Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-01-01 / 1. szám

2001 január-február A magyar politika két diskurzusa: „EURÓPAI MINTAKÖVETÉS“ - „NEMZETI ÖNCÉLÚSÁG“ A magyar politikai diskurzus két változatát a „re­alista“ és a „romantikus“ narratíva határozza meg: átszövik egymást, feldolgozatlan személyes és kollektív traumákat fednek el, negatív értékelési és magatartásmintákat konzerválnak és táplálnak, s hátterük a politikai közösség katasztrofális élményekből származó, feldolgozatlan, zavarodott helyzete és ennek következtében kialakult és to­vábbéltetett tudathasadásos állapota. I. A „realista“ változat a pillanatnyi nagyhatalmi adottságok fétisizálásán, a hatalmi alkalmazkodás és védettség igényén, s az egyén és közösség passzivitásán, átvészelésén, s a személytelen tár­sadalmi hierarchia és időbeli folytonossága mi­­tizálásán alapul. Lényege az, hogy a magyar tör­ténelmi osztályok éltek a történelmi lehetőségekkel és betagozták magukat és alattvalóikat az európai civilizációba. Munkájuk eredményeit az idegen hódítás, a török uralom és az irreális, illúziókra épülő, a valóságot semmibe vevő magyar érzelmi politizálás fenyegette és rombolta le. Ez a konzervatív „realista“ interpretáció a ma­gyar múlt monarchikus és arisztokratikus legitimi­tását feltételezi, de nem társul hozzá azok legfőbb követelménye, a bölcsesség és a becsület. Az, hogy van olyan érték, amely fontosabb, mint a puszta életben maradás, a túlélés. Inkább az oligarchia, a kis számú vagyonos uralmának jegyeit mutatja a nagyszámú vagyontalan felett. Jövőképe azon a reményen alapul, hogy Magyarország betagozódhat a külvilág gazdag és biztonságos országai sorába. Ez viszont belső és külső ellenségképpel társul. A belső ellenség a hazai többség, a megbé­lyegzett nagyszámú vagyontalan, s ehhez társul a tőlük való félelem és az a belső bizonytalanság, amelyet annak a tudata vált ki, hogy mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az oligarchia rossz kormányfor­ma és a nagy vagyoni megoszlás nem teljesít­ményekhez kapcsolódik. A külső ellenségkép ter­mészetesen ugyancsak oligarchikus: a szegény, vagyontalan, a vagyonosok helyzetére irigy külvilág alkotja azt. Mindkettőhöz járul az oli­garchikus informális döntések és a demokratikus intézményrendszer, a birtokon belüli vagyonosok és a birtokon kívüli, de befelé vágyó vagyontalanok feszültsége, az oligarchia többszörösen is felold­hatatlan ellentéte a demokráciával. Azzal a kor­mányformával, amely nem a nagyszámú vagyonta­lannak a kisszámú vagyonos kirablására irányuló vágyait testesíti meg (ahogy Platón értelmezte), hanem amely a legnehezebben megvalósítható kor­mányforma. A demokrácia - Montesquieu interpretációjában - ugyanis azon a közmeggyőződésen alapul, hogy a köz java előbbre való saját hasznunknál és hosszú távon az a garanciája személyes boldogulásunknak és annak, hogy a politikai arénát nem sajátíthatják ki maguknak a „grandi ambiciosis, a nagyétvágyú hatalmasok. Harrington republikánus érvelését idézve Lucca szabad polgárai ugyanis tudják, hogy szabadságukat akár életük árán is érdemes megvé­deniük, és meg is teszik, mert nem rabszolgái sen­kinek. Szemben - ugyancsak Harrington példáját folytatva - a török szultán alattvalóival, akiknek háborítatlan nyugalma azon múlik, hogy uruk mennyire kegyes és milyen hangulatban van. ők ugyanis a jó vagy rossz zsarnok rabszolgái, akik beletörődtek sorsukba és fátumként élik át életük jobb vagy rosszabb napjait. II. A „romantikus“ múltértelmezés az akarat sze­repének meghatározó jelentőségét, az igazságtalan, oligarchikus viszonyok elkerülhetetlen megváltoz­tatását, a nemzeti múlt jegyében végrehajtandó újraelosztást foglalja magában. Mindenekelőtt azt, hogy a politikai közösség nem mintakövető, hanem öncélú, értékét magában hordozza, múltja, jellege és történelmi érdemei feljogosítják arra, hogy ne ő igazodjon másokhoz, hanem mások igazodjanak hozzá. Ennek a történelem-értelmezésnek az a lényege, hogy az idegen dinasztia, a Habsburgok nem csu­pán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem lecserélték vezetőrétegét, középosztályát és csak a parasztságot hagyták meg magyarnak. A 400 éves idegen uralom kontraszelekcióhoz vezetett és csu­pán a gyarmatosítók váltógazdaságában nyílhatott rés a magyarok túlélésére. A távoli dicső és a közeli gyarmati múlt képe olyan jövőképhez társul, amely ezen a jogalapon kivételes helyet és elbánást követel és vár el. Aktivizmusra sarkall és szol­gainak bélyegzi a puszta mintakövetést. Jövőképe elvontan magában foglalja a minden­kinek kijáró igazságosság és méltányosság köve­telményét, konkrétan viszont a nemzetek szociál­­darwinista versengésének meggyőződését és azt, hogy abban a magyar nemzetet kivételes helyzet illeti meg, amelyet minden eszközzel ki kell vívnia. Igazi ereje pedig ellenségképében rejlik, hiszen annak immár évszázados hagyománya van és a kommunista időszak igazán belénk sulykolta, hogy a közösséget veszély fenyegeti belső és külső ellenségei részéről s hogy fennmaradjon és boldoguljon, militánsan küzdenie kell és vezérekre van szüksége. Minthogy az oligarchia rendszerének számtalan igazságtalansága hitelesíti azt a kritikát, hogy az ön­magát demokráciának nevező politikai szisztéma a lényeget tekintve nem a nép akaratának megtes­tesítője, könnyen kialakul az ellenhatás: a vagyon­talanok a vagyonosok megbélyegzése és kirablása révén szeretnének vagyonosok lenni. Ez a beállí­tottság először a vagyoni uralom indulati kritikáját, a dicsőségvágy felkeltését, a timokratikus uralmat, a harciasságot gerjeszti fel, majd a többség dikta­túráján keresztül vezet az egyéni vagy kisebbségi önkényuralomhoz, zsarnoksághoz. Ahhoz, amely távolabb áll a demokráciától, mint az oligarchia, hiszen alapja ennek sem a köz java, hanem az egyéni haszonszerzés gátlástalan, rabló érvényesítése. A zsarnok magán sem tud uralkodni, nemhogy másokat lenne képes irányítani. S a tör­ténelmi érdemek, a kivételesség romantikája és a jövő mítosza gátlástalan, alig leplezett pozíció- és vagyonszerzési vágyat takar. A két múltértelmezés át-meg átszövi egymást, hiszen mindkettő ellenségképen alapul és kompen­zációs mechanizmusokat működtet. Miközben mindkettő az alkotó élet folytonossága hiányának és a kisebbségi érzetnek a következménye. III. A „realista“ értelmezés a reformkori magyar konzervatívok és Szekfű Gyula narratívájának az öröksége, amelyet a Molnár Erik-vita erősített fel. A Horthy-kori német támogatású területi revízió, a Varsói Szerző­dés és a KGST iránti kötelező alkal­mazkodás, ma pedig a NATO és az Európai Unió integrációja iránti vágyakozás rögzíti a minta­követés diskurzusát és magatartásmintáját. Azt, amely a saját sorsunkért való személyes fele­lősséget ráolvasással, szerencsés külpolitikai fordu­lattal, a mindenkori pillanatnyi nagyhatalmi adottságok kihasználásával helyettesíti. S bár a körülmények szerencsés konstellációja szükséges feltétele annak, hogy szabad emberek világa épüljön ki Magyarországon, az csak akkor lesz elégséges is, ha méltóságteljes, együttműködésre képes, és szolidáris, életüket, szabadságukat, s a közjó keresését elidegeníthetetlen joguknak tekintő emberek lépnek kapcsolatba egymással s alkotják meg a szabadság kis köreit­. A mintakövetés diskurzusa és a szolgalelkű alkalmazkodás maga­tartásmintája konzerválja a negatív szocializációt. A „romantikus“ múltértelmezés a nemzeti öncélúság húszas, harmincas évekbeli diskur­zusán nyúlik vissza, Szabó Dezső­ történelem­felfogásán és programideológiáján alapul, és Révai József, Andics Erzsébet és mindenekelőtt Mód Aladár, majd Király István „kuruc“ romantikáján keresztül jutott el a napjainkban érzékelhető nemzeti önazonosságkeresés torz formáihoz. Ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Nyugat számta­lanszor becsapta Magyarországot és amúgy is önző és romlott, a magyar nemzeti sajátosságok viszont lehetővé teszik (ha feltárjuk és követjük őket), hogy saját utunkat járva elkerüljük a nyugati civilizáció hibáit. Tyutcsev a múlt században - saját hazájára vonatkoztatva - ezt így fejezte ki: „Oroszorszá­got ész, nem érted, / Méter, sing sose méri fel. / Külön úton jár ott az élet./ Oroszországban hinni kell.“ A szolgai mintakövetés elvetése viszont nem csupán a nemzeti öncélúság programszerű hangoz­tatásával járt és jár együtt, hanem - látens módon - az autarkia, a zárt társadalom meghirdetésével, az „ádáz próféta“ szerepek elterjedésével, az össze­esküvéspszichózisok elburjánzásával, kinyilatkoz­tatásokkal, artikulálatlan indulatokkal, a sértett­ségek eszkalálódásával, sérelmi és félelmi reak­ciókkal. S mindenekelőtt azzal a meggyőződéssel, hogy a között lehet és kell választanunk, hogy más oligarchiák uralma alatt éljünk, vagy magunkat szervezzük harcos oligarchiává. IV. Tudjuk, Kölcsey így fogalmazott: .Jelszavaink valának haza és haladás.“ A magyar liberálisok és vezéreik, Wesselényi és Kossuth úgy vélték és 1848-ban ki is harcolták, hogy az egyéni és közösségi önazonosság, a politikai szabadság és a civilizáció ne álljanak egymással szemben, hanem erősítsék egymást. Igaz, örökségüket a „realista“ értelmezés megbélyegezte, a „romantikus“ pedig meghamisította. Most viszont úgy látszik, mintha az „európai mintakövetés“, a globalizáció, a mo­dernizáció, illetve a „„­emzeti öncélúság“, a szelle­mi elzárkózás, a hagyomány diskurzusai közül kel­lene választanunk. Ez azonban egyáltalán nem így van. Ugyanis a felzárkózás, az elmaradottság leküzdése, a moder­nizáció csak akkor lehet emberközpontú és ember­­szabású, ha nem (Leopold Lajos szavaival),szín­lelt kapitalizmuson“, a­­ feudális viszonyok kapi­talista kihasználásán“, a nyers kizsákmányoláson, a lakosok rabszolgai alávetettségén alapul, hanem az önazonosságukat és méltóságukat - először vagy ismét - birtokba vevő emberek önkéntes közös­ségeinek hálózataiba illeszkedik. Abba, amely lehetővé teszi az együttműködés egyenrangú kap­csolatainak a megtanulását, begyakorlását és el­sajátítását, s amely újból bázist kínál a diktatúrák által szétrombolt hagyományos közösségek újjá­szerveződésére is. Hiszen sem igazi modernizáció, sem szabadon gyakorolt tradíció nem létezhetett a diktatúra idején. Az előbbinek töredezett és em­bertelen változatai, az utóbbinak bezárult, meg­merevedett formái mutatták, hogy a kettő egy­mástól elválasztva és egymással szembeállítva el­­satnyul és önkorrekcióra képtelenné válik. S ha a politikai pártoknak a szimbolikus megkülön­böztetés jegyében­­ programjaik érdemleges különbségei híján - jól is jött az egymásra vonatkozó fogalmak, hagyomány és modernitás szembeállítása, az attól még torz és embertelen maradt. Személyes identitásaink keresése és megtalálása ugyanis mindenekelőtt azt feltételezi, hogy köl­csönhatást érzékelhessünk saját boldogulásunk és környezetünk, közösségeink, emberi hálózataink boldogulása, a köz javának előmozdítása között. Ha úgy tapasztaljuk, hogy a „minden rajtunk múlik“ romantikus heroizmusa és a „semmi sem múlik raj­tunk“ fatalizmusa helyett valami tényleg múlik raj­tunk és annak területét ki tudjuk rajzolni, nem lesz szükségünk mitikus ön- és diabolikus ellenség­képekre, a hatalom és az akarat ,h hamis realista“ és ,ádáz próféta“ narratíváira, a , m­intakövetés“ és az ,­öncélúság“ diskurzusaira. Ám, hogy ezeken túl léphessünk, s ahelyett, hogy másokat leckéztetnénk arról, hogy a helyükben mit kellett volna tenni, fel kell dolgoznunk azokat a megalázó élményeket, amelyeket nagyszüleink, szüleink és mi magunk éltünk át. Személyes történelmünk megismerése és feldolgozása pedig - ha kölcsönhatásba kerül a töb­biek megismert és feldolgozott történeteivel - az e­­gyik (és nem az utolsó) feltétele annak, hogy a dik­tatúra átkos örökségén, a negatív szocializáción és annak diskurzusain (s bennük a korábbi sérelmek elfojtásain) túlléphessünk és kidolgozhassuk ma­gunknak és utódainknak azokat a társadalmi integ­rációs formákat és azok szocializációs mechaniz­musait, amelyek az együttműködésre épülnek. Régóta, de II. József óta bizonyosan uralta a magyar politikai diskurzust a haza és a haladás dilemmája. Az, hogy aki emberbarát, nem lehet hazafi, aki pedig hazafi, nem lehet emberbarát. Ezt a rossz kettősséget már Hajnóczy József feloldotta és megmutatta, hogy ez nem igaz, és lehet valaki egyszerre emberbarát és hazafi. Ebben az esetben pedig nem kerülünk szembe a „Szükségképpen va­gyok ember, s csak véletlenül francia“ Montes­­quieu-féle meghatározása és De Maistre definíció­ja­­ .Láttam francia, brit, orosz alattvalót és Mon­tesquieu úrnak hála arról is hallottam, hogy perzsák is vannak. De olyan lénnyel, aki ember ál­talában, sohasem találkoztam.“­­ közötti válasz­tással. Ennek viszont feltétele, hogy túllépjünk az „európai mintakövetés“-“nemzeti öncélúság“ diskurzusainak tételein, logikáján, mitológiáin, s a mögöttük meghúzódó sérelmeken és traumákon, és az azokkal összefüggő szocializációs mintákon. „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való ré­szesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosí­tani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, fel­adatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszon­talan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy »milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet.« Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak ki­bontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni, hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint ma­gunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő ki­búvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembe­kerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolság­ból nézve magyarnak lenni semmivel sem érdeke­sebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dol­gunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk...“ *’ A fenti gondolatmenet szerzője, Bibó István lezárta a magyar alkatról, a magyar nemzeti jel­legzetességekről folytatott két világháború közötti diskurzust. Úgy zárta le, hogy minden sérelmet és fájdalmat igyekezett megérteni, de azokat nem ráolvasásokkal kívánta gyógyítani, hanem teljes diagnózist kísérelt meg adni. Elvetette az Alkat­diskurzust, s azt a hanyatlástörténeti műfajt, amely annak az alapját képezte és választ keresett a magyar „közösségi skizofrénia“ okaira és törté­netére. Terápiája pedig a konkrét feladatok meg­oldása volt. S bár a diktatúra eltaposta annak a le­hetőségét, hogy kiformálódhasson az a demokra­tikus magyar politikai diskurzus, amin meg lehet beszélni és fel lehet dolgozni az átélt traumákat és pozitív jövőkép jegyében a konkrét feladatokra lehet összpontosítani, annak példája és idősze­rűsége ma is aktuális. Mindenekelőtt az, hogy az oligarchia múltértelmezéseit, ellenség- és jövő­képeit, s azok diskurzusait, amelyekbe azok illesz­kednek és amelyekkel összeszövődnek, felválthas­suk a demokratikus, önkéntes közösségek tagjai közötti beszélgetésekkel és véleménycserékkel, a­­zok változatos, sokszínű és terapikus világával. Azokkal, amelyek méltóságteljes, demokratikus emberek önkéntes közösségeinek, a „szabadság kis köreinek“ a diszkussziói eredményeként formálód­hatnak ki és amelyek maguk is feltételei annak, hogy tagjai méltóságteljes, szabad emberek lehessenek. Ennek a tanulási folyamatnak egyik feltétele az a kommunikáció, így az a diskurzus, amely az együttműködés kifejezője. *’ Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. I—III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. III. 571-619, az idézet: 615-616. Az esszé hátterére: Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. DÉNES IVÁN ZOLTÁN Bécsben jártunk a „Betlehemi Lángért” Folytatás a 2. oldalról Annyira jó volt szeretett ismerős embereket vi­szontlátni ott, a Szeretet Templomában, és látni a még ismeretlen, de „egyszer majd találkozunk vala­hol" arcokat. Nagy, tiszta és igaz boldogságot éreztünk amikor gyertyáinkat, viharlámpáinkat meg­gyújtottuk... Jelvénycserék, fényképezkedések... és a Betlehemből érkezett Láng elindult a szélrózsa minden irányába, sokszáz kilométereket utazva, hogy karácsony este betölthesse szent küldetését. A Lángátvételt követően még Schönbrunnba is kiszal­adtunk, a császári nyári palotához, majd a bécsi csapat karácsonyi ünnepélyén vettünk részt, tevékenyen, - reméljük - jól sikerült táncos-énekes műsorral. Azt hiszem, nem elfogódottság azt mondani: Bécs ilyenkor, karácsonyvárosban a legszebb. Tehát az est, az éjszaka ismét Bécsé volt, a szem­gyönyörködtető karácsonyi vásáré, a Burg fényesen ünneplő utcáié, a csodálatos látványé. Másnap, vasárnap korán reggel fájó szívvel indultunk vissza, hiszen Budapesten az Országház és Áder János, a Parlament elnöke is várták a Lángot. A szeretet jelképe első ízben került a Parlamentbe, jóleső büszkeséggel töltött el annak tudata, hogy a Szent Korona melletti fenyő alatt ott fényesedhetett a Láng. Nagyon szép volt a parlamenti kiskarácsony, gyermekkarácsony; bár az ünnepi nagyműsort sajnos lekéstük, a megannyi érdekes programba így is betekinthettünk. Csodálatos, felemelő volt, amikor az Országház előtti pompás fenyő alatt a jászol mécsesét meggyújthatták­­ a pécsi 673. sz. Pius cs. cs. (cspk. Gulyás Kovács Gergely) cserkészei, és mi, nagybányaiak - így hivatalosan is átadva a Lángot az Ország Házának, Magyarországnak. Kiválasztottaknak éreztük magunkat, s ezt még tetézték a Magyar Köztársaság és a Parlamenti Elnöki Iroda ajándékai. Az egész olyan volt, mint egy végigélt csodás álom... köszönjük, hogy álmodhattunk... Indultunk is hazafelé­­ vasárnapról hétfőre virradóra szatmári cserkésztestvéreinknek szintén átadtuk a Lángot, akik Kárpátaljára továbbították. Karácsony estjéig pedig erdélyi vonatos körútját is végigjárta a Láng, hogy mindenhol­ mindenkinél ott lehessen, nemcsak a fenyők alatt, de a szívekben is... DOBES HAJNAL, Nagybánya A Nemzeti Kulturális Minisztérium által meg­hirdetett anyanyelvi pályázaton Dr. Radics Jenő­né „Nyelv illem nagyszínleink kiskorában” című munkájával kétszázezer Ft pályadíjban részesült. BÉCSI NAPLÓ 3

Next