Bécsi Napló, 2013 (34. évfolyam, 1-6. szám)

2013-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXXIV ÉVFOLYAM l.SZÁM 2013. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 2,- Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P. b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN TANÍTVA TANULUNK (Tudósítónktól) A magyarországi oktatási rendszer válságban van. Talán egy közhely sem igaz annyira napjainkban Magyarországon, mint ez. A rendszer át­alakítása, amelyhez az előző kormányok nem mertek hozzáfogni, napirendre került. A diákok tüntettek, a szakszervezetek tárgyaltak, az átalakítás folyik tovább. Az előző kormányt még ellenzéki pozícióból kritizáló Hoffmann Rózsa, aki jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatásért felelős államtitkára, 2008-ban így foglalta össze a tennivalókat: .A mai oktatáspolitika az esélyegyenlőség hangoz­tatásával, de annak értelmezése nélkül, a saját cél­jaival ellentétes intézkedéseket hoz rendre, gondo­lok itt az iskolabezárásokra, az osztálylétszám megnö­velésére és még sok minden egyébre. Szürkítő, kom­­munisztikus ideák látszanak felvillanni az elképze­léseikben. .. Egy országot fejleszteni csak a közoktatás színvonalának emelésével lehet. Szaktudással, kivá­ló pedagógusokkal, szigorúan ellenőrzött pénzfel­használással... A szakképzés, a művészet- és egész­ségpedagógia, a nyelvoktatás színvonalának emelé­se mellett valódi megoldásokra lesz szükség az esély­­egyenlőség megteremtésében, és újra ki kell nyitni a falvakban a bezárt kisiskolákat. Ismét az embert, és nem a pénzt, a gépeket, az infrastruktúrát kell az oktatás középpontjába állítani. ” Érthető, hogy a fizetésemelést utoljára a Medgyessy­­kormánytól kapott, és a gyakori változásoktól elcsigá­zott tanárok várakozással tekintettek a 2010-ben hi­vatalba lépő új kormány tevékenysége elé. Kezdetben a várakozások - úgy tűnt - nem is voltak alaptalanok. Az előző kormány által megszüntetett osztályzás visszaállítása, a tanárok védelmét célzó intézkedések azt sugallták, hogy az oktatási vertikum megindult egy folyamatos, nyugodt változás irányába. A köznevelési törvény vitája azonban hamarosan más irányba terel­te a közvélemény figyelmét. Kisebb zökkenőktől eltekintve, januártól 2670 isko­la fenntartását vette át az önkormányzatoktól az ál­lam. Az iskolákban így sajátos társbérlet alakult ki: míg az oktatással kapcsolatos kiadásokat és a tanárok bé­rét az állam állja, addig az épület működtetését és a technikai dolgozókat az önkormányzatok fizetik. Az ál­lami fenntartást a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ koordinálja a járásokban kinevezett tanke­rületi igazgatókon keresztül. Bevezetésre kerül a min­dennapos testnevelés, 16 évre csökken a tankötelezett­ség életkor­határa. A törvény legtöbb újítását a 2013/ 14-es tanévben vezetik be: az általános iskolákban 16 óráig szerveznek foglalkozásokat, és az ún. pedagógus életpályamodellel együtt emelnék a tanárok fizetését, egyúttal változna munkaidő-számításuk is. A szakszer­vezetek a tankötelezettség korhatárának leszállítása, a gyermeklétszám csökkenése, a felső tagozatok össze­vonása és a szakképzési rendszer átalakítása miatt el­bocsátásoktól félnek. Az átszervezés pénzügyi megtakarítással nem jár, a megtakarításoknál messze nagyobb költségeket vonz magával a mindennapos testnevelés bevezetése, fő­ként, ha a testneveléshez tornaterem is szükséges, il­letve a pedagógus-béremelés, amit a kormány az or­szág gazdasági állapotától tett függővé, és egyelőre el­halasztott. Az egyszerűség kedvéért megjegyezzük, hogy 20 év munkaviszony után egy középiskolai ta­nár kb. nettó 120 000 Ft-ot (kb. 400 Euro-t) keres, így sokan kénytelenek másodállást vállalni. Diákokat kor­repetálnak, árut pakolnak Tesco áruházakban, vállal­koznak stb. Összességében a rendszer gyakori módo­sítása és a tanárok egzisztenciális bizonytalansága ele­ve szinte lehetetlenné teszi a nyugodt oktató-nevelő munkát. Az ellenzéki kritikák a köznevelési törvénnyel szem­ben egyre élesebb hangot ütöttek meg. A törvényter­vezet szerint nem maradhatott volna meg olyan isko­la, ahol nincs párhuzamos osztály. Ezt a szakaszt ugyan kivették a törvényből, de nem biztos, hogy a későb­biekben nem fogják megkísérelni bevezetését - hang­zottak az ellenzéki felvetések. Nyilván az állam finan­szírozási képességének határai fogják megszabni, hány iskolát kell a jövőben bezárni. A másik, rendkívül vi­tatott téma a pedagógusok kötelező óraszáma volt. A törvény szerint 32 óra felett az intézményvezető ren­delkezik, 22-26 órát kell a tanítással tölteni, de a 26 és 32 között elrendelhető helyettesítés vagy felügye­let, így nehéz kiszámítani a szükséges pedagógus lét­számot. A szintén bevezetés előtt álló szakfelügyeleti rendszer, amelyet 1985-ben azért töröltek el, hogy a tanácsok irányítási funkcióját mérsékeljék, most ismét bevezetésre kerül. A tanárok munkájának szakmai tá­mogatása kétség kívül fontos feladat. A kritikusok sze­rint viszont a tanárok munkáját értékelő szakfelügye­let korlátozhatja az oktatás szabadságát, beleszólhat a tanárok bérezésébe, súlyosabb esetben akár a mun­kaviszony megszüntetését is kezdeményezheti. A felsőoktatásban főként az államilag finanszírozott szakok kérdése, illetve a forráskivonás kavart hullá­mokat. Az egyetemek élére kinevezendő kancellárok­kal lényegében megszűnne az egyetemi autonómia és jelentősen csökkenne a rektorok hatásköre. A kor­mány ezzel magyarázza a Magyar Rektori Konferen­cia közleményét, amely elutasította a kormány terve­zett reformlépéseit. Kétségtelen, hogy az előző kor­mány által megkezdett, előnytelen beruházások kor­rigálására szükség van. A rektorok szerint azonban elfogadhatatlan, hogy öt év alatt 40%-kal csökkent az egyetemek és a főiskolák állami támogatása, miközben a GDP körülbelül változatlan szinten maradt. Az első­sorban fiskális szempontoknak alárendelt elképzelé­sek meglátásuk szerint nem szolgálják a felsőoktatás minőségi javítását, a munkaerőpiac által preferált szak­területek támogatását, ráadásul figyelmen kívül hagy­ják­ a családok anyagi teherbíró képességét, és kiván­dorlásra ösztönzik a fiatalokat. „Megbocsáthatatlanul félrevezetik a döntéshozókat és a magyar családokat - olvashatjuk a rektori konfe­rencia állásfoglalásában -, akik azt állítják, hogy a fel­sőoktatás tömegével bocsátja ki a használhatatlan dip­lomákat olyan szakokon, amelyekre nincsen kereslet a munkaerőpiacon. Ezzel szemben bármilyen diplo­másnak többször nagyobb az elhelyezkedési esélye, mint az alacsonyabb végzettségűeknek. A diplomások­nak magasabb az elérhető keresete és az általuk befi­zetett adóból nagyobb az állam bevétele.” A hallgatók főként az ún. hallgatói szerződések, il­letve az államilag támogatott szakok számának csök­kentése, továbbá a forráskivonás ellen léptek fel. A kormányt meglepték a hallgatói tüntetések, karácsony előtt szinte naponta változott az oktatási tárca állás­pontja: lesznek keretszámok - nem lesznek, lesz pont­határ - nem lesz ponthatár stb. A hallgatói szerződé­sek azt céloznák, hogy az állami költségvetésből fi­nanszírozott hallgatók ne külföldön kamatoztassák tu­dásukat. A cél méltányolható, ugyanakkor szemben áll a jelenleg érvényes uniós normákkal (pl. munkaerő sza­bad áramlása) és az orvosokat és ápolónőket kivéve szá­mos szakon értelmetlennek tűnik. Igen nehéz lenne megmagyarázni például, hogy a magyar­­ könyvtár sza­kos hallgatók tömegei mit keresnének külföldön. A diákok érdekvédelmi szervezete végül megállapo­dott a kormánnyal, hasonlóan a szakszervezetek több­ségéhez. Bár a kormány az első helyen jelentkezők 10- 20 százalékának ígért ingyenes helyet a korábban fi­zetőssé tett 16 szakon (pl. jog, kommunikáció, andragógia stb.), a magas ponthatárok miatt valószí­nűleg ennél jóval kevesebben tanulhatnak állami tá­mogatással. Az illetékes miniszter által megállapított ponthatárok ugyanis rendre jelentősen meghaladják a legerősebb intézmények korábbi ponthatárait. Az állami ösztöndíjas helyek valószínűleg egy-két na­gyobb intézményben koncentrálódnak a későbbiek­ben. A szakszervezetek a pedagógus álláshelyek meg­őrzésével kapcsolatban kaptak biztosítékokat. A cél, a felsőoktatás átalakítása, a kormány álláspontja szerint továbbra sem változott. Amiről a vitában kevesebb szó esik, az a tanítás szín­vonalának drasztikus zuhanása a kilencvenes évek végétől kezdődően. Tetézte ezt a felsőoktatásba felvett hallgatók számának ugrásszerű növekedése, az ún. bolognai­ rendszerre való áttérés 2005-ben, a hallga­tói érdekképviseletek átalakulása, és számos további körülmény is. A hallgatói érdekképviseletek fontos és értékes részét képezik az egyetemi életnek, de túlzott befolyásuk az oktatók előmenetelére, egyáltalán állá­suk megtartására olyan mértékű lett, ami már az ok­tatás színvonalát veszélyezteti. A kormányzat kommu­nikációs ellencsapásai ostorozták ugyan a szűk évtize­den átvezetőként tevékenykedő hallgatói kádereket, de azonosításuk az elégedetlen és tüntető egyetemi hallgatók többségével nem volt szerencsés. Összessé­gében a kormány sikeresen birkózott meg a decembe­ri válsággal, az átalakítást folytatja, ugyanakkor a nö­vekvő forráskivonás és az ezzel együtt járó társada­lompolitikai következmények, mindenekelőtt a közép­­osztály esetleges megroppanásának veszélye, tovább­ra is súlyos kihívások elé állítják az oktatáspolitika irá­nyítóit. Hiába, amint tudjuk: „Docendo discimus.” Kisebbségpolitikai stratégiák dilemmája Különös tekintettel a szlovákiai magyar nemzetrészre A közép-kelet-európai államokban élő magyar nem­zetrészek egyre nehezebb körülmények között küzde­nek a megmaradásukért. Az elmúlt évtizedekben le­folytatott népszámlálások ugyanis mindegyiküknél jelentős számbeli fogyatkozást mutattak ki. A szlová­kiai magyar nemzetrész fogyatkozása pedig már egye­nesen drámai mélységekbe zuhant. Ebben a helyzet­ben nem elég megkongatni a vészharangot, hanem új stratégiák kialakításával menteni kell a még menthe­tőt. Ezt a nemzetiségi vezető elit jelentős része vala­mennyi országban felismerte. A különböző létfeltéte­lek miatt azonban az egyes országokban más-más cse­lekvésre, illetve stratégiára van szükség a szülőföldön való boldogulás eléréséhez. Erdélyben erőteljesen az autonómia elképzelések kerültek a kisebbségi jogkövetelések fókuszába. Dél­vidéken a már meglévő, - sok tekintetben - formális önigazgatást próbálják valódi tartalommal megtölte­ni. Felvidéken a többségi nemzet tagjaival szövetkez­ve próbálja a magyar vezetők egyik része elérni, hogy enyhüljön a magyarok iránti bizalmatlanság és szűn­jenek meg az alaptalan előítéletek a kisebbséggel szem­ben. Persze mindez így egyszerűen hangzik, de eme sommás megfogalmazás mögött bonyolult ideológiai, pártpolitikai és emberi viszonyok határozzák meg az egyes csoportosulások tevékenységét. Valamennyi nemzetrésznek azonban van egy közös dilemmája, mégpedig a kétféle alapstratégia követé­séből fakadó megosztottság. Valamennyi nemzetrész­nél tapasztalható, hogy a kisebbségi társadalom bizo­nyos szempontból, két részre oszlott. Egyik része azo­kat a vezetőket követi, és adott esetben hívei rájuk szavaznak, akik a többségi nemzettel való szövetség­ben, vagy szorosabb együttműködésben látják a ki­sebbség helyzetének remény szerinti javulását. Mások viszont próbálnak következetesek maradni, és az Eu­rópa nyugati részében érvényesülő kisebbségi önigaz­gatási rendszerek (autonómiák) megvalósulásában látnak esélyt saját identitásuk megőrzésére. Szlovákiában a rendszerváltozást követő, egy-két éven belül, három stabil etnikai párt próbálta a ma­gyar nemzetrész boldogulásának a feltételeit biztosí­tani. Volt parlamenti képviseletük, és az alapkérdések­ben együttműködve, eredményeket is fel tudtak mu­tatni a nemzetiségi jogok szélesítése terén. Az akkori szlovák politika azonban gyanakodva tekintett a ke­­resztény-konzervatív-liberális magyar pártkonglome­rátumra és megváltoztatta a parlamenti választások­nál alkalmazandó mandátumszerzési küszöböket. Ezért a magyar pártok, 1998-ban, kénytelenek voltak egy szervezetbe tömörülni. Ekkor alakult meg a Ma­gyar Koalíció Pártja, amely nyolc éven keresztül ren­delkezett parlamenti képviselettel, sőt ezen időszak­ban, a kormánykoalícióban is részt vett. Ez az időszak átütő eredményeket ugyan nem hozott a nemzetiségi jogok terén, de a régiók és a települések fejlesztésé­ben történt pozitív elmozdulás, főleg az előző, Meciar nevével fémjelzett, kormányidőszakkal szemben. Az MKP-ban közben belső harcok kezdődtek. A tag­ság egy jelentős része elégedetlen volt Bugár Béla el­nökvezetői stílusával és számos olyan mulasztást vél­tek felfedezni, amely az MKP eredménytelenségének oka lehetett, holott a párt nyolc éven keresztül arány­lag jó pozícióban volt a kormánykoalícióban, sőt vol­tak időszakok, amikor az MKP a mérleg nyelvét tölt­hette be a parlamenti erőviszonyok bonyolult mate­matikájában. Végül Bugár Bélát az MKP kongresszusa leváltotta és kis többséggel Csáky Pált választotta meg elnöknek. Folytatás a 3. oldalon Magyarság és európaiság kettőssége Új esztendőben, új szívekkel, hangzik az egyik ka­tolikus egyházi ének. Természetesen nem a másvallá­­súak, netán a vallástalanok bosszúságára, hanem egy­szerűen azért, mert mélységesen vall az újrakezdésről, amihez új szívekre van szükség. Ez egyszerűen készsé­get és felkészültséget jelent: legyünk képesek mérle­gelni mindazt, amiben és amiért élünk. Vajon útnak nevezhető-e az az állapot, amiben vagyunk? Hol tar­tunk jelenleg és hova akarunk jutni? A globalizáció és a lokalizáció ellentétpárjával kezd­hetnénk: a megszokottból a világméretű bizonytalan­ságba tokollott krízist, válsághelyzetet ismerjük el mérvadónak, vagy beérjük a megszokottal, kipróbált­­tal, ami végsőfokon mégis egyfajta elégedetlenséggel, rossz közérzettel tölti el az embert? Az egyikből kinőt­tünk, vagy legalábbis kinövőben vagyunk belőle, a másik parttalan és felmérhetetlen. Senki sem tudja, hova és főként miért. Nemde túlhaladott kategóriákkal van dolgunk, amik nem alkalmasak emberi mivoltunk otthonos berendezésére a természetes kettősség jegyé­ben. Mert amíg az egyik oldalon otthon akarunk lenni kicsire méretezett világunkban, a másikon mindig el­kívánkozunk, többre vágyakozunk. Esztelenség lenne bármelyiket elutasítani, kiiktatni, sokkal inkább a ket­tő szintézisének, kiegyenlítésének jegyében helyes berendezkednünk. Emberközelből szemlélődve számunkra a magyar­ság és európaiság örökség, amiben nem csupán éltünk, de egyben életcélként is igazítottuk hozzá az évszáza­dokat. Szemlélet kérdése: vajon a honfoglalók csupán éhségérzetből kerekedtek fel és kerestek maguknak, de egyúttal utódaiknak is lakható földet, vagy netán mégis többre vágytak, még akkor is, ha erre vonatko­zóan a vérszerződés hagyományának megőrzésén kí­vül nem akadhatunk semmiféle szándéknyilatkozat­ra? Látszatra veszélyesen merész lépés volt, mégsem hanyagolhatók el a lélektani elemek: a nem egyszer tudat alatt ható szándék. Lényegében az életképességre utalhatnánk, ami nem kizárólag annyit jelent, hogyan, miként találjuk fel magunkat a pillanatnyi helyzetben, hanem - és itt kell kellő súllyal utalnunk a válsághelyzetekre - ho­gyan, milyen mértékben tudunk megbirkózni a kihí­vásokkal. Ezen a ponton kell keresnünk a lelki együtt­hatókat, amiket válságos helyzetek hoznak bennünk felszínre. Mi van a tarsolyunkban? A válságok leküz­désekor válik nyilvánvalóvá, milyen tartalékokkal ren­delkezünk, mi rejlik bennünk. Ilyenkor, az új esztendőbe lépve nem árt elgondol­koznunk afelől, amit magunk mögött hagytunk. József Attila zseniálisan mondta ki Eszmélet című versében: Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Szorongást, rossz közérzetet hagytunk magunk mö­gött, ill. cipelünk magunkkal. Most ez a kihívás: hogyan tudjuk áthidalni? Építőanyag-e, vagy értéktelen törme­lék? Ha nem akarjuk, hogy tovább sodródjunk, valami­ben meg kell kapaszkodnunk. Megkapaszkodni csakis abban tudunk, ami a miénk, vagy legalábbis magunkévá Folytatás a 3. oldalon

Next