Béke és szocializmus, 1977. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)

1977-08-01 / 8. szám

forradalmi folyamat sikeres előrehaladását. Végeredményben e téves nézetek kialakulása és szerepe abból adódott, hogy a forradalmi erők lebecsülték a néptömegekre való támaszkodás jelentőségét. Kedvezőtlenül hatott az események alakulására az is, hogy egyes körök­ben előítéletek támadtak, mihelyt szóba került, hogy a gazdasági problémák megoldásának hallatlanul nagy jelentősége van a hatalomért vívott harcban, s hogy ilyen helyzetben fontos tényezővé válik a szocialista országok segítsége. Ez pedig a gyakorlatban megteremtette az imperializmus és az oligarchia aknamunkájának a feltételeit, kivált a gazdasági életben, s lehetővé tette, hogy a „destabilizálás” következményei éreztessék hatásukat a nép életének minden területén. (Lásd Orlando Millas cikkét. Béke és Szocializmus, 1975. 11. sz. 88. old.) Az imperialisták módszeresen folytatott „destabilizálási” politikája a chilei gazdaság struktúrájának és a hagyományos, erős függőségből eredő korlátozott lehetőségeinek pontos ismeretén alapult. Midőn Nixon kijelentette, hogy üvöltésre kell késztetni a chilei gazdaságot, ez nem volt puszta szólam. A függőség kötelékei húsba vágtak — nem volt sem könnyű, sem egyszerű leszaggatni őket. Elegendő példa erre az is, hogy az 1955-től 1970-ig terjedő időszakban az ország behozatalának 37 százaléka az Egyesült Államokból származott; a tőkeigényes gépi berendezések esetében pedig ez a mutató még az 50 százalékot is megközelítette. De a számok sem érzékeltetik elég pontosan, mit jelentett az a döntés, hogy még egy szög vagy csavar sem jut­hat el Chilébe. Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni ennek minden következmé­nyét, figyelembe kell vennünk az Egyesült Államokból származó import mi­nőségi összetételét és sok esetben nehezen pótolható jellegét. A rézfinomítók gépi berendezésének több mint 90 százaléka az Egyesült Államokból szár­mazott; a kőolajipar pótalkatrészeinek 87 százalékát ugyancsak onnét kellett behozni, s ugyanez volt a helyzet a bányászatban is. Pénzügyi vonatkozásban különösen erősen éreztette hatását a hagyomá­nyos függőség. A szó szoros értelmében valamennyi rövid lejáratú pénzügyi tranzakció nagy amerikai bankoknál bonyolódott le, s a hosszú lejáratú hite­leket is javarészt az Egyesült Államok kormánya nyújtotta az országnak, vagy olyan nemzetközi pénzügyi szervek, melyeknél kiváltképpen jelentős, sőt többnyire döntő befolyása van az Egyesült Államoknak. Nyilvánvaló tehát, hogy a hitelnyújtás az imperialisták chilei érdekeihez és céljaihoz igazodott. A „destabilizációs” politika keretében az amerikai bankok nagyrészt felhagytak a rövid lejáratú finanszírozással. Egyes számítások szerint a rövid lejáratú hitelek összege 1970. szeptember 4. előtt meghaladta a 300 millió dollárt, de csakhamar 32 millió dollárra csökkent. Az Egyesült Államok kormánya és a nemzetközi hitelszervezeteknek a többsége, melyekben az Egyesült Államok a hangadó, mindennemű hitelt megtagadott Chilétől. A kül­kereskedelemben a „destabilizációs” politika mind több nehézséget okozott az importnál, mert a hiányzó árucikkeket nem volt könnyű más országokból beszerezni. S ehhez járult még az embargó és a chilei áruk kivitelének meg­akadályozását célzó többi machináció, melyekről már szó esett. A gazdasági blokád nagy károkat okozott. A „destabilizációs” manőverek­ből származó problémák kétségkívül megkönnyítették a puccsisták dolgát, s lehetővé tették, hogy terveik végrehajtásánál a lakosság bizonyos rétegeire támaszkodjanak. Mégis a blokád lényegében kudarcba fulladt. Ennek pedig nem csekély jelentősége van, mert jól mutatja, mekkora lehetőségek nyílnak meg a jelenlegi nemzetközi viszonyok között az olyan országok előtt, amilyen Chile is, ha független politikát akarnak folytatni, s küzdeni akarnak az im­perialisták agresszív gazdasági tervei ellen. Jellemző, hogy hazánk külkeres- 49

Next