Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1954-06-23 / 25. szám
»Nem szolgálhatok abban a hadseregben, amely olyan háborúban vesz részt, mint amilyent most folytatnak az Egyesült Államok Koreában, vagy olyan háborúkban,, amilyenekre, saját bevallása szerint, most készül az ön kormánya. Nem szolgálhatok olyan hadseregben, amely betegségeket hordozó legyeketés pókokat használ fel harcieszközül. Nem szolgálhatok olyan hadseregben, amely váll váll mellett halad elítélt náci gonosztevőkkel.« Attól a naptól, amikor először érzett szégyenérzést amerikai egyenruhája miatt, a mai napig, amikor szavakba öntötte ezt az érzést, sok idő telt el. A személyek csodálatos átalakulása az utolsó felvonás zárójeleneteiben csak rossz színdarabokban fordul elő. Ez nála bonyolultan, nehezen, lassan ment végbe. Hosszú hónapokon keresztül érett benne ez az érzés s először a »Neue Zeitung“ szerkesztőségében pattant ki belőle. Az újságot az amerikai megszálló csapatok adták ki a német lakosság számára s hősünk is a szerkesztőségi tagok között volt. Egy reggel, már a háború után, a főszerkesztő szobájába hivatta s következő párbeszéd zajlott le közöttük: — ennek a következő számban cikket kell írnia a Szovjet ellen. Kétszáz sor. Erélyes hang — rendelkezett a szerkesztő. — Szabad kérdeznem, hogyan mondta? — Úgy, ahogy hallotta? — Szövetségeseink ellen? Ezek ellen a hősök ellen, akiket éveken át egyfolytában csak dicsértünk? — Egykori szövetségeseink, kedvesem — sóhajtott fel a szerkesztő. — És ne fukarkodjék a szakkifejezésekkel, azt honfitársai nagyon-nagyon szeretik. — De hiszen nemrég még ön is lelkesedett értük, szóban és írásban! — Ezt kitöröljük az emlékeinkből. Az üzlet, az üzlet. Mikor tud elkészülni a cikkel? — Ez a cikk soha sem fog elkészülni! Én nem írom meg — ön meg fogja írni, Stef. Önön katonai egyenruha van s köteles engedelmeskedni... Néhány percig egymásra néztek, két újságíró amerikai tiszti egyenruhában. Egyenesen, nyíltan néztek egymás szemébe. — Nem bírom megírni ezt a cikket és nem is fogom megírni.— Akkor a hadbíróság előtt kell felelnie a parancs megtagadása miatt, my darling on az Egyesült Államok hadseregének tényleges tisztje. Gondolja meg! Ismét kínos csend. — Jó, én teljesítem a parancsot, de úgy írom meg azt a cikket, hogy azt maga, öregem, nem fogja kinyomatni. Újból csend. Majd a szerkesztő felordított: — Menjen az ördögbe, goszpogyin kommuniszt! Nem, ő nem volt kommunista, sőt még most sem az. Csak szilárd jellemű férfi volt. A szovjetellenes cikket megírta más, meg is jelent a jelzett időben, hősünket pedig 14 nap múlva áthelyezték a tartalékba. S bár jövője bizonytalanná vált, megörült az áthelyezésnek. Amerikában minden másképen megy. Azonban az óceánon túl újabb csalódások vártak rá. Felesége és egyben legjobb pajtása, munka nélkül volt. Mint kommunista és szakszervezeti tag feketelistára került. Újságíró körökben őrek is jól emlékeztek, mint antifasisztára, de ami azelőtt segítségére volt, ma rossz szolgálatot tett. A náciellenes író számára nem volt munka sehol. Szívesen érdeklődtek harci élményei, európai útja felől, de a búcsúzásnál csak kérdőn széttárt karok jelezték a ki nem mondott ítéletet: hogy mi lesz veled, azt nem tudjuk.« Új regénybe kezdett. Alkalmi munkákkal tengette életét, hónapokon át éhezett, de kitartóan írt. Szeretettel és tisztelettel emlékezik az amerikai népről, de keserűség árad minden sorából, amelyekben a keresztes hadjáratként Európába induló hadseregről ír, amely a hitleri nép butitás felszámolása helyett, garázdálkodásaival az igazi demokrácia eszméjét is megcsúfolta. zokban a napokban sok amerikai katona és tiszt érezte ugyanezt a szégyenkezést a hitlerellenes hadjárat gyalázatos fináléja miatt. A háborúról szóló első őszinte hangú munkáját lelkesen fogadták és szétkapkodták. Filmvállalatok tárgyalást kezdtek vele a regény fiknesítéséről. De hirtelen minden abbamaradt. Elhallgattak az újságok. A kiadóvállalatok nem újították meg a szerződést, a filmesek félbeszakították a tárgyalásodat. Regény és szerzője feledésbe mentek. Az élet évről évre nehezebb lett. De mit tegyen? Visszamenjen Nyugat-Németországba, ahol már amerikai egyenruhában masíroznak a volt SS-tisztek, ahol Kesselring, Hitler tábornagya, kezet szorít az Egyesült Államok legfőbb parancsnokával? Lehetetlen! Még a gondolatra is megremeg egész bensője. De várjon kérhet-e menedéket a Német Demokratikus Köztársaságban 5, az USA hadseregének tartalékos tisztje? Befogadják-e ott? Amerikában maradjon? De itt most ugyanolyan világ van, mint fiatalságának szörnyű napjaiban, a berlini kóborlások idején, mikor fulladozott a könyvmáglyák füstjétől, ahol az emberek körülnéztek, mielőtt bizalmas szót váltottak egymással és ahol bíróság előtt kellett reszketni annak, aki hangot mert adni egyéni meggyőződésének. És mikor Amerika belekezdett a koreai háborúba s előtte állt a kérdés, hogy mit tegyen: elmenjen-e mint tartalékos tiszt idegen, távoli országba és kockáztassa életét azért, hogy egy bátor kis néptől elrabolják a szabadságát, vagy jogfosztó, börtönlakó legyen — ő a harmadik utat választotta. Elhagyta az országot, amelyet meghódított magának a fasizmus tankok nélkül, repülők nélkül, egyetlen lövés nélkül... És most az íróasztalnál ül, írógépe fölé hajolva. A hengerből kilátszik egy félig meg-írt levél, amelyben összegeznie kell hosszú és kínos töprengései eredményeit, rögzítenie kell egy rég megérett elhatározást. Egy darabig kezében forgatja érdemrendjét,mnajd komor mozdulattal félredobja és tovább ír: »Csatolom levelemhez tiszti kinevezési okmányomat. Elküldöm »Bronz csillag« érdemrendemet is, amelyet a második világháborúban kaptam katonai kötelességem hősies teljesítéséért az ardennesi csatában. Nem tarthatom meg magamnak ezt a rendjelet, mert gyalázattal szennyezi be a koreai nép ellen vívott állati, igazságtalan háború.* Odaírta a dátumot: 1953 április 17 és alá- ] írta: Stefan Heym, az Egyesült Államok volt tartalékos tisztje. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki nagy terhet dobott le a válláról s most már mosolyogva hallgatja Berlin lármáját, amely oly ismerősen hangzik, mint a régi fiatal években...... Bocsánat, bocsánat, szakítja félbe az elbeszélést egy olvasó, Stefan Heym! De hisz ez jól ismert név, a »Túszok és »Kereszteslovagok« című regények írója. Miért kellett épp ezt a nevet adni az elbeszélés hősének? Feleslegesen haragszol rám, kedves olvasó. Ez az elbeszélés őróla szól, Stefan Heymről, az íróról, a német antifasisztáról, a volt amerikai tiszt életéről. Ezt a történetet magától Stefan Heymtől hallottam egy baráti beszélgetés folyamán s igyekeztem ugyanúgy elmesélni, mint ő, hogyan lett kétszer is hontalan s hogyan talált új hazára a Német Demokratikus Köztársaságban. Hűségesen ragaszkodtam a levél szavaihoz is, amelyet angol eredetijében olvastam. Remélem, Stefan Heym megbocsátja nekem, hogy nyilvánosságra hoztam beszélgetésünket és megbocsát elbeszélésem közvetlenségéért is, hiszen mint vérbeli író tudja, hogy az élet érdekesebb, drámaibb, gazdagabb és mégis egyszerűbb bármilyen kitalált irodalmi elbeszélésnél. Fordította: Vágó Katalin , Hoppá! . . . Vidáman kibirtkolnak a Balatonban a lellei SZOT-üdülő nyaralói A teilei SZOT-üdülői »n.tp-i homlokzata« Kilenc bábu és tizenhat nyaraló a hegyek között... . Ez a kép a parádi üdülőben készült . (Székely László felv.)