Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-12-21 / 51. szám
8 G RUFFY PÉTER: Egyszer minden ember sorsában elkezdődik a felnőtt, érett élet. Zsibongó fordulat! De hogyan kezdődik el? Különösen — minket ez érdekel — ma, a szocializmus nehéz építésének idején? Mi vár a fiatalokra a technikum, szakiskola vagy egyetem után? Miféle zajokkal, s főként, milyen erkölccsel fogadja őket a világ? Mit adnak ők? Miféle jellemet hoznak? Mennyi tudást? És az álmok? Milyenek voltak az álmok? És milyen az élet? Rosszabb? Vagy csak egyszerűen más? Betartották a felnőttek az ígéretet, hogy az ifjak csak tanuljanak eltökélten, sorsuk kapujában az egyszerű és becsületes élet várja őket? És mi az emberi tartalma, melyek az új vonásai annak a nemzedéknek, amely már szocialista iskolában nőtt fel, a világról világos fogalmai vannak, nem ismerte a diáknyomort, s tudása teljesebb, mint a mienk? Budapest házai rengetegével, tetői felett lebegő szürke köddel, nagy kérdőjelekkel, s ifjú szívekkel fogad. Benyitunk munkahelyekre, de a szívekbe is. Otthonokban járunk, a legváltozatosabb kerületekben. Csak az imént megismert emberekkel hirtelen , heves erkölcsi vitákba bonyolódunk. Nem kérünk mást, csak mindenkitől nyitt vallomást. Vajon megkapjuk-e? A CSEPELI ÉNEKTANÁR — Nem, dehogy is csodálkozom. Elbeszélgetni? Szívesen. Ezzel fogad. Eleven nyíltság lengi körül. Merengő szem, puha hang, megnyerő modor. Szabó Dezsőnének hívják, huszonöt éves. Két éve asszony, egy gyereke van. Férje katonatiszt. A Zeneművészeti Főiskola énektanárképzőjét végezte el. Idén lépett először állásba. A Váci úton lakik, édesanyjával együtt, s Csepelen tanít, a Petőfi téri általános iskola négy alsó osztályában. Énektanár. Majd egyszer, talán, énekesnő lesz. Az a vágya. Rokonszenves ember. Azt állítja, nagyon könnyen sír. Áttetsző, mély szeme van. Boldog? Azt feleli: »Nagyon.« Ennyi a felület. Nézzük az életét. Apját nem ismerte és nem látta férfia. Egyszer mellette állt ugyan az utcán, de nem mondták neki, hogy ő. Elvált szülők gyereke. Édesapja a vasútnál üzemi segédtiszt volt, s már nem él. Édesanyja varrónő, másodszor is férjhez ment, s ma szövetkezetben dolgozik. A család gyulai. A kislány Kőszegen nőtt fel, árvaházban. Az ábrándos szem mögött van valami titkolt szomorúság Vagy csak én hiszem? Életét egyszerűen mesélte el, valahogy így: ez történt, nem tehetek róla. Ne bolygassuk. Nem a múltat jöttünk megkeresni. Nézzük a jelent. Él egy fiatal lányban egy vágy. Hogy ő énektanár vagy énekes lesz. Van képessége hozzá, szép alt-hangja van. Ő csak úgy, s akkor lesz boldog, ha énekelni taníthat. Egy nemzedék boldogsága függ attól, hogy az ember az lesz, amivé lenni akart. Ez már nem egyetlen sors. Ez már országos sors, ez már egy társadalom ügye. Szabó Dezsőné letette a szakérettségit, felvették a zeneakadémiára, elindult az élet nehéz, bonyolult, de szép útjain. A Zeneművészeti Főiskolán nem kiváló embereket kerestem. Egy átlagembert kerestem, aki jó, szorgalmasan tanult, s derék tanár lett, így kaptam meg az ő nevét. — Segített valaki? — Mindenki. A legmagasabb ösztöndíjat kaptam, havi négyszázhetven forintot. Míg az akadémiára jártam, férjhez mentem. Segélyt kaptam akkor is, de több alkalommal még tanulmányi segélyt is. Köszönöm. Megvolt mindenem. Úgy hallgatom ezt, mintha szelíd szél ölelne körül. Ez jó dolog! De valamire figyelmeztettek az akadémián: sokan sértetten hagyták el az épületet. Nem lehetett mindenkiből középiskolai énektanár. Akinek szerényebbek a képességei, általános iskolába került. Maradt néhány tüske, seb. — Önben is? — kérdezem. — Először igen. Kicsi tüske. Egyesek először kétségbe voltak esve. Azután lassan, szépen megnyugodtak. Én nem voltam kétségbeesve. Csak szomorú. De beláttam mindent. Igazuk volt. Higgye meg, már nyoma sincs bennem a sértettségnek. Babos blúzba bújtatott karjait kitárja. Olyan nyílt és kedves, olyan jó, meleg a szeme, mindent elhiszek neki. — Mi a gondja? A legnagyobb? — Az öregek. Az első óra? Kis szívdobogás. A II. fiúosztályban volt. A legrosszabb osztály. Csupa kis Belzebub. Eleven ördögök, lobogó kedv, csínytevők, kis csepeliek. Aztán megszerették a tanár nénit. De az öregek ... — Tudja, hányszor jöttem sírva haza. Voltam olyan ponton, én elmegyek. Én nem bírom. A férjem segített, kitartásra bíztatott. De kik ezek az öregek? Idősebb nevelők az iskolában, akik nemzedékek felnevelésében vettek részt. A kisasszony panaszkodik, hogy van bizonyos szakadék tanárok és tanítók, másrészt öregek és fiatalok közt. Ő a csepeli általánosban a legfiatalabb nevelő. Nem egyszer hallotta: »Mit akar maga elérni, mikor még olyan fiatal?« Az éneket nagyon sokan lebecsülik, ő visz ott, szegényke, egy szép, nagy forradalmat, hogy minden gyerek zeneileg művelt legyen. De kevesen állnak mellette, legfeljebb Varga János, az igazgató, ez a derék ember, aki maga sem fiatal, de érti az ifjúság lobogó, új hitét Az iskolában a harmadikos,negyedikes gyerekek nem tudják például, mi a fél vagy negyed kotta. Szabó Dezsőné elsősei már tudják. A kisasszony a negyedikeseknél néha vissza kellett menjen, mert nem tudott mire építeni. S sokan, nagyon sokan, a szülők közül is, nem értik a szolmizálást, az elmélet fontosságát. A negyedévi értekezleten a szülők hibáztatták a sok elméletet. S néhány idősebb nevelő, ahelyett, hogy megvédte volna, megszólították: »A szülőknek nagy panaszuk van ellened.« Ő beteg volt, nem volt jelen. És érez maga körül egy ki nem mondott ellenszenvet. Ez a gondja. Máshol nincs ilyen? Szóljanak hozzá az idős nevelők, beszéljenek a fiatalok. Úgy látszik, ez a kérdés, sajnos, él s nem jó, hogy én Nekünk nem szakadék kell, hanem jókedvű barátság és megbecsülés öregek és fiatalok között. Vagy talán a fiatalok tévednek? Mi helyt adunk minden nemzedék véleményének. A KIS HAJÓS Olyan kedves a kis hajós. És ez a pöttöm felesége! Egy tizenhét esztendős víg fiú (szülői engedéllyel) elvett egy tizenöt éves kislányt. A fiúnak lehetővé tette az ország, hogy hajós legyen. Megnyílt előtte a boldogság, az élet, a tengerek, és... valami nagyon nagy baj van itt. Nem is nagy, mert szeretik egymást, és csudálatosan boldogok. De az élet kifürkészhetetlen és bonyolult. Az első tévúttal találkozom. A fiú sorsát — bármilyen hihetetlen — a Mikulás döntötte el. Gonosz Mikulás. Vegyük sorjába az eseményeket: a MAHART, a magyar hajózás hatvannyolc munkásfiú számára kétéves gépkezelői hajósiskolát szervezett. Hatvan megmaradt hajósnak. Nyolc nem, ő sem, a kis hajós. A kis hajóst Major Károlynak hívják, szobafestő volt az apja, s az Angyalföldön lakik, a Nyugati mögött, Szabolcs utca 3/a, I. emelet 3 alatt. A bölcsőben már kisbaba gügyög A kis asszony ma is csak tizenhat éves. Megint csak az állam, az építő ország nagylelkű bőkezűségével találkozom. Ez a fiú, így ahogy van, ötvenezer forintba került. Neked is, olvasó. Valamennyiünk pénzén tanult. A hajósiskola ugyanis teljesen ingyenes volt. Ingyen tanítás, ingyen ruha, trikó, bakancs, szállás, koszt. Volt hat fiú két méter körül. A kis hajós is közülük való volt Ezek voltak a »távevők«. Fiatalok voltak, hosszúak, falánkok, az igazgató rendeletére dupla kosztot kaptak, így élt a »Karcsi«. Egy mikulásnapra meghívták az iskolába a szomszédos szövőtechnikum lányait. »Táncolok egyet, azután alszok« — meséli. »Mert csudára szeretek aludni.« Felkért egy lányt, aki tizenöt éves volt, s nem lett az alvásból semmi. Még megkérdezte tőle: »Menjek?« A lány ábrándos, nagy szemét rávetette: »Ne menjen.» Itt dőlt el. Bolondulásig megszerették egymást, az ifjúság egész lángolásával. A fiú tizenhét éves korában, még iskola alatt, elvette, az iskolát elvégezte, hajóra került, s egyszer ezzel fogadta az aszszony. Jemilik az éld 1. UTAK ÉS TÉVUTAK A csepeli énektanár