Béke és Szabadság, 1953. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1953-04-22 / 17. szám
(5) fürdrej JtLárk nttermébeji Négy-öt lépcsőfokot megyünk lefelé a lakásból a műterembe. A szobrász, ellentétben a festővel, rendszerint nem a legfelső emeleten, hanem a földszinten alkot, vés, kalapál. Az egyik fal csupa ablak, reggeli fény zuhog a középen álló háromméteres figurára. A szobor fiatal fiút ábrázol, kezében stafétabottal, városról-városra, országról-országra futó békestafétát. Vedres Márk fehér munkaköpenyben és kerek, fekete sapkában a létra tetején áll, így éri csak el a szobor fejét, amelyen utolsó simításait végzi. Szeretettel nézi, tapogatja új művét. A két fej most közvetlen közelségbe került egymáshoz. Az erőt, fiatalságot, tavaszt sugárzó szóból ő és a nyolcvanhárom éves, nagy művész fehérszakállas, nyugodt szép feje, domború homloka, okosan figyelő szeme. Mindazt a lobogást, lendületet, harci kedvet, az élet szenvedélyes szeretetét, ami a művészt ma is újabb és újabb alkotásokra serkenti, a béke hírnökének megmintázásában fejezi ki. Ez a szobor, már csak méretei miatt is, másféle, mint Vedres eddigi, jól ismert munkái. Másféle, mert pátoszában, hősies kiállásában is monumentális, ugyanakkor azonban felismerhetők rajta Vedres kisplasztikáinak vonzó erényei és szépségei: a klasszikus nyugalommal párosult lelki feszültség és a harmonikusan összefoglalt kompozíció. — Ekkora méretű szobrot most csináltam első ízben — mondja Vedres Márk. — Életnagyságút és annál nagyobbat — két és félméterest —, mintáztam fiatal koromban, 1902 táján. De aztán fölhagytam vele, mert csak kiállításra került és aztán a nyakamon maradt. Nagy szobrokat régebben nem vásároltak, az állam nem törődött sem a művészekkel, sem a művészettel. Kivált velem, a baloldalival nem, így a kisplasztikák felé fordultam. Egyébként a kis szobor megmintázásában ugyanazokat a plasztikai törvényszerűségeket követem, mint a nagy szobron. Az új szobor születésének izgalmas története van. Vedres kétszer mintázta meg. Első változatával december elején készült el, a művész a III. Magyar Képzőművészeti Kiállításra szánta. Ezt azonban tragikus eset akadályozta meg. Amikor az agyagszobrot gipszbe öntötték, apró darabokra tört. — Pályám folyamán nem volt példa erre — meséli Vedres. — Ritkán történik meg, hogy az öntő ennyire nem óvatos és a gipszformát gondatlanul a falnak támasztja. A szobor menthetetlen volt. Apró törmelékekben láttam viszont. Emlékszem arra, hogy művészi körökben milyen megdöbbenten fogadták akkor ezt a hírt. Menynyire sajnálták a közkedvelt művészt és fájlalták munkája eredményének pusztulását. De emlékszem arra is, amikor Vedres Márkot néhány nap múlva felkerestem, már arról beszélt, hogy ismét hozzáfog a szobor mintázásához. Mint mindig, akkor is, optimizmus fűtötte: reménykedett, hogy a második szobor még jobban sikerül, mint az első. Egy hét múlva már megint ott állt a létrán és formálta az újabb szobrot. Háromhavi munka után most készült el vele. — Az buzdított új munkára — mondja most —, hogy éreztem, mennyire segítenek az előbbi tapasztalatok. Azt hiszem, ez a szobor most sok tekintetben jobb, mint az első volt. Határozottabb és zártabb formájú. Statikusabb. Nem ragaszkodtam az első munkafolyamathoz és kevésbbé ragaszkodtam a részletek feltüntetéséhez. Arra törekedtem, hogy nagyobb vonalakba foglaljam össze a szobor cselekvő erejét. — Másodszor is modellel dolgozott? — Hogyne! Ha fel is használtam az előző munka tapasztalatait, mégis olyan friss szemmel kezdtem hozzá a mintázáshoz, mintha először csinálnám. A modellből a tipikust használtam fel, egy ruganyos, fiatal test típusát akartam megformálni. Ez a szobor, úgy gondolom, egyben dokumentum, a békéért való küzdelem korának egyik dokumentuma. Láttam Budapesten átfutó békestafétát, már akkor elhatároztam, hogy ezt a témát megmintázom. Vedres Márk a béke aktív és lelkes harcosa. Az Országos Béketanács és a Béketanács kulturális bizottságának tagja. — Számomra a béke a legizgalmasabb művészi téma — mondja elgondolkozón. — Békében tudjuk csak megvalósítani mindazt, amiért élünk: a szocializmus építését, a világ haladását. Ezekért a nagy célokért én szobrászmunkámmal tudok cselekvőn küzdeni Az ekkora méretű szobor mintázása nagy fizikai munka is. Az a fajta munka, amely az izmokat alaposan igénybe veszi. No, meg létrára fel, létráról le... — Nem fárasztja a mintázás? — kérdezem az ősz művészt. — A szobrász megszokja, hogy állva dolgozik. Naponta rendszeresen hat órát mintázok. Ha nem dolgoznék, már rég nem élnék. Vedres Márk nemcsak a műteremben ilyen fiatalosan fürge és mozgékony. Minap a Rákócziúton láttam, mozgó villamosra ugrott fel. — Sietnem kellett — mondja mentegetőzőn —, a tanácsba szaladtam, fogadóórám volt. Nem akartam lekésni. Művészi munkáján kívül ezer egyebet is csinál. Fővárosi tanácstag a népművelési állandó bizottság tagja, a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának tagja, a Képzőművészeti Szövetség elnöki tanácsának tagja, hogy a sokból néhányat említsünk csak. Minden ülésen megjelenik, hozzászólásaival és cselekvő buzgalmával új életünk épülésén és szépülésén fáradozik. Itt lakik az Angyalföld kellős közepén, a Lehel-téri élmunkásházban. Ablaka alatt a Lehel-úti villamos csörömpöl, amerre csak néz gyárkémények füstölgését látja, asszonyok sietnek kosárral a karjukon a közeli piacra. Az új Angyalföld szívébe zárta a Kossuth-díjas, nagy művészt. Amikor legutóbb a Huba utcai iskolában tanácsbeszámolót tartott, özönlöttek a környékről az emberek. — Az Angyalföld — mondja Vedres Márk —, elhanyagolt, szomorú vidék volt régen. Ma új élet virágzott ki itt is, mint az országban mindenütt. Boldog vagyok, amikor javaslatokkal fordulnak hozzám, vagy tanácsot kérnek, amikor például sikerül elintéznem azt, hogy a Fóti úton kijavítsanak egy tetőt, vagy egy másik házban a KIK rendbehozza az ajtókat és az ablakokat. Az élet közvetlen közelségét jelenti számomra ez a környék, és az ismerkedés az emberek hétköznapi problémáival. Szeretem ezt az élmunkásházat, ahol azok laknak, akik munkájukkal mutatták meg, hogy valóban jól szolgálják a szocializmus építésének az ügyét. Az élmunkás háztömbben Vedres Márkon kívül még három képzőművész lakik: Bokros Birmann, a szobrász, Pap Gyula és Berda Ernő festőművész. Beszélgetés közben Vedres régi és újabb kisplasztikáiban gyönyörködöm. — A felszabadulás — mondja Vedres Márk, miközben egy kis bronzszobrot tart a magasban, számomra egyéni felszabadulást is jelentett. A régi világ politikája elől elefántcsonttoronyba húzódtam. A felszabadulás után kiléptem onnan és nagy ambícióval és lelkesedéssel folytattam a kedvemre való munkát. Azért mondom, hogy »folytattam«, mert én mindig realista szobrász voltam, mindig a valóságábrázolásra és a közédhetőségre törekedtem, a különbség csak az, hogy most már szocialista világnézetemet is nyíltan és szabadon kifejezhetem munkáimban. De megvallom, még mindig az átmeneti kísérletezésnél tartok, hogy az új szocialista realizmus megvalósításához eljussak. Nagyobb lendülettel és munkakészséggel dolgozom, mint valaha. Gách Marianne VEDRES MÁRK UTOLSÓ SIMÍTÁSOKAT VÉGZI »Békestaféta« dmfi háromméteres szobrán. A ráktérten a művész néhány kisplasztikája, portréja és a »Békestaféta« kis modelljén* egy életű változata (Gách Marianne felvétele)