Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-10-26 / 43. szám
Walt Whitman: Fűszálak Száz esztendővel ezelőtt, 1855 derekán jelent meg a haladó amerikai költészet egyik legnagyszerűbb alkotása, Walt Whitman verseskötete, a »Fűszálak«. A Béke-Világtanács felhívása nyomán világszerte megünnepli az emberiség a kötet megjelenésének évfordulóját. Whitman műve tartalomban és formában egyaránt forradalmi újítás volt korának költői műveivel szemben, tartalma pedig eléri a maga elé tűzött célt: az egész emberiség ügyét, a népek szabadságát szolgálja. Walt Whitman 1819-ben született. Egyszerű farmer fia volt, mindössze négy elemit végzett, majd évekig kifutófiú volt. Később kitanulta a nyomdászatot ,s már 17 éves korában egy hetilapot szerkeszt. 1836-tól 41-ig hol nyomdászként, hol újságíróként dolgozik, majd néptanító lesz. Ekkor ismerkedik meg közelebbről a nép életével s innen meríti témáit későbbi nagy verseihez. Első versei 1838-ban jelentek meg. A következő években ismét újságíró, 1846-ban már a demokrata párt egyik legnagyobb lapjának szerkesztője. Politikai elvei azonban sokkal forradalmibbak pártjának programjánál, ezért fokozatosan elveszti a demokrata párt bizalmát. Legszebb, legmaradandóbb verseit 1855 és 1875 között írta. Whitman 1892-ben halt meg. A »Déltől csillagos éjszakáig« ciklusból: (Fénygömb, te fent ragyogó) Fénygömb, te fent ragyogó! Forró októberi dél! Csillámló fénybe fürösztöd a szürke fövényt, A közelemben susogó tengert, melyen — látni — tajtékos hullám szalad, Meg árnyék, meg tok barna esik, meg messze tűnő kék vonal. Oh tündöklő dél napja! Hozzád van külön szavam. Hallgass meg, dicső! Szerelmesedet, engemet, mert szerettelek mindig én. Mint sütkérező csecsemő, aztán mint boldog saheder, magamban örvendve távolról jött sugaradnak az erdőszélen. De érett fővel, vagy ifjan vagy vénen, mint mostan is, dalommal téged dicsérlek. (Nem téveszt meg a némaságod, Tudom, leejti lepleit a természet az érdemes előtt, S ha rá nem szóval felel is: az ég, a fa meghallja az ilyen hangját s meghallod te is, oh Nap. Értem én vajúdásaid, viharaid, óriás sugaraid, ahogy hirtelen fellövellnek. Megértem őket, ismerem őket, ezeket a lángokat, ezeket a viharokat. Te, aki termékenyítő fényt s meleget ontasz, Farmok miriádjaira, Észak s Dél mezeire és vizeire, A Mississippi végtelen folyamára, Texas füves síkságaira, Kanada erdeire, Az egész földgolyóra, amely feléd fordítja arcát, ahogy a térben tündökölsz, Te, aki részrehajthatatlan ölelsz be mindent, nemcsak kontinenseket s tengereket, Te, aki oly bőkezűen táplálsz szőlőt, gazt, pici vadvirágot, Áradj, áradj dalaimba s belém és millószor millió sugaradból egy Szője át ezt az éneket is. De ne csak ezekre hullasd kápráztató fényed és erőd, Te készítsd késő délutánomat, te készítsd árnyékom hosszabbodását, Te készítsd csillagos éjeimet. (Gyés Gyula fordítása) MEDGYESSY FERENC MŰTERMÉBEN »Mi ketten, Medgyessy Ferivel olyan megbízhatatlan tanulók voltunk. Pénze én voltam a legelveszettebb. Közbotrinkozisra kijelentettem, hogy a nemzet szempontjából a legnagyobb jelentősége a néptanítónak van.« (Móricz Zsigmond cikke Medgyessyről.) Medgyessy Ferenc Móricz Zsigmond legbensőbb barátja volt — és egyik nagy szobrászunk, Móricz és Medgyessy — a két debreceni diák — barátsága pöttöm gyerekkorban kezdődött, a gimnázium első évében. A szobrász, Kossuth-díjasunk és népköztársaságunk kiváló művészei, megmintázta a barát halotti maszkját, síremlékét és most szobrát. — Zsigával jártuk a Hortobágyot, árokban ültünk a munkásokkal, pásztorokkal, urasági cselédekkel együtt. Nagy dérreldúrral megdördült az ég, csak úgy csurgott az eső kalapunkról, sebaj, meg a kutya szél is fújt. •— szól Medgyessy. — Velük együtt ettük a kenyeret, szalonnát, kicsi hagymával. Zsiga a térdére fektette köpönyegét, arra az ő híres kutyanyelveit és feljegyezte szó szerint, amit az emberek mondtak. Így írta a Barbárokat, az Egyszer jóllakni-t és a Boldog ember-t — mondja a 75 éves művész. — Így mintázom meg, nézze, öcsém — és a Móricz Zsigmond szoborra mutat, melyen már nyolc hónapja dolgozik. A szobor 2,40 méter magas, haraszti kőből lesz. Ez a mű nyerte el a fővárosi tanács Móricz-szobor pályázatát. A jeles minta körülbelül két hét múlva elkészül. Medgyessy Ferenc a következőket fűzi hozzá: — Az eredeti elképzelés az volt, hogy álló szobor legyen bronzban. Levelet írtam a bírálóbizottságnak: ne vegye rossz néven, hanem neki fogadok szót." Úgy érzem, Móricz Zsigmond diktálta nekem, hogy — kőből, ülő szobrot készítsek. Így láttam őt, de hányszor, széken, lócán ülve, vagy akár fatönkön, a Hortobágyon árokszélen, körötte a szegény, árva parasztnép. Térdén a köpönyege, előveszi könyvecskéjét és írja a zsellér, a szolga, a »semmi ember«, a magyar nép történelmét. A műteremben kész és mégis kidolgozatlan nyers szobrok serege tanúskodik, hogy Medgyessy Ferenc mennyire a népben gyökeredzik művészetével, tehetségével, érzéseivel, képzeletével. Egyik legszebb reliefje: szüreti jelenet. A hegyvidék látszik, a messzi bércek, a közeli dombok, minden csupa mozgás. Arrébb török—magyar lovasharc. A lovak hasizmait látni, a lobogó sörényt, a vitézek kezében kard villog. Kút-kompozíció. Monumentális alkotása a Táncosnő. Tavaly decemberben állították fel a Madách Színház előtt. Alekszandr Pavlovics Kibalnyikov, a kiváló szovjet szobrász, Medgyessy e munkájáról a következőket mondotta: — »Ez a táncosnőt ábrázoló figura telve van érzelemnél, kecsességgel, mozgással, térszerűséggel — igen szerény előadásban, jelemző rá a kifejező eszközök tartózkodó használata, ezenkívül igen sok mély emberi érzés. A tartalom és a forma teljesen egybe esik ennél a szobornál. Medgyessy egyik nagyszabású munkája: Medve a kúttal. A főváros főútszobor-pályázatán első díjat nyert. Nemrég állították fel a Belügyminisztérium tüdőszanatóriumának lépcsőfeljárata előtt a Napozó nőt. Klasszikus egyszerűség, a test csodálatos harmóniája, nyugalom árad a szoborból. A figura háromméteres. A debreceni Déry Múzeum előtt felállított négy szobrával Nagydíjat, nemzetközi elismerést nyert. — Egyszerűségre törekszem — szól — nézze, kérem ezt a szobromat, nagyon szeretem. Anya a gyerekkel. Az anya monumentális egyszerűséggel kicsikéje fölé hajlik, ajkán mosoly, a kis ujjak a duzzadt emlőt cirógatják. Tömörség, egyszerűség ömlik végig az alakon, látni a mozgásban lévő kart, a hajfürtök a gyermek arcát érintik. Megkérdem, mik a tervei? — A Szépművészeti Múzeum gyűjti össze szobraimat,fáradságos, nehéz munka, jövőre lesz a nagy kiállításom a Műcsarnokban — világosut fel. Mielőtt búcsúzom, még megnézem a százesztendős falitékát, rajta ősrégi hangszer, előtte erdélyi tulipános láda, ez is vagy 150 esztendős, a falon Michelangelo Alvó nőjének gyönyörű másolata. Még látom a Móriczreliefeket, a diszkoszt vető ifjúmunkás izmos, erőtől duzzadó alakját, a Kalászt gyűjtő mosolygó parasztlányokat, a Csokonai-szobor modelljét, Kodály fejét, a Móricz Zsigmond Magvetőjét ábrázoló szobrot. (Ez úgy történt, — meséli Medgyessy — hogy Zsiga itt volt nálam, meglátta a figurát, csak úgy megpillantotta, megállt előtte: ez kell nekem! Mindjárt lerajzoltam és odaadtam.) Amikor becsukom az ajtót, alkonyodik, a szabadban a Művésztelep lombkoronái üdvözölnek. Vajda Sándor Medgyessy Ferenc, a készülő Móricz-szobor előtt (Reismann János felv.)