Béke és Szabadság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1954-06-23 / 25. szám

»Nem szolgálhatok abban a hadseregben, amely olyan háborúban vesz részt, mint amilyent most folytatnak az Egyesült Ál­lamok Koreában, vagy olyan háborúkban,, amilyenekre, saját bevallása szerint, most készül az ön kormánya. Nem szolgálhatok olyan hadseregben, amely betegségeket hor­dozó legyeket­­és pókokat használ fel harci­eszközül. Nem szolgálhatok olyan had­seregben, amely váll váll mellett halad elítélt náci gonosztevőkkel.« Attól a naptól, amikor először érzett szé­gyenérzést amerikai egyenruhája miatt, a mai napig, amikor szavakba öntötte ezt az érzést, sok idő telt el. A személyek csodála­tos átalakulása az utolsó felvonás zárójele­neteiben csak rossz színdarabokban fordul elő. Ez nála bonyolultan, nehezen, lassan ment végbe. Hosszú hónapokon keresztül érett benne ez az érzés s először a »Neue Zeitung“ szerkesztőségében pattant ki belőle. Az újságot az amerikai megszálló csapatok adták ki a német lakosság számára s hősünk is a szerkesztőségi tagok között volt. Egy reggel, már a háb­orú után, a főszer­kesztő szobájába hivatta s következő párbe­széd zajlott le közöttük: — ennek a következő számban cikket kell írnia a Szovjet ellen. Kétszáz sor. Erélyes hang — rendelkezett a szerkesztő. — Szabad kérdeznem, hogyan mondta? — Úgy, ahogy hallotta? — Szövetségeseink ellen? Ezek ellen a hősök ellen, akiket éveken át egyfolytában csak dicsértünk? — Egykori szövetségeseink, kedvesem — sóhajtott fel a szerkesztő. — És ne fukarkod­jék a szakkifejezésekkel, azt honfitársai na­­gyon-nagyon szeretik. — De hiszen nemrég még ön is lelkesedett értük, szóban és írásban! — Ezt kitöröljük az emlékeinkből. Az üz­let, az üzlet. Mikor tud elkészülni a cikkel? — Ez a cikk soha sem fog elkészülni! Én nem írom meg — ön meg fogja írni, Stef. Önön katonai egyenruha van s köteles engedelmeskedni... Néhány percig egymásra néztek, két újság­író­ amerikai tiszti egyenruhában. Egyenesen, nyíltan néztek egymás szemébe. — Nem bírom megírni ezt a cikket és nem is fogom megírni.­­— Akkor a hadbíróság előtt kell felelnie a parancs megtagadása miatt, my darling on az Egyesült Államok hadseregének tényleges tisztje. Gondolja meg! Ismét kínos csend. — Jó, én teljesítem­ a parancsot, de úgy írom meg azt a cikket, hogy azt maga, öre­gem, nem fogja kinyomatni. Újból csend. Majd a szerkesztő felordított: — Menjen az ördögbe, goszpogyin kommu­­niszt! Nem, ő nem volt kommunista, sőt még most sem az. Csak szilárd jellemű férfi volt. A szovjetellenes cikket megírta más, meg is je­lent a jelzett időben, hősünket pedig 14 nap múlva áthelyezték a tartalékba. S bár jövője bizonytalanná vált, megörült az áthelyezésnek. Amerikában minden más­képen megy. Azonban az óceánon túl újabb csalódások vártak rá. Felesége és egyben leg­jobb pajtása, munka nélkül volt. Mint kom­munista és szakszervezeti tag feketelistára került. Újságíró körökben őrek is jól emlé­keztek, mint antifasisztára, de ami azelőtt segítségére volt, ma rossz szolgálatot tett. A náciellenes író számára nem volt munka se­hol. Szívesen érdeklődtek harci élményei, európai útja felől, de a búcsúzásnál csak kér­dőn széttárt karok jelezték a ki nem mondott ítéletet: hogy mi lesz veled, azt nem tudjuk.« Új regénybe kezdett. Alkalmi munkákkal tengette életét, hónapokon át éhezett, de ki­tartóan írt. Szeretettel és tisztelettel emléke­zik az amerikai népről, de keserűség árad minden sorából, amelyekben a keresztes had­járatként Európába induló hadseregről ír, amely a hitleri nép buti­tás felszámolása he­lyett, garázdálkodásaival az igazi demokrácia eszméjét is megcsúfolta. zokban a napokban sok amerikai katona és tiszt érezte ugyanezt a szégyenkezést a hitlerellenes hadjárat gyalázatos fináléja miatt. A háborúról szóló első őszinte hangú munkáját lelkesen fogadták és szétkapkod­ták. Filmvállalatok tárgyalást kezdtek vele a regény fiknesítéséről. De hirtelen minden abbamaradt. Elhallgat­tak az újságok. A kiadóvállalatok nem újítot­ták meg a szerződést, a filmesek félbeszakí­tották a tárgyalásodat. Regény és szerzője feledésbe mentek. Az élet évről évre nehezebb lett. De mit tegyen? Visszamenjen Nyugat-Németországba, ahol már amerikai egyenruhában masíroznak a volt SS-tisztek, ahol Kesselring, Hitler tá­bornagya, kezet szorít az Egyesült Államok legfőbb parancsnokával? Lehetetlen! Még a gondolatra is megremeg egész bensője. De várjon kérhet-e menedéket a Német Demo­kratikus Köztársaságban 5, az USA hadse­regének tartalékos tisztje? Befogadják-e ott? Amerikában maradjon? De itt most ugyan­olyan világ van, mint fiatalságának szörnyű napjaiban, a berlini kóborlások idején, mi­kor fulladozott a könyv­máglyák füstjétől, ahol az emberek körülnéztek, mielőtt bizal­mas szót váltottak egymással és ahol bíró­ság előtt kellett reszketni annak, aki hangot mert adni egyéni meggyőződésének. És mikor Amerika belekezdett a koreai há­borúba s előtte állt a kérdés, hogy mit te­gyen: elmen­jen-e mint tartalékos tiszt ide­gen, távoli országba és kockáztassa életét azért, hogy egy bátor kis néptől elrabolják a szabadságát, vagy jogfosztó, börtönlakó legyen — ő a harmadik utat választotta. El­hagyta az országot, amelyet meghódított ma­gának a fasizmus tankok nélkül, repülők nél­kül, egyetlen lövés nélkül... És most az íróasztalnál ül, írógépe fölé hajolva. A hengerből kilátszik egy félig meg-­­­írt levél, amelyben összegeznie kell hosszú és kínos töprengései eredményeit, rögzítenie kell egy rég megérett elhatározást. Egy da­rabig kezében forgatja érdemrendjét,­­mnajd komor mozdulattal félredobja és tovább ír: »Csatolom levelemhez tiszti kinevezési ok­mányomat. Elküldöm »Bronz csillag« érdem­rendemet is, amelyet a második világháború­ban kaptam katonai kötelességem hősies tel­jesítéséért az ardennesi csatában. Nem tart­hatom meg magamnak ezt a rendjelet, mert gyalázattal szennyezi be a koreai nép ellen vívott állati, igazságtalan háború.* Odaírta a dátumot: 1953 április 17 és alá- ] írta: Stefan Heym, az Egyesült Államok volt tartalékos tisztje. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mint aki nagy terhet dobott le a válláról s most már mosolyogva hallgatja Berlin lármáját, amely oly ismerősen hangzik, mint a régi fiatal években...­­... Bocsánat, bocsánat, szakítja félbe az elbe­szélést egy olvasó, Stefan Heym! De hisz ez jól ismert név, a »Túszok­ és »Kereszteslova­gok« című regények írója. Miért kellett épp ezt a nevet adni az elbeszélés hősének? Feleslegesen haragszol rám, kedves olvasó. Ez az elbeszélés őróla szól, Stefan Heymről, az íróról, a német antifasisztáról, a volt ame­rikai tiszt életéről. Ezt a történetet magától Stefan Heymtől hallottam egy baráti beszélgetés folyamán s igyekeztem ugyanúgy elmesélni, mint ő, ho­gyan lett kétszer is hontalan s hogyan talált új hazára a Német Demokratikus Köztársa­ságban. Hűségesen ragaszkodtam a levél sza­vaihoz is, amelyet angol eredetijében olvas­tam. Remélem, Stefan Heym megbocsátja ne­kem, hogy nyilvánosságra hoztam beszélgeté­sünket és megbocsát elbeszélésem közvetlen­ségéért is, hiszen mint vérbeli író tudja, hogy az élet érdekesebb, drámaibb, gazdagabb és mégis egyszerűbb bármilyen kitalált irodalmi elbeszélésnél. Fordította: Vágó Katalin , Hoppá! . . . Vidáman kibirtkolnak a Balatonban a lellei SZOT-üdülő nyaralói A teilei SZOT-üdülői »n.tp-­i homlokzata« Kilenc bábu és tizenhat nyaraló a hegyek között... . Ez a kép a parádi üdülőben készült . (Székely László felv.)

Next