Békés Megyei Nap, 2000. február (7. évfolyam, 26-50. szám)

2000-02-19 / 42. szám

2000. FEBRUÁR 19., SZOMBAT Jókai Mórtól a Jókai színházig „A gyermekek nyugodtan fel­kúsznak olyan meredek sziklafa­lakra, ahonnan a felnőtt ember feltétlenül lezuhanna. A gyermek még nem ismeri ereje határait, bí­zik magában, bízik a szikla jóin­dulatában és a saját gondviselé­sében - és nem esik le róla. Ez a titka Jókai regényírói pályájá­nak” - olvasható Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében. Jókai Mór százhetvenöt évvel ezelőtt született - 1825-ben - Komáromban, és kevés olyan alakja létezik nemzeti irodal­munknak, aki nélkül olyan na­gyon nehezen volna elképzelhető a magyar literatúra, mint éppen Jókai Mór nélkül. A miértre kön­­­nyű, és nem is olyan egyszerű vá­laszolni. A reformkor tündökletes irodalmi nemzedékének tagja, más generációhoz tartozik, mint Vörösmarty, de alig fiatalabb Petőfinél, és Aranytól is csak ki­lenc év választja el. A felsorol­takkal szemben mégis életművé­nek csaknem egésze a forrada­lom és szabadságharc leverése utáni korszakra esik, és legfonto­sabb műveit - bár ezzel lehetne vitatkozni - a kiegyezés után írja. Jókai Mór tette nagykorúvá a regényt irodalmunkban, ami ön­magában is felbecsülhetetlen jelentőségű tett, de a megállapí­tásnak nem elsősorban műfajtör­téneti szempontból kell fontossá­got tulajdonítanunk. A kortárs magyar irodalomtörténet talán legavatottabb Jókai-kutatója, Szörényi László jegyezte meg a szerző kapcsán, hogy a magyar olvasóközönség megteremtése fűződik nevéhez. És ha belegon­dolunk: valóban. A felvilágoso­dás irodalmának szerzőit, Kazin­­czyt és körét, a testőrírókat, de még Csokonai Vitéz Mihályt sem olvasta a beavatottak kicsiny kö­rén kívül senki, ami legfeljebb néhány száz vagy ezer embert je­lenthet. A reformkor már felso­rolt költői közül Petőfi dicseked­het tűrhető olvasottsággal - leg­alábbis verseskötetei folyamatos újranyomtatásaiból nehéz másra következtetni -, de mindez össze sem mérhető Jókai olvasótáborá­nak nagyságával. A regényírók élete általában nem regényes. Voltaképpen Jóka­ié sem, egy rövid időszakot le­számítva. Laborfalvy Róza ka­landos körülmények között lett az író felesége,­­hiszen barátja, Petőfi olyan élénken ellenezte a házasságot, hogy Jókai ellent­mondást nem tűrő édesanyját is Pestre rendelte, hogy ezzel bírja pályatársát jobb belátásra. Jókaiék egyszerűen megszöktek a kellemesnek nem ígérkező ta­lálkozás elől. Laborfalvy Róza, akit jószerével Jókai egyetlen ba­rátja sem szívlelt, remekül vizs­gázott állhatatosságból, és éppen a legnehezebb időkben. A forra­dalomból és szabadságharcból jórészt kimaradt Jókainak az osztrák megszállás tengernyi kel­lemetlenséget tartogatott volna, ha a felesége nem szerez számára igazolólevelet, ami azt bizonyí­totta, hogy a szabad elvonulást kapott komáromi vár védői kö­zött szerepelt. Itt persze meg sem fordult, és ez a kegyes hazugság nyugodt alkotómunkát biztosított hosszú évtizedekre az írónak. Rossznyelvek szerint Petőfi ko­moly szemrehányással illette 1848. március 15-e után Jókait, mert a fontos események látoga­tása helyett udvarlással múlatta az időt. Lehet, hogy innen datáló­dik Petőfi ellenszenve Laborfal­vy Róza iránt?) Hihetetlen bőséggel ontotta műveit, ahogy Szerb Antal fogal­maz: „a legsivárabb években dol­gozik a legszorgalmasabban”. Életműve terjedelméhez csak Krúdyét lehet mérni, és az ember önkéntelenül elgondolkozik: mi­csoda kifogyhatatlan tartalékok­ból táplálkozott Jókai, akinek születése százhetvenötödik év­fordulóját ünnepeljük most. Az életet is megrázó történelmi ka­taklizma előtt jelentős művet nem is írt, utána viszont annál többet. Egy magyar nábob (1852-23), Kárpáthy Zoltán (1854), Szegény gazdagok (1860), Az új földesúr (1863), Politikai divatok (1864), Mire megvénülünk (1865), A kőszívű ember fiai (1869), Fekete gyé­mántok (1870), És mégis mozog a föld (1872), A jövő század re­génye (1872), Az aranyember (1873), Egy az Isten (1877), Rab Ráby (1872), Szabadság a hó alatt (1879), A lőcsei fehér a­s­­­szony (1885), A cigánybáró (1885), A tengerszemű hölgy (1890), Sárga rózsa (1893) és a felsorolás itt terjedelmi okok mi­att megszakad. Jókait ma többnyire ifjúsági írónak tartják, ami legalább két ok miatt nem igaz. A fiatalok nem olvasnak, vagy ha mégis, hát mást. Emellett a romantiká­ból nem lesz mindenestül ifjúsági irodalom. Kétségtelen, hogy Jó­kai nagyon szépen besorolható abba a regényírói vonulatba, amelynek Dickens, Victor Hugo is tagja. Az egyszerűség kedvé­ért, de a tényekhez még hűnek maradva, nem járunk messze az igazságtól, ha a romantika re­gényíróinak mondjuk őket. Vi­láglátásuk, sokszor gyermekinek minősíthető képzeletük, optimiz­musuk, idealizmusuk ma már tá­vol áll az olvasók világismere­teitől, de erről legkevésbé ők te­hetnek. Más, nagyon más világ­ban nőttek fel. Jókai 1904-ben hunyt el, így semmit sem tudha­tott a huszadik század borzalmai­ról, ami alapvetően befolyásolta a későbbi korok alkotóinak tuda­tát. Jókai, mint annyi más város­nak, díszpolgára volt Békéscsa­bának is. Talán ezért, talán mert más nevek már foglaltak voltak, vette fel a helyi színház 1954-ben az ő nevét. Jókai színház Békéscsaba első állandó kő­színháza 1879-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A társulat nélküli - ma úgy monda­nánk - befogadószínház vándor­társulatokat fogadott évről évre, és ahogy ez a Művelődés évszá­zadai Békéscsabán című nemré­gen megjelent könyv Papp János által írt Színház (Első rész) feje­zetéből kiderül: komoly mérlege­lés után nyerhetett jogot egy-egy társulat az itteni fellépésre. (A helyi játékhelyek sorában az ál­landó kőszínház csupán forduló­pont volt, hiszen annak megépí­tése előtt a Fiume Szálló nagyter­mében - ma a megyeszékhelyi bálák többségét itt rendezik - és a Széchenyi ligeti Színkörben ren­deztek előadásokat. „Így mind­össze két év kellett ahhoz, hogy Halmay Andor tervei szerint, Sztraka Ernő mérnök vezetésével elkészüljön a Vigadó (ahogyan akkor nevezték: Vigardó), benne a színházteremmel.­­ 12 páholy, 50 körszék, 70 zártszék, 2 sor er­kélyszék, földszinti és emeleti ál­lóhelyek, valamint két oldalkar­zat volt a szép teremben, össze­sen mintegy 600 néző fért el ben­ne” - írta említett munkájában Papp János. A Vigarda 1890. áp­rilis 1-jén kerül a község tulajdo­nába közbirtokosi tulajdonból. A „boldog béke évek” zárása­kor - ki tudta ezt akkor? -, 1912- ben láttak neki a helyiek a szín­ház átépítésének, amit elkészülte után sokan joggal új épületnek neveztek. A régi kőszínházból csupán az oldalfalak maradtak a régiek, a teátrum befogadóképes­sége 630-ra nőtt, és az épületet 1913. november 8-án avatták. Ugorjunk egy jó nagyot az időben. Az ötvenes évek elején még mindig van színháza, de még mindig nincs társulata a bé­késcsabai színháznak. Pontosab­ban: nincs önálló társulata. A szolnoki színház játszik ez idő tájt a békési megyeszékhelyen, de ez a „kétlakiság” vagy „albér­­letezés” hamar kiderül - ahogy a Művelődés évszázadai című kö­tetben Sass Ervin a második szín­házi fejezetben írja -, hogy sen­kinek nem jó, nem is válik be. Elvben a Tisza-parti színészek­nek hat-hat hónapot kellene itt is, ott is játszani, ami a valóságban soha nem teljesül. Békéscsaba, az érdekérvényítésben soha nem jeleskedő település azonban pél­dátlanul rövid idő alatt kijárta a miniszteriális fórumoknál az önálló társulat engedélyeztetését. Lényegében a szolnoki társulatot bontották ketté. „Az 1954. októ­ber 6-ai színháznyitó előadáson Jókai Mór Az aranyember című színművét játszották” - írja a je­les eseményről a művelődéstör­téneti munkában Sass Ervin. Két évadon át 1963 őszétől a Trefort utcai kultúrotthonban játszott a csabai társulat a színházban folyó felújítási munkák miatt. Még élénken emlékezhetünk arra, hogy a ’90-es évek elején-köze­­pén esett át nagy rekonstrukción a Jókai színház, ami már csak azért is országos hírré duzzadt, mert nagy mennyiségű vizet ta­láltak a nézőtér alatt. (A találtak szó kissé félrevezető, de tény, hogy ott volt az, aminek nem kel­lett volna, így a felújítási költsé­geket eredményesen lehetett fel­tornászni. Érdekérvényesítésből egy jellemzőnek mondható törté­net.) Építészetileg a békéscsabai Jókai színház az ország egyik legszebb színháza, noha mérete­ivel a kisebbecskék közé tarto­zik. A teátrum a millenniumi év nyitányaként csütörtökön mutat­ta be névadója, Jókai Mór A gazdag szegények című vígjáté­kát, amelynek nézőközönsége a helyi nobilitásokból tevődött össze. Évfordulók egymás nyo­mában: Bod Péter BÉKÉS MEGYEI NAP 7 Hallgatagon Az egyik megyei város legnagyobb általános iskolájában a jól is­mert kényszerítő körülmények hatására - a gyermeklétszám csökke­nése és az állami normatív finanszírozás elégtelensége miatt - közel tíz tanár elbocsátását vették tervbe. Az önkormányzat még jó néhány hónappal ezelőtt kötelezte erre az iskola vezetését. Az előre kiszivár­gott hírek a valóságtól elrugaszkodottan, már-már rémisztő méretű elbocsátásokról tudósítottak a mintegy hetvenfős tantestületben. Igaz­ságmagja mégis volt a dolognak, hiszen mindenki tudta: az ott dolgo­zók tíz százalékának a talpára, ha kényszerűségből és fájdalmasan is, de útilaput kötnek Az iskolavezetés elkezdte számba venni, hogyan tudná a legkisebb „sérülésekkel” átvészelni a kétségtelenül súlyos sebészeti műtéttel fel­érő beavatkozást. A döntésben szerepet játszó szempontokat nem is­merte meg a tanári kar. Ezért mindenki próbálta számba venni, mit tett és mit mulasztott el az elmúlt években vagy akár évtizedekben, ami most mellette vagy ellene szólhatna. A többség - hisz gyarló emberek vagyunk - végső következtetésként azt szűrte le: esetleges elbocsátá­sa szakmai hiba lenne, ezért csendben, de abban reménykedett, mind­ez nem történhet meg. Ez a csend hatotta át az egész történéssort. Mindenki hallgatagon tette a dolgát. Az alsós és a felsős tanáriban a korábban viccelődő­ hangulatnak nyoma sem volt. Ha egyáltalán egymáshoz szóltak a kol­légák akkor is kínosan és nagy ívben kerülték a küszöbön álló elbo­csátás fenyegető közeledtét. A légkör apránként, de percről percre, feltartóztathatatlanul megfagyott. Miután meghozták a fájdalmas verdiktet, s megtörtént az amit műszóval létszámleépítésnek neve­zünk, a csend, mint egy hosszú és éles kiáltás rátelepedett a maradók­ra. Néhányan ezek közül időlegesen megnyugodtak de a többség a veszély elmúltával sem tudta túltenni magát a történteken. - Lehettem volna én is- mondták többen magukban. - Nem ez volt az utolsó ti­zedelés - jegyezte meg valaki. - Mik voltak a szempontok mert ha tudnánk akkor a jövőre nézvést is sejtenénk valamit - morfondírozott egy középkorú tanár. És mindannyian hallgattak Ez a hallgatagság jellemezte az egyik észak-békési kistelepülést is, ahol az önkormányzat úgy döntött, hogy a jövőben a helyi postán ta­lálható bankautomatára utalja át a falu százötven jövedelempótló tá­mogatásban részesülő emberének havi járandóságát. Az illetékesek összehívták a másfél száz helybélit, hogy adataikat felvéve elkészít­hessék bankkártyáikat. A jelzett időpontban mindenki megjelent, és egy közepesen nagy helyiségben zsúfolódtak össze. A jövedelem­pótlások megadóan, beletörődötten és hallgatagon várták hogy so­rukra kerüljenek A jó háromórás művelet során, nemhogy egy han­gos szó nem esett, de feleslegesen sem szólt senki. Mindenki csak ak­kor nyitotta ki a száját, ha az adatfelvételi asztalnál TÁJ-számát és az anyja nevét kérdezték Megdöbbentő volt ez a teljes beletörődöttség­­gel egyenlő hallgatagság. Ezek az emberek megsejtettek valamit szo­morú sorsuk megváltoztathatatlanságáról, aminél megrendítőbben fájdalmas csak szeretteink halála lehet. Közel hetven év telt el, amióta erről a paraszti csöndről és a re­ménytelenség mély bugyrairól Illyés Gyula megírta a Puszták népe című szociográfiáját. És sok helyütt nem változott semmi. Bod Tamás Molnár Lajos íróasztal a poros padlás pókhálórácsai közt találsz törött arcára széthulló lapját összevarázslod sószagú utak várnak rátok s hetednapra megnyílnak a padló forrásai s ibolyaszín csatornái a mennynek Óperenciássá olvad a szobád és két hullám közt kitárja ablakát a tenger pipacsarca búzavirág-szemmel ékes szájában elsüllyedt városokat ringat tenyerében diófaasztalod alszik álmában fölpattan az egykori dióhéj és fél zöldarany eget növeszt hoz­zá barka- és diócsillagokat hogy íróasztalod legyen hogy bárkád kapitányaként varázsszavakat suttogj az üvegpalackba küldjed hullámok postáján s mikor elapadnak a padló forrásai s ibolyaszín csatornái a mennynek íróasztalod fönnakad egy dombon Dobszerelem bőröd selymét tartom a tűz fölé etetlek izzó parázzsal feszes legyen melled s domború sírhant fölöttem a farod a parázs erejével elutazunk szól a dob szól rózsát bontanak a szálak illatport szedek a nyelvedről már ízeddel teli a kaptárom szól a dob szól táncolom köldököd partját csatangolok kábultan harmatodban fölszállunk lepedőnk és a világunk felé lódobogás a felhőmezőn megnyílik az ég s szemérmed Est hajnalcsillagán átbújok havat szitál péntek estemet csütörtök dobszerelem.

Next