Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)

2006-05-01 / 3. szám

2006. május-június BÉCSI NAPLÓ Emléktöredékek a Petőfi Körtől Félelem és embertelenség korszaka előzte meg a világtörténelem legvéreskezűbb diktátora, J. V. Sztálin 1952. március 5-én bekövetkezett halálát. Magyarországon politikai okok miatt ekkor a becs­lések szerint 150 ezren ültek börtönben, s 44 ezer volt az internáltak száma. Még a kommunisták sem érezhették magukat biztonságban. A Sztálin halála után összehívott SZKP XX. kongresszusa elemezte az elkövetett súlyos bűnöket. A Szovjetunió kom­munista elnyomása alatt szenvedő országok is han­got adtak elégedetlenségüknek. (Munkásfelkelések: 1953. Berlin, 1956. Poznan.) 1953-ban Magyarország is megmozdult. Ráko­sit és körét félreállították. Nagy Imre került a kor­mány élére, akinek július 4-i beszédére fölfigyelt az egész ország, hiszen az embertelen világ fölszámo­lását ígérte. Hamarosan föloszlatták az internálótá­borokat, megnyíltak a börtönök kapui. A jogtalan perek áldozatait rehabilitálták­­ közvetlen ismerő­seim közül Losonczy Gézát. Kitelepített rokonaink hazakerültek a Hortobágyról, halottnak hitt bará­taink hazatértek Szibériából és a hazai internálótá­borokból. A falusi gazdák boldogan léptek ki az erő­szakkal létesített termelőszövetkezetekből, s voltak olyanok is, akik önkéntes társulatok létrehozását fontolgatták. Hiába állította félre szovjet támogatással 1955- ben Rákosi és köre a „revizionistának” titulált Nagy Imrét, az általa képviselt elvek sokakat meghódítot­tak, akik a „ránk uszuló új ordas eszmék” hazugsá­gai ellen a vita fegyverével szálltak szembe - s 1956 tavaszán úgy tűnt, talán nem is eredménytelenül. Akkoriban a Korányi TBC Szanatóriumban lak­tunk négyéves kislányunkkal - ma már hihetetlen­nek tűnő körülmények között, az egyik személyzeti épületben, szoba-konyhás lakásban. (Vízcsap a fo­lyosón, közös WC a folyosó végén, közös fürdőszo­ba nyolc család számára a földszinten.) Férjem tü­dőgyógyász, röntgen szakorvos volt, én gimnáziu­mi tanár. Albérletek és társbérletek után ez a lakás is előlépést jelentett számunkra. Fiatalok voltunk, jókedvűek és bizakodók. Gyökeres változásra nem számítottunk ugyan, de egy emberibb világ létrejöt­tét nemcsak vártuk, hanem közreműködni is szeret­tünk volna megvalósításában. Az orvosok „ideológiai továbbképzését” a Ko­rányiban egy fiatal marxista filozófus, Bodó Róbert vezette, ő „szervezett be” bennünket a Petőfi Kör­be.­­ Akik azt állítják, hogy a kommunistáknak igen kevés részük volt október 23-a előkészítésében, té­vednek. A Petőfi Kör a DISZ vezetése alatt állt - tag­jainak jelentős része kommunista volt. Sokan közü­lük a régi magyar munkásmozgalom félreállított harcosai, akiket mellőztek, vagy meghurcoltak rész­ben Szálasiék, részben a „moszkoviták”. Egy részük a NÉKOSZ régi tagja volt - s voltak benne szép szám­mal pártonkívüliek is. A párttagok nagy része szin­te vallásos hittel ragaszkodott marxista-leninista vi­lágnézetéhez, de nem voltak közöttük „harcos” ate­isták, sőt, legtöbbjük a vallások szabad gyakorlása mellett foglalt állást. A társaság a legkülönbözőbb kérdésekről ren­dezett vitát. Helyzetképet adott az ország állapotá­ról, s főleg az értelmiség problémáit elemezte. Re­habilitálta azokat, akiket indokolatlanul elmozdítot­tak pozíciójukból, megnevezte a bűnösöket, és mindazokat, akik gátat szabtak a fejlődésnek. Célja nem a szocialista rendszer megdöntése volt, hanem a hibák felszámolása. Elemezte a koncepciós perek iszonyatos eljárásait. (Ez utóbbira részletesen az orvosvitában került sor, október 23-án.)­­ Rám a felszólalók éles igazságkeresése gyakorolta a legna­gyobb hatást. Az összejövetelek esszenciáját az adta, hogy hangot kaptak benne a legkülönbözőbb, egy­mással ellentétes vélemények is. Magatartásukat Illyés Gyula fogalmazta meg a legtalálóbban:.... mert növeli, ki elfödi a bajt” (Bartók). Mi a kör csaknem valamennyi összejövetelén részt vettünk. A filozófus vita a méltatlanul megtámadott Lukács Györgynek szolgáltatott elégtételt. (A Luk­ács-dicsőítők egy része a forradalom bukása után ismét Lukács-ellenessé vált.)­­ A pedagógusvita a nevelés legkülönfélébb problémáinak adott hangot. (Egymásnak ellentmondó rendeletek, a karbantar­tás hibái, tornaterem é s szertárhiány.) - Furcsa volt hallani, hogy a legkevésbé felszerelt, rossz állapot­ban lévő iskolák éppen a munkáskerületekben ta­lálhatók. A munkásosztály sokat hangoztatott „ve­zető szerepe” több ízben frázisnak tűnt.­­A sajtóvi­ta legnevezetesebb felszólalója Déry Tibor és Losonczy Géza volt. Az összejövetelt, melyen hét­ezer ember vett részt, a Tiszti Ház termeiben és ud­varán tartották­­ hangszórók segítségével. Amikor hajnaltájt Losonczy Géza Nagy Imre elveire utalt, itt hangzott fel először ütemes tapssal kísérve a köve­telés: Vis­­sza a Párt­ba!­­ Legnevezetesebb volt azonban számunkra az október 23-ára meghirdetett fiatal orvosok vitája. Ragyogóan sütött a nap ezen a szép október végi napon. A Műszaki Egyetemtől a Bem térig együtt meneteltünk a lengyelek iránti szolidaritá­sukat kifejező egyetemistákkal, láttuk a magyar zászlót lengető asszonyt a Fő utcában, aki azóta is minden 56-ról szóló filmben szerepel. (Vajon él-e még?)­­ Megtapsoltuk a Bem József Laktanya abla­kában ülő katonákat, akik a tömeg felszólítására kitűzték a nemzeti színű zászlót, s örvendeztünk, amikor a tüntetők zászlairól „ügyes kezek” kivág­ták a lelkünktől oly idegen sarlós-kalapácsos címert. Jó hangulatban voltunk mindannyian, még hittünk abban, hogy a problémák békés úton megoldhatók - ki sejtette még ekkor, hogy estére már többen a menetelük közül az ÁVH gyilkos fegyvereinek áldo­zatai lesznek? („Mert olyanokat értünk meg, amire ma sincs ige” - Illyés.) Az orvosvitát este hatkor a Gólyavárban tartot­ták, a mai TTK kertjének tornyos épületében, a Rá­dió közvetlen közelében. Férjemmel együtt oda igyekeztünk. Helyet már csak az előadói dobogó szélén kaptunk. A teremben jókedvű fiatalok skandálták a tün­tetés jelszavait: „Ne csináljunk mindent késve, / Nagy Imrét a vezetésbe!”; „Szovjet-magyar barát­ság/ egyenlőség alapján!”; „Az a kérdés Pesten-Bu­­dán, / Hová lett a magyar urán?”; „Lengyel-magyar barátságot, / Jólétet és szabadságot!”; „Munkás, diák egyet akar, / Tartson velünk, aki magyar!” stb. A gyűlésen elhangzottak az egészségügyben mu­tatkozó súlyos hiányosságok: kevés az orvos és az egyéb egészségügyi alkalmazott, a statisztikákat meghamisítják, sokkal több a TBC-s, mint amennyit kimutatnak, a pártvezetőség megkülönböztetett or­vosi ellátásban részesül (Kútvölgyi Kórház), a szak­emberek véleményét semmibe veszik, stb.­­ A be­számolók legjelentősebbike számomra a koholt po­litikai perek életben maradt áldozatainak, főleg a Rajk-per elítéltjeinek vallomása volt. Név szerint em­lítettek orvosokat, akik esküjüket megszegve részt vettek a vádlottak kínzásában, akaratukat befolyá­soló gyógyszereket adtak be nekik, kezelésüket el­hanyagolták, a fájdalomcsillapítókat megtagadták tőlük. (Többen közülük a Kádár-rendszerben meg­maradtak állásukban.)­­ Az egyik volt vádlott, egy szép fiatal nő elbeszélte, hogy utolsó percig megta­gadta, hogy elmondja azt a szöveget, amire a szov­jet tanácsadó kényszerítette volna. Ekkor Péter Gá­bor elé vitték, aki átölelte a vállát és barátságosan megkérdezte tőle: „Miért makacskodik kedvesem? A maga főnöke már mindent bevallott!” Ez megtör­te ellenállását, és elmondta mindazt, amit kívántak tőle.­­ A tagság kialakult véleménye szerint nem le­het hinni abban, hogy „tiszta lappal” indulhatnának a jövőben azok az orvosok, akiknek keze ártatlanok vérétől mocskos. Közben a „külvilágból” is érkeztek a hírek: Gerő felháborító rádióbeszédéről - a Rádió előtti esemé­nyekről - a Parlament előtti tömegről - Nagy Imre beszédéről. „Kitűzték az Országházra a nemzeti lo­bogót! - mondta a hírnök - s a nép a Szózatot ének­li!” - Mi is felálltunk mindannyian, és a kintiekkel szolidaritást vállalva mi is egy szívvel, egy lélekkel zengtük nemzeti imánkat. Soha nem fogom elfelej­teni ezt a pillanatot! Az internacionalista eszmék lel­kes hirdetői könnybe lábadt szemmel énekelték: „Áldjon, vagy verjen sors keze...” Később lövések hallatszottak. Fiatalok jöttek be a terembe. Hírül hozták, hogy azért lő az ávó, mert a nép követeli: olvassák be a diákok „pont­jait” a rádióba.­­ Egy fiatal lány emelt hangon kér­dezte: „Ti itt üléseztek, s legjobb fiaitok vére hull a Rádiónál?!”­­ Az elnökség egyik tagja így felelt: „Mi orvosok vagyunk. A mi feladatunk a sebek bekö­­tözése, gyógyítása - akár ávós a harcok áldozata, akár forradalmár.” Ismét néhány fiatal érkezett, köhögve, prüsszögve. Könnygázbombát vetettek be ellenük.­­ Hír jött arról is, hogy a Rádióhoz vezényelt kato­naság átállt a tüntetőkhöz. Egy munkáskülsejű férfi, akiről megtudtuk, hogy gépkocsivezető, beszámolt arról, hogy ég a Rádió. Az ávó gépfegyverekkel támad, már néhány halott is van.­­ Bizalmatlanul, kissé gyanakodva hallgatták. Bizonyítékot kértek tőle, mire az asztal­ra helyezett két tölténytárat és egy könnyfakasztó bombát.­­ Ezek után az elnök gyorsan berekesztet­te az ülést, leszögezve, hogy a tüntetés nem minő­sül nacionalista megmozdulásnak. Javasolta, hogy a koncepciós perek bűnös orvosait vonják felelős­ségre. Elhagyván a Gólyavárat, férjemmel együtt a Rá­dióhoz mentünk, ahol süvítettek a golyók. A hely­színre érkezett magyar katonák a szemünk láttára álltak át a felkelőkhöz, sokan közülük a földre dob­ták vörös csillagos sapkájukat és rátapostak. Mi nem vettünk részt a harcokban. Én nagyon féltem, kép­telen lettem volna fegyvert fogni - de szeretettel és tisztelettel gondolok azokra a hősökre, akik életü­ket is fel tudták áldozni az igaz ügyért. A forradalom győzelmében egy percig sem hit­tem, ennek ellenére, mikor iskolámban, az óbudai Árpád Gimnáziumban Dömötör Gábor és Udvarhe­lyi Ágoston kollegámmal a munkástanács tagjává választottak, vállaltam a megbízatást, bár tudtam, hogy ebből nekem csak károm származhat. Vajon miért áll az ember a vesztesek mellé akkor is, ha meg van győződve bukásukról? Ilyen vonzó az igaz ügy képviselete?­­ Biztos voltam benne, hogy a Szovjet­unió nem mond le egykönnyen „gyarmatáról”, s abban se reménykedtem soha, hogy a „művelt Nyu­gat” segítségünkre siet. Arra azonban legrosszabb álmaimban se gondoltam, hogy Kádár János és ban­dája olyan rémtetteket követ el a nemzet ellen, melybe „a föld is megőszül” /Vörösmarty/, s Haynau is kontárnak tűnik. A forradalom bukása után nagy támadás indult a Petőfi Kör munkája ellen is. Révai József szerint fontos szerepet játszott az „ellenforradalom” ideo­lógiai előkészítésében. Kállai Gyula „kispolgári el­lenforradalomnak” nevezte tevékenységét. Kádár János, aki november 1-jén még megdicsérte a Rá­kosi ellen való harcokat - hamarosan ítélőbíróként lépett föl. A Petőfi Kör vezetőinek egy részét bebörtönöz­ték. Személyes ismerőseim közül Bodó Róbertet, Hegedűs B. Andrást, Kéri Györgyöt /Győr/, Litván Györgyöt és Tánczos Gábort. Úgy tudom, a kör létszámát még nem állapítot­ták meg. Hegedűs B. András közlése alapján­ a vita­vezetők és a hozzászólók száma 270. Véleményem szerint a passzív tagság ennél lényegesen több volt. (Az én tagsági igazolványom száma 757.)­­ Soha nem voltam tagja a kommunista pártnak, de mind­halálig büszke leszek rá, hogy tagja voltam a Petőfi Körnek. Eddig így Folytatás a 4. oldalról E beszélgetés után, de tekintettel arra is, hogy az ezredes, Kiss őrnagy és Hurai százados eszter­gomi lakása előtt folyamatosan tüntettek, Mecséri távmondatot küldött Esztergomba, amelyben bejelentette hadosztályának átállását a forradalom oldalára. Október 31-én Budapestet három védelmi kör­zetre osztották, és Mecséri ezredest nevezték ki a budai, „Bem” körzet parancsnokává. E minő­ségben tett intézkedései arra utalnak, hogy ké­szült a szovjet intervencióra: Budapestre rendel­te a jászberényi tüzérezredet, utasítást adott a bevezető útvonalak elaknásítására (amit beosz­tottai nem teljesítettek). Másfelől többször han­goztatta, hogy a szovjetekre lőni nem szabad. No­vember 1-én Maléter Pál ezredes, a honvédelmi miniszter első helyettese, kinevezte Mecséri ez­redest a Parlament őrségének a parancsnokává. Korábbi feladatainak a teljesítését tüzérfőnöke, Szendi Dezső alezredes vette át. Ebből követke­zik az, amit a hadbíróság is rögzített, hogy a Juta­dombnál két nap múlva bekövetkező harccselek­ményekben Mecséri János ezredesnek már nem volt szerepe. Lehetett volna, megakadályozhatta volna. Mecséri ezredes új beosztásában ugyanis azt a fel­adatot kapta, hogy személyesen biztosítsa előbb a szovjet küldöttség oda- és visszautazását Tököl és az Országház között, utóbb a magyar kormány­­küldöttség útját Tökölre. November 3-án éjjel őt is letartóztatták a tököli szovjet laktanyában. Itt értesült a hajnali támadásról, és ekkor egy szov­jet ezredestől engedélyt kért, hogy telefonálhas­son a parlamentbe. (A magyar küldöttség tagja­ként letartóztatott Kovács István vezérőrnagy vezérkari főnök azt válaszolta a szovjet interven­ciósok megbízásából őt megkereső régi bajtársá­­nak, Piros László altábornagy, volt belügyminisz­ternek, hogy „letartóztatásban parancsot nem adok”.) Tisztje, Matusik Lajos százados vette fel a telefont (ezt utóbb a hadbírósági tárgyaláson is tanúsította). Mecséri ezredes közölte vele, hogy a szovjet csapatokra nem szabad lőni. Utasította arra, hogy ezt azonnal közölje az alárendelt egy­ségekkel. Üzenetét megkésve továbbították az esztergomi harckocsizó ezredhez (Szendi Dezső alezredeshez), a Jutadombnál elhelyezett eszter­gomi légvédelmi tüzérosztályhoz (Szabó Pál őr­nagyhoz) pedig el sem jutott. A hadbírósági perben Mecséri János ezredes mindvégig hangsúlyozta, hogy ő nem ellenforra­dalmár. Olyan magabiztosan viselkedett, hogy dr. Mátyás Miklós hadbíró őrnagy, a tanács elnö­ke figyelmeztetésben részesítette, és írásban je­lentést tett az Igazságügyminisztérium Katonai Főosztálya Vezetőjének. Mecséri ezredes mellett tanúskodott (volt tisztjein kívül) két korábbi, és egy tényleges tábornok, Janza Károly volt ak­i-Hegedűs B. András azt is kimutatta, hogy a 270 aktív tagból 103 személy a bukás után belépett az MSZMP-be. Mindezeket olvasván megkeseredik a szám íze. Miért tették? Félelemből? Haszonlesésből? Hallottam olyan cinikus nyilatkozatot is, hogy „rossz lóra tettek”. Hát ekkora lehet az emberi aljasság? Vagy ilyen nagy úr a félelem?­­ Bármi volt tettük indítéka, gyilkosokkal vállaltak közösséget. Dr. Radics Jenőné­­ A Petőfi Kör vitái I. kötet 80. old. Kelenföld Kiadó- ELTE Budapest, 1989. tudjuk... bornagy, honvédelmi miniszter, Hegyi László volt vezérőrnagy, Róka Mihály vezérőrnagy. Utóbbi a tárgyaláson szívélyesen kezet rázott Mecsérivel, amiért a nevezett hadbíró őt is (és a másik két volt tábornokot is) megrovólag említette a felet­teseihez írt levelében. Ezek a tanúvallomások is aláhúzzák, hogy Mecséri ezredes példája - Gosztonyi Péter állí­tásával szemben - annak bizonyítására alkal­mas, hogy a Magyar Néphadsereg megfelelő ve­zetéssel teljesíteni tudta a kapott parancsot a nép ellen is. A Jutadombon, és másnap a Határ úton helyt­állt tisztek­­ a Tökölön letartóztatott Mecséri János ezredes kivételével valamennyien tovább szolgáltak a szabadságharc leverése után, tehát aláírták a Tiszti Nyilatkozatot. Volt közöttük kar­­hatalmista (pufajkás), volt, aki belépett az MSZMP-ba. Sorsuk elől mégsem menekülhettek, a hadbíróság könyörtelen volt. Egy hónappal Nagy Imre és társainak kivégzése után a Mecséri­­per 52 vádlottjának sorsát alig három hét alatt, az 1958. július 22-től augusztus 14-ig megtartott zárt tárgyaláson döntötte el, és indítványozta elsőfokon a halálbüntetést egyharmaduk, 17 ember ellen. A főváros három védelmi körzetének parancs­nokai közül egyedül Mecséri ezredes intézkedett a védelem megerősítésére, és nem is csak saját, budai körzetére kiterjedően. A hadbíróság a ju­tadombi harcban közvetlenül nem találta őt fe­lelősnek, de közvetve igen, amennyiben az ő pa­rancsainak teljesítése vezetett a Magyar Néphad­sereg egyetlen alakulata által megvívott harcra. A tárgyalás végére Mecséri ezredes elveszí­tette magabiztosságát. Bizonyára felismerte, hogy bármilyen korábbi érdemei voltak is, most az életére törnek. A másodfokon is megerősített halálos ítélet ellen Mecséri elítélt kegyelmi kér­vényt terjesztett be. Egy teljesen megtört ember beadványa ez. Alárendeltjeiről nincs szava, ma­gát a nép fiának, a Párt hűséges tagjának neve­zi, akit megtévesztett a hazug propaganda, a kor­mány nyilatkozata. Utolsó mondatában kijelen­ti: soha el nem ismeri, hogy ellenforradalmár lett volna. Mecséri János ezredes - bár november 3-án Kiss őrnaggyal és Matusik századossal közösen fontolgatta - nem menekült Csehszlovákiába, mert nem akarta magára hagyni hadosztályát. Sorsközösséget vállalt katonáival, együtt ment velük a bitófáig annak ellenére, hogy utolsó har­cukhoz parancsnokként már nem volt köze, így vált a forradalom utáni megtorlások áldozatá­vá ő, aki nem volt forradalmár, aki harcolt a for­radalom leveréséért. Ma egymás mellett nyug­szanak ők heten az Új köztemető 301. parcellá­jában. Dr. Marossy Endre Saáry Éva: Optika 5

Next