Béke és Szabadság, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1954-08-18 / 33. szám

lu BETÖRŐ A tanúk, a hallgatóság, az ügyvédek a fo­lyosón cigarettáznak, a két vádlottat nemrég vezették fel. Ülnek az első padban, mellettük börtönőrök. Hallgatnak, néznek maguk elé. Szemben velük a Népköztársaság aranyos cí­mere, a bírói pulpitus, három bőrkarosszék. Bácskai Lajos 36 éves. Kopaszodó, szegletes arcú, alacsony termetű. Szürke szeme hideg, éles, állkapcsa keskeny, pofacsontjaitól felfelé kiszélesedik a koponyája. Ha valaki felező vo­nalat húzna az orra alatt, meglepődve tapasz­talná: két egymáshoz nem illő arcrész kapcso­lódott itt össze. Az alsó rész beteges, elvéko­nyodott vonásai sehogy sem illenek a felsőrész kemény pofacsontjaihoz, mély szemgödreihez. Bencze Lajos éppen az ellenkező típus. Ha régi osztályozás szerint Bácskai szangvinikus alkat, Bencze flegmatikus. 43 esztendős, nagy­darab férfi, arca ovális, közönyt és unottságot sugall. Szeme apró, homloka magas és zsíros, egyetlen mély ránc osztja ketté, mintha jelle­mét ez a homlok fejezné ki, álcázza, palás­tolja gondolatait. A hallgatóság, a tanúk eldobják cigarettáju­kat, belépnek a terembe. Nyílik az ajtó, jön­nek a bírák. Mindenki feláll, szertartásosan tiszteleg az igazságszolgáltatás képviselői előtt. A tárgyalás — Bácskai Lajos, született 1918-ban, anyja neve... volt vállalati tisztviselő, özvegy, is­kolai végzettsége, kereskedelmi érettségi. Bencze Lajos, született 1911-ben, töltőtoll ja­vító, különvált, felsőipari iskolát végzett... A tanúk kimennek, Tutsek Gusztáv tanács­elnök felolvassa az ügyészség vádiratát. Itt­­ott megnyom egy szótagot, kipillant az iratból. Hangja rekedtes, keze a ceruzán babrál. Hu­szonnégy esztendeje bíráskodik, tárgyalt már lopásokat, betöréseket, gyilkosságokat, de ebbe a munkába nem lehet belefásulni. Rej­télyes. Titokzatos. Hogyan jut el valaki a bűncselekményig? Milyen indulatok hajtják? Milyen szenvedélyek? Csupa kérdőjel ágas­kodik előtte, ismernie kell a lélektant, a tör­vényeket, a bűnözés dialektikáját. — Bencze L­ajos, megértette, mivel van vá­dolva? — Igen. — Bűnösnek érzi magát? *— Igen. Bencze feláll. Halkan, csöndesen beszél, minden második szava, kérem szépen. Időt akar nyerni, hogy gondolkozzék, hogy kima­gyarázza magát. Eddig nyolcszor volt bün­tetve, múlt év szeptemberében szabadult, utol­jára csalásért két év hat hónapot ült. A Bün­tetés ideje alatt ismerkedett meg Bácskaival, néhány szívességet tett neki. Bácskai két hó­nappal hamarabb szabadult, tavaly szeptem­berben Budapesten találkoztak. — Megadta magának Bácskai a címét? — Nem. — Akkor, hogy találkoztak? — Én felhívtam telefonon. — Honnan tudta a telefonszámát? — Egy közös ismerősünk adta meg. — Hogy hívják a közös ismerőst? — Nem tudom. Már az első pillanatokban belegabalyodik. Nem emlékszik semmire, rossz idegállapotára hivatkozik. Ő nem akart betörni, dolgozni akart. Miért nem dolgozott? Ötöl-hatol, hall­gat, konokul ismétli a magáét. Tagad. Azzal kezdte, hogy bűnösnek érzi magát, de most el­felejtette beismerő szavait. Az alsó betörés A tények makacs dolgok — különösen, ha írás tanúskodik róluk. Azt mondják: Bács­kai Lajos szabadulása után az 1. sz. Zöldség-és Gyümölcskereskedelmi Vállalatnál helyez­kedett el adminisztrátorként. — Beírta az életrajzába, hogy háromszor volt büntetve? — Nem. Tudtam, hogy akkor nem alkal­maznak. A munkahelyén szerényen, csöndesen visel­kedett. G. A. csoportvezető szerint: jó kol­lega volt, rendesen ellátta a munkáját. Miért? Már akkor készült valamire? Azért hallgatott, mert lapult? El akarta terelni a gyanút? Való­színűleg Tettei nem lelki ficamról, körmön­font, kitervelt előkészítésről beszélnek. Előbb a leltári összesítőkért bízták rá, majd az SZTK-ügyeket. Ült az íróasztala mellett és figyelt. Megfigyelte, hol tartják a szakszer­vezeti pénzt, milyen értékek hevernek szaba­don, hol van a rádió, a lemezjátszó. Veszély­telen­­munkát­ akart végezni. Ellopta kolle­gája kulcsát, viasznyomatot készített róla. Bencze megcsinálta a kulcsot. Amikor az nem nyitotta a zárat, elhajította. Szerencséje volt, saját íróasztalkulcsa beleillett a kiszemelt író­asztal zárába.­­ Amíg ő betört, Bencze kint figyelt. — Egyedül lopózott be az irodába? — Igen. — Hogy tudta kihozni egymaga a kiskasz­­szát, a rádiót és a lemezjátszót? — A lemezjátszót és a rádiót dróttal ösz­­szekötöttem. — Első vallomásában Bencze úgy adta elő, hogy ő is bentjárt az irodában. Bencze tagad. Nem, ő csak elkísérte Bács­kait, nem vett részt a betörésben. Akkor miért kapta meg a zsákmány felét? — Bácskai revanzsálni akart. Olyan lelkiál­lapotban voltam...­­ : Hazugság, hazugság minden szava.­­ az ár­tatlan bárányka. Eddig nyolcszor volt bün­tetve, de most azt mondja: ingadoztam. In­gadozott, megtévedt, tévedésből ítélték el. — A kasszában mennyi pénz volt? — Ezerhatszáz forint A rádió és a lemezjátszóval együtt a kár 4285 forint. Bagatell, Bácskai és Bencze leg­alább is így gondolták. Amolyan­­bemelegí­tésnek­ szánták, hogy kinyújtsák tisztességes munkában elzsibbadt tagjaikat. A nagy hal Márciusban ért meg bennük az elhatározás. Nem uk-muk-fuk, módszeresen, okosan akar­tak­­dolgozni­. Bácskai kifürkészte, hogy a vállalat 3-án fizeti dolgozóit, három-négyszáz embert. Előző nap elhozzák a bankból a pénzt, borítékozzák, este elhelyezik a páncél-, illetve lemez-szekrénybe. 300—350.000 forint, ez már igen, ezért érdemes­­szorgoskodni«. A pénz nagyobbik részét a páncélszekrénybe zárják, másik részét a lemez-szekrénybe. A lemez-szekrény Bácskai munkahelyén áll, kul­csát a bércsoport vezetője fiókjában őrzi. A fiókot az ő íróasztalkulcsa is nyitja. Mi sem egyszerűbb: el kell lopni a lemez­szekrény kul­csát, másolatot készíteni róla — a többi már megy, mint a karikacsapás. Mit gondolt közben? Megfordult a fejében, hogy mit tesz? Erről nem beszél, de amit mond, arról tanúskodik, eszébe sem jutott. Nincsenek aggályai, nincsenek skrupulusai. Amikor előző nap megkérdeztem tőle: miért követte el első bűncselekményét, azt felelte: — Kézenfekvő volt. — Ott volt a pénz, csak ki kellett nyújtania a kezét. Azóta háromszor ült, óvatosabb lett. Hogy minden gyanút eltereljen, március közepe tá­ján felmondta az állását. Ha a betörés után eltűnik, kiadja magát. Nem, ehhez ő túl­­dör­zsölte, nem hagyja, hogy ilyen egyszerűen lefüleljék. Április 1-én már nem dolgozott, de 2-án mégis benézett a munkahelyére. Ott járt dél­előtt, ott délután, kiriglizte a folyosó ablakát, hogy zajtalanul beléphessen. — Előző vallomásában azt mondta, hogy csak egyszer járt bent. Bácskai hallgat, már nem emlékszik. Csak arra emlékszik, amire akar. — Délelőtt láttam, hogy az ablak nyitva van, — vallja az egyik tanú. — Léghuzat volt, hát becsuktam. Szóval ezért látogatott be délelőtt is, dél­után is Bácskai. Biztosra akart menni. Most összezavarodik, tagad. Nem tudta, mennyi pénzt helyeznek el a lemez­szekrényben, ke­vesebbre számított. Úgy beszél, mint akit kel­lemetlen meglepetés ért, hogy a kasszában 150.000 forint van és nem 40.000. Este Benczével a Fény-espressóban talál­koztak. Bencze újra elkísérte társát, nem, nem vett részt a betörésben. Sétált, levegőzött. Közben két üres aktatáskát szorongatott a hóna alatt. — Miért? Az emberek nem szoktak üres aktatáskákkal járni. Egyenként lépnek be a tanúk, rendőrségi nyomozók, a vállalat dolgozói, egy lakatos, aki a kulcsot készítette. — Megtudhatta az elsőrendű vádlott, meny­nyi pénzt hoznak el a bankból? Láthatta a pénzt a lemez­szekrényben? A tényeket valamennyien megerősítik. A vállalatot telefonon értesítették. Négy nyomozó várta, hogy az ablak megzörren­­jen. Bácskai és Bencze meglesték, mikor al­szik a ki a villany, mikor hagyják el a dol­gozók a helyiséget. Még egy félórát lapultak. Aztán Bácskai benyomta az ablakot, belépett a folyosóra , és szembetalálta magát a rend őreivel. Az ítélet Mindez a négy és félórás tárgyalás után vi­lágosan, kétségbevonhatatlanul beigazolódik. Az ügyész sem sorolhat fel meggyőzőbb ér­veket, a társadalmi tulajdon sérthetetlenségé­ről beszél, arról, hogy Bácskai és Bencze há­romszáz dolgozó fizetését akarta ellopni. A két vádlott csüggedten maga elé bámul. Mintha egyikük sem értené, az ügyész sza­vait, mintha az más nyelven beszélne. Né­zem a két bűnöző rebbenés nélküli, kifejezés­telen arcát, közöny és érthetetlenség ír le ró­luk. Más világban élünk, mások az érzéseink, az indulataink, mások az erkölcsi normáink. Látom, merev, sápadt vonásaikon: nem gyötri őket lelkiismeret, nincsenek tudatában tet­tük aljasságának. Egyetlen gondolatuk van: milyen ítéletet mond ki a bíróság. Ez a jele­nük, ez a jövőjük. Múltjukat letagadják, nincs, nem is volt. A bíróság kivonul, a hallgatóság ellepi a fo­lyosót. Az emberek arcán még mindig csodál­kozás ül. Lehetséges ez? Hogyan csalódhattak? Sértve érzik magukat, nem értik, hogy csap­hatták be őket. Aztán vonásaik megkeményednek. Már nem tanúk a vádlók. Engesztelhetetlen ügyészek, az emberi bizalom és jóhiszeműség védelme­zői. És a megrablott társadalom bírái. • A fővárosi bíróság Tutsek-tanácsa Bácskai Lajost, mint elsőrendű vádlottat 12 évi bör­tönre és 10 évi közügyektől való eltiltásra, Bencze Lajos másodrendű vádlottat 10 évi börtönre és 10 évi közügyektől való eltiltásra ítélte. Ugyanakkor úgy határozott, hogy az elkövetett kárt, 4285 forintot, a tettesek 5 százalékos kamat mellett megtéríteni kötele­sek. G. Gy. 17

Next