával kezdődött. Több közvetlen munkatársát köve­tően 1735 áprilisában a törökországi száműze­tésben ő is meghalt. Mikes Kelemen a végén a bujdosó magyar kolónia fejeként még 1761 ok­tóberéig élt. Ha így számítjuk, ötven évig tartó Rákóczi-emigrációról beszélhetünk. Kossuth Lajos és számos híve 1849 augusz­tusától kezdve hagyta el Magyarországot és vo­nult külföldi száműzetésbe. Maga Kossuth elő­ször Törökországba ment, majd Angliába, az­után Amerikába, majd ismét Angliába, végül Olaszországba. Visszavonulása után Klapka György lett az emigráció feje. A negyvennyol­cas politikusok közül többen, köztük Klapka és Teleki László, visszatértek Magyarországra. Ha Kossuth halálával számítjuk a róla elneve­zett emigráció végét, akkor 1894 márciusával annak is vége szakadt. Összesen negyvenöt évig létezett. Az e századi magyar politikai emigrációk kö­zül mind a Károlyi Mihály és Jászi Oszkár ne­vével illetett polgári, szabadelvű, demokrata, szocialista, mind pedig a főként a Szovjet­unióba került kommunista emigrációnak 1945-ben lett vége, tehát csak 26 évig tartott, mégha az előbbi csoportból többen, köztük a legjelentősebb, Jászi Oszkár, továbbra is nyu­gati lakóhelyükön maradtak, nem tértek vissza Magyarországra. Jóllehet, a második világháború után az egyéni, vagy kisebb csoportokban történt Gyurián György: Berencsi folyó. Olaj­vásznon, 1996. emigrálásoktól eltekintve három, az előbbiekben már említett, emigrálási hullámot tartunk szá­mon, ezek tagjai között a politikai határok az idők folyamán lassan elmosódtak, nem abban az értelemben, hogy a nézetek egysége, vagy a sze­mélyek együttműködése jött volna létre, hanem annak folytán, hogy az 1989—90-es fordulat után az emigráns törekvések és irányzatok közöt­ti küzdelem, általában az emigráns politikai véle­mények a nyilvánosság előtt zajló ütköztetése és érdek-, vagy pártcsoportok közötti harc meg­szűnt. Emigráció azonban — mégha indokoltsága és létjogosultsága megkérdőjelezhető is — van, és lesz mindaddig, amíg a nyugati magyarok egy je­lentős hányada annak tekinti magát. Részben an­nak is tulajdoníthatóan, hogy némely nyugati nyelvben, például az angolban, az emigrálásnak és emigrációnak nincs a magyar elnevezéshez ha­sonló politikai töltete, hanem azok és annak megjelölésére is szolgálhat, akik bármilyen oknál fogva valahová kivándorolnak és ott közösséget alkotnak. 1945 és 2000 között immár 55 év telt el, tehát joggal és méltán mondhatjuk, hogy a mai a történelem legnagyobb és leghosszabb ma­gyar emigrációja. 2000-ben, az ezredfordulón és századfordu­lón, a magyar államiság és kereszténység millen­niumán, nem kevésbé a kommunizmus bukása után szabad választásokon megszületett demok­ratikus, új Magyarország tizedik évében sokan gondolnak majd arra, mily kiheverhetetlen csa­pása a sorsnak és a végzetnek, hogy a nemzet nem emlékezhet és ünnepelhet együtt és egy he­lyen, ugyanannak az országnak a határai között. Úrrá lehet rajtunk, a mai Magyarország határa­in, sőt, a Kárpát-medencén kívülre került magya­rokon az a fájó és gyötrő érzés, hogy a nemzet szétszaggatott állapotban éli meg a mostani többszörös történelmi évfordulót. A mögöttünk hagyott századra oly jellemző szétszóródás mint sors és kihívás különösen a Kárpát-medencén kívülre került magyarokat érintette. Sokaknak szabadságot és egyéb emberi jogokat, a korábbinál biztosabb és ígéretesebb jö­vőt, a képességek zavartalanabb kibontakozását, jobb és könnyebb hivatási előrejutást, anyagi gyara­podást, némelyeknek szép eredményeket, megszol­gált elismerést, méltánylást és sikert nyújtott. A szü­lőföld elhagyása, akár kényszerű, akár önként vál­lalt volt, mégis nehezen oldódó bizonytalanságokat, olykor lelkiismeretfurdalásokat okozott. Semmi esetre sem volt könnyű döntés és némelyekben, fő­leg az idősebbekben egykoron annak kockázatát is magában foglalta, hogy a szülőföldet, a hazát so­ha nem látják többé. Voltak, akiket a magyar szétszóratás a zsi­dókéra emlékeztetett. Nem véletlenül nevezte 1946-ban a Felvidékről származó jeles közgaz­da és politikus, Jócsik L­ajos a magyarokat a huszadik század zsidóinak. A híres ókortudós és hellenista Kerényi Károly 1958-ban a Nyu­gatra menekült ötvenhatos magyar diákoknak ezt mondta: „Fiúk, ti kezdő zsidók vagytok!” Hozzátette, hogy össze kell tartaniuk, vigyázni­­ok kell a magyarok jó hírnevére, nem szabad félniük a nehézségektől és eredményeket kell felmutatniuk. A 2000-ik év kezdetén aligha kívánhatunk szebbet, jobbat és felemelőbbet, mint azt, hogy a szétszóródás évszázadát ne kövesse magyarok újabb szétszóródása. BORBÁNDI GYULA ÚJ ARCOT VAGY ARCULATOT VETT FEL OROSZORSZÁG? Hamleti kérdés: mi történt a 2000. év első napján a legnagyobb európai országban, amely eddig minden lépésével többnyire megfélemlíte­ni szokta földrészünk többi népét? Mit jelent az a tény, hogy — már ez is szokatlan az orosz nép történelmében — az ország vezető posztján na­gyobb megrázkódtatás nélkül személyi változás következett be? Mit jelent az, hogy a beteges Jel­cin helyébe kisportolt fiatalember — legalábbis egy időre — vezeti országa többé-kevésbé zilált ügyeit. Csak új arcot vagy új arculatot is vett fel Oroszország? Négy évvel ezelőtt egyik volt kedves osztálytár­sam vendégeként több hetet töltöttem turista­ként Spanyolhan azon részén, ahol nem egymás hegyén-hátán tülekednek a külföldiek és így az ottani , szintén magát kisebbségnek tartó kata­lánokkal jól megértettem magamat, igaz, én ola­szul beszéltem, de így is könnyű volt a társalgás. Keresztül-kasul jártuk be a Valencia és Alicante közötti regényes tengerpart mögötti országrészt, ahol salzburgi barátomhoz hasonlóan több ha­sonszőrű, legtöbbnyire az angol szigetekről el­származott, vagy a skandináv hideg elől ide me­nekülő jobban szituált európai nyugdíjas éli le élete utolsó szakaszát. A világgal a mindennapi összeköttetés adva volt, hiszen a technikának kö­szönhetően minden külföldiek által felépített házban a televízió összekötött a külvilággal. Ott­honi újságot­­ a spanyol posta gyorsaságának jóvoltából csak többnapos késéssel kapja meg az előfizető, így tehát néha-néha a világ sorsa iránt érdeklődő ráfanyalodik arra, hogy a kisvárosi új­ságárusnál egy nagy nyelvterületről származó la­pot vegyen. Nagy a választék és legnagyobb meg­lepetésemre, ott ahol aztán igazán nem számítot­tam arra, hogy cirillbetűs kiadvány iránt lenne ér­deklődés, egy teljesen friss „Lityeraturnaja Gaze­­ta”-ra leltem. Érdeklődésemre azt a választ kap­tam, hogy nem csak mi — nyugat-európai idő­sebbek —, hanem jó erőben lévő oroszok garma­dával kerestek itt maguknak családostul új lakhe­lyet. Nos, kik ezek az „új oroszok”, akikkel nem­csak lenn a melegebb Spanyolhonban, hanem európa-szerte találkozhatunk? Nem politikai menekültek, mint azon orosz arisztokrácia tagjai, akik a kommunista diktatúra megalapozása után — nagyrészt vagyonuk roncsainak megmentésé­vel, főleg Franciaországban találtak új hazára. És nem a félelmetes „orosz maffia” tagjai sem, akik bérgyilkosokként, vagy a világszerte organizált törvényszegők csapatában más feladatok elvég­zésénél — többek közt Magyarországon is —, sajnos elég nagy befolyásra tettek szert. Nem ők, akik, vagy pénzzel dobálózva, vagy — mint az én „új­ spanyolaim” visszavonultan élnek. És virul­nak. Mint az a Vladimir Putyin, aki feleségével és két lányával nem is olyan régen majdnem ház­helytulajdonos lett egy nagyobb kőhajításnyira Bécs közelében fekvő kisvároskában. Egy nagy bécsi napilap állítása szerint ugyanis hét évvel ezelőtt, tehát még a kibontakozó Jelcin-korszak elején, mint kisebb kaliberű „Niemand” szívesen látott és szerény adottságokkal megelégedő álla­mi vendégséget élvező turistaként itt tartózkodó orosz fiatalember regényes környezetben fekvő alsó-ausztriai kisvárosban akkor még azon gon­dolkodott, hogy ott telket vásároljon és talán le­telepedjen. Folytatás a 4. oldalon 3

Next