Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2006-05-01 / 3. szám
2006. május-június BÉCSI NAPLÓ Emléktöredékek a Petőfi Körtől Félelem és embertelenség korszaka előzte meg a világtörténelem legvéreskezűbb diktátora, J. V. Sztálin 1952. március 5-én bekövetkezett halálát. Magyarországon politikai okok miatt ekkor a becslések szerint 150 ezren ültek börtönben, s 44 ezer volt az internáltak száma. Még a kommunisták sem érezhették magukat biztonságban. A Sztálin halála után összehívott SZKP XX. kongresszusa elemezte az elkövetett súlyos bűnöket. A Szovjetunió kommunista elnyomása alatt szenvedő országok is hangot adtak elégedetlenségüknek. (Munkásfelkelések: 1953. Berlin, 1956. Poznan.) 1953-ban Magyarország is megmozdult. Rákosit és körét félreállították. Nagy Imre került a kormány élére, akinek július 4-i beszédére fölfigyelt az egész ország, hiszen az embertelen világ fölszámolását ígérte. Hamarosan föloszlatták az internálótáborokat, megnyíltak a börtönök kapui. A jogtalan perek áldozatait rehabilitálták közvetlen ismerőseim közül Losonczy Gézát. Kitelepített rokonaink hazakerültek a Hortobágyról, halottnak hitt barátaink hazatértek Szibériából és a hazai internálótáborokból. A falusi gazdák boldogan léptek ki az erőszakkal létesített termelőszövetkezetekből, s voltak olyanok is, akik önkéntes társulatok létrehozását fontolgatták. Hiába állította félre szovjet támogatással 1955- ben Rákosi és köre a „revizionistának” titulált Nagy Imrét, az általa képviselt elvek sokakat meghódítottak, akik a „ránk uszuló új ordas eszmék” hazugságai ellen a vita fegyverével szálltak szembe - s 1956 tavaszán úgy tűnt, talán nem is eredménytelenül. Akkoriban a Korányi TBC Szanatóriumban laktunk négyéves kislányunkkal - ma már hihetetlennek tűnő körülmények között, az egyik személyzeti épületben, szoba-konyhás lakásban. (Vízcsap a folyosón, közös WC a folyosó végén, közös fürdőszoba nyolc család számára a földszinten.) Férjem tüdőgyógyász, röntgen szakorvos volt, én gimnáziumi tanár. Albérletek és társbérletek után ez a lakás is előlépést jelentett számunkra. Fiatalok voltunk, jókedvűek és bizakodók. Gyökeres változásra nem számítottunk ugyan, de egy emberibb világ létrejöttét nemcsak vártuk, hanem közreműködni is szerettünk volna megvalósításában. Az orvosok „ideológiai továbbképzését” a Korányiban egy fiatal marxista filozófus, Bodó Róbert vezette, ő „szervezett be” bennünket a Petőfi Körbe. Akik azt állítják, hogy a kommunistáknak igen kevés részük volt október 23-a előkészítésében, tévednek. A Petőfi Kör a DISZ vezetése alatt állt - tagjainak jelentős része kommunista volt. Sokan közülük a régi magyar munkásmozgalom félreállított harcosai, akiket mellőztek, vagy meghurcoltak részben Szálasiék, részben a „moszkoviták”. Egy részük a NÉKOSZ régi tagja volt - s voltak benne szép számmal pártonkívüliek is. A párttagok nagy része szinte vallásos hittel ragaszkodott marxista-leninista világnézetéhez, de nem voltak közöttük „harcos” ateisták, sőt, legtöbbjük a vallások szabad gyakorlása mellett foglalt állást. A társaság a legkülönbözőbb kérdésekről rendezett vitát. Helyzetképet adott az ország állapotáról, s főleg az értelmiség problémáit elemezte. Rehabilitálta azokat, akiket indokolatlanul elmozdítottak pozíciójukból, megnevezte a bűnösöket, és mindazokat, akik gátat szabtak a fejlődésnek. Célja nem a szocialista rendszer megdöntése volt, hanem a hibák felszámolása. Elemezte a koncepciós perek iszonyatos eljárásait. (Ez utóbbira részletesen az orvosvitában került sor, október 23-án.) Rám a felszólalók éles igazságkeresése gyakorolta a legnagyobb hatást. Az összejövetelek esszenciáját az adta, hogy hangot kaptak benne a legkülönbözőbb, egymással ellentétes vélemények is. Magatartásukat Illyés Gyula fogalmazta meg a legtalálóbban:.... mert növeli, ki elfödi a bajt” (Bartók). Mi a kör csaknem valamennyi összejövetelén részt vettünk. A filozófus vita a méltatlanul megtámadott Lukács Györgynek szolgáltatott elégtételt. (A Lukács-dicsőítők egy része a forradalom bukása után ismét Lukács-ellenessé vált.) A pedagógusvita a nevelés legkülönfélébb problémáinak adott hangot. (Egymásnak ellentmondó rendeletek, a karbantartás hibái, tornaterem é s szertárhiány.) - Furcsa volt hallani, hogy a legkevésbé felszerelt, rossz állapotban lévő iskolák éppen a munkáskerületekben találhatók. A munkásosztály sokat hangoztatott „vezető szerepe” több ízben frázisnak tűnt.A sajtóvita legnevezetesebb felszólalója Déry Tibor és Losonczy Géza volt. Az összejövetelt, melyen hétezer ember vett részt, a Tiszti Ház termeiben és udvarán tartották hangszórók segítségével. Amikor hajnaltájt Losonczy Géza Nagy Imre elveire utalt, itt hangzott fel először ütemes tapssal kísérve a követelés: Vissza a Pártba! Legnevezetesebb volt azonban számunkra az október 23-ára meghirdetett fiatal orvosok vitája. Ragyogóan sütött a nap ezen a szép október végi napon. A Műszaki Egyetemtől a Bem térig együtt meneteltünk a lengyelek iránti szolidaritásukat kifejező egyetemistákkal, láttuk a magyar zászlót lengető asszonyt a Fő utcában, aki azóta is minden 56-ról szóló filmben szerepel. (Vajon él-e még?) Megtapsoltuk a Bem József Laktanya ablakában ülő katonákat, akik a tömeg felszólítására kitűzték a nemzeti színű zászlót, s örvendeztünk, amikor a tüntetők zászlairól „ügyes kezek” kivágták a lelkünktől oly idegen sarlós-kalapácsos címert. Jó hangulatban voltunk mindannyian, még hittünk abban, hogy a problémák békés úton megoldhatók - ki sejtette még ekkor, hogy estére már többen a menetelük közül az ÁVH gyilkos fegyvereinek áldozatai lesznek? („Mert olyanokat értünk meg, amire ma sincs ige” - Illyés.) Az orvosvitát este hatkor a Gólyavárban tartották, a mai TTK kertjének tornyos épületében, a Rádió közvetlen közelében. Férjemmel együtt oda igyekeztünk. Helyet már csak az előadói dobogó szélén kaptunk. A teremben jókedvű fiatalok skandálták a tüntetés jelszavait: „Ne csináljunk mindent késve, / Nagy Imrét a vezetésbe!”; „Szovjet-magyar barátság/ egyenlőség alapján!”; „Az a kérdés Pesten-Budán, / Hová lett a magyar urán?”; „Lengyel-magyar barátságot, / Jólétet és szabadságot!”; „Munkás, diák egyet akar, / Tartson velünk, aki magyar!” stb. A gyűlésen elhangzottak az egészségügyben mutatkozó súlyos hiányosságok: kevés az orvos és az egyéb egészségügyi alkalmazott, a statisztikákat meghamisítják, sokkal több a TBC-s, mint amennyit kimutatnak, a pártvezetőség megkülönböztetett orvosi ellátásban részesül (Kútvölgyi Kórház), a szakemberek véleményét semmibe veszik, stb. A beszámolók legjelentősebbike számomra a koholt politikai perek életben maradt áldozatainak, főleg a Rajk-per elítéltjeinek vallomása volt. Név szerint említettek orvosokat, akik esküjüket megszegve részt vettek a vádlottak kínzásában, akaratukat befolyásoló gyógyszereket adtak be nekik, kezelésüket elhanyagolták, a fájdalomcsillapítókat megtagadták tőlük. (Többen közülük a Kádár-rendszerben megmaradtak állásukban.) Az egyik volt vádlott, egy szép fiatal nő elbeszélte, hogy utolsó percig megtagadta, hogy elmondja azt a szöveget, amire a szovjet tanácsadó kényszerítette volna. Ekkor Péter Gábor elé vitték, aki átölelte a vállát és barátságosan megkérdezte tőle: „Miért makacskodik kedvesem? A maga főnöke már mindent bevallott!” Ez megtörte ellenállását, és elmondta mindazt, amit kívántak tőle. A tagság kialakult véleménye szerint nem lehet hinni abban, hogy „tiszta lappal” indulhatnának a jövőben azok az orvosok, akiknek keze ártatlanok vérétől mocskos. Közben a „külvilágból” is érkeztek a hírek: Gerő felháborító rádióbeszédéről - a Rádió előtti eseményekről - a Parlament előtti tömegről - Nagy Imre beszédéről. „Kitűzték az Országházra a nemzeti lobogót! - mondta a hírnök - s a nép a Szózatot énekli!” - Mi is felálltunk mindannyian, és a kintiekkel szolidaritást vállalva mi is egy szívvel, egy lélekkel zengtük nemzeti imánkat. Soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot! Az internacionalista eszmék lelkes hirdetői könnybe lábadt szemmel énekelték: „Áldjon, vagy verjen sors keze...” Később lövések hallatszottak. Fiatalok jöttek be a terembe. Hírül hozták, hogy azért lő az ávó, mert a nép követeli: olvassák be a diákok „pontjait” a rádióba. Egy fiatal lány emelt hangon kérdezte: „Ti itt üléseztek, s legjobb fiaitok vére hull a Rádiónál?!” Az elnökség egyik tagja így felelt: „Mi orvosok vagyunk. A mi feladatunk a sebek bekötözése, gyógyítása - akár ávós a harcok áldozata, akár forradalmár.” Ismét néhány fiatal érkezett, köhögve, prüsszögve. Könnygázbombát vetettek be ellenük. Hír jött arról is, hogy a Rádióhoz vezényelt katonaság átállt a tüntetőkhöz. Egy munkáskülsejű férfi, akiről megtudtuk, hogy gépkocsivezető, beszámolt arról, hogy ég a Rádió. Az ávó gépfegyverekkel támad, már néhány halott is van. Bizalmatlanul, kissé gyanakodva hallgatták. Bizonyítékot kértek tőle, mire az asztalra helyezett két tölténytárat és egy könnyfakasztó bombát. Ezek után az elnök gyorsan berekesztette az ülést, leszögezve, hogy a tüntetés nem minősül nacionalista megmozdulásnak. Javasolta, hogy a koncepciós perek bűnös orvosait vonják felelősségre. Elhagyván a Gólyavárat, férjemmel együtt a Rádióhoz mentünk, ahol süvítettek a golyók. A helyszínre érkezett magyar katonák a szemünk láttára álltak át a felkelőkhöz, sokan közülük a földre dobták vörös csillagos sapkájukat és rátapostak. Mi nem vettünk részt a harcokban. Én nagyon féltem, képtelen lettem volna fegyvert fogni - de szeretettel és tisztelettel gondolok azokra a hősökre, akik életüket is fel tudták áldozni az igaz ügyért. A forradalom győzelmében egy percig sem hittem, ennek ellenére, mikor iskolámban, az óbudai Árpád Gimnáziumban Dömötör Gábor és Udvarhelyi Ágoston kollegámmal a munkástanács tagjává választottak, vállaltam a megbízatást, bár tudtam, hogy ebből nekem csak károm származhat. Vajon miért áll az ember a vesztesek mellé akkor is, ha meg van győződve bukásukról? Ilyen vonzó az igaz ügy képviselete? Biztos voltam benne, hogy a Szovjetunió nem mond le egykönnyen „gyarmatáról”, s abban se reménykedtem soha, hogy a „művelt Nyugat” segítségünkre siet. Arra azonban legrosszabb álmaimban se gondoltam, hogy Kádár János és bandája olyan rémtetteket követ el a nemzet ellen, melybe „a föld is megőszül” /Vörösmarty/, s Haynau is kontárnak tűnik. A forradalom bukása után nagy támadás indult a Petőfi Kör munkája ellen is. Révai József szerint fontos szerepet játszott az „ellenforradalom” ideológiai előkészítésében. Kállai Gyula „kispolgári ellenforradalomnak” nevezte tevékenységét. Kádár János, aki november 1-jén még megdicsérte a Rákosi ellen való harcokat - hamarosan ítélőbíróként lépett föl. A Petőfi Kör vezetőinek egy részét bebörtönözték. Személyes ismerőseim közül Bodó Róbertet, Hegedűs B. Andrást, Kéri Györgyöt /Győr/, Litván Györgyöt és Tánczos Gábort. Úgy tudom, a kör létszámát még nem állapították meg. Hegedűs B. András közlése alapján a vitavezetők és a hozzászólók száma 270. Véleményem szerint a passzív tagság ennél lényegesen több volt. (Az én tagsági igazolványom száma 757.) Soha nem voltam tagja a kommunista pártnak, de mindhalálig büszke leszek rá, hogy tagja voltam a Petőfi Körnek. Eddig így Folytatás a 4. oldalról E beszélgetés után, de tekintettel arra is, hogy az ezredes, Kiss őrnagy és Hurai százados esztergomi lakása előtt folyamatosan tüntettek, Mecséri távmondatot küldött Esztergomba, amelyben bejelentette hadosztályának átállását a forradalom oldalára. Október 31-én Budapestet három védelmi körzetre osztották, és Mecséri ezredest nevezték ki a budai, „Bem” körzet parancsnokává. E minőségben tett intézkedései arra utalnak, hogy készült a szovjet intervencióra: Budapestre rendelte a jászberényi tüzérezredet, utasítást adott a bevezető útvonalak elaknásítására (amit beosztottai nem teljesítettek). Másfelől többször hangoztatta, hogy a szovjetekre lőni nem szabad. November 1-én Maléter Pál ezredes, a honvédelmi miniszter első helyettese, kinevezte Mecséri ezredest a Parlament őrségének a parancsnokává. Korábbi feladatainak a teljesítését tüzérfőnöke, Szendi Dezső alezredes vette át. Ebből következik az, amit a hadbíróság is rögzített, hogy a Jutadombnál két nap múlva bekövetkező harccselekményekben Mecséri János ezredesnek már nem volt szerepe. Lehetett volna, megakadályozhatta volna. Mecséri ezredes új beosztásában ugyanis azt a feladatot kapta, hogy személyesen biztosítsa előbb a szovjet küldöttség oda- és visszautazását Tököl és az Országház között, utóbb a magyar kormányküldöttség útját Tökölre. November 3-án éjjel őt is letartóztatták a tököli szovjet laktanyában. Itt értesült a hajnali támadásról, és ekkor egy szovjet ezredestől engedélyt kért, hogy telefonálhasson a parlamentbe. (A magyar küldöttség tagjaként letartóztatott Kovács István vezérőrnagy vezérkari főnök azt válaszolta a szovjet intervenciósok megbízásából őt megkereső régi bajtársának, Piros László altábornagy, volt belügyminiszternek, hogy „letartóztatásban parancsot nem adok”.) Tisztje, Matusik Lajos százados vette fel a telefont (ezt utóbb a hadbírósági tárgyaláson is tanúsította). Mecséri ezredes közölte vele, hogy a szovjet csapatokra nem szabad lőni. Utasította arra, hogy ezt azonnal közölje az alárendelt egységekkel. Üzenetét megkésve továbbították az esztergomi harckocsizó ezredhez (Szendi Dezső alezredeshez), a Jutadombnál elhelyezett esztergomi légvédelmi tüzérosztályhoz (Szabó Pál őrnagyhoz) pedig el sem jutott. A hadbírósági perben Mecséri János ezredes mindvégig hangsúlyozta, hogy ő nem ellenforradalmár. Olyan magabiztosan viselkedett, hogy dr. Mátyás Miklós hadbíró őrnagy, a tanács elnöke figyelmeztetésben részesítette, és írásban jelentést tett az Igazságügyminisztérium Katonai Főosztálya Vezetőjének. Mecséri ezredes mellett tanúskodott (volt tisztjein kívül) két korábbi, és egy tényleges tábornok, Janza Károly volt aki-Hegedűs B. András azt is kimutatta, hogy a 270 aktív tagból 103 személy a bukás után belépett az MSZMP-be. Mindezeket olvasván megkeseredik a szám íze. Miért tették? Félelemből? Haszonlesésből? Hallottam olyan cinikus nyilatkozatot is, hogy „rossz lóra tettek”. Hát ekkora lehet az emberi aljasság? Vagy ilyen nagy úr a félelem? Bármi volt tettük indítéka, gyilkosokkal vállaltak közösséget. Dr. Radics Jenőné A Petőfi Kör vitái I. kötet 80. old. Kelenföld Kiadó- ELTE Budapest, 1989. tudjuk... bornagy, honvédelmi miniszter, Hegyi László volt vezérőrnagy, Róka Mihály vezérőrnagy. Utóbbi a tárgyaláson szívélyesen kezet rázott Mecsérivel, amiért a nevezett hadbíró őt is (és a másik két volt tábornokot is) megrovólag említette a feletteseihez írt levelében. Ezek a tanúvallomások is aláhúzzák, hogy Mecséri ezredes példája - Gosztonyi Péter állításával szemben - annak bizonyítására alkalmas, hogy a Magyar Néphadsereg megfelelő vezetéssel teljesíteni tudta a kapott parancsot a nép ellen is. A Jutadombon, és másnap a Határ úton helytállt tisztek a Tökölön letartóztatott Mecséri János ezredes kivételével valamennyien tovább szolgáltak a szabadságharc leverése után, tehát aláírták a Tiszti Nyilatkozatot. Volt közöttük karhatalmista (pufajkás), volt, aki belépett az MSZMP-ba. Sorsuk elől mégsem menekülhettek, a hadbíróság könyörtelen volt. Egy hónappal Nagy Imre és társainak kivégzése után a Mecsériper 52 vádlottjának sorsát alig három hét alatt, az 1958. július 22-től augusztus 14-ig megtartott zárt tárgyaláson döntötte el, és indítványozta elsőfokon a halálbüntetést egyharmaduk, 17 ember ellen. A főváros három védelmi körzetének parancsnokai közül egyedül Mecséri ezredes intézkedett a védelem megerősítésére, és nem is csak saját, budai körzetére kiterjedően. A hadbíróság a jutadombi harcban közvetlenül nem találta őt felelősnek, de közvetve igen, amennyiben az ő parancsainak teljesítése vezetett a Magyar Néphadsereg egyetlen alakulata által megvívott harcra. A tárgyalás végére Mecséri ezredes elveszítette magabiztosságát. Bizonyára felismerte, hogy bármilyen korábbi érdemei voltak is, most az életére törnek. A másodfokon is megerősített halálos ítélet ellen Mecséri elítélt kegyelmi kérvényt terjesztett be. Egy teljesen megtört ember beadványa ez. Alárendeltjeiről nincs szava, magát a nép fiának, a Párt hűséges tagjának nevezi, akit megtévesztett a hazug propaganda, a kormány nyilatkozata. Utolsó mondatában kijelenti: soha el nem ismeri, hogy ellenforradalmár lett volna. Mecséri János ezredes - bár november 3-án Kiss őrnaggyal és Matusik századossal közösen fontolgatta - nem menekült Csehszlovákiába, mert nem akarta magára hagyni hadosztályát. Sorsközösséget vállalt katonáival, együtt ment velük a bitófáig annak ellenére, hogy utolsó harcukhoz parancsnokként már nem volt köze, így vált a forradalom utáni megtorlások áldozatává ő, aki nem volt forradalmár, aki harcolt a forradalom leveréséért. Ma egymás mellett nyugszanak ők heten az Új köztemető 301. parcellájában. Dr. Marossy Endre Saáry Éva: Optika 5