Bécsi Napló, 2010 (31. évfolyam, 1-6. szám)
2010-01-01 / 1. szám
2010. január-február BÉCSI NAPLÓ Lipóczi Sarolta Az emigráns lét dokumentuma A (Bécsi) Magyar Híradó (1957—1980) arculata Dr. Lipóczi Sarolta, irodalomtörténész, főiskolai tanár (Kecskemét) 2008-ban MÖB/CH-ösztöndíjasként az 1956 utáni ausztriai magyar emigráció irodalmának kutatásával foglalkozott Bécsben. Érdeklődése homlokterébe került az emigráns újságírás két terméke is, a (Bécsi) Magyar Híradó és a Nemzetőr, amelyekről az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége felkérésére 2008. november 20-án előadást tartott. Azóta is folytatott kutatómunkája során készült az alábbi írás. (Szerk.) Alapítás, célok, munkatársak A nyugat-európai magyar emigráció hírlapírása történetében fontos helyet foglal el a rendkívüli történelmi helyzetben létrejött (Bécsi) Magyar Híradó. (Lásd: Ötven évvel ezelőtt indult. Bécsi Napló 2007/jan.-febr. sz. és ötven éve indult meg a Bécsi Magyar Híradó, u.o., 2007/máj.-jún. sz.). A statisztikai adatok szerint a magyar menekültek száma 1956. dec. 31-én elérte a 153.690-et. (V.o.: http://www.natarch.hu/szemle/2002/soos.htm) Az emigráns magyarokat segítő 26 segélyszervezetet felölelő Osztrák Nemzeti Bizottság és az Osztrák Szakszervezeti Tanács az ENSZ Menekültügyi főbiztosának támogatásával 1957. január 11-én magyar nyelvű újságot indított útjára Bécsi Magyar Híradó címmel. A lap alapítását Fritz Molden, a „Die Presse” tulajdonosa kezdeményezte, rajta kívül Otto Molden, a Nemzeti Bizottság elnöke és Fritz Kammerer, az Osztrák Szakszervezeti Tanács főtitkára segítették létrejöttét. A nyomtatást a bécsi ,,Die Presse ” nyomdája végezte. Miután az Osztrák Nemzeti Bizottság 1961-ben megszűnt, a laptulajdonos és kiadó egy évig Fritz Molden, majd 1962-től 1980-ig, a lap megszűntéig a „Bécsi Magyar Hírlapírók Köre” volt. A főszerkesztői feladatokat 1957. augusztusáig - Paál Szabolcs néven - Szöllősy Pál, 1957-58-ig Ilosvay Ferenc, 1958-59-ig Sebestyén György, 1960-tól pedig 1979-ben bekövetkezett haláláig Klamár Gyula látta el. Felelős szerkesztőként az alapítás idején Ilse Barbara, majd 1957- 1968-ig - haláláig - Edit Vasváry és 1972-ig - ugyancsak haláláig - Fóti József dolgozott. (V.ö.: Borbádi Gyula: Nyugati Magyar Irodalmi Lexikon és Bibliográfia, Hitel, Budapest, 1992) A szerkesztőbizottság tagjai Sebestyén György (1964-ig), Eugen Géza Pogány (1968-ig) és Fóti József (1972-ig) voltak. 1972-től Klamár Gyula főszerkesztő egyedül végezte a világ öt földrészén élő magyarokhoz eljuttatott lap szerkesztését. (V.ö.: Juhász Sári, BMH, 1980. jan. 1.) A lap munkatársai közé tartoztak még - többek között - Czettler Antal, Domahidy Miklós, Fercsey János, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Halász Ernő, Hanák Tibor, Juhász Sári, Nagy Judith, Surányi Imre, Vándor Györgyi, Varga József és Varga László. (V.ö.: Borbándi Gyula i. m.) A szerkesztőbizottság tudósítókkal, levelezőkkel is dolgozott. Szép számmal említhetnénk továbbá neves magyar írókat, költőket, akiknek művei - a szerkesztőség válogatása alapján - megjelentek a lapban. A kiadása első időszakában 100 000 példányban, hetente kétszer megjelenő hírlapot egy féléven át ingyen osztották az ausztriai magyar menekülttáborokban. (V.ö.: Borbándi Gyula i. m.). A folyamatosan változó körülmények következtében 19581962-ig az újság hetilapként, ezt követően pedig Magyar Híradó címmel 1980. január 1-ig, az utolsó számig, - ezidőtájt már csak 8 000 példányban - havonta egyszer jelent meg. Emigrációs politika Az ausztriai magyar menekültek sorsával kapcsolatos alapvető információk iránti igények kielégítésére létrejött lap emigrációs politikáját illetően közel állt a New York-i Magyar Bizottsághoz, ami az 1956-os forradalom utáni magyarság érdekeinek ENSZ-beli és más nemzetközi fórumokon történő képviseletének hangsúlyozását, a magyar kérdés és a magyarországi fejlemények állandó figyelemmel kísérését, valamint a politikai irányzatok együttműködését tűzte ki célul. (V.ö.: Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Európa Kiadó, Budapest, 1989.298.o.) A lap működésének első éveiben információkkal látta el a 257 menekülttábor lakóit a letelepedéshez vagy kivándorláshoz, beszámolt a táborok életéről és a magyar menekültek érdekében tett intézkedésekről, tudósított a magyarországi és a nemzetközi eseményekről. A nemzetközi élet híreit - előírás szerint - az Osztrák Sajtóügynökség (APA) híreiből választotta, írásokat közölt Ausztria történelméről, kultúrájáról. Első száma pl. Theodor Körner, az Osztrák Szövetségi Köztársaság elnökének 1957. január 4-én bekövetkezett halála alkalmából tartalmaz nekrológot, amelyben méltatja az elhunyt elnököt, mint katonaviselt, politikusi pályára termett, köztiszteletben álló személyt, aki köztársasági elnökként nagy szerepet játszott abban, hogy Ausztria szabad és független ország lehessen. „Halálát a magyar nép is őszintén gyászolja, mert... a népek barátságának és a magyar nép jobb sorsának nagy támogatóját temette el Ausztria. ” (BMH, 1957. január 11.) Theodor Körner nevéhez több, a magyar menekültek befogadását segítő rendelkezés kapcsolódik. A (Bécsi) Magyar Híradó szemléletmódját az 56-os forradalom eszméihez való hűség, az állampolgári jogok, a szabadság és függetlenség tisztelete és a magyar kultúra ápolásának szándéka határozta meg. Elutasította a magyarországi diktatúrát és bírálta annak kiszolgálóit. Az egykor Nagy Imre oldalán álló emigránsok vagy emberarcú szocializmus híveiként vagy a polgári eszmények hitvallóiként, magyarként és európaiként határozták meg magukat. A szerzők - Magyarország tragédiáját és az emigráns sorsot elemezve - írásaikban gyakran merítettek erőt a magyar történelem nagy alakjainak példájából. Szívesen méltatták István király művét és idézték Széchenyi gondolatait. A magyarországi történelmi és politikai eseményekről egyértelmű állásfoglalást tartalmazó híradásokat közöltek. Pl. Nagy Imre és társai kivégzéséről a lap gyászkeretes írásban tudósított. (BMH, 1958. június 28.) A szerkesztőség nagy hangsúlyt fektetett a forradalom nemzetközi visszhangjának bemutatására is (pl. Albert Camus, Hugh Seton-Watson, Luigi Fossatti írásai). A főszerkesztőként is közreműködő Sebestyén György és Ilosvay Ferenc nagyhatású cikkekben fogalmazták meg az 56-os emigránsokat foglalkoztató legfontosabb kérdéseket. Ilosvay Ferenc: Miért is menekültünk? (BMH, 1957. okt. 15.) és Rabok legyünk vagy szabadok?(1957. okt. 25.), valamint Sebestyén György „Európa, hol vagy?” című (1957. okt. 25.), a forradalom első évfordulójára megjelentetett írásaikban pl. a bebörtönzöttekkel való együttérzést, a forradalomért hozott áldozat értelmét, a magyarok hőstettét európaiságukért, Európa felelősségét és az európaiságba vetett hitet emelik ki. „Magyarnak s európainak lenni egyszerre,földrajzi helyzetünknek, történelmünknek és minden lelki rezdülésünknek következménye, s ezért az egyszerű tényért a magyarságnak fegyverhez kellett nyúlnia. ’’(Sebestyén György, BMH, 1957. okt. 25.) Évzáró összegezés és újévi programadó Sebestyén György:,, Újévi beszélgetés Széchenyivel ” c. írása (BMH 1957. december 26.). ,A szétszórt nemzet milliós közösségét a nemzeti ünnepek kötik össze. ”- állapítja meg Sebestyén „István király látomása ” (BMH, 1962. aug. 15.) címmel publikált vezércikkében, amellyel a nemzetet fenntartó történelmi tudatot kívánja erősíteni az államalapító bölcs felismeréseit idézve. A (Bécsi) Magyar Híradó fontos színtere volt a magyar szellemiséghez, kultúrához tartozás kifejezésének. Színvonalas válogatást közölt a magyar irodalom kincseiből, köztük emigráns költők és írók műveiből. A szerkesztő tudatosan nyúlt pl. Balassi, Kölcsey, Arany, Ady, Karinthy verseihez. (Pl. Arany János: Széchenyi emlékezete c. verse az 1958. június 28-i számban Nagy Imre gyászolására jelent meg. ”Te sem haltál meg, népem nagy halottja! ...Egy nemzet gyásza nem csak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost, így magasztal, Van élni abban hitség és erő!”) A lap tükrözte a kortársak tiszteletét Illyés Gyula, Németh László és Kodály Zoltán iránt. Szerepet vállalt a Magyarországon betiltott írások közlésében és az emigrációban élő alkotók - pl. Gömöri György, Határ Győző, Sulyok Vince, Parancs János, Tollas Tibor, Monoszlóy Dezső, Márai Sándor - műveinek bemutatásában. Az emigráció első éveiben írt versekben az aggodalom az otthon maradt társakért és a haza sorsáért, a honvágy, a haza elvesztése iránti fájdalom és egyben a szabadság megtalálásának kifejezése dominált. („Európa!Fájdalmas kincs vagy te magyar üldözöttnek. ” Jánosfalvy Albert (Svájc): Megtalált Európa, BMH, 1958. május 7.) „ Életem értelmének tudlak, drága szabadság! ’’(Sulyok Vince / Oslo: Dagály c. verse, BMH, 1958. dec. 6.) Később e gondolatokhoz az integrációval járó nehézségek, a nyelvváltás, a „kettős élet” ábrázolása társult. Az irodalmi rovatok messze túlmutattak a lap első számában a szépirodalmi művek közlésével vállalt célon, a „tábori élet” sivárságának enyhítésén. A Híradó tájékoztatta olvasóit a magyar kultúra eseményeiről is a nagyvilágban, pl. emigráns szerzők könyveinek megjelenéséről, előadásokról, hangversenyekről. Figyelemmel kísérte az emigráns zenészekből álló Philharmonia Hungarica zenekar nagysikerű szerepléseit, a sportesemények között pl. Puskás Ferenc sikereit vagy a kecskeméti Ceglédi József atléta felkészülését az olimpiára. Foglalkozott az emigránsok nyelvromlásának jelenségével is. (Gyermekek a német nyelvtengerben; BMH, 1959- júl. 1.) Egy ideig mellékleteként működött a Svájci Magyar Híradó. A (Bécsi) Magyar Híradó azonban korántsem nevezhető olyan radikális lapnak, mint az ugyancsak 1957- ben Bécsben alapított - és Kecskési-Tollas Tibor főszerkesztő közreműködésével - 1963-ig Bécsben szerkesztett, de Münchenben kiadott Nemzetőr, amely a „Szózat” első sorát választotta mottóként és „A magyar szabadságharcos írók lapja külföldön ” önmeghatározást használta. A (Bécsi) Magyar Híradó funkciója a 60-as évek elejétől az emigránsok helyzetének változásával módosult. A menekülttáborok lakóinak száma lecsökkent, a menekültek integrálódtak Ausztriában és a világ különböző országaiban. Erősödtek a hivatalos és személyes kapcsolatok Ausztria és Magyarország között. 1964-ben az osztrák-magyar diplomáciai kapcsolatok nagykövetségi szintre emelkedtek. A hetvenes évek elejétől Magyarország más nyugati kapcsolatai is javulást mutattak. Az emigrált magyarok azonban továbbra is tele voltak kételyekkel a magyarországi viszonyokat illetően és sokan nem is tudtak kiegyezni a magyarországi helyzettel. Abban hittek, hogy kritikai magatartásukkal befolyásolni tudják az otthoni bel- és külpolitikai döntéseket. (V.ö.: Borbándi Gyula: Az emigráció életrajza 1945-85.Európa Kiadó, Budapest, 1989- 254.o.) A kételyeknek a (Bécsi) Magyar Híradó is hangot adott. De működési terepe a politikai színtérről egyre inkább a magyar kultúra ápolásának területére helyeződött át: a magyarság, mint szellemi, kulturális közösség működésére, az anyanyelv, a magyar hagyományok, a magyar kultúra megőrzésének, ápolásának, a magyar nemzeti identitás átélésének igényére és az ezekkel kapcsolatos szerepvállalásra. Ennek megfelelően a lap beszámolt pl. az 1960-ban Szépfalusi István vezetésével Bécsben megalakult Bornemissza Péter Társaság munkájáról, a magyar szellemiség egységét megvalósítani szándékozó programjairól, az 1964-ben létrejött „Europa” Jugend-, Kultur- und Sportverein” (később ,E Europa ”-Club) magyar kulturális összejöveteleiről és a Bécsi Magyarok Kultúregyesületének tevékenységéről. Tájékoztatott más nyugat-európai magyar kulturális egyesületek és társaságok, irodalmi műhelyek tevékenységéről is, pl. az Új Látóhatár (1958) a Magyar Műhely (1962) c. folyóiratok megjelenéséről. Az anyagi támogatás hiánya és a csökkenő példányszám következtében azonban a lap egyre nagyobb nehézségekkel küzdött. Klamár Gyula, aki 20 évig a lap főszerkesztője volt, hosszú időn keresztül fent tudta tartani a Híradót, amelynek jellegét személyisége is meghatározta. Klamár Gyula „Szeizmográfszerű érzékenységgel reagált a legkisebb hírre is, amely a magyar olvasót érdekelhette. ” (Juhász Sári, BMH, 1980. jan. 1.) A kortársak visszaemlékezései alapján a főszerkesztőt humanizmus, magyarságszeretet, az európai kultúrához való ragaszkodás és a politikai tolerancia jellemezte. (V.ö.: Gosztonyi Péter. BMH, 1980. jan.1.) Egy pályatárs megállapítása szerint „Klamár nem magyar politikai lapot akart kiadni, hanem olyan magyar újságot, mely csak kényszerűségből lát itt napvilágot, melynek a jelen politikai konstellációban a külföld a legmegfelelőbb megjelenési hely, hiszen csak így tarthatja meg függetlenségét, pártonkívüli jellegét és egyensúlyra törekvő objektivitását. ’(Hanák Tibor, BMH 1980.jan.1.) A 30 évvel ezelőtt megszűnt lap 23 éves történetét felidéző írásunkat annak utolsó számából idézett gondolattal zárjuk: „Egy oldódó, biológiailag és eszmeileg is gyengülő emigrációban a toleráns európai magyarság őrzőjének lenni nem könnyű feladat. ” (Búcsú az olvasótól, BMH, 1980. jan. 1.) Versek a tengerről A tenger a végtelenség, a szabadság, a szépség, az idők szinte elképzelhetetlen távolának jelképe. Az ókorban élő Propertius Itália dicséretében ír a tenger zavajló hullámairól, Vergilius meg a Cynthia Baseban című versében egy léha lányról szól, aki „az isteni tenger százalakú táncát lejti.” Az angol költők is gyakran írnak a tengerről: Matthew Arnod a doveri partról, a tengeri dagályról, a brit tengerparti sziklákról, John Masefield a ’’tengerlázról, matrózdalról”, Moro az óceánról, Londonban, Keats pedig a tenger szépségeirőll vall. Wondsworth A velencei köztársaság halálára ír verset - „ a Szabadság gyermekének, a vad, örök tenger lett hű szerelmese.” A francia irodalomban Baudelaire egyik leghíresebb verse Az albatrosz. A vizek nagy madarát régi hercegnek nevezi a költő, akit a matrózok kigúnyolnak, amikor a hajó fedélzetére hozzák. Ilyen a költő sorsa is. Verlaine tengeri képet fest szavakkal: „reng és búg a tenger”. Rimbaud Tengeri verset ír: „ amerre a gát pillérei állnak, / s szögletükön tombolva a fény örvénye viharzik”. S „a részeg hajó jön, a tenger szemein csak volt az éjsötét.” José-Maria de Heredia nagyobb versciklusban mutatja be Görögországot és Szicíliát, a háborgó tengert, a korallzátonyt. Cocteau pedig Tavasz a tenger fenekén címmel ír verset. A Nobel-díjas olasz Quasimodo Hallom a tengert című versében így vall: „Már hallom éjszakákon át a tengert,/ lágy zúgás, fenn és lenn, sövényparton végig.” Nem felejti a „sirály-panaszt”, az emlékek visszhangját, a sötét tengermorajlást. A magyar költők is gyakran szólnak a tengerről, Velencéről. Az egyik legszellemesebb rímjátékot Kosztolányi Esti Kornél című versében találjuk: „Te régi századok velence, / Azúr, aranyló, mély medence, / Gyémántokkal rakott szelence / Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e, / Velence?” Márai Odüsszeuszként veszi észre a szirének énekét és a viharos tengert: „Az ősz tenger feltárta rémes torkát. / Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák.” A tenger kapcsán az egyik legtragikusabb, legszomorúbb versidézet Mandelstamé, a Sztálin-ellenes verset író, száműzött, szibériai fogolytábort megjárt orosz költőé, aki Voronyezs mellől, „az ember örök tündökletes, déli toszkán halmairól” és a tengerről álmodik, így kiált fel: „Orvost! Jótanácsot! Embert!” Mandelstamot utoljára a rabtársai látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban, ahogy a jégtömbbé fagyott szemétdombon hulladékot keresett... Szekér Endre ni JELEN SZÁMUNK KÉPEI Amennyiben jobban körülnézünk az ausztriai magyarok háza táján, mindig akad felfedeznivaló, ha nem is közvetlen nyelvi átöröklés terén. MILETICS Péter is közéjük tartozik: apja 1956-os magyar, ő már nem beszél magyarul, de rákérdezve említi családi kötődését, Magyarország iránti érdeklődését. Mégsem kizárólag ezért érdemes őrá figyelni, sokkal inkább művészi felállása az, ami növekvő érdeklődésre számíthat. Az 1972-ben Bécsben született fotóművész nagyon sokoldalú pályán mozog, ami annál inkább is érthető, mivel ez számára nem is annyira kereseti lehetőség, sokkal inkább szenvedélyből szegődött ehhez a műfajhoz. Számos, főként Ázsiában tett utazásai során egyre inkább kibontakozott, kifejlődött azon egyéni kiválasztási képessége és látásmódja, amin keresztül látja és láttatja a megörökített tárgyakat, embereket, eseményeket, jeleneteket. Széles látószögében keresgélve egyik összetett tárgysorozatából válogattunk jelen számunkba mellékleteket: a bécsi Prater egzotikusan eleven arculata jelenül meg egészen külön világot jelentő „berendezésével”. Egészen természetes, hogy a mai technikai felszereltséggel nem nehéz kiváló minőségű felvételeket készíteni, a művészi mégis az „átlagos” jellegzetessé avatásában és kivetítésében rejlik. Miletits Péter szemével másként jelenül meg a Prater, mint amikor valaki csupán szórakozási, kikapcsolódási szándékkal vetődik oda. Miletits Péternek sikerül az Óriáskerék bemutatásától valamennyi felvételen át az egzotikus világ valószerűségét megláttatni.