Bécsi Napló, 2017 (38. évfolyam, 1-6. szám)
2017-01-01 / 1. szám
2017* Január-február BÉCSI NAPLÓ Búcsú a magyar forradalomtól — Az írószövetség 1956. decemberi közgyűlése A SZOVJET CSAPATOK BUDAPESTI AGRESSZIÓJA, a magyar forradalom leverése és a Kádár János vezette kormány hivatalba állítása után az október és november fordulóján létrejött politikai struktúra szétesett. Nagy Imre és csoportja a jugoszláv követségen keresett menedéket, a felújult koalíciós pártok ismét megszüntették tevékenységüket, idővel számos politikus és több író - közöttük Ignotus Pál, Faludy György, Pálóczi-Horváth György, Tűz Tamás, Határ Győző, Enczi Endre, Szász Béla, Aczél Tamás, Méray Tibor és mások - Nyugatra menekültek, többen - közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula és mások - pedig letartóztatásba kerültek. Megszűntek a korábbi lapok és a forradalom idején indult újságok is, csupán néhány földalatti lap - így Gimes Miklós, majd Kende Péter szerkesztésében az Október Huszonharmadika, illetve Gáli József és Obersovszky Gyula szerkesztésében az Élünk - próbálta meg ébren tartani a népfelkelés szellemét. Az ÍRÓSZÖVETSÉG NOVEMBER 12-ÉN hallatott ismét magáról, amikor a Magyar Tudományos Akadémia, a Zeneművészek, a Színházművészek, a Filmművészek, az Építőművészek, a Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Rádió, a Magyar Távirati Iroda, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága vezetőségeivel együtt nyilatkozatot adott ki, ebben ismét hitet tett a magyar forradalom eszményei és követelései mellett. Az írószövetség, mintegy a forradalom utóvédharcosaként lépett fel a magyar szabadságharc eszményeinek és céljainak védelmében. Ennek az utóvédharcnak amorális tekintetben igen emelkedett) lezárását jelentette a szövetség december 28-án összehívott közgyűlése, minthogy a szövetség vezetősége (személy szerint Veres Péter elnök és Erdei Sándor főtitkár) erre az eseményre meghívta a forradalom idején létrehozott néhány új társadalmi szervezet képviselőit. A Mefesz (vagyis a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) elnökségének tagjaként nekem is módot adott arra, hogy jelen legyek a közgyűlésen. Akkor ismertem meg az írószövetség vezetőit, irodalmi életünk legtekintélyesebb egyéniségeit, közöttük Veres Pétert, a szövetség elnökét, továbbá Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és másokat. A SZÖVETSÉG KÖZGYŰLÉSE DRÁMAI HELYZETBEN ült össze. December 8-án több ezer munkás tüntetett Salgótarjánban, a megmozdulást a karhatalom fegyverrel oszlatta fel, az erőszaknak igen sok halálos áldozata volt. Ezt követve a munkástanácsok általános sztrájkfelhívást adtak közre, a kormány viszont válaszul betiltotta e tanácsok, közöttük a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács tevékenységét. December 11-én letartóztatták a munkástanácsok vezetőit, törvényen kívül helyezték a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, s rendeletet adtak ki a statáriális bíráskodás bevezetéséről. Két nappal később egy újabb törvényerejű rendelet internálótáborokat állított fel, és bevezette a gyülekezési tilalmat. Az országban és különösen a fővárosban elszabadultak a szenvedélyek, a néptömegek és természetesen az értelmiség körében elkeseredés uralkodott, az új kormány letett a társadalomban zajló konfliktusok tárgyalásos rendezéséről, a hatalomba került politikai erők nagy része pedig a tömeges megtorlásban látta a rendkívül súlyos helyzet rendezésének előfeltételét. A rendőrhatósági engedéllyel összehívott közgyűlés tulajdonképpen csak arra vállalkozott, hogy áttekintse az elmúlt két hónapos időszak eseményeit, és kifejezésre juttassa azokat az eszméket és elveket, amelyeket a magyar írótársadalom döntő többsége egyértelműen elfogadott. A közgyűlésen Veres Péter elnökölt, az elnökség beszámolóját Erdei Sándor főtitkár adta elő. „Ez a két hónap kezdődött a beszámoló - nagy és nehéz idő nemzetünk történetében. Beszámolómnak nem lehet célja, hogy átfogja és megmérje ezt az időt. Irodalmunk az utóbbi esztendőkben ugyan már egyre érthetőbb szóval vallotta és vallja magát a nemzet lelkiismeretének, s a magyar írók az október 23-án indult nemzeti demokratikus felkelésben együtt éreztek és együtt gondolkoztak a megmozdult néppel. Az írószövetség elnöksége a forradalmi mozgalom minden fontos pontját nyilatkozatban fogalmazta meg, és ha mód volt rá, nyilvánosságra hozta véleményét az eseményekről és a kibontakozás útjáról, így az elnökség tevékenységének mostani áttekintése látszólag szükségképpen léphetne fel azzal az igénnyel, hogy átfogóan, történelmileg értékelje a népmozgalmat és a felkelést.” Ez utóbbi feladatra Erdei nem vállalkozott, csupán az írószövetség két hónapos tevékenységének krónikáját készítette el. A BESZÁMOLÓ EZUTÁN RÉSZLETES KÉPET adott arról, hogy az írószövetség milyen lépéseket próbált tenni a demokratikus kibontakozás érdekében, szólt a letartóztatásban levő írók helyzetéről, és hangot adott annak a véleménynek, hogy az irodalmi folyóiratok felszámolása, a könyvkiadók munkájának szüneteltetése alig helyrehozható szellemi károkat okoz. Szóba kerültek az Írószövetség külföldi kapcsolatai, illetve azok az írások, amelyek a külföldi sajtóban megpróbáltak képet adni a magyarországi események jellegéről. Végül hitet tett azon eszmék mellett, amelyeket az irodalmi élet már évek óta képviselt, s amelyeket az októberi népfelkelés is megfogalmazott. „Mint a beszámolóból kiderült, kezdetben arra fordítottuk a fő erőt, hogy lehetőségeinkhez képest sürgessük a hivatalos hatalmat a szükséges politikai változtatások gyors végrehajtására. Ma sincs rá okunk, hogy ezt a tevékenységet helytelenítsük. Hitet tettünk a nép mellett: a munkásosztály érdekképviseleti szervei mögé álltunk, sürgettük a parasztság érdekvédelmét, a fiatalok, az értelmiségiek öszszefogását. Ma is valljuk: a magyar társadalom valódi erőinek szervezettsége és e szervezettségre épülő politikai vezetés nélkül nincs kibontakozás.” Erdei beszámolóját követve az elnökség nevében Tamási Áron terjesztette a közgyűlés elé a Gond és Hitvallás című „ünnepélyes állásfoglalást”. Ez az állásfoglalás mintegy a magyar forradalom eszményeinek végső foglalatát jelentette, egyszersmind a forradalom történelmi búcsújának tekinthető. (A közgyűlésen kapott gépiratos példányt ma is történelmi relikviáim között őrzöm.) De lássuk az állásfoglalás szövegének néhány részletét. „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely részek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. Számunkra több is annál, mert kötelező örökség. Hűséggel szeretnék ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás. Itt állunk hát a számadás és a vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromol. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és várakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetén a történelmi sebek, s nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott s nemzetté lenni sóvárgott. [...] A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk és munkába önteni törekszünk. S miközben szívünket és írói életünk jövő napjait betölti ez a szándék, a nemzeti egység bölcsője mellől tolmácsoljuk is mindenkinek. A közös cél gondjában kezünket nyújtjuk a munkásoknak, köszöntésünket lélekből küldjük a parasztságnak és szívből az ifjúságnak. Győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncél, hanem csak a nép üdvére eszköz, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. Vagyis a függetlenség kivívására egyfelől, belső életünkben pedig arra, hogy a munkások és a parasztok törzsére, a szellem és az értelmiség segítségével, felépüljön az egységes magyar társadalom, az önkormányzat demokratikus módján. Csak így jöhet létre az erős és gazdag állam, melynek barátsága más államokkal igaz és tartós, s amely nemcsak száműzi az emberi kizsákmányolást, hanem maga sem nehezedik nyomasztó terhével a népre. A nyugalmas és dolgos társadalom, a nép jólétén őrködő állam fölött emígy biztos záloga lesz a jövőnek a nemzet. Mindezekben magyar gondjainkat röviden elmondottuk és véleményünkről hitvallást teszünk, írói munkánk igéi lesznek szavaink, gondunk örökös az időben, véleményünk pedig a közírás betűibe és irodalmi művekbe költözik. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve, műveinkben pedig találjon értelmet és formát a nép alkotó ereje, az emberiség és eszméivel a kor. Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, s egyedül így válhatunk későbbi nemzedékek érdemes őseivé.” Az elnökségi állásfoglalást nyolc ellenszavazattal és négy tartózkodással a közgyűlés elfogadta, majd megkezdődött a beszámoló vitája. Néhányan, így Madarász Emil, Trencsényi-Waldapfel Imre és Gereblyés László az akkoriban megrögződő hivatalos állásfoglalások szellemében támadták azt, hogy a beszámoló népfelkelésnek minősítette az októberi tömegmozgalmat, egyszersmind azt követelték, hogy az írószövetség vállaljon szolidaritást a kormány tevékenységével. Ennek során kellemetlen és szégyenletes incidensre is sor került. Geréb László „Fogja be a száját, pimasz!” felkiáltással kívánta leinteni a közbeszóló Illyés Gyulát; ez a közgyűlés általános felháborodását váltotta ki. Részben a kormánypárti írók véleményét vitatva szólalt fel Déry Tibor, aki először Mihail Solohovnak a Népszabadságban megjelent nyilatkozatával szállt vitába. A neves szovjet író ugyanis megrótta a magyar írótársadalmat azért, mert úgymond tétlenül nézték a „reakció előretörését”. „Én itt erről a helyről - szögezte le a felszólaló - valamennyi magyar író nevében tiltakozom ez ellen a vajmi kevés felelősségérzetre valló ítélet ellen. Nemcsak igazságtalannak bélyegzőn meg, de ízlésemet és erkölcsi egyensúlyomat is sérti, hogy egy nagyhatalom író-képviselője mondja ezt az ítéletet egy kis nemzet írói felett, éppen egy olyan történelmi pillanatban, amikor ha másért nem, okosságból és lovagiasságból is a legnagyobb tapintattal kellene bánni a nemzeti önérzettel. Az igazságra való törekvés, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnemesebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazta és átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja meg, amelyet magával sodor? Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el, kevés államférfiúi bölcsességgel elhamarkodottan, mielőtt magunknak módunkban lett volna kisöpörni a szemetet és rendet teremteni az országban. De hogy éppen a magyar írótársadalom mennyire felkészült, milyen érzékenyen felelt minden elhajlásra, arra bizonyíték a Szövetség valamennyi írásbeli, újságbeli és rádión elhangzott hivatalos nyilatkozata, de a Szövetség minden tagjának egyéni fellépése is. Mindegyik szinte unalomig elismétli az íróknak a szocializmus mellett tett hitvallását.” Ezután számos olyan dokumentumot idézett fel, amelyben az írószövetség határozott szavakkal utasított el minden esetleges ellenforradalmi kísérletet és polgári restaurációt. Horváth Zoltán a Magyar Újságírók Szövetsége elnökségének nevében az újságírók szolidaritását nyilvánította ki az írószövetséggel. Ő is említést tett a letartóztatásban levő újságírókról, Gimes Miklósról és Obersovszky Gyuláról, majd a maga részéről elfogadva az Erdei Sándor által adott politikai visszatekintést, az írók és az újságírók összefogásának szükségességét emelte ki: „Létesítsünk szerves együttműködést az újságírószövetség és az írószövetség közt. Ahogy mi kiállunk azért, hogy a letartóztatott írókat bocsájtsák szabadon, kérjük az írószövetséget is, foglaljon állást a letartóztatott újságírók, Gimes és Obersovszky szabadon bocsájtásáért. Folytassunk közös harcot azért, hogy félelem nélkül, becsületesen lehessen írni s becsületesen lehessen kifejezésre juttatni azt, ami hitünk és meggyőződésünk szerint a magyar nép akarata és a magyar szocializmus építése.” Ezek után Erdei Sándor válaszolt az elhangzottakra, hitet tett a magyar szellemi élet folyamatossága mellett, s felolvasta az írószövetség elnökségének december 3-i állásfoglalását: „A magyar írók minden körülmények között a magyar népet szolgálják, tollukat nem adják eszközül semmiféle kormány- vagy pártérdek kiszolgálására. Hitet teszünk a magyar szellemi élet folyamatossága mellett. Ha megszólalunk, csak tiszta fórumon hallatjuk szavunkat, és minden körülmények között csak az igazat mondjuk. Jelenleg is követeljük a kormánytól, hogy adja vissza az írószövetség lapjainak, folyóiratainak folytatási jogát. Követeljük a könyvkiadás folytatását.” Végezetül az elnöklő Veres Péter az írószövetség autonómiájának fenntartása mellett nyilatkozott: „akármiképpen fejlődik a magyar társadalom kormányzása, belső élete, akár pártkormány lesz, akár valamely sajátlagos újfajta koalíció születik, mi mindenesetre úgy tartjuk helyesnek, célszerűnek, okosnak, sőt a kormányzat érdekében valónak, hogy az írószövetség autonómiája, mint társadalmi és szellemi testületé, biztosíttassék, hogy ne kelljen nekünk semmiféle kormányzatot, mondom, még egy kedvünk szerinti kormányzatot sem közvetlenül támogatni, sem a saját fórumokon, sem sehol.” Ez az autonómia azonban, úgymond, már csak percekig létezett: nem sokkal a taggyűlés után a kormány Siklósi Norbert személyében miniszteri biztost nevezett ki az írószövetség élére, egyszersmind felfüggesztette annak önkormányzatát. Ezt a Népszabadság 1957. január 18-i száma a következőkben jelentette be: „A Belügyminisztérium megállapította, hogy a Magyar Írók Szövetségében a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes tevékenység folyt. Ezért a belügyminiszter a Népköztársaság Elnöki Tanácsának az egyesületek feletti felügyeleti jogkör gyakorlásáról szóló törvényerejű rendelete alapján a Magyar Írók Szövetségének működését ideiglenesen felfüggesztette. A kormány az írószövetség ügyeinek intézésére kormánybiztost nevezett ki.” Nem sokkal ezután a következő hír jelent meg: „Ellenforradalmi cselekményekben való részvétel súlyos gyanúja alapján a BM illetékes szervei őrizetbe vették Tardos Tibor, Varga Domokos, Háy Gyula, Lengyel Balázs és Zelk Zoltán írókat, Novobáczky Sándor és Lőcsei Pál újságírókat. A letartóztatottak ellen büntető eljárás indul.” További írókat is letartóztatásba helyeztek, s hamarosan megindultak az íróperek, amelyek során Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort, Molnár Zoltánt, Fekete Gyulát, Varga Domokost, Eörsi Istvánt és Gáli Józsefet ítélték el, többségüket igen súlyos börtönbüntetésre, sőt, miként utóbb kiderült, Déryt eredetileg halálos ítélettel akarták sújtani a bíróság tagjai. Mindez gyakorlatilag az írószövetség munkájának megszüntetését és a magyar irodalmi élet szétverését jelentette: a szövetség új körülmények között, az 1956-os elvektől lényegesen eltérő politikai platformon, csak 1959-ben alakulhatott újjá, és csak a hatvanas évek közepére, miután az elítélt írók amnesztiában részesültek, indulhatott meg az irodalmi konszolidáció. A decemberi írószövetségi közgyűlésnek, meggyőződésem szerint, történelmünk fényes eseményei, az ott elhangzottaknak máig érvényes dokumentumai között van a helye. Magam, mondhatom, büszke vagyok arra, hogy jelen lehettem a közgyűlésen, megismerhettem irodalmunk számos kiváló mesterét, és tolmácsolhattam az egyetemi ifjúság szolidaritását. Mint bizonyára mindenkinek az életében, az én életemben is vannak tiszta fényben tündöklő napok, 1956. december 28-a mindenképpen ilyen. Pomogáts Béla 3