Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-06-23 / 25. szám

LEVÉL AZ ELNÖKHÖZ BORISZ POLEVOJ ELBESZÉLÉSE Zömök, középkorú férfi, él« profillal, ki­fejezéstéli arccal, mélyen elgondolkozva ült az íróasztalinál. Előtte kis hordozható író­gép. A gépben papírlap. Bal sarkában gépelt sorok: »Dwight D. Eisenhower úrnak, az Egyesült Államok elnökének, Fehér Ház, Washington.« Mellette elkezdett, de be nem fejezett papírgalacstnok hevernek szanaszét, ugyanezzel a címzéssel. Szokatlan az íróasztal elhelyezése, aki dolgozik rajta, háttal ül az ablaknak. Ebből arra kell következtetnünk, hogy tulajdonosa nem szereti, ha bármi is eltereli figyelmét a munkáról. De ma ez a fortély sem vált be. Nem látja s mégis éléniken maga elé képzeli az ablak mögötti képet: szürke, összezsúfolt házak, kopasz gyertyánfák elnyúló árnyai a nedves aszfalton, a távolban egy kémény tompa sziluet je. Éles dübörgés hallatszik, ennek az ellentmondásokkal teli városnak soha meg nem szűnő robaja, amelyre ren­des körülmények között fel sem figyel az ember, ma azonban bántón behatol a szo­bába, felizgatja a fantáziát, felkavarja az elfeledett emlékeket s nem hagy dolgozni. De hiszen, az ördögbe is, nem minden nap ír az ember levelet az Egyesült Államok el­nökének! A férfi megrázta a fejét, mint aki el akarja kergetni az utcáról felérajzó emlékeket és erélyesen kikopogtatta a megszólítást, a »Sir« szót, utána pedig a kettőspontot. Mindaz, amit ma le akart írni, már régen megért benne, tétovázás nélkül az írás mellett dön­tött, miért mégis ez a szokatlan nyugtalan­ság, miért ilyen nehéz papírra vetni egy kö­zönséges hivatalos levelet? Mivel kezdje? Berlinnel, amelynek zaja most oly makacsul, oly élesen hatol be hozzá az ablaküvegen át? Berlinnel, ahol fiatal éveiben először ismerte meg az egyedüllét fájdalmát, ahol úgy érezte magát, mint a vad, melyet vérszagtól ittasult kutyahorda üldöz, ahol megismerte a félelmet, ahol először kezdte felnőttként felfogni az életet s ahol megértette, hogy a nácizmus az ő halálos ellensége, ellensége örökre, utolsó lehe­letéig? Minden, ami eddig történt: a patriarchális kispolgári családban eltöltött gyermekévek, az iskola, sportszenvedóly, régi barátságok és fiatalkori szerelem, sőt még kihívó, éles antifasiszta verse, amely olyan botrányt okozott Hemnitzben, hogy szülővárosából a fővárosba kellett menekülnie — mindez csak előjáték volt. Az igazi élet itt kezdődött Ber­linben, mikor a Gestapo elől bujkálva az utakat rótta és azon gondolkodott, mitévő legyen: visszamenjen Hemnitzbe a rendőrség karmaiba és ezzel kiszabadítsa a helyette tömlöcbe zárt édesapját, vagy kísérelje meg a határon való túljutást... Most is, jó pár év után, rémülettel tölti el azoknak a na­poknak emléke, mikor Hitler kezébe ra­gadta a hatalmat; s emlékszik a tömeges letartóztatásokra, az éjszakai csend kihalt utcáin titokzatosan átsuhanó fekete autókra, a legmélyebb álomból felriasztó, baljóslatú éjjeli csengetésekre, a tereken máglyára ra­kott könyvek lángnyelveire, a megtömött börtönökre. S az egyik ilyen börtönben sínylődik egy beteg öreg ember, akinek nincs más bűne, mint hogy fia egy-két év előtt antifasiszta verset írt. A vers írója pedig magányosan bolyong a nagy, túlzsúfolt fő­városban. Körülötte embermflliók, s ezek bármelyike elcsípheti, feljelentheti, odadob­hatja a megtorlók ítélőszéke elé... Nem, erre jobb nem visszaemlékezni ... Az ifjúnak sikerült átjutnia a határon Prágába, de a hitleri borzalmak elől ez sem nyújthatott már biztos menedéket. Nem akarjuk eltitkolni ön előtt, Elnök úr, hogy ezekben a napokban az ön hazája, melyet egy óceán választott el a hitleri pokoltól, az Ígéret földjének tűnt, ahol minden szilárd, békés és ahol, a régi legendának megfelelően, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. És az ifjú szökevény boldogan ragadta meg az első aBcalmat, hogy a reménytelenség Európájából áthajózzan az Önök sávos-csil­lagos lobogójának védelme alá. Az ön országa, Elnök úr, nem éppen gyen­géden fogadta a fiatal antifasisztát. Periig nem panaszkodott, nem, keményen dolgozott, volt pincér, kiszolgáló, küldönc és optimiz­mussal telve nem vesztette el a reményt, hogy kikovácsolja magának a Szerencset. Egyszer ízelítőt is kapott a szerencséből. Megindult egy antifasiszta újság, a »Nép hangja«, és őt mint aki saját bőrén tapasz­talta, hogy mi az a nácizmus, meghívták munkatársnak. Ez volt az első komoly mun­kája s a fiatal emigráns rögtön bele is szeretett új hivatásába. Mint újságíró mé­lyebben beleláthatott az ország életébe s döbbenten látta, hogy az Egyesült Államok­ban mennyi náci s nem kevesebb őrült él, mim Németországban, hogy itt nyíltan mű­ködnek a náci egyesületek, hogy itt is tá­mogatják őket a 'hatalmas kapitalista mo­nopóliumok és a katolikus egyház. De mindez nem ejtette már csodálatba. Nem volt többé az a naiv ifjú, mint aki átkelt az újvilágba. Amerika nem jelentette számára többé az Ígéret földjét. Kis- és bátonhangú újságjá­ban egyre nyíltabban leplezte le a hitleri ügynökök nyílt és titkos üzérkedéseit és ez a burzsoá-utód egyre nagyobb jártasságra tett szert a politika berkeiben. De a politikai harcot ekkor még nem tekintette másnak, mint érdekes és jövedelmező munkaalka­lomnak. Az ellenség azonban erősebbnek bizo­nyult a bátonhangú kis lapnál. Elhallgattat­ták. A nép »szabad« hangja nem jelent meg többé, Hitler barátai belefojtották a szót. őszintén megvallva, elbeszélésünk hősét akkoriban nem nagyon sújtotta le ez a bukás. Regényírással kísérletezett. De mi­lyen nehéz írónak lenni az ön országában Elnök úr, becsületes írónak, aki nem haj­landó meggyőződését alku tárgyává tenni! ö becsületes, őszinte ember volt; A ná­cizmusról és szörnyű tetteiről akart írni. A téma kiválasztása felelevenítette benne gyer­mekkori élményeit, felmerült előtte édes­apja arca, aki elhagyta a börtönt csak azért, hogy végezzen magával s vele együtt sok más ismerős arca, mind a Gestapo ál­dozatai. Ezek a személyek mint főszereplők vonul­tak be regényei lapjaiba. Valósággal teli, szenvedő alakok, szörnyű tettek kerültek papírra, hogy felrázzák és éberségre szó­lítsák a nép gyermekeit. Hitler tankjainak hemyótalpai már dübö­rögtek szerte Európában. A megszállott Führer elindult az Eiffel-torony felé. A mér­hetetlen szovjet síkságokon, az egész euró­pai kontinenset felölelő csatatereken meg­indult az élethalál-harc a fasizmus ellen. A könyv jókor látott napvilágot. Igazi, ko­moly sikere volt. A könyvkiadók .ajtaja meg­nyílt a szerző előtt. De nem sokáig élvezhette sikerét. Az Egyesült Államok beléptek a há­borúba, a fiatal írót is besorozták. Mint né­metet és antifasisztát s mint gyakorlott új­ságírót a propaganda-osztályra osztották be. Amerikai egyenruhát viselő antifasisztánk alig várta, hogy hazai földre jusson. Hitt az USA önzetlen felszabadító hadjáratában s égett a vágytól, hogy maga is fegyvert ra­gadhasson. De a katonai köpenyekre túlkésőn »varrták fel a gombckat« ... Az Egyesült Ál­lamok alakulatai a brit szigeteken unatkoz­tak. Haditudósítónk csupán a Szovjet Tájé­koztató Iroda közlései alapján küldhetett megnyugtató híreket a Szovjet Hadsereg •harcairól, győzelmeiről, támadásairól. Most, mióta minden este várta jelentései számára a keleti frontról érkező örvendetes híreket, egyre nagyobb lelkesedéssel gondolt arra a távoli, ismeretlen népre, amelynek egyedül sikerült megállítania a hitleri in­váziót s nem csupán megállítania, hanem el­tipornia egész fasiszta alakulatokat, meg­gyengíteni őket szünetnélküli harcokban s távozásra kényszerítem. / \ nyugati szövetségesek huzavonája és semmittevése bosszantotta öt, mégis ezekben a napokban büszkén viselte annak a had­testnek vállszíját, amely akkor az ön pa­rancsnoksága alatt állott, Elnök úr ... Ez az amerikai egyenruhás német bátran harcolt. Nem, ő gondolatban sem nevezte magát hős­nők, nem vezette harcba ellenséges erődítmé­nyek ellen csapatát, nem járt katonái élén, mint mondjuk a spanyolországi polgár­­háború veteránja, az amerikai hadsereg hőse, Robert Thompson, akiit miután csomó érdem­­lenddel kitüntettek, börtönbe csuktak. A náci aknák nem egyszer szétrombolták rádió­leadó jukat, amelyen keresztül szövetségeseik­kel összeköttetést tartottak fenn, egyszer pe­dig egy heves ütközetben az Ardennesekben igazi hőstettet vitt végbe és kötelességének kimagasló teljesítéséért kitüntették a »Bronz csillag« érdemrenddel. Mint igazi értelmiségi, színlelt közömbös­séggel fogadta a kitüntetést, de higgye el, Elnök úr, nagyon büszke volt rá, sőt még ma is büszke rá, hisz ez kézzelfogható bi­zonyítéka annak, hogy becsületesen harcolt népének és az egész emberiségnek szörnyű ellensége ellen. Hősünk újból megrázta a fejét, el akarta kergetni az emlékek raját, melyek mind tolakodóbban, mind szívósabban támadtak rá. »Így azután sosem fejezed be azt a leve­let!« Makacsul venni kezdte a gép betű­sorait: »Sir: ezennel lemondok az Egyesült Álla­mok hadserege tartalékjában betöltött tiszti rangomról. Becsületesen szolgáltam ebben « hadseregben, amikor ez a demokráciáért har­colt ...« Helyesein írtam? Van jogom ezt írni? Igen, van. Becsülettel szolgált. Az ördög vigye ti, de milyen becsületesen szolgált! De hogyan is kezdődött ez? Mikor támadt vágya, hogy levesse az amerikai katonai mundért? Talán bizony már akkor, műsor az első csapatok partraszálltak Franciaországban ? Nem, ak­kor még csak meglepődve szemlélte a törzs­tisztek túlzott figyelmét a szállítmányok irá­nyában, spekulációjukat a katonák élelmi­szer jegyeivel, egy-két magasrangú tiszt gya­nús baráíkozását a hadivállalatok ügynökei­vel. Ez akkor véletlennek tűnt. Sőt még igazolni is próbálta őket: hiszen ezek a jenkik üzletemberek, igazában soha nem is harcoltak, idegen számukra ez a háború. Így gondolta akkor s gondolatban mentséget ke­resett ezeknek a nyerészkedő, spekuláns, angyalbőrös ügynöküknek. tábornokoknak tisztázására, akik sajátkezűleg toldották meg egypár nullával a harctéri veszteség- és zsákmányjelen-tések számadatait. Mikor is érezte először ezt az égető szé­gyent, amely úgy elhatalmasodott most rajta s e levél megírására kényszerítette? Való­színűleg azokban a napokban, mikor az amerikai csapatok már német földön jártak s észre kellett vennie, hogy parancsnokai nem annyira a rejtőzködő náci vezetők és háborús bűnösök felkutatásával törődnek, sokkal inkább arra ügyelnek, hogy senki meg ne szökjön a - náci koncentrációs tábo­rokból. ön, a vezérkarhoz közelálló ember, jól megfigyelte azokban a napokban, hogyan igyekeznek kollégái megmenteni egyes gyá­rosok életét a nép méltó haragjától, hogyan állítják helyre velük régi kapcsolataikat és azokat a tiszteket, akik nyíltan vallották nácigyűlöletüket, hogyan szorítják háttérbe, mint nemkívánatos, ailkal-katlan elemeket. Igen, pontosan ezekben a napokban kez­dett kényelmetlenné válni az amerikai mun­dér a német antifasisztáknak. Ott ül kis írógépénél, keskeny, fehér ke­zében az érdemrend: bronz csillag, csíkos szalagon. Milyen meghatódva vette át akkor ezt a kitüntetést tábornoka kezéből! Hogy örült neki! Igen, így volt Most pedig meg­vetően dobja félre és tovább ír: 8

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék