Bécsi Napló, 2016 (37. évfolyam, 1-6. szám)
2016-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXXVII. ÉVFOLYAM l.SZÁM 2016. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 2,50 Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M R b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN Köztársaság Bonntól Berlinig 25 évvel az egyesülés után újból felvetődik Németország Európában betöltött szerepének a kérdése 1989 óta radikálisan megváltozott a nemzetközi intézmények felépítése: 1994-ben az EBEÉ-ből alakult az EBESZ, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményből a WTO, majd 1999-ben a NATO is átalakult, így vált védelmiből intervenciós szövetséggé. Az 1993-ban alapított EU (Európai Közösség) tagállamainak létszáma 2004-re szinte megduplázódott; ekkor alakult meg az Európai Unió. A keleti nyitás és a Szovjetunió összeomlása után lehetővé vált a NATO érvényességi határának kiterjesztése, amit az EU „keleti bővítése” követett. Putyin miniszterelnöksége alatt Oroszország kezdte visszaszerezni energiai és katonai nagyhatalmi pozícióját. A korszak globális versenyének jellegzetessége, hogy előretört Brazília, Kína és India. A G7 államok G20-ra bővültek. Az USA az iraki háború kirobbantásával (2003) újra megosztotta az éppen egyesülő európai földrészt, kialakítva egy „régi” és egy „új” Európát. Ugyanakkor az Európai Unió államai közös alkotmányért szálltak síkra. Hogyan reagált az egyesülés óta Németország ezekre a változásokra? A németek nyugati integrációs politikája felélénkült és ezt az 1993-as Maastricht-i szerződés még inkább megerősítette. Ezen felül szorgalmazták a közös pénznem előkészítését, és az 1995-ös EU-bővítést, amely során „semleges” államok csatlakoztak az Unióhoz. Kohl hangsúlyozta, hogy az új Németország egyetértésben van a nyugattal, valamint elkötelezettje a régi integrációs politikának. Új közép- és kelet-európai politikáját viszont ugyanúgy meg kellett tervezni, mint az integrációs politikát. Ez a 90-es évek közepe óta megtörtént az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezettel és az Európai Unióval. A németek nem voltak jelentéktelen tervezők. Sok szól amellett, hogy a berlini köztársaság kezdetéhez, a „keleti bővítést” tartalmazó tárgyalások megkezdéséről szóló határozat (1998) vezetett. A bonni köztársasághoz viszonyítva nyilvánvalóvá vált a különbség a szerbek elleni háborúban való részvétellel, Milosevic Kosovo politikája (1999) miatt. Genscher számára elképzelhetetlen lett volna egy német NATO bevetés fut of area” ENSZ-mandátum nélkül. Ugyanakkor a berlini köztársaság fokozta stabilizálási politikáját a nyugat Balkánon (KFOR, Kosovo Force). A dél-európai stabilizálási megegyezés, a „keleti bővítés” szorgalmazása az Európai Unióban, és a „big bang”-megoldás (1999-2004/ 07) védőbeszéde, ami ilyen mértékben csak Schröder és Fischer alatt vált lehetségessé. Ez hozta meg újból Németország vezető szerepét. Az afganisztáni bevetés csak azért jött létre, mert Schröder a szövetségi gyűlésben tüntetően feltette a bizalmi kérdést. Ilyen típusú politikát nem lehetett folytatni, a német nyilvánosság széles hozzájárulásával. A katonai bevetések a Hindukusnál nem voltak eladhatóak, különösen nem az az agyrém, hogy pont ott kell megvédeni Németország biztonságát. Ez annál nehezebbé vált, mert tekintetbe kellett venni a burjánzó konfliktusokat és könnyen elmérgesedő balkáni problémákat. Amennyire ez a kormány támogatta a szeptember 11. keretében az ISAF-bevetést, ugyanakkor tanulékonyságáról tett bizonyságot az ifjú Bush és Blair általi iraki katonai beavatkozás hivatalos megtagadásával. A kormány számára viszont fontosak voltak a kapcsolatok Moszkvával. Hiába szorgalmazott a német kormány „EU-alkotmányt”. Ezt sikerült egy szűkített reformszerződés formájában megőrizni az új nagykoalíció által az EU német elnöksége (2007) alatt. A Merkel-Steinmeier-kormány megbirkózott a pénzpiac és a gazdasági krízis (2008) kezelésével, mialatt a Merkel-Westerwelle fekete-sárga koalíció, a görög állam adóssági kérdésében és az eurószisztéma (2009-2010) strukturális hiányai kezelésében, gyengeséget mutatott. Merkel világa alapjaiban eltér Kohlétól: sokfélébb, összetettebb, konfliktusdúsabb és áttekinthetetlenebb. Ellentétben a hidegháború idejével, amikor Berlint még fal szelte át és a „vasfüggöny” szétválasztotta a kontinenst, mára eltolódtak a konfliktusok Európa peremére (Görögország, Ukrajna, Egyesült Királyság, Ciprus). A „keleti felépítést” követően Németország nemcsak politikai középhatalomként tért vissza, hanem régi exporterősségét visszanyerve vált Európa központi gazdasági és pénzügyi hatalmává. Kereskedelmi, gazdasági és pénzügyi érdekei középhelyzete alapján nem engedi meg, mint a korábbi évtizedekben az egyoldalú transzatlanti vagy nyugat-európai irányvonalat. Németország politikája nem lehet csak multilaterális vagy nyitott minden égtáj irányában. Az eurokrízis (2011-2015) legyőzésében Merkel volt a hangadó európai válságmanager. Viszont meg kellett tanulnia a kancellárasszonynak, hogy a menekült áradattal való megbirkózásban, néhány EU-partner megtagadja a szolidaritást egyfajta bosszúként az elmúlt években, Németország által elrendelt takarékossági kurzus miatt. A különbség az 1989. előtti időszakhoz képest abban mutatkozik meg, hogy Németország ma kevésbé irányul Washington felé, hanem megerősítette politikáját Berlinben és Brüsszelben az EU keretén belül. Németország térképe ma Bismarck szellemében ismét Európában, kelet és nyugat Európájában van. A különbség ehhez a korszakhoz képest abban áll, hogy ma Németország nem rekeszti ki és szigeteli el Franciaországot, hanem továbbra is bevonja politikájába és együttműködik vele. Régen elsősorban nyugat-európai transzatlanti irányvonalú volt a német külpolitika, ellenben a német keleti politikával egyenérték és további súlypont jött hozzá. Mindamellett nem létezett soha kinyilatkoztatott „Közép- Európa” politika. Az egyesülés után a német külpolitika jóval messzeb ment a közép-európai térségen, mint korábban. Az EU „keleti bővítésével” kötelezettséget vállalt Németország, Schröder, messze túl a „közép-európa” politikán a Balti államok (2004) Bulgária és Románia (2007) felvételének támogatásával. Ugyanaz vonatkozik a részben korábban, vagy majdnem egyszerre végbemenő „keleti NATO bővítésre”, mely nemcsak stabilitást hozott, hanem új konfliktusokat is. Berlin jóval támadóbb keleti politikát folytat, mint a 70-es évek szociál-liberális koalíciója. Közép-Európán messze túlment a német integrációs politika, ami sok új pénzügyi kereskedelmi, befektetési és gazdaságpolitikai lehetőséget nyitott meg, és így indirekt politikai befolyásra tett szert. Mindez a hivatalos német külpolitika „alatt” ment végbe, megengedve a bankok, vállalkozások és biztosítók terjeszkedését. A német külkereskedelmi és külgazdasági politika sikertörténete volt az EU „keleti bővítése”. A magángazdaság közvetlen befektetései és üzemtelepítései megelőzésének segédletével és oldaltámogatásával az EU keleti bővítése a német külkereskedelem és külgazdaságpolitika sikertörténet lett. Ebbe beágyazottan az európaizált és globalizált német külpolitikát a nyilvánosság alig vette észre. Michael Gehler egy tanár Németből átültette Rimpler Diána BMBMBMBMBWMBWBWMlWIIIWI>*llll'li9'llillllllilii«il»ill|i|lll miililH■imiHi Mil lUilWllliiWMBWBMBMBWWBWMMBHHWMWlWOTinMiMMMWMHWHWWWMWinWWWWMIW Veszélyben a haza? Hányszor hangzott el a kiáltás történelmi országunkban az ezerszáz év alatt, hogy a reánk törő ellenség ellen össze kell fognunk, félretéve kisded vitáinkat. Többször volt jogos az aggodalom, mint nem, de ritkán hallgattunk a hívó szóra, még ritkábban tartott ki a kezdeti lelkesedés. A XX. század nemcsak a magyarság számára hozott szörnyű megpróbáltatásokat, egész földrészünknek. Nagy írónk és gondolkodónk, Márai Sándor 1939-ben, az új világháború küszöbén fölidézte, hogy „baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom.” De a barbárság időleges győzelme után Európa nyugati fele föltámadt, soha nem remélt magasságba emelkedett, megteremtette az eddig leghumánusabb, és technológiailag a legmagasabb szintre emelkedett civilizációt. Amerika, az Újvilág, az európai Óvilág javított kiadása, száz éve a világ legerősebb hatalma, és belátható időn belül az is marad. 25 évvel ezelőtt, a Gonosz Birodalmának kimúlásakor sokan azt hittük, hogy pár év alatt a demokrácia és a szabad piacgazdaság birodalma el fog terjedni az Atlanti-óceán keleti partjától a Csendes-óceán nyugati pereméig. Alig öt éve pedig a ma annyit kárhoztatott és (alaptalanul) az Egyesült Államok nyakába varrt „arab tavasz” azt ígérte, hogy az arab világ is magáévá teszi a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit és talán az abbászida Harun-al-Rasid kalifa kulturális aranykora is föltámad. Nem tekintem feladatomnak megválaszolni (nem is tudnám), hogy a világias arab diktatúrák helyébe miért léptek törzsi és vallási háborúk, miért nincs béke az olajfák és a pálmafák alatt. De veszélyben van Európánk békéje? Ideje, hogy mi is újra bevezessük a (csak felfüggesztett) általános hadkötelezettséget, ami egyébként érvényben van Ausztriában és Skandináviában is? Mohács óta egészen a rendszerváltozásig nem voltunk igazán független, saját sorsáról maga rendelkező ország. Élve a visszaszerzett szabadsággal az országos népszavazáson támogatott NATO, majd EU- tagság azt ígérte, hogy nem lesz több Mohács és Trianon, nem lesznek többé reánk törő idegen nagyhatalmak, nem lesz a nagy konc miatt ellenünk összefogó új kisantant, és még életszínvonalunk is lassan beéri a boldogabb nyugati országokét. És most újra veszélyben a haza, meg kell védenünk magunkat? Sőt egész Európát, egész nyugati civilizációnkat fenyegetik Góg és Magóg tömegei, az a vallási fundamentalizmus, amellyel Zsigmond királyunk 1396-os nikápolyi csatájától egészen az 1791-ben a bulgáriai Szisztovóban a Habsburg-birodalom és az Oszmán- Török Birodalom által megkötött békéig (Orsová ekkor került vissza Magyarországhoz) szinte szüntelen harcban álltunk, szövetségben a Német-Római Birodalommal? Európa, és benne magyar hazánk, sokszor került bajba külső vagy belső okok következtében. Pár évvel ezelőtt hét szomszédunk majd mindegyikével jobb volt a viszonyunk, mint ma. Egyetlen igazi vitatémánk, a hozzájuk csatolt magyar kisebbségek helyzete ma is elmarad az annyit emlegetett „európai normák”-tól, de fegyveres konfliktus, vagy akár csak valamiféle hidegháború elképzelhetetlen velük. Hiszen többségükkel szövetségesek vagyunk a NATO- ban, és/vagy gazdasági integrációban élünk az Európai Unió révén. Isten mentsen, hogy bármelyiket is felmondanánk, otthagynánk. Jó (egyesek szerint túl jó) a viszonyunk a Szovjetunió utódállamával, az Orosz Föderációval, önmagában véve ez örvendetes, de azért épeszű ember nem gondolja, hogy átlépve egy Eurázsiai Szövetségbe ott nagyobb jólétben és nagyobb biztonságban élnénk. A (jobb) munkát kereső magyarok sem Kazahsztánban próbálnak szerencsét. Az én nemzedékem szüleitől, olvasmányokból még tudja, milyen szörnyű a háború. De a fiatalok is eleget látják a képernyőn, mi történik ott, ahol nincsen béke. Tudatában kellene lennie mindenkinek, hogy Európa nyugati felében a háborúk veszélyét a NATO és az európai integráció szüntette meg. Bármit is gondolunk a jelenlegi tömeges migrációról, az vitán felül áll, hogy fő és közvetlen kiváltó oka a háború, ami ugyan évtizedek óta folyik Közel-Keleten, de Szíriában és Irakban csak az elmúlt években Folytatás a 3. oldalon ,,Ki ütött először?” A magyar-magyar széthúzás problémája a politikai és társadalomtudományi diskurzusok sok évszázados témája. A történelem során Magyarország geopolitikai helyzetéből következően, a magyar társadalom hosszú időn keresztül kényszerült egymással összeegyeztethetetlen, élesen ellentétes érték-és érdekválasztásokra. Az ezek következményeként (is) kialakult gyakran mesterséges, merev dichotómiarendszer (császári-törökös, kuruc-labanc, nemzetiliberális) a mai napig érezteti hatását. Annak ellenére, hogy a XIX. század során a nemzet eszmerendszerének megszületésekor, a reformkorban a nemzeti és a szabadelvű gondolatok szorosan összekapcsolódtak (sőt egymásból következtek, hiszen a korábbi feudális társadalmi tagoltsággal szemben a nemzet fogalmába beletartozók mindannyian egyenlő jogokkal bírtak), a nemzetek ébredésének korszaka szükségszerűen kitermelte a nemzeti eszme mellett az internacionalista, kozmopolita szellemi áramlatokat is. A nemzeti és a nemzetek fölötti szolidaritás merev elválasztása a hazafi, nemzeti- illetve kozmopolita, nemzetellenes ellentét megszilárdulásához vezetett. E téves logika szerint a hazafi nem lehet egyben világpolgár, a kozmopolita pedig nem létezhet csak a nemzeti keretek között. A probléma okainak elemzése, gyakran a párbeszéd színvonalát illetően is, hasonlóvá vált a kocsmai verekedések során emlegetett. ..Ki ütött először?” kérdéshez. A cikk kereteit ugyanakkor túlfeszítené annak körüljárása, hogy a kialakult helyzetért mennyiben felelős a baloldali, balliberális szellemi áramlatok nemzeti kérdések iránt tapasztalható közömbössége, illetve a konzervatív, vagy jobboldali eszmekor a nemzet képviseletének jogát privilegizálni kívánó szemlélete. Annak ellenére, hogy a magyar szellemtörténetben a szociális és a nemzeti szolidaritás gyökerei azonosak voltak, elég, ha az urbánus népi háború destruktív, mesterséges szembenállásokat generáló, máig ható romboló, negatív hatásaira gondolnunk. A XX. század súlyos történelmi kataklizmái tovább mélyítették a kérlelhetetlennek látszó ellentéteket, a traumák kibeszéletlensége pedig nagymértékben hozzájárult a gyűlöletstruktúra továbbéléséhez. A magyar nemzeti karakter széthúzásra hajlamosságát szintén gyakorta emlegetik. Ezt erősítették a Hugo Münsterberg nevével fémjelzett nemzetkarakterológiai irányzatok, melyek korszerűek voltak a XIX. század végén, ma azonban nem csak elavultak, de olyan a fatalizmus irányába ható következtetéseket is megalapoznak, mint a széthúzás problémájának azonosítása a fajtajellegből következő, megváltoztathatatlan adottsággal. A XX. század elején, az Európát és benne a magyarságot is érintő globális kihívások: gazdasági válság, migrációs krízis, radikalizálódás stb., illetve az azokra adott válaszok világosan megmutatták, hogy a szupranacionális szolidaritásból következő Európai Egyesült Államok koncepciója nem képes felülírni a nemzeti és nemzetek közötti szolidaritás társadalomszervező, érték-és demokrácia megőrző erejét. Ebben a helyzetben (is) egyrészt alapos felülbírálásra szorul az alapvetően a XIX. század eszmei áramlatainak téves szembeállításából következő, a történelmi traumák által felerősített ideológiai szembenállás, másrészt elengedhetetlen a széthúzással szemben a nemzeti minimum, vagyis a pártállástól független közösségi összetartozás alapjainak lefektetése. Az eszmerendszerben gyökerező különbözőségeket felnagyította és végletekig élezte a 2004. December 5-i állampolgársági népszavazás és az azt követő esztendők, amikoris a nemzetpolitikai párbeszédnek egyetlen fóruma működött, a parlamenti dimenzióban a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, mely asztalhoz már a diaszpórában élő képviselői is meghívást kaptak. Feladatának a napi politikai szembenálláson túli stratégiaépítést tekintette. Ugyanakkor e kérdések nyugvópontra helyezésére csak 2010 után kerülhetett sor. A határon túl élő honfitársainkat érintő néhány alapvető kérdésben egyetértés alakult ki. Ilyen az állampolgárság megadása, a választójog, illetőleg az autonómia kérdése. Szükséges azonban egy olyan átfogó, a XXI. századi globális kihívásokra távlatosan is válaszokat adni képes egységes nemzetpolitika megteremtése, amely a nemzet és annak tagjai kitettségét, kiszolgáltatottságát minimalizálni képes. Ehhez kell megteremtenünk elsősorban a párbeszéd készségét megalapozó azon fel- és beismerést a politikai pártok részéről, hogy van néhány olyan alapvető nemzeti ügy, amelyben szükségképpeni az együttes fellépés. Szili Katalin - Mile Balázs