Béke és Szabadság, 1952 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1952-08-31 / 35. szám

Grönland helyett Veszprém A MAGYAR NEHÉZVEGYIPAR FŐVÁROSÁBAN Veszprémet valaha jelképesen is, valóságosan is a Várhegy uralta. Ez volt a város legna­gyobb magaslata, ide vándorolt kilencvenkétezer hold földbirtok jövedelme. Több, mint tízezer summás, béres, zsellér verítéke tapadt ehhez a jövedelemhez. Két nagyhatalom takarította be a tengernyi pénzt: a veszprémi katolikus püspök­ség és a katolikus káptalan. A nagybirtok ha­talma idején Veszprém nem fejlődött. A munkások, felszabadult zsellérek, földhöz jutott béresek országa ebből a városból három év alatt a magyar tudomány egyik fellegvárát teremtette meg. A régi Veszprémben húszezer ember élt, közte hétszáz pap. A nép országa hatvanezer főre emeli a város lakosainak számát és éven­ként kétszáz vegyészmérnököt ad a hazának. Amit a nagybirtok, az egyházi hatalom Magyar­­országa nem tudott és nem akart megteremteni, azt megvalósítja a püspöki birtok barlanglaká­saiból napvilágra jutott nép. Veszprém lett szülővárosa annak az új magyar iparágnak, me­lyet a régi Magyarországon nem lehetett és nem volt szabad megteremteni: a magyar nehéz­­vegyiparnak. Itt épül az ország harmadik mű­szaki­ egyeteme. Veszprém, a klerikális reakció valaha oly sötét, babonákkal terhes városa lett a magyar természettudományos oktatás egyik ragyogó otthona. - ----1 - . 1949-ben határozta el a párt és a kormány, hogy Veszprém a tudományos élet egyik köz­pontja lesz: ebben a városban építik fel a Ne­hézvegyipari Műszaki Egyetemet s itt kap ott­hont a Nehézvegyipari Kutató Intézet és a Ma­gyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézet. Tudományos ipari kutatás a régi Magyaror­szágon nem volt; nehézvegyiparról beszélni sem lehetett, mert az I. G. Farbenindustrie, amely a magyar ipar szükségleteit fedezte, nagy hata­lom volt, keze messze ért, ügynökei a magyar kormány tagjai közt ültek s Reményi-Schnellerék keresztülhúztak minden olyan kísérletet, hogy Magyarországon nehézvegyipart lehessen terem­teni. Barna szenünket, mely a nehézvegyipar egyik legfőbb alapanyaga, fűtésre használták, olyan nagyhírű tudósaink, mint Zemplén Géza, Szádeczky-Kardos Elemér vagy Nagy Gábor, jövőtlenül vergődtek a zord éghajlat alatt, híres kutatóink ipari érdekeltségek laboratóriumaiban gyakran ugyanazzal a kérdéssel foglal­koztak,­de eltitkolták egymás előtt eredményeiket, mert a tőkés vállalkozás titoktartást követelt. Ilyen múlt után futott be az első tonna cement, az első vágón tégla a veszprémi állomás kirakodó rámpájára; ilyen korszak után jelentek meg az első kőművesek, ácsok és vasbetonszerelők a veszprémi püspökség egyik volt majorjának és süppeteg béresviskóinak helyén, hogy megkezd­jék a nehézvegyipari műszaki egyetem építését A város megrázkódott, jelképesen is, valóságosan is dübörögni kezdett a föld. 1949 szeptemberében megérkeztek az új egyetem első tanárai és novemberben megkez­dődött az oktatás. Az élet nem fordítható jobbra csak kitartó, kemény küzdelem árán. 1950 nya­rán még barakkokban laktak azok a sztálin­­városi mérnökök, akikkel két esztendő múlva már a Mérnök Klub elegáns termeiben találkoz­tam. A veszprémi egyetem első tanárai is lakás nélkül álltak a városban, szombatonként haza­jártak Budapesten hagyott családjukhoz. A zsú­folt városban lehetetlennek látszott lakáshoz jutni. A nehézvegyipari kutató­intézet első munkatársai például a várostól kibérelték a ro­mos Bakony-szálló egyik szárnyát, ideiglenesen rendbehozatták, de fűtés nélkül dideregték végig a telet® jéghideg szobában háltak. Egy Kossuth­­díjas egyetemi tanár kézzel írta egyetemi jegy­zeteit, mert nem volt gép- és gyorsírója. De a mi életünk természetéhez hozzátartozik, hogy minden szívós munka meghozza gyümölcsét. 1952 augusztus 19-én megkezdődött a vesz­prémi „Tudós Otthon“ építése, amely olyan kényelmes életfeltételeket teremt veszprémi kutatóink számára, amilyenek közt Magyarországon tudós azelőtt soha sem élt. * : ■­­ A beton, cement, gömbvas, fa tonnái közben változatlanul áramlottak Veszprém felé. 1950. májusában megkezdődött a két kutatóintézet építése, amelyet 1952 augusztus 20-án avatott fel a bánya- és energiaügyi miniszter. A mű­szaki egyetem területén három épület kész, ja­nuárra elkészül az ötemeletes új épület, mely nagyobb lesz, mint az első három együttvéve s jövőre megkezdik a főépület építését, ahol a tanácstermet, az auláit és Magyarország leg­ma­­gyobb nehézvegyipari könyvtárát helyezik el. Az élet a mai Magyarországon a szélvész szárnyá­val rohan: 1949-ben 110 hallgatóval indult a harmadik magyar műszaki egyetem, mely a kö­vetkező esztendőben már 240 hallgatót vett fel. De a Veszprémbe áradó munkás- és parasztfiúk tudásszomja ostrom alá fogta az egyetemet. A most kezdődő tanévben a Veszprémi Nehéz­vegyipari Műszaki Egyetemnek már 720 hall­gatója lesz s évenként 200 vegyészmérnök kerül ki abból a városból, melynek jellegét még alig tíz éve nem a fiatal élet pezsgése jelentette, hanem a megrekedt, halotti csend. Veszprém a tudományos intézmények felépí­tésére és felszerelésére százmillió forintot ka­pott, de százmilliókat fog visszafizetni. Az elektrokémiás laboratórium, a fizika-analitikai osztály, meg a szénfeldolgozó laboratórium fiatal tudósai, akikkel a látogatás során összejöttem, milliókban gondolkodnak; ezekben a nagyon fiatal kutatókban azzal az új emberrel találkoztam, akinek látóhatára az egész Magyarországot felöleli, akinek a kazincbarcikai épülő erőmű, a kokszosításra alkalmas komlói szén, az inotai alumínium-kombinát személyes ügye, melytől nem búcsúzik el délután ötkor, ha leveti a feh­ér köpenyt, hanem tovább viaskodik vele, töpreng különböző kémiai eljárásokon, mert szívét a haza és a nép felemelésének, nagyságá­nak vágya fűti. A fiatal Ettre László — nincs még 30 éves sem­ —, a Nehézvegyipari Kutató Intézet terv­osztályának vezetője meséli, hogy az értéktelen­nek hitt barnaszén kokszosításának eljárását az ő intézetének tudósai dolgozták ki. Még nedve­sek voltak a falak, a friss festék szaga terjen­gett a levegőben, mikor a tudósok bejelentet­ték: kikísérletezték az első magyar optikai üveget, megkezdődhet a fényképezőgép, mikroszkóp és szemüveg magyar lencséinek gyártása A bor­sodi medencében, Hejőcsabán már épül Magyar­­ország legnagyobb cementgyára, amely azt a gyorsan kötő és nagyszilárdságú cementet fogja előállítani, melynek gyártási eljárását a Vesz­prémi Nehézvegyipari Kutató Intézet dolgozta ki. »Azt tudja ugye, hogy az alumíniumgyártás­hoz kriolit kell?« — kérdi Ettre. Még le sem jegyzem a kérdést, máris hozzáteszi: »Volt idő, mikor a kriolitot többezer kilométer távolságból, Grönlandból kellett behozni.« Ebben a környe­zetben, ilyen tudományos felkészültség, ilyen óriási értékű laboratóriumok s ilyen emberek közt már egészen természetesen hangzik a mondat befejező része: »... ezentúl Magyaror­szágon állítunk elő kriolitot, a mi kísérleteink alapján.« Végül a két szomszédvár ügyét említem fel neki. A természettudományos kutatás és az egyház várait. Azt feleli, hogy a mi munkánk nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is sziklára épült: a kutatóintézet mikromérlegének alapzatát pél­dául sziklába ágyazták, mélyein a rezgéssel tel­jes földfelszín alá. »Miért?« — kérdem. Nevet: »Ahogy mi mondjuk: azért, hogy még a por­szemet is megmérhessük vele a lepke szár­nyain.« Az ezer esztendős városban három év alatt így született meg eljövendő vegyipari termelé­sünk egyik forrása, egy új magyar iparág alapja, ötéves tervünk büszkesége, a harmadik magyar műszaki egyetem, a vegyipari kutatás otthona. Ruffy Péter Straub Gyula osztályvezető munka közben, a Nehézvegyipari Kutató Intézet fizikai-analitikai laboratóriumában A magyar nehézvegyipari kutatás első két otthona Veszprém határában,a volt kukoricaföldek helyén. Jobboldalt a Nehéz Vegyipari Kutató Intézet, baloldalt a Magyar Ásványolaj és Földgáz Kísérleti Intézet (Ráth Károly felv.)

Next