Bécsi Napló, 2015 (36. évfolyam, 1-6. szám)
2015-01-01 / 1. szám
2015. január-február BÉCSI NAPLÓ Arday Lajos Ukrajna - történelem, etnikum, identitás, (geo)politika Az első világháború végén reális esély nyílt nemcsak a lengyel állam feltámasztására, hanem egy független ukrán állam létrehozására is, a kettészakított nép egyesítésével, osztrák-német támogatással, ennek köszönhetően a bolsevikokkal szembefordult Ukrán Népköztársaság delegációja részt vett a breszt-litovszki béketárgyalásokon; zászlóját, himnuszát, pénznemét 1991 után újra bevezették. Néhány hónapig létezett a kozák hagyományokra építő Ukrán Állam, Szkoropodszkij hetmanátusa. A Monarchia széthullásának napjaiban 1918. november 1-jén Lembergben megalakult a Nyugat Ukrajnai Népköztársaság. Ez viszont hosszantartó véres háborút robbantott ki a lengyelekkel, akik nemcsak Lemberget, hanem a Kijevig terjedő egész területet - Kresy - sajátjuknak tekintették. Az ősi városokért, óriási területekért folytatott harcokban 15 ezer ukrán és 10 ezer lengyel vesztette életét. Pilsudski csapatai 1920 májusában elfoglalták az akkor már “vörös” - Kijevet, de a Vörös Hadsereg ellentámadását csak Varsó alatt tudták megállítani. A Curzon angol külügyminiszter által javasolt lengyelszovjet/ukrán határtól - a maitól - 200-250 km-rel keletebbre húzódtak Lengyelország határai, gyakorlatilag visszaállítva a háború előtti helyzetet: 5 millió ukrán került lengyel fennhatóság alá, lényegesen kedvezőtlenebb helyzetben, mint az egykori osztrák Kelet- Galíciában. Szovjet-Ukrajnában az 1920-as években “...az ukrán nyelv gyökeret eresztett, és jelentősen elterjedt az oktatásban, a kultúrában, a közéletben és a sajtóban - az ukrán nyelv és kultúra megszűnt az értelmiség egy szűk csoportjának valamiféle romantikus, ezoterikus hóbortja vagy az elmaradott parasztság jelképe lenni.” Az okai - amiről a Nyugat máig nem akar tudomást venni - hármasak: fel akarták számolni az ország többi részéhez képest jómódú parasztságot, a “kulákokat”, ezáltal is gyengíteni az ortodox egyházat, megtörni a szovjet uralommal szemben ellenséges ukránokat és kozákokat. 1932-33-ban 5-6 millió ember halt éhen. “Ezt a nemzeti tragédiát az tette igazán a szovjet rendszer bűneként rögzült kvázi-genocídiummá, hogy az nem természeti katasztrófa, hanem az akkori szovjet vezetés tudatos politikája következtében történt meg.” A brutális akciót levezénylő párttitkár Hruscsov volt - tehát egyfajta jóvátételként “ajándékozta" Ukrajnának a 3/4 részben oroszok-lakta Krímet az “egyesülés” 300. évfordulóján, 1954-ben. A tömeges népirtás máig ható következménye, hogy az ország déli és keletiiparvidékein oroszok milliói telepedtek meg, a nehéz- és hadiipar kiépítésével. Érthető, hogy az ukránok jelentős része nagy reményekkel fogadta az ország egészét elfoglaló németeket, de rövidesen csalódniuk kellett. A Moszkva felhívására megalakuló partizán-egységek mellett megszerveződött az UPA, az Ukrán Nemzeti Felkelő Hadsereg, amely 1948-50-ig(!) vívta öngyilkos harcát a németek, az előrenyomuló Vörös Hadsereg, majd a lengyelek ellen. A magyar/csehszlovák/ Ruszinszko/Kárpátalja bekebelezésével - hivatalosan - az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság lett az ukrán nép állama; annak parlamentje, a Rada 1991 augusztus 24-én kinyilvánította az Ukrán Köztársaság függetlenségét, amelyet december 1-jén 90% fölötti arányban népszavazás erősített meg. A 45 milliós ország 1/3-a oroszul beszél. Valójában ennél többen, mert a 8 millió orosz nyelvű és nemzetiségű mellett a népesség közel 1/3-a kétnyelvű, vagy az ukrán-orosz hibrid szurzsukot beszéli; 7 millióra tehető azoknak a száma, akik - az írekhez hasonlóan - ukrán identitásúak, de oroszul beszélnek. Az ukrán nyelvet a vidék, a parasztság őrizte meg; a politikai és kulturális nyomás alatt a városok nyelve keleten orosz, nyugaton lengyel lett. Az ukrán-ruszin nemzeti egyháznak tekinthető görögkatolikus csak a volt osztrák-magyarlengyel területeken volt képes megújulni a 40-es évek erőszakos “visszatérítése” után a pravoszláv egyházba; az utóbbi a nagy többség vallása, de hatalmi-politikai indíttatásból megosztott a kijevi és moszkvai patriarchátus között. Az orosz- és lengyel-ellenesség mellett az antiszemitizmus is része az ukrán politikai hagyományoknak. Az oroszországihoz hasonlóan a népesség 40%-a visszasírja a “régi jó” szovjet időket; a demokratikus átalakulást és a NATO tagságot 30, a kapitalista viszonyokat 36% támogatja. Az Ukrajnán kívüli diaszpóra identitása szélsőségesen megosztott: míg az Észak-Amerikába kivándoroltak és leszármazottaik - legkevesebb 2,5 millió - őrzik ukrán-ruszin identitásukat, a poszt-szovjet államokban élő 4-20 milliós “keleti diaszpóra” inkább szovjet, mint ukrán identitású. Egy, identitásban megfoghatatlan további 7 millió külföldön, Nyugat- és Dél-Európában dolgozik, abból 1 millió az Ibériai félszigeten. A “diffúz és megosztott nemzettudat” a nagypolitikában is megnyilvánul: a nyugat-ukrajnai “nemzetiek” és a szakmai-politikai elit nyugati orientáltságúak, céljuk az EU-tagság; a keletiek és déliek orosz-barátsága nyilvánul meg Ukrajna megfigyelői státuszában az orosz - belorusz - kazah “eurázsiai” vám- és politikai unióban. A ruszin, rutén, rusznyák népnév, mint említettük, a Kijevi Ruszra megy vissza, így régebbi, mint az ukrán. Ruszinok éltek és élnek az Északkeleti Kárpátok- Keleti Beszkidek keleti és nyugati lejtőin is, a huculok, bojkók és lemkók. A lakatlan magyar gyepű (elve) csak lassan népesedett be, fokozatosan, a honfoglalást követően, felgyorsulva a mongol-tatár pusztítás után. A tömeges betelepedés Koriatovics Tódor litván herceg, trónkövetelő vezetésével a 14. század végén történt. Zsigmond adománylevele 16. századi hamisítvány, tény viszont, hogy Árpádházi királyaink testőrségének egy részét hagyományosan “Ruthenusok” adták, és összes szabadságküzdelmeinkben, háborúinkban a magyarokkal vállvetve küzdöttek; ezért lettek - Rákóczi szavaival - “gens fidelissima”, a leghűségesebb nép. „.. .A ruszin értelmiség voltaképpen azonos volt az unitus papsággal, és ennek zöme egyértelműen a magyarrá asszimilálódás útjára lépett.” (Vasvári Pál családja) Mások, mint a nemzetébresztő A. Duhnovics eperjesi kanonok, a ruszin himnusz szerzője,”....úgy vélték, hogy ők voltaképpen oroszok és csak a “szent Oroszországban” bízhatnak. Ismét mások úgy látták, hogy a ruszinok rutének, vagyis ukránok, a galíciai ukránokkal kell együttműködniük. A legkevesebben voltak azok, akik a ruszint külön nemzetnek szerették volna látni. „...A ruszinságnak a századfordulóig nem volt modern értelemben vett nemzettudata, és nem alakult ki normalizált nemzeti nyelve; a lakosság többsége írástudatlan.” A prágai kormányzat (1919-39) nem biztosította Ruszinszkónak a békeszerződésben előirányzott autonómiát, és a joggal magyarbarátnak tartott ruszinok megosztására törekedett nyelvi-kulturális és vallási szempontból egyaránt. A sok újonnan épített iskolában emigráns orosz és ukrán nyelvű szellemiségű oktatók oroszra és ukránra tanították a felnövekvő ruszin értelmiséget, háttérbe szorítva saját „konyhanyelvüket”. A „magyarónnak” tekintett görögkatolikus egyházzal szemben a görögkeleti terjeszkedését segítették elő. A visszafoglalt területnek (1939- 44) Teleki Pál miniszterelnök autonómiát akart adni, erre azonban nem került sor a háborús körülmények között. Mindössze annyi történt, hogy a ruszin-lakta “közigazgatási kirendeltségeket” nem foglalták be a megyerendszerbe, ott bevezették a kétnyelvű oktatást és hivatali ügyintézést. A Kárpátaljai Tudományos Társaság helyi, magyar-ruszin tudományos akadémia szerepét töltötte be; ruszin nyelvi és irodalmi szakosztálya célul tűzte ki a ruszin népnyelv irodalmi nyelvvé való fejlesztését. Még az odavezényelt csendőröknek is el kellett sajátítani a ruszin nyelv alapjait. A ruszinságra csaknem halálos csapást a szovjet uralom (1944-1991) mérte. Míg 1910-1944 között Kárpátalján a ruszinok aránya 60-70% volt, a Szovjet-Ukrajnába való beolvasztás (hivatalosan: újraegyesülés) után a ruszint eltörölték; a lakosság 75-80%-a ukránná vált. A függetlenség kikiáltását követő évben, 1992-ben az Ukrán Tudományos Akadémia felmérése szerint a népesség 55%-a ukránnak, 18%-a ruszinnak, 7%-a ruszin-ukránnak vallotta magát. 1990-ben megalakult a Kárpátaljai Ruszinok Társasága. 2008 márciusában a kárpátaljai (Zakarpatyje) megyei tanács önálló nemzetiségként ismerte el a ruszinságot, de ezt a kijevi kormányszervek nem hagyták jóvá. 2009 decemberében Dubnovics (egyik) himnusza lett Kárpátalja hivatalos himnusza a megyei tanács döntése alapján. Rendkívül érdekes egy 2008-as közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint a válaszadók 40,3%-a Magyarországhoz vagy Szlovákiához csatolta volna Kárpátalját; 21,1 %-a szerint Ukrajna elidegeníthetetlen része, míg egy másik 21% egy Koszovó-mintájú szuverén álom mellett foglalt állást. A ruszinok teljes világlétszámát 1,6 millióra teszik; ebből 1 millió él szülőföldjén, 250 ezren Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. Elismert nemzetiség, nemzeti kisebbség Magyarországon, Szerbiában, Horvátországban és Szlovákiában: az Eperjes- Bártfa- Svidnik/Felsővízköz környéki 24 ezres ruszinság szellemi vezetői sokat tettek a ruszin irodalmi nyelv meghonosításáért. „...A ruszin nyelv alapszókincsének 70-80%-a megegyezik az ukránéval, de a helyi nyelvjárások sajátosságainak megfelelően sok benne a lengyel, ószláv, orosz, jiddis, szlovák, román, magyar, cigány nyelvi elem. A ruszin és az ukrán nyelvtana jórészt azonos, (de) ...különböznek hagyományaik, gyökeresen eltér a mentalitásuk. Hodinka Antal találóan jegyzi meg, hogy a ruszinok az egyetlen ciril betűvel író szláv nép, amely a Nyugathoz tartozik.” Az ukrán vezetés ma úgy viszonyul a ruszinhoz, ahogyan a cári kormányzat viszonyult az övékhez: a ruszin - hivatalosan - csupán az ukrán egyik nyelvjárása. Ezt erősíti, hogy nemzeti vallásuk, a görögkatolikus, a szovjet hatalom bukása után sem tudta visszaszerezni befolyását a lelkekre. 17-18. századi műemlék fatemplomaikat ugyan visszakapták, de az új templomokban a liturgia pravoszláv. Folytatás a következő számban Az amerikai-magyar... Folytatás az 1. oldalról Közben kiderült az állami korrupció mivolta. Már másfél éve jelentették amerikai (multinacionális) cégek, hogy a magyar hatóságok felszólították őket, ha kétmilliárd forintot befizetnek egy állami alapítványba, akkor elmaradnak az állami ellenőrzések, sőt garantálják, hogy a konkurenciánál tartanak majd szigorú ellenőrzéseket. A befizetett összeg fejében akár ÁFA (adó) kedvezményt is kaphatnak. Az amerikai-magyar (politikai) kapcsolatok 2014 decemberére jutottak az eddigi mélypontra, mikor az amerikai „jobboldal”, a republikánusok tekintélyes, sokat tapasztalt nagy öregje, McCain szenátor „neofasiszta diktátornak” nevezte a magyar miniszterelnököt. Ráadásul ezt a kijelentését máig nem vonta vissza, mindössze tompított a megfogalmazáson. A demokrácia-deficitet továbbra is fenntartja. Szerencsétlen megjegyzését, különben a demokrata Obama elnöknek szánta. McCain ugyanis ellenezte egy diplomáciai múlttal és gyakorlattal nem rendelkező tv-s személyiség nagyköveti kinevezését. McCain valójában Budapestet és az ottani külképviseletet akarta fontosnak beállítani, ahova felkészült, tapasztalt diplomatára lenne szükség Ukrajna közelsége miatt. Mindezek ellenére a két ország kapcsolatai jók. Vízumkényszer továbbra sincs. Ezzel is jelzi Washington, hogy nem a magyar néppel, hanem annak vezetőivel van baja. Amennyiben a jelenlegi budapesti vezetés nem változtat eddigi gyakorlatán, akkor épp a vízum területén lesznek hamarosan problémák. A kettős állampolgárság ugyanis kiskaput biztosít olyanoknak, akik vízummentes amerikai beutazásra nem jogosultak, pl. románok, szerbek stb. Az ukránok külön esete nemcsak, mert maffiaszerű korrupció folyik az útlevélkiadó határ menti polgármesteri hivatalokban, hanem, mert az ukrán állam is (amerikai segítséggel) minden eszközt meg fog ragadni, hogy az orosz állampolgárságot, pláne az ukrán-orosz kettős állampolgárságot, minél kevesebben kapják meg. Elekes István, a Szabad Európa Rádió volt munkatársa „Mindannyian Charlie vagyunk” Felvidéki magyarként, kooperátorként szakértőtanácsadói státuszban, öt éven át éltem és dolgoztam Algériában még a hajdani Csehszlovák Köztársaság képviseletében. Tragikus és végtelenül elszomorító, ami Párizsban történt. Nyilvánvaló, hogy ezek a gyilkos szélsőségesek többet ártottak az iszlámnak, mint a karikatúrákat rajzolók, de, tegyük fel a kérdést, mi késztet egyes embereket arra, hogy egy vallásból, illetve a prófétából, Mohamedből gúnyt űzzenek? Hiszen a zsidó és a kereszt(y)én vallások mellett az iszlám a harmadik egy Istent imádó világvallások egyike. Tehát világvallás és világhatalom is egy személyben. Jó, jó, valaki nevet ezeken a karikatúrákon egyet-kettőt, de milyen más célt szolgálnak ezek a rajzok? A Charlie Hebdo-karikatúrák az Iszlámra nézve sértőek, sőt, túlmutatnak a vicc, a szatíra, de még paródia műfaján is. A Daily News, a Telegraph, a Washington Post, a New York Times szerkesztősége már korábban elhatározta, hogy nem közlik le többet az iszlámra sértőnek tartott Charlie Hebdo-karikatúrákat. Nem akarták kockáztatni újságíróik biztonságát, de a muszlim hitű olvasók haragját sem akarták kiváltani. A francia kormány is felkérte az említett lapot, ne közöljön olyan rajzokat, ami irritálja a muzulmánokat, de - ennek a sajtószabadságra hivatkozva - a szerkesztőség nem tett eleget. Ha ezek a rajzok valakit sértenek vallásában, meggyőződésében, akkor ezek közlését milyen célból, miért teszik? Az újságírói etikának nincsenek határai? A sajtószabadság liberális bajnokai gúnyolódnak, nevetségessé teszik egy közel 2 milliárdos lélekszámú vallási közösség legszentebb vezetőit, aminek következtében terror és öldöklés formájában jön a döbbenet, a válasz. Ezeket a gúnyolódó rajzokat lélekben minden mohamedán elítéli, még akkor is, ha nem értenek egyet az ilyen brutális megtorlásokkal. Ezek az újságírók elfelejtették Salmon Rushdie indiai születésű brit író esetét, akit 1988-ban a Sátáni versek c. könyve miatt, illetve Mohamed próféta tiszteletlen ábrázolása miatt - Khomeini ajatollah javaslatára - a mohamedánok kiközösítették, ami az iszlám szerint halállal büntetendő. Rushdie évekig bujkált, most meg azt nyilatkozta, hogy a„ Vallás fenyegetést jelent a szabadságunkra Erősítve ezzel azokat a nézeteket, amelyek azt sugallják, hogy a„ Tiszteld a vallást” kifejezés mára már a „Félj a vallástól” szinonimája lett. Feltehetnénk a következő kérdést is: a franciák egyszerre akarnak befogadók és kigúnyolók is lenni? Ahelyett, hogy a mohamedán vendégmunkások integrációját szorgalmaznák, akik Franciaországban (sőt, Nagy-Britanniában és Németországban is) egymás után építik mecseteiket, és ezek egyúttal kulturális központok, ahol tanfolyamok, gyűlések, sőt iskolák is működnek. Ez újabb problémák forrása, hiszen a mohamedán tanárokat - nyelvi téren - senki sem képes ellenőrizni. A vallási és kulturális elismerés ma már nem elegendő az európai muzulmánok ’’teljesjogúságának” elérésére. Ehhez a mohamedánok szerint az iszlám családjog és örökösödési jog bevezetésére is szükség lenne, ami azonban az európai jogrendben elképzelhetetlen. Michel Hollebecq francia író Soumission (Alávetettség) c. regényével egy olyan francia jövőt jósol, ahol az országot már ennek a századnak a derekán iszlám kormány irányítja majd. Az idő nekik dolgozik, hiszen a muzulmánok száma kétszer olyan gyorsan nő, mint a nem muzulmánoké. Negyven éve tanulmányozom az iszlámot. Észak-Afrikában olyan miliőben éltem és dolgoztam, ahol az emberek viselkedését, cselekedeteit és egész életvitelét az iszlám határozta meg. Testközelben voltam tanúja mindennapi örömeiknek, bánatuknak, tudom, mit jelent számukra a vallás, Allah és Mohamed próféta. Ez a hit, ez az eszmevilág határozza meg egész életvitelüket, az étkezést, a ruházkodást, a napi ötszöri imán át, a ramadánon keresztül egészen a Mekkai zarándoklatig. Ezt tiszteletben kell tartani és tisztelni kell, nem kigúnyolni. Olvasom a híradásokban, hogy a merénylet óta a Charlie Hebdo előfizetőinek a száma megkétszereződött, s az újságot milliós példányszámokban nyomják. Ez álszent szolidaritás. Vagy bíztatás az iszlám elleni gúnyolódás folytatására? Mi szükség van erre? Vallásháborút akarnak? Újabbnál újabb áldozatokat? Nincs szükség vallásháborúra, mint ahogy a keresztények üldözésére sem, szerte a nagyvilágban. Szeretetre és a vallások iránti toleranciára van szükség, mert minden ember a Mindenható teremtménye. Még akkor is, ha az egyes vallások más és más módon imádják őt, hogy általa a hívek haláluk után eljuthassanak az örökkévalóságba. Dr. Fóthy János a Somorja és Vidéke Kulturális Társulás elnöke 3