Béke és Szocializmus, 1982. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1982-01-01 / 1. szám
fajgyűlölő, erőszakos, a népirtással rokon jellegű imperialista terjeszkedését a karibi térségben, Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Képmutatónak, álszentnek tartja a születőben levő észak-amerikai imperializmus hitvallását, melyet Albert Beveridge szenátor fogalmazott meg 1900-ban, igazolni akarva az Egyesült Államok véres agresszióját a Fülöp-szigetek ellen: „Nem fogunk lemondani fajunknak arról a küldetéséről, amelyet Isten bízott ránk, hogy őrködjünk a világ civilizációja felett.” (306. old.) Ez a hitvallás jottányit sem változott a mai Washingtonban. Az olvasó igen beszédes statisztikát talál ebben a könyvben azokról a más országok belügyeibe való beavatkozásokról, melyeket az Egyesült Államok 1798 óta követett el. A szerző több mint 350 ilyen akciót sorol fel (valójában még több volt), beleértve azt a 215 esetet is, amikor az Egyesült Államok már a második világháború után politikai nyomás céljából katonai erőt alkalmazott. Így néznek ki a puszta számadatok annak az óriási veszélynek a forrásáról, mely a népek függetlenségét és szuverenitását fenyegette a múltban és fenyegeti napjainkban is. A neokolonializmus éppúgy, mint a klasszikus gyarmati rendszer, nem nélkülözheti a katonai erő bevetését. Csakhogy azelőtt ez durván, saját erőkkel történt, most pedig mind gyakrabban megfelelő módon kinevelt bábok révén. A könyv például beszámol az Egyesült Államok által a Panama-csatorna övezetében létrehozott „Amerikák Iskolájáról”. Ebben 1949- től kezdve a Pentagon irányítása alatt 29 000 latin-amerikai katonát képeztek ki. Az iskola végzett növendékei közül 170 személy — köztük a chilei junta hat tagja — 1973-ban kormányfői, miniszteri posztot töltött be, fegyveres erők parancsnoka és felderítő szolgálatok vezetője volt (lásd 557. old.). Howard Zinn hangsúlyozza, milyen fontos tanulságot lehet levonni a népi harc történetéből, mégpedig azt a tanulságot, hogy valamennyi haladó erőnek egyesülnie kell. „Az őrök eljövendő lázadása” c. zárófejezetben megjósolja, hogy létrejön majd ez az egység, amely fel tudja számolni az Egyesült Államok jelenlegi rendszerét. Prognózisát a szerző annak az új, kibontakozó jelenség természetének önálló becslésére alapozza, amelyet a „rendszer foglyai” és a „rendszer őrei” egységének nevez (a „rendszer foglyaihoz” sorolja az afroamerikai és más elnyomott nemzeti kisebbségeket, továbbá a lakosság nincstelen, kisemmizett rétegeit, a „rendszer őreihez” pedig az ipari munkásokat, a „fehérgallérosokat”, a szabadfoglalkozásúakat meg a mérnököket; ezt a kategóriát kiváltságos középosztálynak nevezi). E középosztály tagjai — állapítja meg a könyv — ma szintén a rendszer foglyaivá és áldozataivá válnak, s már elfordulnak a rendszertől. Véleményünk szerint ez a nyilvánvalóan marcuses koncepció arról tanúskodik, hogy a szerzőnek helytelen elképzelése van az osztályokról, nem ismeri el a munkásosztály vezető szerepét a tőke elleni harcban, nem érti, hogy a dolgozóknak szükségük van élcsapatra, vagyis arra, hogy saját pártjuk legyen. Általában a mű hibái abból fakadnak, hogy Howard Zinnt láthatóan befolyásolják az anarchizmus és a marcusei elmélet eszméi, amelyek nagymértékben jellemezték az „új baloldalt” a hatvanas években. Emellett a könyvben nyoma sincs a létező szocializmus komoly tanulmányozásának, s ha megemlíti is a létező szocializmust, csak negatív értelemben. Mind az Egyesült Államokra, mind a Szovjetunióra egy közös meghatározást alkalmaz: „szuperhatalom”. Ez nyilvánvalóan engedmény a szovjetellenességnek. Jóllehet a szerző elismeri az Egyesült Államok Kommunista Pártjának és vezetőinek, valamint egyes kommunistáknak a szerepét a munkanélküli 132