Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2007-01-01 / 1. szám

2007. január-február BÉCSI NAPLÓ VÍZSZINTES NÉMASÁGBAN Nagy Gáspár halálhírére Most bennünk szakadtak le a hidak, Gáspár. Repedezik a levegő - s rád terül a csönd. Át­mentés oda, hol jó. S a történelem asztalán to­vábbra is foszladozik a kockás vászon. A jövőnk elmúlik: felzabálják a békebeli kannibálok. A félezer oldalra rúgó, rólad, „ellenséges ellenzékiről” szóló rendőrirodalom ma is kí­sért, masszívan. Lám a múlt el sem múlt... Most is „helyzet” van. Sőt: „fokozódik”. A holdbélivé tett ország morálisan teljesen szét­esett. Ahogy mondtad: bizony, barátaim, most aztán végképp nem lehet tudni, mit hoz a múlt! Az össznépi felejtés, illetve a mesterségesen előállított felejtetés újraéledő világában író­masinád hernyóbetűi figyelmeztetnek: „Ne­künk nem szabad feledni!” Nem szabad fe­ledni Nagy Imre 53-as kormányprogramját, mely emberibb életet ígért, s véget vetett a kö­telező beszolgáltatásoknak, a padláslesöpré­­seknek. Az 56-os egyetemistákat, s a Corvin­­köz szent suhancait sem. A csodát, hogy Dá­vid ismét legyőzte Góliátot. Majd a szülőfalu­don, Bérbaltaváron is átvonuló menekültára­datot. A kíméletlen megtorlást, mely a pan­nonhalmi bencés gimnázium tanárait - taná­raidat - sem kímélte. Az igazgatót, akit fél­holtra vertek, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mond­ván, Pannonhalma sem a nyilasoknak, sem az oroszoknak nem nyitott ajtót. A hóhér­ idők brutális csöndjét. A balsorskereskedés szám­talan változatát. Az elvtelen kompromisszu­mokat. A sokáig temetetlen, meggyalázott hősöket, kiknek emléke maradt a legerősebb. A 68-as csehszlovákiai „testvéri segítségnyúj­tást”. Azt, hogy ekkortájt kezdtek antimarxis­­ta nézeteid miatt megfigyelni, jelentéseket írni rólad­­ szombathelyi főiskolás korodban. Hogy ettől kezdve minden lépésed lázasan követték, életed minden apró mozzanatára kíváncsiak voltak. Hogy számon tartották baráti kötelé­keidet, irodalmi próbálkozásaidat, levelezése­det, erdélyi útjaidat. Hogy országos botrány kerekedett ’84-ben, mikor a tatabányai Új for­rásban megjelent az Öröknyár, ’86-ban meg a Tiszatájban A Fiú naplójából c. versed - s még a lapot is betiltották. Hogy rendőrök követ­tek, mikor a 301-es parcellában kerested a sírt. S a nagy elégtételt, az ünnepélyes újrateme­tést. De az ötvenéves évforduló viperás rend­őreit sem szabad feledni. S Camus szavait, mely szerint a gyilkosokat nem szabad igazol­nunk. Még közvetve sem. Sőt­­ ahogy te írtad: „néven kell nevezni” őket. Erre tanít golgotai életutad, s immár lezá­rult életműved. Eredeti látásmódod, történel­mi érzékenységed, mélyreható erkölcsi igé­nyességed és szigorúságod verseidet visszavon­hatatlanul a Különösen fontos! kategóriába so­rolják - mint annak idején a rólad írott jelen­téseket a Belügyminisztériumban. Költészeti eszköztárad modern és ó, groteszk és játékos elemekkel, vizuális hatásokkal, szótörésekkel, szójátékokkal, szokatlan szóösszetételekkel tele.­­Verseskötetek: Koronatűz (1975), Halán­tékdob (1978), Földi pörök (1982), Áron mond­ja (1986), Kibiztosított beszéd (1987), Múlik a jövőnk (válogatott versek, 1989), Mosolyelága­zás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Zónaidő (1995), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), Szabadrabok (egybegyűjtött versek 1968, 1998, 1999), Húsz év a kétezerből (2000), Amíg föl­ragyog a jászol (2001) “...nem szabad feledni” (2002), Ezredváltó, sűrű évek (2003), prózai művek: /augusztusban, Ludvík Jahn nyomában /regény-részlet/ (1995), Kanizsa vár (vissza) (1999)/, tanulmányok, esszék, kritikák./ Díjak, elismerések is övezték tevékenysége­det' Művészeti Alap - Elsőkötetesek díja (1975), Radnóti-díj (1977), clevelandi József Attila-díj (1986), József Attila-díj (1990), Magyar Művé­szetért Díj (1990), Greve-díj (1992), Artisjus iro­dalmi díj (1992), Tiszatáj-díj (1993), Nagy Imre­­emlékplakett (1993), Kölcsey-díj (1994), Ratkó József-díj (1994), Getz-díj (1995), Balassi Bá­­lint-emlékkard (1999), Kortárs-díj (1999), Kos­­suth-díj (2000), Hűség-díj (2001), Szent Már­­ton-díj (2003), Bárka-díj (2003), Március 15-e díj, Magyar Örökség-díj, majd Príma-díj, me­lyet már fiad, Áron vett át (2006). Adósaid maradunk azért, mert minden kö­rülmények közt hűséges maradtál elveidhez: „emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni”, nemcsak mint költő, hanem mint népművelő, könyvtáros /1971-1975/, mint a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője /1976-1980/, mint az írószövetség titkára /1981-1985/, a Bethlen Gá­bor Alapítvány titkára /1985 óta/, mint a Hitel szerkesztője /1988—2004/ és a Magyar Katoli­kus Rádió főszerkesztője /2004 márciusától/. A magyarság sorskérdéseiről szóltál az írószövet­ség választmányának /1981-1995/, majd elnök­ségének /1989-1991/, a Magyar Demokrata Fórum országos választmányának /1989-1990/ s 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tag­jaként, vagy „öreg poétaként” - ahogy magad nevezted - a Hitel szerkesztőségében, vagy a vonaton utazva, Szegeden, Huszárokelőpusz­­tán, Szombathelyen, s a tengeren túl is. Számtalanszor jártál köztünk, az ausztriai magyarok körében. „Lóra pattantunk”, ha jöt­tél, s meghallgattunk Grácban, Bécsben, Felsőőrött, meg Annabergben is. Előadásaid, verseid az írástudók felelősségével foglaltak ál­lást a múlt és jelen jelentős eseményeiben. Az értelmet és erkölcsöt ugyancsak próbára tevő „józan, helyben zsákbanfutós korban” különö­sen figyeltünk szavadra. Az alapvető eviden­ciák kimondásával segítettél megőrizni a ge­rincességet. Ébren tartottad az „ötvenhatosok és hatvannyolcasok / hetvenhatosok és nyolc­vanegyesek­­ és főleg tömegesen egyesek” igaz­ságát, melyet nem lehetett többé ki nem mon­dottá tenni. S szigorúan elítélted a rendszer­­változás „mosolyelágazásait” is. Költészetedet hitelesítette kikezdhetetlen jellemed. Még ötvenhét éves sem voltál, mikor 2007. január 3-án elszólított közülünk az Úr. Azaz még koroddal is 56-hoz kapcsolódsz. Nagy űr maradt utánad, mert igen szerettünk. Az örök világosság fényeskedjék neked! Radics Éva A fény vándora Portréfilm Sulyok Vincéről Kárpátalja festői vidékén, a turánszki erdők köze­pén, a Perecsényi járásban, Turjavágáson rendezték meg a „Szülőföldem” elnevezésű VIII. Nemzetközi Te­levíziós Fesztivált. A fesztiválon 11 ország 85 televízi­ós alkotását mutatták be. A Magyar Televízió négy művét jutalmazták. A legjobb televíziós portréfilm dí­ját A fény vándora című kapta. A portréfilm a Bécsi Napló szerkesztőbizottságának egyik tagját, az Osló­ban élő és alkotó Sulyok Vince költőt és műfordítót mutatta be. A film készítői 35 percbe sűrítve igyekez­tek a poéta életművének legjelentősebb állomásait, a kisebbségben lévő magyar sorsot, életet felvillantani. A filmet Jánosi Antal rendezte, az operatőr Wonka Rezső volt. A művet a Magyar Televízió a közeljövő­ben az m2 csatornán megismétli. 2006. december 2-án elhunyt Veres Mariska, a neves nyugati magyar énekesnő. A hollandiai Hágában született 1947. október 1-jén az ott élő zenész, Veres Lajos gyermekeként, anyja francia-orosz származású volt. Hírnevét a Shocking Blue nevű zenekar tag­jaként olyan dalokkal szerezte, mint a “Never marry a railroad man”, “Mighty Joe” vagy az egyetlen tengerentúlon is sikeres holland dal, az “Li your Venus”. Böröndi Lajos dadogás Nagy Gáspár halálhírére most már „öröknyár” van te­lent a nyirkos földben mi fent az árulásban éjfél utáni csöndben emlékszem alig éve a gyásztéri döbbenetben álltunk Magyaróváron szemben a megfeszítettekkel a temetőket jártuk besötétedésig jártunk vérszín avarban bokáig jártunk térdig a sírást hagyjuk! könnyünk hiába csordul érted könyvedet olvasom most és verseiddel félek V______________________) A hétfejű tündér Lázár Ervin másvilága 71. ÉLETÉVÉBEN, 2006. DECEMBER 22-ÉN ELHUNYT LÁZÁR ERVIN ÍRÓ 1936. május 5-én született Budapesten, ám gyer­mekkorát Alsó-Rácegrespusztán Illyés Gyula szülő­földjétől karnyújtásnyira töltötte. Írásaiban ez a vi­lág emelkedik a költészet magasába. Meséinek és valamennyi prózai művének egyedülállóan érzékeny személyes hangja, finom iróniája, történeteinek groteszk alakjai rendkívül népszerűvé tették. József Attila-díj (1974), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1980), Állami Ifjúsági Díj (1981), Déry Tibor­­jutalom (1990), a Soros Alapítvány Életműdíja (1992), MSZOSZ-díj (1995) és Kossuth-díj (1996). Mámora volt a józansága, a szeretet a szigora, né­pes társaságban tudott egyedül maradni, tragikum­ban lakott a humora, otthonosan volt idegen az iro­dalomban is. Az alkotásról nem volt mondandója, vagy ami volt, az éppen belefért abba, amit írt. „A fantáziám talán egy kissé szabálytalan, voltak ál­modozásra hajló korszakaim, és ott volt élmény­nek a hétköznapi élet”. Hosszas faggatózásra talán ennyit - és nem többet - volt hajlandó mondani az alkotáslélektan rejtelmeiről. Merthogy önmaga valóban nem volt titokzatos, teremteni tudta a cso­dát, magyarázni képtelen volt. És ezek a csodák is megejtően köznapiak, mindannyiunkat körülvevő, mindenki számára létező, megfejthető jelenségek. A pusztai élet, a paraszti világ perifériája, a törté­nelem, a hit, az átélt háború, majd az azt követő sötét esztendők, a város, a születés varázsa, a nyi­ladozó gyermeki szellem szóleleményei, a nyelv fel­fedezése közben születő félreszólások. Lázár Ervin semmi mást nem tett, csak tapintatosan, a szelíden szemlélődő ember nyugalmával figyelt. Olvasott és írt, ismerte kortársait és a klasszikus magyar iro­dalomban is számon tartotta kedvenc szerzőit. Szü­letése és neveltetése okán volt képtelen az értel­miségi, vagy az úgynevezett művészi pózokra. Szin­te semmi mást nem tett, csak a történeteit átszűrte saját személyiségén. Ez a tartózkodó szeretet az ő esetében maga volt az irodalmi ízlés. Rettegett a hamisságtól, a félreérthetőségtől. A novelláiba sű­rűsödő szavakat, hangulatokat, érzelmeket, karak­tereket ezerszer tette mérlegre, kóstolgatta, próbál­gatta, hogy ne maradjon a történetben semmi, „ami kilóg”. Balladisztikus elbeszélései éppen abban a közegben játszódnak, amelyben Illyés Gyula is gye­­rekeskedett, s amelyből a maradandó lírai szociog­ráfia, a világirodalmi rangú Puszták népe született. Lázár Ervin ugyanerről a világról egy teljesen más szemlélettel, de ugyanolyan rangon, éppoly érvé­nyesen beszélt. A történelmi tragédiák kisközössé­gi vetülete, a puszta széles horizontú, de időben és térben zárt világa, a család és a családiasság átlát­hatósága, az ember esendősége, végzetes kiszolgál­tatottsága olyan katartikus erővel, groteszk módon oldódik föl, ami a magyar irodalomban szinte is­meretlen. A katonákkal futóversenyre kiálló, egy géppisztolysorozattal a győztes sprintjében végér­vényesen megállított, elbukott fiú, meggymagként köpi ki a golyókat, őt sirató nagyanyja tenyerébe. Nincs párja, hasonlatossága e történetvezetésnek. A Csillagmajor novellafüzére, amelyekből Gárdos Péter rendezésében remek film készült Porcelán­­baba címmel jelzi, hogy Lázár Ervin korántsem csak a gyermekek szerzője. A magyar novellairodalom egyik legeredetibb alakja, ám „igazi meséi” (ame­lyek nem egy esetben szürreális elbeszélésként is hitelesek), minden esetben „többfenekűek”, zavar­ba ejtően áthallásosak, a felnőttek számára leg­alább annyira fontosak, mint amennyi örömet nyújthatnak a gyerekeknek. Ezért van, hogy mese­írónak felnőttesnek találtatott, a „magas irodalom­hoz” pedig túlságosan is komolytalannak vélték kri­tikusai. Nem volt igazuk. Ahogyan válogatott hall­gatásait is türelmetlenül figyelték, kényelmet, lus­taságot szimatolva félreértelmezték. Mindig hatá­rozott véleménye volt a világról, az irodalomról, önnön munkáiról is. A köznapi kedélyesség mögött azonban ott munkált a felelősség. A bohém álarcát hordozó tépelődő, a motívumait, történeteit, azok alakulását állandó kritikával figyelő alkotó. Ha nehezen írt, ha nem könnyen szánta rá magát az újságíráson, alkalmon túli, nagyobb feladatokra, hát emiatt menekült, ezért igyekezett kitérni idő­legesen önnön elképzelései elől is. A közvetlen emberi élmény, a vele való találkozás esélye min­denkinek, aki ismerte fájdalmasan hiányozni fog. Ám Lázárt Ervin kiváló dramaturgiai érzékkel meg­írt hangjátékai, valós és bábszínpadra szánt művei, a kecskeméti stúdióban forgatás alatt álló történe­te, Lóránt János festőművész által rajzfilmre álmo­dott figurái, kezdetben a Móra, később az Osiris könyvkiadó által magas színvonalon gondozott életműve egészen biztos, hogy nem készül Csipke­rózsika álmot aludni. Mi több, ez az irodalmi telje­sítmény ébren tart bennünket is. Antall István ni f­­ Bősze Balázs SZÁMŰZETÉSBEN Alvadt vér kezünkben, szánkban sós ízek cikáznak, máglyák lobogása fejünkben, dörrenések, rövid sorozatok. Emlékek kőligete, lecsupált fák, száraz füvek, bokrok hörgése. Messze, hol a délibábok teremnek, Indul valami. Jelzőtűz? Zene? Fogcsikorgatás? GROTESZK Ma délután, Az olajfák hegyéről jövet Júdással talákoztam. Vidám volt, valami régi csók történetét mesélte, - alig figyeltem -és elvtársnak szólított. ______________| JELEN SZÁMUNK KÉPEI Az 1956-ban a franciaországi Lille-ben lete­lepült, ismert és elismert RICHARD RA­­PAICH sajátságosan egyéni módon dolgozta fel a menekültek életre szóló tragikus élmé­nyeit, emlékeit. Budapesten, a fényképen meg­örökített Szentkirály utcai romos ház homlok­zata számára egyúttal jelképpé vált, ami a be­tört, megrongált ablakokon keresztül különös nyomatékot és jelentőséget kap. Az előtérben álló autóroncsok mögül lép elő a „távozó”, aki viszont lényegében - emlékeiben - mindig is ott maradt abban a bizonyos házban. A „kilenc ablak” mögött ott áll és révülten szemlélődik kifelé, igaz, egy-egy ablak mögött más sze­mélyiek­ is felfedezhető(k). Az 1956-os forradalom metamorfózisa a mű­vész szemével. Az 1937-ben Budapesten született Rapaich Richard sikeres gyermekszínészi szárnybon­togatását családja kitelepítésével a kiszolgál­tatottság évei követték. Menekültként Nyuga­ton bontakoztathatta ki sokrétű tehetségét, ami a gobelin-művészetben teljesedett ki. Ugyanakkor fényképész-grafikusként foglalko­zás tekintetében tervezett könyveket, plakáto­kat, turisztikai kiadványokat, újság- és folyó­iratok makettjeit stb. Az 1956-os forradalomról készült rajzait és fényképeit múlt év őszén a budapesti Szabó Ervin Könyvtárban mutatták be. Most január­ban ugyanezzel az anyaggal „lepte meg” Lille­­ben a Katolikus Egyetemen ottani környezetét. „Fontosnak tartom - mint írja - hogy 50 évvel ideérkezésem után megismerjék, honnan - és miért - jöttem és telepedtem meg ebben az or­szágban és városban, ahol azóta élek, dolgozom és alapítottam családot is. Ezzel nekik is tarto­zom, csakúgy mint - gondolom - magamnak, és nem utolsósorban szülőhazámnak is.”

Next