Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2007-01-01 / 1. szám
2007. január-február BÉCSI NAPLÓ VÍZSZINTES NÉMASÁGBAN Nagy Gáspár halálhírére Most bennünk szakadtak le a hidak, Gáspár. Repedezik a levegő - s rád terül a csönd. Átmentés oda, hol jó. S a történelem asztalán továbbra is foszladozik a kockás vászon. A jövőnk elmúlik: felzabálják a békebeli kannibálok. A félezer oldalra rúgó, rólad, „ellenséges ellenzékiről” szóló rendőrirodalom ma is kísért, masszívan. Lám a múlt el sem múlt... Most is „helyzet” van. Sőt: „fokozódik”. A holdbélivé tett ország morálisan teljesen szétesett. Ahogy mondtad: bizony, barátaim, most aztán végképp nem lehet tudni, mit hoz a múlt! Az össznépi felejtés, illetve a mesterségesen előállított felejtetés újraéledő világában írómasinád hernyóbetűi figyelmeztetnek: „Nekünk nem szabad feledni!” Nem szabad feledni Nagy Imre 53-as kormányprogramját, mely emberibb életet ígért, s véget vetett a kötelező beszolgáltatásoknak, a padláslesöpréseknek. Az 56-os egyetemistákat, s a Corvinköz szent suhancait sem. A csodát, hogy Dávid ismét legyőzte Góliátot. Majd a szülőfaludon, Bérbaltaváron is átvonuló menekültáradatot. A kíméletlen megtorlást, mely a pannonhalmi bencés gimnázium tanárait - tanáraidat - sem kímélte. Az igazgatót, akit félholtra vertek, mert nem volt hajlandó kiadni a forradalomban részt vett diákokat, mondván, Pannonhalma sem a nyilasoknak, sem az oroszoknak nem nyitott ajtót. A hóhér idők brutális csöndjét. A balsorskereskedés számtalan változatát. Az elvtelen kompromisszumokat. A sokáig temetetlen, meggyalázott hősöket, kiknek emléke maradt a legerősebb. A 68-as csehszlovákiai „testvéri segítségnyújtást”. Azt, hogy ekkortájt kezdtek antimarxista nézeteid miatt megfigyelni, jelentéseket írni rólad szombathelyi főiskolás korodban. Hogy ettől kezdve minden lépésed lázasan követték, életed minden apró mozzanatára kíváncsiak voltak. Hogy számon tartották baráti kötelékeidet, irodalmi próbálkozásaidat, levelezésedet, erdélyi útjaidat. Hogy országos botrány kerekedett ’84-ben, mikor a tatabányai Új forrásban megjelent az Öröknyár, ’86-ban meg a Tiszatájban A Fiú naplójából c. versed - s még a lapot is betiltották. Hogy rendőrök követtek, mikor a 301-es parcellában kerested a sírt. S a nagy elégtételt, az ünnepélyes újratemetést. De az ötvenéves évforduló viperás rendőreit sem szabad feledni. S Camus szavait, mely szerint a gyilkosokat nem szabad igazolnunk. Még közvetve sem. Sőt ahogy te írtad: „néven kell nevezni” őket. Erre tanít golgotai életutad, s immár lezárult életműved. Eredeti látásmódod, történelmi érzékenységed, mélyreható erkölcsi igényességed és szigorúságod verseidet visszavonhatatlanul a Különösen fontos! kategóriába sorolják - mint annak idején a rólad írott jelentéseket a Belügyminisztériumban. Költészeti eszköztárad modern és ó, groteszk és játékos elemekkel, vizuális hatásokkal, szótörésekkel, szójátékokkal, szokatlan szóösszetételekkel tele.Verseskötetek: Koronatűz (1975), Halántékdob (1978), Földi pörök (1982), Áron mondja (1986), Kibiztosított beszéd (1987), Múlik a jövőnk (válogatott versek, 1989), Mosolyelágazás (1993), Fölös ébrenlétem (1994), Zónaidő (1995), Tudom, nagy nyári délután lesz (1998), Szabadrabok (egybegyűjtött versek 1968, 1998, 1999), Húsz év a kétezerből (2000), Amíg fölragyog a jászol (2001) “...nem szabad feledni” (2002), Ezredváltó, sűrű évek (2003), prózai művek: /augusztusban, Ludvík Jahn nyomában /regény-részlet/ (1995), Kanizsa vár (vissza) (1999)/, tanulmányok, esszék, kritikák./ Díjak, elismerések is övezték tevékenységedet' Művészeti Alap - Elsőkötetesek díja (1975), Radnóti-díj (1977), clevelandi József Attila-díj (1986), József Attila-díj (1990), Magyar Művészetért Díj (1990), Greve-díj (1992), Artisjus irodalmi díj (1992), Tiszatáj-díj (1993), Nagy Imreemlékplakett (1993), Kölcsey-díj (1994), Ratkó József-díj (1994), Getz-díj (1995), Balassi Bálint-emlékkard (1999), Kortárs-díj (1999), Kossuth-díj (2000), Hűség-díj (2001), Szent Márton-díj (2003), Bárka-díj (2003), Március 15-e díj, Magyar Örökség-díj, majd Príma-díj, melyet már fiad, Áron vett át (2006). Adósaid maradunk azért, mert minden körülmények közt hűséges maradtál elveidhez: „emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni”, nemcsak mint költő, hanem mint népművelő, könyvtáros /1971-1975/, mint a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője /1976-1980/, mint az írószövetség titkára /1981-1985/, a Bethlen Gábor Alapítvány titkára /1985 óta/, mint a Hitel szerkesztője /1988—2004/ és a Magyar Katolikus Rádió főszerkesztője /2004 márciusától/. A magyarság sorskérdéseiről szóltál az írószövetség választmányának /1981-1995/, majd elnökségének /1989-1991/, a Magyar Demokrata Fórum országos választmányának /1989-1990/ s 2000 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként, vagy „öreg poétaként” - ahogy magad nevezted - a Hitel szerkesztőségében, vagy a vonaton utazva, Szegeden, Huszárokelőpusztán, Szombathelyen, s a tengeren túl is. Számtalanszor jártál köztünk, az ausztriai magyarok körében. „Lóra pattantunk”, ha jöttél, s meghallgattunk Grácban, Bécsben, Felsőőrött, meg Annabergben is. Előadásaid, verseid az írástudók felelősségével foglaltak állást a múlt és jelen jelentős eseményeiben. Az értelmet és erkölcsöt ugyancsak próbára tevő „józan, helyben zsákbanfutós korban” különösen figyeltünk szavadra. Az alapvető evidenciák kimondásával segítettél megőrizni a gerincességet. Ébren tartottad az „ötvenhatosok és hatvannyolcasok / hetvenhatosok és nyolcvanegyesek és főleg tömegesen egyesek” igazságát, melyet nem lehetett többé ki nem mondottá tenni. S szigorúan elítélted a rendszerváltozás „mosolyelágazásait” is. Költészetedet hitelesítette kikezdhetetlen jellemed. Még ötvenhét éves sem voltál, mikor 2007. január 3-án elszólított közülünk az Úr. Azaz még koroddal is 56-hoz kapcsolódsz. Nagy űr maradt utánad, mert igen szerettünk. Az örök világosság fényeskedjék neked! Radics Éva A fény vándora Portréfilm Sulyok Vincéről Kárpátalja festői vidékén, a turánszki erdők közepén, a Perecsényi járásban, Turjavágáson rendezték meg a „Szülőföldem” elnevezésű VIII. Nemzetközi Televíziós Fesztivált. A fesztiválon 11 ország 85 televíziós alkotását mutatták be. A Magyar Televízió négy művét jutalmazták. A legjobb televíziós portréfilm díját A fény vándora című kapta. A portréfilm a Bécsi Napló szerkesztőbizottságának egyik tagját, az Oslóban élő és alkotó Sulyok Vince költőt és műfordítót mutatta be. A film készítői 35 percbe sűrítve igyekeztek a poéta életművének legjelentősebb állomásait, a kisebbségben lévő magyar sorsot, életet felvillantani. A filmet Jánosi Antal rendezte, az operatőr Wonka Rezső volt. A művet a Magyar Televízió a közeljövőben az m2 csatornán megismétli. 2006. december 2-án elhunyt Veres Mariska, a neves nyugati magyar énekesnő. A hollandiai Hágában született 1947. október 1-jén az ott élő zenész, Veres Lajos gyermekeként, anyja francia-orosz származású volt. Hírnevét a Shocking Blue nevű zenekar tagjaként olyan dalokkal szerezte, mint a “Never marry a railroad man”, “Mighty Joe” vagy az egyetlen tengerentúlon is sikeres holland dal, az “Li your Venus”. Böröndi Lajos dadogás Nagy Gáspár halálhírére most már „öröknyár” van telent a nyirkos földben mi fent az árulásban éjfél utáni csöndben emlékszem alig éve a gyásztéri döbbenetben álltunk Magyaróváron szemben a megfeszítettekkel a temetőket jártuk besötétedésig jártunk vérszín avarban bokáig jártunk térdig a sírást hagyjuk! könnyünk hiába csordul érted könyvedet olvasom most és verseiddel félek V______________________) A hétfejű tündér Lázár Ervin másvilága 71. ÉLETÉVÉBEN, 2006. DECEMBER 22-ÉN ELHUNYT LÁZÁR ERVIN ÍRÓ 1936. május 5-én született Budapesten, ám gyermekkorát Alsó-Rácegrespusztán Illyés Gyula szülőföldjétől karnyújtásnyira töltötte. Írásaiban ez a világ emelkedik a költészet magasába. Meséinek és valamennyi prózai művének egyedülállóan érzékeny személyes hangja, finom iróniája, történeteinek groteszk alakjai rendkívül népszerűvé tették. József Attila-díj (1974), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1980), Állami Ifjúsági Díj (1981), Déry Tiborjutalom (1990), a Soros Alapítvány Életműdíja (1992), MSZOSZ-díj (1995) és Kossuth-díj (1996). Mámora volt a józansága, a szeretet a szigora, népes társaságban tudott egyedül maradni, tragikumban lakott a humora, otthonosan volt idegen az irodalomban is. Az alkotásról nem volt mondandója, vagy ami volt, az éppen belefért abba, amit írt. „A fantáziám talán egy kissé szabálytalan, voltak álmodozásra hajló korszakaim, és ott volt élménynek a hétköznapi élet”. Hosszas faggatózásra talán ennyit - és nem többet - volt hajlandó mondani az alkotáslélektan rejtelmeiről. Merthogy önmaga valóban nem volt titokzatos, teremteni tudta a csodát, magyarázni képtelen volt. És ezek a csodák is megejtően köznapiak, mindannyiunkat körülvevő, mindenki számára létező, megfejthető jelenségek. A pusztai élet, a paraszti világ perifériája, a történelem, a hit, az átélt háború, majd az azt követő sötét esztendők, a város, a születés varázsa, a nyiladozó gyermeki szellem szóleleményei, a nyelv felfedezése közben születő félreszólások. Lázár Ervin semmi mást nem tett, csak tapintatosan, a szelíden szemlélődő ember nyugalmával figyelt. Olvasott és írt, ismerte kortársait és a klasszikus magyar irodalomban is számon tartotta kedvenc szerzőit. Születése és neveltetése okán volt képtelen az értelmiségi, vagy az úgynevezett művészi pózokra. Szinte semmi mást nem tett, csak a történeteit átszűrte saját személyiségén. Ez a tartózkodó szeretet az ő esetében maga volt az irodalmi ízlés. Rettegett a hamisságtól, a félreérthetőségtől. A novelláiba sűrűsödő szavakat, hangulatokat, érzelmeket, karaktereket ezerszer tette mérlegre, kóstolgatta, próbálgatta, hogy ne maradjon a történetben semmi, „ami kilóg”. Balladisztikus elbeszélései éppen abban a közegben játszódnak, amelyben Illyés Gyula is gyerekeskedett, s amelyből a maradandó lírai szociográfia, a világirodalmi rangú Puszták népe született. Lázár Ervin ugyanerről a világról egy teljesen más szemlélettel, de ugyanolyan rangon, éppoly érvényesen beszélt. A történelmi tragédiák kisközösségi vetülete, a puszta széles horizontú, de időben és térben zárt világa, a család és a családiasság átláthatósága, az ember esendősége, végzetes kiszolgáltatottsága olyan katartikus erővel, groteszk módon oldódik föl, ami a magyar irodalomban szinte ismeretlen. A katonákkal futóversenyre kiálló, egy géppisztolysorozattal a győztes sprintjében végérvényesen megállított, elbukott fiú, meggymagként köpi ki a golyókat, őt sirató nagyanyja tenyerébe. Nincs párja, hasonlatossága e történetvezetésnek. A Csillagmajor novellafüzére, amelyekből Gárdos Péter rendezésében remek film készült Porcelánbaba címmel jelzi, hogy Lázár Ervin korántsem csak a gyermekek szerzője. A magyar novellairodalom egyik legeredetibb alakja, ám „igazi meséi” (amelyek nem egy esetben szürreális elbeszélésként is hitelesek), minden esetben „többfenekűek”, zavarba ejtően áthallásosak, a felnőttek számára legalább annyira fontosak, mint amennyi örömet nyújthatnak a gyerekeknek. Ezért van, hogy meseírónak felnőttesnek találtatott, a „magas irodalomhoz” pedig túlságosan is komolytalannak vélték kritikusai. Nem volt igazuk. Ahogyan válogatott hallgatásait is türelmetlenül figyelték, kényelmet, lustaságot szimatolva félreértelmezték. Mindig határozott véleménye volt a világról, az irodalomról, önnön munkáiról is. A köznapi kedélyesség mögött azonban ott munkált a felelősség. A bohém álarcát hordozó tépelődő, a motívumait, történeteit, azok alakulását állandó kritikával figyelő alkotó. Ha nehezen írt, ha nem könnyen szánta rá magát az újságíráson, alkalmon túli, nagyobb feladatokra, hát emiatt menekült, ezért igyekezett kitérni időlegesen önnön elképzelései elől is. A közvetlen emberi élmény, a vele való találkozás esélye mindenkinek, aki ismerte fájdalmasan hiányozni fog. Ám Lázárt Ervin kiváló dramaturgiai érzékkel megírt hangjátékai, valós és bábszínpadra szánt művei, a kecskeméti stúdióban forgatás alatt álló története, Lóránt János festőművész által rajzfilmre álmodott figurái, kezdetben a Móra, később az Osiris könyvkiadó által magas színvonalon gondozott életműve egészen biztos, hogy nem készül Csipkerózsika álmot aludni. Mi több, ez az irodalmi teljesítmény ébren tart bennünket is. Antall István ni f Bősze Balázs SZÁMŰZETÉSBEN Alvadt vér kezünkben, szánkban sós ízek cikáznak, máglyák lobogása fejünkben, dörrenések, rövid sorozatok. Emlékek kőligete, lecsupált fák, száraz füvek, bokrok hörgése. Messze, hol a délibábok teremnek, Indul valami. Jelzőtűz? Zene? Fogcsikorgatás? GROTESZK Ma délután, Az olajfák hegyéről jövet Júdással talákoztam. Vidám volt, valami régi csók történetét mesélte, - alig figyeltem -és elvtársnak szólított. ______________| JELEN SZÁMUNK KÉPEI Az 1956-ban a franciaországi Lille-ben letelepült, ismert és elismert RICHARD RAPAICH sajátságosan egyéni módon dolgozta fel a menekültek életre szóló tragikus élményeit, emlékeit. Budapesten, a fényképen megörökített Szentkirály utcai romos ház homlokzata számára egyúttal jelképpé vált, ami a betört, megrongált ablakokon keresztül különös nyomatékot és jelentőséget kap. Az előtérben álló autóroncsok mögül lép elő a „távozó”, aki viszont lényegében - emlékeiben - mindig is ott maradt abban a bizonyos házban. A „kilenc ablak” mögött ott áll és révülten szemlélődik kifelé, igaz, egy-egy ablak mögött más személyiek is felfedezhető(k). Az 1956-os forradalom metamorfózisa a művész szemével. Az 1937-ben Budapesten született Rapaich Richard sikeres gyermekszínészi szárnybontogatását családja kitelepítésével a kiszolgáltatottság évei követték. Menekültként Nyugaton bontakoztathatta ki sokrétű tehetségét, ami a gobelin-művészetben teljesedett ki. Ugyanakkor fényképész-grafikusként foglalkozás tekintetében tervezett könyveket, plakátokat, turisztikai kiadványokat, újság- és folyóiratok makettjeit stb. Az 1956-os forradalomról készült rajzait és fényképeit múlt év őszén a budapesti Szabó Ervin Könyvtárban mutatták be. Most januárban ugyanezzel az anyaggal „lepte meg” Lilleben a Katolikus Egyetemen ottani környezetét. „Fontosnak tartom - mint írja - hogy 50 évvel ideérkezésem után megismerjék, honnan - és miért - jöttem és telepedtem meg ebben az országban és városban, ahol azóta élek, dolgozom és alapítottam családot is. Ezzel nekik is tartozom, csakúgy mint - gondolom - magamnak, és nem utolsósorban szülőhazámnak is.”