Béke és szocializmus, 1977. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
forradalmi folyamat sikeres előrehaladását. Végeredményben e téves nézetek kialakulása és szerepe abból adódott, hogy a forradalmi erők lebecsülték a néptömegekre való támaszkodás jelentőségét. Kedvezőtlenül hatott az események alakulására az is, hogy egyes körökben előítéletek támadtak, mihelyt szóba került, hogy a gazdasági problémák megoldásának hallatlanul nagy jelentősége van a hatalomért vívott harcban, s hogy ilyen helyzetben fontos tényezővé válik a szocialista országok segítsége. Ez pedig a gyakorlatban megteremtette az imperializmus és az oligarchia aknamunkájának a feltételeit, kivált a gazdasági életben, s lehetővé tette, hogy a „destabilizálás” következményei éreztessék hatásukat a nép életének minden területén. (Lásd Orlando Millas cikkét. Béke és Szocializmus, 1975. 11. sz. 88. old.) Az imperialisták módszeresen folytatott „destabilizálási” politikája a chilei gazdaság struktúrájának és a hagyományos, erős függőségből eredő korlátozott lehetőségeinek pontos ismeretén alapult. Midőn Nixon kijelentette, hogy üvöltésre kell késztetni a chilei gazdaságot, ez nem volt puszta szólam. A függőség kötelékei húsba vágtak — nem volt sem könnyű, sem egyszerű leszaggatni őket. Elegendő példa erre az is, hogy az 1955-től 1970-ig terjedő időszakban az ország behozatalának 37 százaléka az Egyesült Államokból származott; a tőkeigényes gépi berendezések esetében pedig ez a mutató még az 50 százalékot is megközelítette. De a számok sem érzékeltetik elég pontosan, mit jelentett az a döntés, hogy még egy szög vagy csavar sem juthat el Chilébe. Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni ennek minden következményét, figyelembe kell vennünk az Egyesült Államokból származó import minőségi összetételét és sok esetben nehezen pótolható jellegét. A rézfinomítók gépi berendezésének több mint 90 százaléka az Egyesült Államokból származott; a kőolajipar pótalkatrészeinek 87 százalékát ugyancsak onnét kellett behozni, s ugyanez volt a helyzet a bányászatban is. Pénzügyi vonatkozásban különösen erősen éreztette hatását a hagyományos függőség. A szó szoros értelmében valamennyi rövid lejáratú pénzügyi tranzakció nagy amerikai bankoknál bonyolódott le, s a hosszú lejáratú hiteleket is javarészt az Egyesült Államok kormánya nyújtotta az országnak, vagy olyan nemzetközi pénzügyi szervek, melyeknél kiváltképpen jelentős, sőt többnyire döntő befolyása van az Egyesült Államoknak. Nyilvánvaló tehát, hogy a hitelnyújtás az imperialisták chilei érdekeihez és céljaihoz igazodott. A „destabilizációs” politika keretében az amerikai bankok nagyrészt felhagytak a rövid lejáratú finanszírozással. Egyes számítások szerint a rövid lejáratú hitelek összege 1970. szeptember 4. előtt meghaladta a 300 millió dollárt, de csakhamar 32 millió dollárra csökkent. Az Egyesült Államok kormánya és a nemzetközi hitelszervezeteknek a többsége, melyekben az Egyesült Államok a hangadó, mindennemű hitelt megtagadott Chilétől. A külkereskedelemben a „destabilizációs” politika mind több nehézséget okozott az importnál, mert a hiányzó árucikkeket nem volt könnyű más országokból beszerezni. S ehhez járult még az embargó és a chilei áruk kivitelének megakadályozását célzó többi machináció, melyekről már szó esett. A gazdasági blokád nagy károkat okozott. A „destabilizációs” manőverekből származó problémák kétségkívül megkönnyítették a puccsisták dolgát, s lehetővé tették, hogy terveik végrehajtásánál a lakosság bizonyos rétegeire támaszkodjanak. Mégis a blokád lényegében kudarcba fulladt. Ennek pedig nem csekély jelentősége van, mert jól mutatja, mekkora lehetőségek nyílnak meg a jelenlegi nemzetközi viszonyok között az olyan országok előtt, amilyen Chile is, ha független politikát akarnak folytatni, s küzdeni akarnak az imperialisták agresszív gazdasági tervei ellen. Jellemző, hogy hazánk külkeres- 49