Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-06-23 / 25. szám
8 LEVÉL AZ ELNÖKHÖZ BORISZ POLEVOJ ELBESZÉLÉSE Zömök, középkorú férfi, élő profillal, kifejezésteli arccal, mélyen elgondolkozva ült az íróasztalinál. Előtte kis hordozható írógép. A gépben papírlap. Bal sarkában gépelt sorok: »Dwight D. Eisenhower úrnak, az Egyesült Államok elnökének, Fehér Ház, Washington.« Mellette elkezdett, de be nem fejezett papírgalacsinok hevernek szanaszét, ugyanezzel a címzéssel. Szokatlan az íróasztal elhelyezése, aki dolgozik rajta, háttal ül az ablaknak. Ebből arra kell következtetnünk, hogy tulajdonosa nem szereti, ha bármi is eltereli figyelmét a munkáról. De ma ez a fortély sem vált be. Nem látja s mégis élénken maga elé képzeli az ablak mögötti képet: szürke, összezsúfolt házak, kopasz gyertyánfák elnyúló árnyai a nedves aszfalton, a távolban egy kemény tompa sziluetje. Éles dübörgés hallatszik, ennek az ellentmondásokkal teli városnak soha meg nem szűnő robaja, amelyre rendes körülmények között fel sem figyel az ember, ma azonban bántón behatol a szobába, felizgatja a fantáziát, felkavarja az elfeledett emlékeket s nem hagy dolgozni. De hiszen, az ördögbe is, nem minden nap ír az ember levelet az Egyesült Államok elnökének! A férfi megrázta a fejét, mint aki el akarja kergetni az utcáról felérajzó emlékeket és erélyesen kikopogtatta a megszólítást, a »Sir« szót, utána pedig a kettőspontot. Mindaz, amit ma le akart írni, már régen megért benne, tétovázás nélkül az írás mellett döntött, miért mégis ez a szokatlan nyugtalanság, miért ilyen nehéz papírra vetni egy közönséges hivatalos levelet? Mivel kezdje? Berlinnel, amelynek zaja most oly makacsul, oly élesen hatol be hozzá az ablaküvegen át? Berlinnel, ahol fiatal éveiben először ismerte meg az egyedüllét fájdalmát, ahol úgy érezte magát, mint a vad, melyet vérszagtól ittasult kutyahorda üldöz, ahol megismerte a félelmet, ahol először kezdte felnőttként felfogni az életet s ahol megértette, hogy a nácizmus az ő halálos ellensége, ellensége örökre, utolsó leheletéig? Minden, ami eddig történt: a patriarchális kispolgári családban eltöltött gyermekévek, az iskola, sportszenvedély, régi barátságok és fiatalkori szerelem, sőt még kihívó, éles antifasiszta verse, amely olyan botrányt okozott Hemnitzben, hogy szülővárosából a fővárosba kellett menekülnie — mindez csak előjáték volt. Az igazi élet itt kezdődött Berlinben, mikor a Gestapo elől bujkálva az utakat rótta és azon gondolkodott, mitévő legyen: visszamenjen Hemnitzbe a rendőrség karmaiba és ezzel kiszabadítsa a helyette tömlöcbe zárt édesapját, vagy kísérelje meg a határon való túljutást... Most is, jó pár év után, rémülettel tölti el azoknak a napoknak emléke, mikor Hitler kezébe ragadta a hatalmat, s emlékszik a tömeges letartóztatásokra, az éjszakai csend kihalt utcáin titokzatosan átsuhanó fekete autókra, a legmélyebb álomból felriasztó, baljóslatú éjjeli csengetésekre, a tereken máglyára rakott könyvek lángnyelveire, a megtömött börtönökre. S az egyik ilyen börtönben sínylődik egy beteg öreg ember, akinek nincs más bűne, mint hogy fia egy-két év előtt antifasiszta verset írt. A vers írója pedig magányosan bolyong a nagy, túlzsúfolt fővárosban. Körülötte embermilliók, s ezek bármelyike elcsípheti, feljelentheti, odadobhatja a megtorlók ítélőszéke elé... Nem, erre jobb nem visszaemlékezni ... Az ifjúnak sikerült átjutnia a határon Prágába, de a hitleri borzalmak elől ez sem nyújthatott már biztos menedéket. Nem akarjuk eltitkolni ön előtt, Elnök úr, hogy ezekben a napokban az ön hazája, melyet egy óceán választott el a hitleri pokoltól, az ígéret földjének tűnt, ahol minden szilárd, békés és ahol, a régi legendának megfelelően, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. És az ifjú szökevény boldogan ragadta meg az első alkalmat, hogy a reménytelenség Európájából áthajózzon az Önök sávos-csillagos lobogójának védelme alá. Az ön országa, Elnök úr, nem éppen gyengéden fogadta a fiatal antifasisztát. Persig nem panaszkodott, nem, keményen dolgozott, volt pincér, kiszolgáló, küldönc és optimizmussal telve nem vesztette el a reményt, hogy kikovácsolja magának a Szerencsét. Egyszer ízelítőt is kapott a szerencséből. Megindult egy antifasiszta újság, a »Nép hangja«, és őt mint aki saját bőrén tapasztalta, hogy mi az a nácizmus, meghívták munkatársnak. Ez volt az első komoly munkája s a fiatal emigráns rögtön bele is szeretett új hivatásába. Mint újságíró mélyebben beleláthatott az ország életébe s döbbenten látta, hogy az Egyesült Államokban mennyi náci s nem kevesebb őrült él, min Németországban, hogy itt nyíltan működnek a náci egyesületek, hogy itt is támogatják őket ahatalmas kapitalista monopóliumok és a katolikus egyház. De mindez nem ejtette már csodálatba. Nem volt többé az a naiv ifjú, mint aki átkelt az újvilágba. Amerika nem jelentette számára többé az ígéret földjét. Kis- és bátonhangú újságjában egyre nyíltabban leplezte le a hitleri ügynökök nyílt és titkos üzérkedéseit és ez a burzsoá utód egyre nagyobb jártasságra tett szert a politika berkeiben. De a politikai harcot ekkor még nem tekintette másnak, mint érdekes és jövedelmező munkaalkalomnak. Az ellenség azonban erősebbnek bizonyult a bátonhangú kis lapnál. Elhallgattatták. A nép »szabad« hangja nem jelent meg többé, Hitler barátai belefojtották a szót. őszintén megvallva, elbeszélésünk hősét akkoriban nem nagyon sújtotta le ez a bukás. Regényírással kísérletezett. De milyen nehéz írónak lenni az ön országában Elnök úr, becsületes írónak, aki nem hajlandó meggyőződését alku tárgyává tenni!s becsületes, őszinte ember volt. A nácizmusról és szörnyű tetteiről akart írni. A téma kiválasztása felelevenítette benne gyermekkori élményeit, felmerült előtte édesapja arca, aki elhagyta a börtönt csak azért, hogy végezzen magával s vele együtt sok más ismerős arca, mind a Gestapo áldozatai. Ezek a személyek mint főszereplők vonultak be regényei lapjaiba. Valósággal teli, szenvedő alakok, szörnyű tettek kerültek papírra, hogy felrázzák és éberségre szólítsák a nép gyermekeit. Hitler tankjainak hernyótalpai már dübörögtek szerte Európában. A megszállott Führer elindult az Eiffel-torony felé. A mérhetetlen szovjet síkságokon, az egész európai kontinenset felölelő csatatereken megindult az élethalál-harc a fasizmus ellen. A könyv jókor látott napvilágot. Igazi, komoly sikere volt. A könyvkiadókajtaja megnyílt a szerző előtt. De nem sokáig élvezhette sikerét. Az Egyesült Államok beléptek a háborúba, a fiatal írót is besorozták. Mint németet és antifasisztát s mint gyakorlott újságírót a propaganda-osztályra osztották be. Amerikai egyenruhát viselő antifasisztánk alig várta, hogy hazai földre jusson. Hitt az USA önzetlen felszabadító hadjáratában s égett a vágytól, hogy maga is fegyvert ragadhasson. De a katonai köpenyekre túl későn »varrták fel a gombokat« ... Az Egyesült Államok alakulatai a brit szigeteken unatkoztak. Haditudósítónk csupán a Szovjet Tájékoztató Iroda közlései alapján küldhetett megnyugtató híreket a Szovjet Hadseregharcairól, győzelmeiről, támadásairól. Most, mióta minden este várta jelentései számára a keleti frontról érkező örvendetes híreket, egyre nagyobb lelkesedéssel gondolt arra a távoli, ismeretlen népre, amelynek egyedül sikerült megállítania a hitleri inváziót s nem csupán megállítania, hanem eltipornia egész fasiszta alakulatokat, meggyengíteni őket szünet nélküli harcokban s távozásra kényszeríteni. A nyugati szövetségesek huzavonája és semmittevése bosszantotta őt, mégis ezekben a napokban büszkén viselte annak a hadtestnek vállszíját, amely akkor az ön parancsnoksága alatt állott, Elnök úr ... Ez az amerikai egyenruhás német bátran harcolt. Nem, ő gondolatban sem nevezte magát hősnek, nem vezette harcba ellenséges erődítmények ellen csapatát, nem járt katonái élén, mint mondjuk a spanyolországi polgárháború veteránja, az amerikai hadsereg hőse, Robert Thompson, akiit miután csomó érdemrenddel kitüntettek, börtönbe csuktak. A náciaknák nem egyszer szétrombolták rádióleadójukat, amelyen keresztül szövetségeseikkel összeköttetést tartottak fenn, egyszer pedig egy heves ütközetben az Ardennesekben igazi hőstettet vitt végbe és kötelességének kimagasló teljesítéséért kitüntették a »Bronz csillag« érdemrenddel. Mint igazi értelmiségi, színlelt közömbösséggel fogadta a kitüntetést, de higgye el, Elnök úr, nagyon büszke volt rá, sőt még ma is büszke rá, hisz ez kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy becsületesen harcolt népének és az egész emberiségnek szörnyű ellensége ellen. Hősünk újból megrázta a fejét, el akarta kergetni az emlékek zaját, melyek mind tolakodóbban, mind szívósabban támadtak rá. »Így azután sosem fejezed be azt a levelet!« Makacsul venni kezdte a gép betűsorait: »Sir, ezennel lemondok az Egyesült Államok hadserege tartalékjában betöltött tiszti rangomról. Becsületesen szolgáltam ebben a hadseregben, amikor ez a demokráciáért harcolt ...« Helyesemn írtam? Van jogom ezt írni? Igen, van. Becsülettel szolgált. Az ördög vigye ki, de milyen becsületesen szolgált! De hogyan is kezdődött ez? Mikor támadt vágya, hogy levesse az amerikai katonai mundért? Talán bizony már akkor, műsor az első csapatok partraszálltak Franciaországban ? Nem, akkor még csak meglepődve szemlélte a törzstisztek túlzott figyelmét a szállítmányok irányában, spekulációjukat a katonák élelmiszer jegyeivel, egy-két magasrangú tiszt gyanús barátkozását a hadivállalatok ügynökeivel. Ez akkor véletlennek tűnt. Sőt még igazolni is próbálta őket, hiszen ezek a jenkik üzletemberek, igazában soha nem is harcoltak, idegen számukra ez a háború. Így gondolta akkor s gondolatban mentséget keresett ezeknek a nyerészkedő, spekuláns, angyalbőrös ügynöküknek, tábornokoknak tisztázására, akik sajátkezűleg toldották meg egypár nullával a harctéri veszteség- és zsákmányjelentések számadatait. Mikor is érezte először ezt az égető szégyent, amely úgy elhatalmasodott most rajta s e levél megírására kényszerítette? Valószínűleg azokban a napokban, mikor az amerikai csapatok már német földön jártak s észre kellett vennie, hogy parancsnokai nem annyira a rejtőzködő náci vezetők és háborús bűnösök felkutatásával törődnek, sokkal inkább arra ügyelnek, hogy senki meg ne szökjön a náci koncentrációs táborokból. Ön, a vezérkarhoz közelálló ember, jól megfigyelte azokban a napokban, hogyan igyekeznek kollégái megmenteni egyes gyárosok életét a nép méltó haragjától, hogyan állítják helyre velük régi kapcsolataikat és azokat a tiszteket, akik nyíltan vallották nácigyűlöletüket, hogyan szorítják háttérbe, mint nemkívánatos, alkalmatlan elemeket. Igen, pontosan ezekben a napokban kezdett kényelmetlenné válni az amerikai mundér a német antifasisztáknak. Ott ül kis írógépénél, keskeny, fehér kezében az érdemrend: bronz csillag, csíkos szalagon. Milyen meghatódva vette át akkor ezt a kitüntetést tábornoka kezéből! Hogy örült neki! Igen, így volt Most pedig megvetően dobja félre és tovább ír: