Bécsi Napló, 2015 (36. évfolyam, 1-6. szám)

2015-01-01 / 1. szám

2015. január-február BÉCSI NAPLÓ Arday Lajos Ukrajna - történelem, etnikum, identitás, (geo)politika Az első világháború végén reális esély nyílt nemcsak a lengyel állam feltámasztására, hanem egy független ukrán állam létrehozására is, a kettészakított nép egye­sítésével, osztrák-német támogatással, ennek köszön­hetően a bolsevikokkal szembefordult Ukrán Népköz­­társaság delegációja részt vett a breszt-litovszki béke­tárgyalásokon; zászlóját, himnuszát, pénznemét 1991 után újra bevezették. Néhány hónapig létezett a ko­zák hagyományokra építő Ukrán Állam, Szkoro­­podszkij hetmanátusa. A Monarchia széthullásának napjaiban 1918. november 1-jén Lembergben megala­kult a Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Ez viszont hosszantartó véres háborút robbantott ki a lengyelek­kel, akik nemcsak Lemberget, hanem a Kijevig terjedő egész területet - Kresy - sajátjuknak tekintették. Az ősi városokért, óriási területekért folytatott harcokban 15 ezer ukrán és 10 ezer lengyel vesztette életét. Pilsudski csapatai 1920 májusában elfoglalták­­ az akkor már “vörös” - Kijevet, de a Vörös Hadsereg el­lentámadását csak Varsó alatt tudták megállítani. A Curzon angol külügyminiszter által javasolt lengyel­­szovjet/ukrán határtól - a maitól - 200-250 km-rel keletebbre húzódtak Lengyelország határai, gyakorla­tilag visszaállítva a háború előtti helyzetet: 5 millió uk­rán került lengyel fennhatóság alá, lényegesen kedve­zőtlenebb helyzetben, mint az egykori osztrák Kelet- Galíciában. Szovjet-Ukrajnában az 1920-as években “...az ukrán nyelv gyökeret eresztett, és jelentősen el­terjedt az oktatásban, a kultúrában, a közéletben és a sajtóban - az ukrán nyelv és kultúra megszűnt az ér­telmiség egy szűk csoportjának valamiféle romantikus, ezoterikus hóbortja vagy az elmaradott parasztság jelképe lenni.” Az okai - amiről a Nyugat máig nem akar tudomást venni - hármasak:­­ fel akarták számolni az ország többi részéhez ké­pest jómódú parasztságot, a “kulákokat”, ezáltal is gyengíteni az ortodox egyházat,­­ megtörni a szovjet uralommal szemben ellensé­ges ukránokat és kozákokat. 1932-33-ban 5-6 millió ember halt éhen. “Ezt a nemzeti tragédiát az tette igazán a szovjet rendszer bű­neként rögzült kvázi-genocídiummá, hogy az nem ter­mészeti katasztrófa, hanem az akkori szovjet vezetés tudatos politikája következtében történt meg.” A bru­­tális akciót levezénylő párttitkár Hruscsov volt - te­hát egyfajta jóvátételként “ajándékozta" Ukrajnának a 3/4 részben oroszok-lakta Krímet az “egyesülés” 300. évfordulóján, 1954-ben. A tömeges népirtás máig ható következménye, hogy az ország déli és keleti­­ipar­vidékein oroszok milliói telepedtek meg, a nehéz- és hadiipar kiépítésével. Érthető, hogy az ukránok jelen­tős része nagy reményekkel fogadta az ország egészét elfoglaló németeket, de rövidesen csalódniuk kellett. A Moszkva felhívására megalakuló partizán-egységek mellett megszerveződött az UPA, az Ukrán Nemzeti Felkelő Hadsereg, amely 1948-50-ig(!) vívta öngyilkos harcát a németek, az előrenyomuló Vörös Hadsereg, majd a lengyelek ellen. A magyar/csehszlovák/ Ruszinszko/Kárpátalja bekebelezésével - hivatalosan - az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság lett az uk­rán nép állama; annak parlamentje, a Rada 1991­ au­gusztus 24-én kinyilvánította az Ukrán Köztársaság függetlenségét, amelyet december 1-jén 90% fölötti arányban népszavazás erősített meg. A 45 milliós or­szág 1/3-a oroszul beszél. Valójában ennél többen, mert a 8 millió orosz nyelvű és nemzetiségű mellett a népesség közel 1/3-a kétnyelvű, vagy az ukrán-orosz hibrid szurzsukot beszéli; 7 millióra tehető azoknak a száma, akik - az írekhez hasonlóan - ukrán identitá­­súak, de oroszul beszélnek. Az ukrán nyelvet a vidék, a parasztság őrizte meg; a politikai és kulturális nyo­más alatt a városok nyelve keleten orosz, nyugaton lengyel lett. Az ukrán-ruszin nemzeti egyháznak te­kinthető görögkatolikus csak a volt osztrák-magyar­­lengyel területeken volt képes megújulni a 40-es évek erőszakos “visszatérítése” után a pravoszláv egyház­ba; az utóbbi a nagy többség vallása, de hatalmi-politi­kai indíttatásból megosztott a kijevi és moszkvai pat­riarchátus között. Az orosz- és lengyel-ellenesség mel­lett az antiszemitizmus is része az ukrán politikai ha­gyományoknak. Az oroszországihoz hasonlóan a né­pesség 40%-a visszasírja a “régi jó” szovjet időket; a demokratikus átalakulást és a NATO tagságot 30, a kapitalista viszonyokat 36% támogatja. Az Ukrajnán kívüli diaszpóra identitása szélsősége­sen megosztott: míg az Észak-Amerikába kivándoroltak és leszármazottaik - legkevesebb 2,5 millió - őrzik uk­rán-ruszin identitásukat, a poszt-szovjet államokban élő 4-20 milliós “keleti diaszpóra” inkább szovjet, mint ukrán identitású. Egy, identitásban megfoghatatlan to­vábbi 7 millió külföldön, Nyugat- és Dél-Európában dol­gozik, abból 1 millió az Ibériai félszigeten. A “diffúz és megosztott nemzettudat” a nagypolitikában is megnyil­vánul: a nyugat-ukrajnai “nemzetiek” és a szakmai-poli­tikai elit nyugati orientáltságúak, céljuk az EU-tagság; a keletiek és déliek orosz-barátsága nyilvánul meg Ukraj­na megfigyelői státuszában az orosz - belorusz - kazah­ “eurázsiai” vám- és politikai unióban. A ruszin, rutén, rusznyák népnév, mint említettük, a Kijevi Ruszra megy vissza, így régebbi, mint az uk­rán. Ruszinok éltek és élnek az Északkeleti Kárpátok- Keleti Beszkidek keleti és nyugati lejtőin is, a huculok, bojkók és lemkók. A lakatlan magyar gyepű (elve) csak lassan népesedett be, fokozatosan, a honfoglalást kö­vetően, felgyorsulva a mongol-tatár pusztítás után. A tömeges betelepedés Koriatovics Tódor litván herceg, trónkövetelő vezetésével a 14. század végén történt. Zsigmond adománylevele 16. századi hamisítvány, tény viszont, hogy Árpádházi­ királyaink testőrségének egy részét hagyományosan “Ruthenusok” adták, és összes szabadságküzdelmeinkben, háborúinkban a magyarokkal vállvetve küzdöttek; ezért lettek - Rákó­czi szavaival - “gens fidelissima”, a leghűségesebb nép. „.. .A ruszin értelmiség voltaképpen azonos volt az unitus papsággal, és ennek zöme egyértelműen a magyarrá asszimilálódás útjára lépett.” (Vasvári Pál családja) Má­sok, mint a nemzetébresztő A. Duhnovics eperjesi ka­nonok, a ruszin himnusz szerzője,”....úgy vélték, hogy ők voltaképpen oroszok és csak a “szent Oroszország­ban” bízhatnak. Ismét mások úgy látták, hogy a ruszi­nok rutének, vagyis ukránok, a galíciai ukránokkal kell együttműködniük. A legkevesebben voltak azok, akik a ruszint külön nemzetnek szerették volna látni. „...A ru­­szinságnak a századfordulóig nem volt modern értelem­ben vett nemzettudata, és nem alakult ki normalizált nemzeti nyelve; a lakosság többsége írástudatlan.” A prágai kormányzat (1919-39) nem biztosította Ruszinszkónak a békeszerződésben előirányzott au­tonómiát, és a joggal magyarbarátnak tartott ruszi­nok megosztására törekedett nyelvi-kulturális és val­lási szempontból egyaránt. A sok újonnan épített is­kolában emigráns orosz és ukrán nyelvű­ szellemisé­gű oktatók oroszra és ukránra tanították a felnövek­vő ruszin értelmiséget, háttérbe szorítva saját „kony­hanyelvüket”. A „magyarónnak” tekintett görög­katolikus egyházzal szemben a görögkeleti terjeszke­dését segítették elő. A visszafoglalt területnek (1939- 44) Teleki Pál miniszterelnök autonómiát akart adni, erre azonban nem került sor a háborús körülmények között. Mindössze annyi történt, hogy a ruszin-lakta “közigazgatási kirendeltségeket” nem foglalták be a megyerendszerbe, ott bevezették a kétnyelvű okta­tást és hivatali ügyintézést. A Kárpátaljai Tudomá­nyos Társaság helyi, magyar-ruszin tudományos aka­démia szerepét töltötte be; ruszin nyelvi és irodalmi szakosztálya célul tűzte ki a ruszin népnyelv irodal­mi nyelvvé való fejlesztését. Még az odavezényelt csendőröknek is el kellett sajátítani a ruszin nyelv alapjait. A ruszinságra csaknem halálos csapást a szovjet uralom (1944-1991) mérte. Míg 1910-1944 között Kárpátalján a ruszinok aránya 60-70% volt, a Szovjet-Ukrajnába való beolvasztás (hivatalosan: újraegyesülés) után a ruszint eltörölték; a lakosság 75-80%-a ukránná vált. A függetlenség kikiáltását követő évben, 1992-ben az Ukrán Tudományos Aka­démia felmérése szerint a népesség 5­5%-a ukránnak, 18%-a ruszinnak, 7%-a ruszin-ukránnak vallotta magát. 1990-ben megalakult a Kárpátaljai Ruszinok Társasága. 2008 márciusában a kárpátaljai (Zakar­­patyje) megyei tanács önálló nemzetiségként ismer­te el a ruszinságot, de ezt a kijevi kormányszervek nem hagyták jóvá. 2009 decemberében Dubnovics (egyik) himnusza lett Kárpátalja hivatalos himnusza a megyei tanács döntése alapján. Rendkívül érdekes egy 2008-as közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint a válaszadók 40,3%-a Magyarországhoz vagy Szlovákiához csatolta volna Kárpátalját; 21,1 %-a sze­rint Ukrajna elidegeníthetetlen része, míg egy másik 21% egy Koszovó-mintájú szuverén álom mellett fog­lalt állást. A ruszinok teljes világlétszámát 1,6 milli­óra teszik; ebből 1 millió él szülőföldjén, 250 ezren Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. Elismert nemzetiség, nemzeti kisebbség Magyarországon, Szer­biában, Horvátországban és Szlovákiában: az Eperjes- Bártfa- Svidnik/Felsővízköz környéki 24 ezres ruszin­­ság szellemi vezetői sokat tettek a ruszin irodalmi nyelv meghonosításáért. „...A ruszin nyelv alapszó­kincsének 70-80%-a megegyezik az ukránéval, de a helyi nyelvjárások sajátosságainak megfelelően sok benne a lengyel, ószláv, orosz, jiddis, szlovák, román, magyar, cigány nyelvi elem. A ruszin és az ukrán nyelv­tana jórészt azonos, (de) ...különböznek hagyománya­ik, gyökeresen eltér a mentalitásuk. Hodinka Antal találóan jegyzi meg, hogy a ruszinok az egyetlen ciril betűvel író szláv nép, amely a Nyugathoz tartozik.” Az ukrán vezetés ma úgy viszonyul a ruszinhoz, aho­gyan a cári kormányzat viszonyult az övékhez: a ru­szin - hivatalosan - csupán az ukrán egyik nyelvjárá­sa. Ezt erősíti, hogy nemzeti vallásuk, a görög­katolikus, a szovjet hatalom bukása után sem tudta visszaszerezni befolyását a lelkekre. 17-18. századi műemlék fatemplomaikat ugyan visszakapták, de az új templomokban a liturgia pravoszláv. Folytatás a következő számban Az amerikai-magyar... Folytatás az 1. oldalról Közben kiderült az állami korrupció mivolta. Már másfél éve jelentették amerikai (multinacionális) cé­gek, hogy a magyar hatóságok felszólították őket, ha kétmilliárd forintot befizetnek egy állami alapítvány­ba, akkor elmaradnak az állami ellenőrzések, sőt ga­rantálják, hogy a konkurenciánál tartanak majd szigo­rú ellenőrzéseket. A befizetett összeg fejében akár ÁFA (adó) kedvezményt is kaphatnak. Az amerikai-magyar (politikai) kapcsolatok 2014 decemberére jutottak az eddigi mélypontra, mikor az amerikai „jobboldal”, a republikánusok tekintélyes, sokat tapasztalt nagy öregje, McCain szenátor „neofa­siszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnö­köt. Ráadásul ezt a kijelentését máig nem vonta vissza, mindössze tompított a megfogalmazáson. A demokrá­cia-deficitet továbbra is fenntartja. Szerencsétlen meg­jegyzését, különben a demokrata Obama elnöknek szánta. McCain ugyanis ellenezte egy diplomáciai múlt­tal és gyakorlattal nem rendelkező tv-s személyiség nagyköveti kinevezését. McCain valójában Budapes­tet és az ottani külképviseletet akarta fontosnak beál­lítani, ahova felkészült, tapasztalt diplomatára lenne szükség Ukrajna közelsége miatt. Mindezek ellenére a két ország kapcsolatai jók. Ví­zumkényszer továbbra sincs. Ezzel is jelzi Washington, hogy nem a magyar néppel, hanem annak vezetőivel van baja. Amennyiben a jelenlegi budapesti vezetés nem változtat eddigi gyakorlatán, akkor épp a vízum területén lesznek hamarosan problémák. A kettős ál­lampolgárság ugyanis kiskaput biztosít olyanoknak, akik vízummentes amerikai beutazásra nem jogosul­tak, pl. románok, szerbek stb. Az ukránok külön esete nemcsak, mert maffiaszerű korrupció folyik az útlevél­kiadó határ menti polgármesteri hivatalokban, hanem, mert az ukrán állam is (amerikai segítséggel) minden eszközt meg fog ragadni, hogy az orosz állampolgár­ságot, pláne az ukrán-orosz kettős állampolgárságot, minél kevesebben kapják meg. Elekes István, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa „Mindannyian Charlie vagyunk” Felvidéki magyarként, kooperátorként szakértő­tanácsadói státuszban, öt éven át éltem és dolgoz­tam Algériában még a hajdani Csehszlovák Köztár­saság képviseletében. Tragikus és végtelenül elszomorító, ami Párizs­ban történt. Nyilvánvaló, hogy ezek a gyilkos szél­sőségesek többet ártottak az iszlámnak, mint a ka­rikatúrákat rajzolók, de, tegyük fel a kérdést, mi késztet egyes embereket arra, hogy egy vallásból, illetve a prófétából, Mohamedből gúnyt űzzenek? Hiszen a zsidó és a kereszt(y)én vallások mellett az iszlám a harmadik egy Istent imádó világvallá­sok egyike. Tehát világvallás és világhatalom is egy személyben. Jó, jó, valaki nevet ezeken a karikatú­rákon egyet-kettőt, de milyen más célt szolgálnak ezek a rajzok? A Charlie Hebdo-karikatúrák az Isz­lámra nézve sértőek, sőt, túlmutatnak a vicc, a sza­tíra, de még paródia műfaján is. A Daily News, a Telegraph, a Washington Post, a New York Times szerkesztősége már korábban elhatározta, hogy nem közlik le többet az iszlám­ra sértőnek tartott Charlie Hebdo-karikatúrákat. Nem akarták kockáztatni újságíróik biztonságát, de a muszlim hitű olvasók haragját sem akarták kiváltani. A francia kormány is felkérte az emlí­tett lapot, ne közöljön olyan rajzokat, ami irritál­ja a muzulmánokat, de - ennek a sajtószabadság­ra hivatkozva - a szerkesztőség nem tett eleget. Ha ezek a rajzok valakit sértenek vallásában, meg­győződésében, akkor ezek közlését milyen célból, miért teszik? Az újságírói etikának nin­csenek határai? A sajtószabadság li­berális bajnokai gúnyo­lódnak, nevetségessé teszik egy közel 2 milli­árdos lélekszámú vallá­si közösség legszentebb vezetőit, aminek következtében terror és öldök­lés formájában jön a döbbenet, a válasz. Ezeket a gúnyolódó rajzokat lélekben minden mohamedán elítéli, még akkor is, ha nem értenek egyet az ilyen brutális megtorlásokkal. Ezek az újságírók elfelej­tették Salmon Rushdie indiai születésű brit író esetét, akit 1988-ban a Sátáni versek c. könyve mi­att, illetve Mohamed próféta tiszteletlen ábrázo­lása miatt - Khomeini ajatollah javaslatára - a mo­hamedánok kiközösítették, ami az iszlám szerint halállal büntetendő. Rushdie évekig bujkált, most meg azt nyilatkozta, hogy a„ Vallás feny­egetést je­lent a szabadságunkra Erősítve ezzel azokat a nézeteket, amelyek azt sugallják, hogy a„ Tiszteld a vallást” kifejezés mára már a „Félj a vallástól” szinonimája lett. Feltehetnénk a következő kérdést is: a franci­ák egyszerre akarnak befogadók és kigúnyolók is lenni? Ahelyett, hogy a mohamedán vendégmun­kások integrációját szorgalmaznák, akik Francia­­országban (sőt, Nagy-Britanniában és Németor­szágban is) egymás után építik mecseteiket, és ezek egyúttal kulturális központok, ahol tanfo­lyamok, gyűlések, sőt iskolák is működnek. Ez újabb problémák forrása, hiszen a mohamedán tanárokat - nyelvi téren - senki sem képes ellen­őrizni. A vallási és kulturális elismerés ma már nem elegendő az európai muzulmánok ’’teljes­­jogúságának” elérésére. Ehhez a mohamedánok szerint az iszlám családjog és örökösödési jog be­vezetésére is szükség lenne, ami azonban az eu­rópai jogrendben elképzelhetetlen. Michel Hollebecq francia író Soumission (Aláve­tettség) c. regényével egy olyan francia jövőt jósol, ahol az országot már ennek a századnak a derekán iszlám kormány irányítja majd. Az idő nekik dolgo­zik, hiszen a muzulmánok száma kétszer olyan gyor­san nő, mint a nem muzulmánoké. Negyven éve ta­nulmányozom az iszlámot. Észak-Afrikában olyan miliőben éltem és dolgoztam, ahol az emberek vi­selkedését, cselekedeteit és egész életvitelét az isz­lám határozta meg. Testközelben voltam tanúja min­dennapi örömeiknek, bánatuknak, tudom, mit jelent számukra a vallás, Allah és Mohamed próféta. Ez a hit, ez az eszmevilág határozza meg egész életvitelü­ket, az étkezést, a ruházkodást, a napi ötszöri imán át, a ramadánon keresztül egészen a Mekka­i zarán­doklatig. Ezt tiszteletben kell tartani és tisztelni kell, nem kigúnyolni. Olvasom a híradásokban, hogy a merénylet óta a Charlie Hebdo előfizetőinek a száma megkétsze­reződött, s az újságot milliós példányszámokban nyomják. Ez álszent szolidaritás. Vagy bíztatás az iszlám elleni gúnyolódás folytatására? Mi szükség van erre? Vallásháborút akarnak? Újabbnál újabb áldozatokat? Nincs szükség vallásháborúra, mint ahogy a keresztények üldözésére sem, szerte a nagyvilágban. Szeretetre és a vallások iránti tole­ranciára van szükség, mert minden ember a Mindenható teremtménye. Még akkor is, ha az egyes vallások más és más módon imádják őt, hogy általa a hívek haláluk után el­juthassanak az örökkévaló­ságba. Dr. Fóthy János a Somorja és Vidéke Kulturális Társulás elnöke 3

Next