Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-03-03 / 9. szám
SZTÁLIN EMLÉKE KÓNYA LAJOS: KÉTMILLIÁRD SZÍV SZÉL TÁMAD Kínapálmafáin s az albán partok zengenek: »Tízezer évig éljen Sztálin/« »Éljen soká, mint a hegyek/« A földkerekség szeme rajta, az örök élet az övé — van-e erő, mely elragadja? Ki ér föl a hegyek fölé? Mint akit orvul fejbevágnak, úgy jött a furcsa, tompa kín, percre megforrt lábain. »Nagybeteg Sztálin... Sztálin elvtárs ... végzetes, úgy lehet...« Mintha valami fellegen szállsz — lezuhansz s nézed az eget. Micsoda törvény törhetné le, ki törvények tudója, őt? Hegyek sétára kelnek véle, tengert varázsol, dús mezőt, folyók futását megfordítja, narancsot ültet északon, kezében boldog élet nyitja, kezes szolgája az atom. Már napok óta egy szorongás, egy aggodalom a világ. Nem pattog , tülköl úgy a kondás, merengve hallgat a diák. Álmaim mindig zaklatottak, munkámra félig figyelek, gond, aggodalmak visszanyomnak, pattognak, mint a fegyverek. Szelleme, mint a tiszta láng kell hogy sugározza az erőt! Hogy engedhetnéd, szép világ, el? Hogy engednéd el, élet, őt? Asszonyom alszik, két szemére s szivére béke települ. De mintha villám vág az éjbe — mint aki földrehull — felül. Én azt a reggelt, míg csak élek, én soha el nem feledem, míg bennem ég egy csöpp eszmélet, utolsó emlékem legyen. Álmatlan, kába, tompa éj volt, a nap már oldja a fagyot, de mint az ólmos, szürke égbolt, kopog az asszony s szól. • Halott... Lehetséges, hogy elment Sztálin? S hogy ugyanaz a nap ragyog? S a domb tavaszt vár s almafáin a rügy felébred?... Hol vagyok? Szabad nép! — hangzik, zúg szüntelen, avarként zizzen a papír. Különkiadás, gyászkeretben. Kapukra, fákra száll a hír, súlyos. Asszonyok mennek gondjaikkal, gyermekek jönnek komoran és megkövül az utca, mintha fagyokba dermed a folyam. Az ismerősök kezet fognak, szívükbe már a kín vadul, tipeg a néne, krajcárt csorgat, újságba néz, a könnye hull... Lábujjhegyen jár a beszéd itt, utcánkra hull a hangfogó, millió szemből szeme fénylik, szava bennünk zúgó folyó. Orosz munkással, grúz paraszttal — keserű szánkban a falat, roskad, ha ráhajlunk, az asztal mázsányi bánatunk alatt, s oly szomorú, mint egy harangszó, kubikosunk, ki árkot ás... az egész föld egy roppant jajszó, a világ egy nagy zokogás. Elnémuljak-e?... Dalomba hegyeknél is nagyobb erőt! Vágjon a szívbe, mint a bomba, peregjen, mint a dobverők! A vízesések vad zúgása, tengerek zordon árama, Robeson dalának szép sírása, széttépte hársak sóhaja, vihar zenéje, forradalmak láng-lobogása kellene, oly tiszta sírás, mint a harmat, szavak, szín, forma, hang, zene, mely kifejezné bánatunkat s megtestesítené az erőt, harcot, jövendőt, álmot, múltat — s fejet hajtson Apánk előtt! Kétmilliárd szív dübörög fel, mint posztóval bevont dobok, kétmilliárd jaj égre röppen, galamb száll s halkan felzokog. A hála lombos pálmaágát emeljük Néki fénybe fel — ő hozta Dózsa, Kossuth álmát, jövendőnk Róla énekeli Ó, Sztálin elvtára! Gyenge hangom hogy képviselje népemet? ... Köszönjük új hazánk Neked — úgy őrizzük, hogy megmaradjon! S úgy őrizzük, kezünkbe véve a béke drága, szent ügyét, ahogy Te mondtad — esküvésre emeli népem a kezét. Mint egy pártkönyvet: emeljük égre. Szavazunk. Piros kelyhében benne lüktet. Győzünk Veled — hű fiaid vagyunk! (1953. március 8.) Nem! a szivünket VERAMBER: SZTÁLIN BESZÉL A fagy, a fagy! A hatalmas orosz tél jó szövetségesünk és rég bevált. Ellenséget szorít, kaszál, gereblyés, mint vasbögöly, úgy szúr belé halált, s mint jégtankokkal, úgy gördül tovább a halálos álmot alvókon át. Még semmi lesz, még sehol sem mozognak, a hold is tartja magas őrhelyét, de szorításában a csillagoknak gyűrűs udvara ömlik szerteszét. Hirtelen dörgés. Elő horizont. Elvtársak, ez a leningrádi front! Messzehordó, nehéz ütegeinknél álltunk tegnap, az erdő közepén. Mintsem e napot elfelejteném, előbb a nevemet! Inkább levinném szívemnek mélységébe, ahova be nem hatolhat a hideg soha. A kisugárzás heves, eleven erejével ott megőrzi örökre e drága kincset. Kreml napja süt le az egy perc előtt kapott rendjelen, és zeng a hang, mely Moszkvából beszélt s hozzánk, hozzánk a Névaparton ért. Mély némaságban ért hozzánk a szó. Nem zavarta meg senkiben a csöndet a mondat közepén a riadó. A város fölött harc. Majd messze tűntek — tudtuk közben — a héjják odafenn. Mi máshol jártunk, nem voltunk jelen. És egyre folytatódott a beszéd. S oly biztos erő tudott benne szólni, hogy az az éj, amelynek riadói kioltották a csillagok tüzét — Sztálin hangjától sápadt, tovatűnt. »Győzünk« — ezt mondta — »mert a mi ügyünk az igaz ügy-e. És ujjongott a jég és lobogott, mintha ezernyi zászló suhogna és örvénylene felénk, vörös és arany szárnyakkal sugárzó. Úgy tűnt, a magasban a győzelem bíbora csattog zászlónyeleken. És tízezren, némán figyelve ott a leningrádi sötétségbe — már mi hirtelen éreztük, hogy óriási erő vagyunk, és eszménk úgy lobog, hogy fénye meg nem halhat sohasem. Mit számít el? S mit, hogy a Győzelem ■ vonásait nem látjuk még ma? De fénykoszorúját már fejünkre szórja. Miránk sugárzik Lenin lobogója. Nekünk mutat irányt Sztálin keze. A jövendő ragyog fel általunk. Nem hunyhatunk ki. Mi a fény vagyunk. (VAS ISTVÁN fordítása) Sok-sok évvel ezelőtt az egész világsajtót bejárta egy fénykép. A kiváló kolhozisták összejövetelét tartották Moszkvában. Az értekezleten részt vett egy bájos, fiatal kislány: M. Nahangova. Egy fotóriporter megörökítette azt a pillanatot, amikor a leány találkozott Sztálinnal — ott állt mellette, átkarolta a vállát, miközben Sztálin íróasztala mellett ült. Nahangova ma csinos fiatalasszony, férje s két szép gyermeke van. A kislánykorának egyik nagy élményét megörökítő fénykép — mint képünkön látható — ott függ bekeretezve, a családi otthon legszebb szobájának falán