Béke és Szabadság, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1954-08-18 / 33. szám

M­a már kevesen tudják, hogy a régi Nemzeti Színház állt azon a helyen, ahol most azt az üzletházat bontják le, amely a Múzeum­ körút és a Rákóczi­ út sarkán csúfítja el fővárosunk legforgalmasabb ré­szét. Ma minden arra járó öröm­mel látja e korcs épület eltünte­tését — csak­ mi, öreg komédiá­sok veszünk szomorú búcsút e tégláktól, mert hátha van köz­tük olyan is, amelyet Kán törné vagy Megyeri, vagy talán éppen az a szegény munkás cipelt az építkezéshez, aki pénz híjján keze munkájával járult e szent cél eléréséhez. Igen, ezen a helyen állt az az épület, amelyhez annyi verejték, annyi könny, vágy, szeretet s a tehetetlenség keserűsége tapadt. Szegénységünk sok-sok akadálya hátráltatta e színház megvalósí­tását vagy 25 éven át. Hogy nem­zeti kultúránk szempontjából mi­lyen fontos dátum 1837 augusz­tus 22-ike, a »­Pesti Magyar Színház« megnyitásának a napja, annak legszebb bizonyítéka az a sok babér, amelyet a színháztör­ténelem helyezett azoknak a homlokára, akik működésükkel örök dicsőséget szereztek nevük­nek. Mert ugyan ki tudná, hogy volt valamikor egy Grassalko­­vich Antal nevű herceg, ha fa­raktárát, amely a hatvani kapun túl, a mai Múzeum-körút és Rákóczi-út sarkán terült­ el, oda nem ajándékozza a színház cél­jaira? És melyikük ismerné Föld­­váry Gábor alispánnal az élén annak a sok lelkes hazafinak a nevét, aki ingyen anyaggal, in­gyen munkával, pénzzel, tollal vagy ékes szónoklattal nem teszi lehetővé,­­ hogy a díszes német színház szerény árnyékában vég­re magyar költő szava szólaljon meg magyar művész ajkán? Sok sok éven át küzdöttek ezek a lelkes emberek, garast garasra halmozva, amíg az ország főváro­sában mégis csak valóra vált az álom és tető alá került a szép nagy színház, íróknak és színé­szeknek gyönyörűségére, büsz­keségére. És mégis megtörténhetett az a szégyen, hogy ezt a kulturális emléket rövidlátó, ostoba embe­rek hetven évvel később ha­lálra ítéljék. Mégha haszna­vehetetlen lett volna vagy tűz­veszélyes — mint ahogy nem volt az —, akkor is állania kellene történelmi emlékképpen a hősi időknek, megőrizve Egressy, Lendvay, Megyeri, Szentpétery és Déryné lábanyomát. Állania kellene annak a színháznak, amelynek minden deszkája, min­den téglája olyan légkört árasz­tott, amelyre szüksége volt a fiatal színésznek, hogy megtanul­hassa tisztelni a helyet, ahon­nan hirdeti az Igét. Ez lett volna zarándokhelye, mint arabnak Mekka. Siettek lebontani a jó színhá­zat, hogy fölcseréljék a drámai előadások számára alkalmatlan Népszínházzal, ahol elsikkad a darab harmadrésze. És természe­tesen lebontották a színház négy­­emeletes bérházát is, ahol egykor Jászai Mari, Nagy Imre, meg Paulay Ede lakott. Ebben volt a Színészakadémia is, boldog és reményekkel teli, ifjúságunk ta­nyája, ahol az elegáns és szép Császár Imre,­a nagyműveltségű Bercsényi Béla és az aranyos, drága Újházi Ede tanár úr ne­velt bennünket, no meg igazga­tónk, Váradi Antal, akinek gyö­nyörűen csengő hangját, mind­annyian irigyeltük. Újházi az órák alatt mindig elaludt, de csak addig aludt, amíg hiba nélkül dolgoztunk, de amint valaki ha­mis hangsúlyt használt, abban a pillanatban már fölriadt az öreg­­úr és elhangzott a »marha!« A Kerepesi­ út oldalán volt a trafik, jólétünk kútforrása, mert itt vettük a 7 krajcáros britan­­nikát Bercsényi tanár úrnak, aki mindig egy forintot adott e célra, de a visszajáró rengeteg pénzt sohase fogadta el. Grófnő­felesége vagyonából így juttatott szegény diákjainak. A trafik mellett volt a kapu, amely a ne­vezetes színházi udvarba veze­tett, tavasztól-őszig a színészek­nek úgy a próbák, mint az elő­adások alatt kedves tartózkodási helyére. Egyik falán Újházinak két egymásra néző karikatúrája, jobbjarkán Lendvay szobra, amelynek árnyékában sok szere­lem szövődött, háttérben az öl­­tözőablak, amelyen lenge ma­gyarban ugrott ki Faludi Tóni, miután Szacsvay panaszkodott, hogy megharapta egy kutya, amely talán veszett volt és egy hétig játszotta meg a veszettség fokozatos szimptomáit s a kitörés percében tajtékzó száját egy indiáner habjával álcázta.­­ Baloldalán a társalgó, amely a téli hónapok tanyája volt, kár­tyacsaták, kölcsönök és váltó­­zsirálások lebonyolításának szín­helye. Itt mondta Vízvári egy kölcsönkérőnek: »én nem adok önnek kölcsön és nem írok alá váltót, mert én továbbra is jó­barátságban akarok maradni önnel«. Ez az udvarra vezető kapu — számunkra a mennyország kapuja — gyakran látta Nagy Imrét a délutáni­­ órákban, amint kurta pálcájával a lábát ütögette. Bi­zonyára a szerepét memorizálta, mert a gyakori üdvözletekre vagy elkésve vagy sehogysem reagált. A Nemzeti Színház akkori tag­jait nagyon szerette a közönség. Az operaénekeseket alig ismer­ték, mert operába senki se járt. Maradt hát két színháznak — mondjuk — húsz olyan tagja, aki élvezte a népszerűséget. De sen­kit sem övezett olyan titokzatos bűvkör, mint Nagy Imrét. Klasz­­szikus szépségű férfi, csodálato­san zengő hanggal. Az asszonyok szerették, a férfiak csodálták. Tipikus hősszerelmes, az akkori játékstílus ideális példánya. Egy­szer előadás végén lopva elkísér­tem, amikor hazament. Csodála­tos látvány. A lépcsőház négy emelet hosszában telve sűrűn le­fátyolozott nőkkel, akik áhítat­tal, szerelmes mozdulatokkal si­mogatták ruháját — de ő érzé­ketlenül ment föl, senkit egy pillantásra sem méltatott. Más­nap délben, amikor az iskolából hazamentem, anyám, az egy­szerű külvárosi asszony, sírva fogadott. — Hallottad már a szomorú hírt, fiam? Meghalt Nagy Imre. A 44 éves színész, akiről azt hitték, hogy egyike a legboldo­gabb embereknek, öngyilkos lett. Reggel holtan találták állótükre előtt. Bal kezében kis üveg, erős méreg nyomaival, a másikban revolver. Utolsó mozdulata is klasszikus színészre vallott, ön­­gyilkosságának okáról annak ide­jén sokat suttogtak. Amerikai párbajról beszéltek, amelyet a férjjel vívott, de azt is mondták, hogy a szép Hegyesi Mari, akit súlyosan megbántott, úgy állt bosszút, hogy magába bolondí­totta és amikor az sikerült, ki­nevette. Az igazság máig sem derült ki. A tény az, hogy élete utolsó évében idegbaj támadta meg és ennek lett az áldozata; talán ez a titokzatos szerelem is siettette tragédiáját. A hős Bánk, Coriolanus, Ádám és Antonius a modern ember betegségét nem bírta el... A jobboldali bérház sarkán volt a híres Szikszay; (legutóbb patika volt a helyén) éttermében sok színész ebédelt, talán ezért is volt kedvelt helye a vidékiek­nek. A színház baloldali szom­szédja pedig a Pannónia szálló, a színházi közönség vacsorázó helye, amelynek egyik vonzóereje az elegáns cigányprímás, Rácz Pali volt, ragyogó plasztrónján hatalmas briliiáns gombokkal. Épülete most is áll, oldalfalán ma is olvasható: Pannónia szálló. Nyáron a kávéház terraszán bá­mulhatta a Kerepesi­ úton sétáló közönség kedvenceit, Újházit, Vízvárit, Nádayt. Ezen az úton düllesztette ki a mellét a Nép­színház egyik nevezetessége, Szirmai Imre, a jóétvágyú, de zsugori színész, aki néha ott ét­kezett és miután észrevette, hogy az egyik asztalról a pincér el­viszi a fölösleges mákot, éles tenorján megszólalt: »pincér, ké­rem a Latabár úr mákját«. Ez a mondása évekig rajtragadt. Szir­mai nem vetette meg a népszerű­séget és ezért bizony eleget gú­nyolták a Nemzeti komoly tagjai, különösen Gyenes, meg Tóth Imre, a Nemzeti rendezője. ... A most lebontott üzletház még csak eszébe juttatta néha néhány emlékezni szerető ember­nek a magyar színészet egykori büszkeségét, a régi Nemzeti Szín­házat. De ha a helyére egy új bérpalota vagy — ahogy hírlik — park kerül, ami városszépítés szempontjából kívánatos meg­oldás e félszázad óta húzódó kérdésben: eltűnik az utolsó tégla is, amely néhányunk szá­mára annyit tudott mesélni. 11 MW*tmm • ■ m IRTA: BÁRDI ÖDÖN Mikor tűnik el már Budapest szégyenfoltja, az egykori Nemzeti Színház helyén éktelenkedő »bokafixes« földszintes, üresen álló bazársor? — kérdezte néhány hete a Béke és Szabadság egyik cikke. Azóta választ kaptunk a kérdésre: megkezdték a csúf romépület bontását, a szégyenfolt eltűnik. A Múzeum-körút és Rákóczi-út sarkán állt régi Nemzeti Színházról szól az alábbi írás. ■ ■ ■Ml m 1 mm m m NI 11GB a *m ■s II BM !■M ■«*■ mm » JP Tf* ■■u mmu m iim mm■ ~ bi ít mlMU 11 .. mm !■ m\ ii mM !■ ift "I«m ma&mm m M>4 ŰBBwmMIS■MU' im mm%teß'mm.m—ttív m ...Am­ikor felépült, 1837. augusztus 22-én Vörösmarty »Árpád ébredése« című előjátéká- H ??, a­ *8e!K­ar* rímit szomorújátékkal nyílt meg a Nemzeti Színház. A korabeli képaláírás szerint »fekvése a belvároson kívül nem éppen legkedvezőbb, belső fel- Készitését ellenben csinos és nyájasnak mondhatni, ,s a‘ világítás mindenütt kizáró­lag légszesszel eszközöltetik« Amikor 1914-ben lebontották, a Múzeum körút felé villamos kanyarodik be a Rákóczi. 11** *,a k­inceresztezésnél lovasrendőr áll, a sarki palotát, a színház bérházát a mel­lette halodan beszorult színházzal együtt lebontották. S maradt negyven éven át a földszintes üzletsor, városképünk szégyenfoltja, amelyet most eltüntetnek

Next