Békés Megyei Nap, 2000. február (7. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-19 / 42. szám
2000. FEBRUÁR 19., SZOMBAT Jókai Mórtól a Jókai színházig „A gyermekek nyugodtan felkúsznak olyan meredek sziklafalakra, ahonnan a felnőtt ember feltétlenül lezuhanna. A gyermek még nem ismeri ereje határait, bízik magában, bízik a szikla jóindulatában és a saját gondviselésében - és nem esik le róla. Ez a titka Jókai regényírói pályájának” - olvasható Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében. Jókai Mór százhetvenöt évvel ezelőtt született - 1825-ben - Komáromban, és kevés olyan alakja létezik nemzeti irodalmunknak, aki nélkül olyan nagyon nehezen volna elképzelhető a magyar literatúra, mint éppen Jókai Mór nélkül. A miértre könnyű, és nem is olyan egyszerű válaszolni. A reformkor tündökletes irodalmi nemzedékének tagja, más generációhoz tartozik, mint Vörösmarty, de alig fiatalabb Petőfinél, és Aranytól is csak kilenc év választja el. A felsoroltakkal szemben mégis életművének csaknem egésze a forradalom és szabadságharc leverése utáni korszakra esik, és legfontosabb műveit - bár ezzel lehetne vitatkozni - a kiegyezés után írja. Jókai Mór tette nagykorúvá a regényt irodalmunkban, ami önmagában is felbecsülhetetlen jelentőségű tett, de a megállapításnak nem elsősorban műfajtörténeti szempontból kell fontosságot tulajdonítanunk. A kortárs magyar irodalomtörténet talán legavatottabb Jókai-kutatója, Szörényi László jegyezte meg a szerző kapcsán, hogy a magyar olvasóközönség megteremtése fűződik nevéhez. És ha belegondolunk: valóban. A felvilágosodás irodalmának szerzőit, Kazinczyt és körét, a testőrírókat, de még Csokonai Vitéz Mihályt sem olvasta a beavatottak kicsiny körén kívül senki, ami legfeljebb néhány száz vagy ezer embert jelenthet. A reformkor már felsorolt költői közül Petőfi dicsekedhet tűrhető olvasottsággal - legalábbis verseskötetei folyamatos újranyomtatásaiból nehéz másra következtetni -, de mindez össze sem mérhető Jókai olvasótáborának nagyságával. A regényírók élete általában nem regényes. Voltaképpen Jókaié sem, egy rövid időszakot leszámítva. Laborfalvy Róza kalandos körülmények között lett az író felesége,hiszen barátja, Petőfi olyan élénken ellenezte a házasságot, hogy Jókai ellentmondást nem tűrő édesanyját is Pestre rendelte, hogy ezzel bírja pályatársát jobb belátásra. Jókaiék egyszerűen megszöktek a kellemesnek nem ígérkező találkozás elől. Laborfalvy Róza, akit jószerével Jókai egyetlen barátja sem szívlelt, remekül vizsgázott állhatatosságból, és éppen a legnehezebb időkben. A forradalomból és szabadságharcból jórészt kimaradt Jókainak az osztrák megszállás tengernyi kellemetlenséget tartogatott volna, ha a felesége nem szerez számára igazolólevelet, ami azt bizonyította, hogy a szabad elvonulást kapott komáromi vár védői között szerepelt. Itt persze meg sem fordult, és ez a kegyes hazugság nyugodt alkotómunkát biztosított hosszú évtizedekre az írónak. Rossznyelvek szerint Petőfi komoly szemrehányással illette 1848. március 15-e után Jókait, mert a fontos események látogatása helyett udvarlással múlatta az időt. Lehet, hogy innen datálódik Petőfi ellenszenve Laborfalvy Róza iránt?) Hihetetlen bőséggel ontotta műveit, ahogy Szerb Antal fogalmaz: „a legsivárabb években dolgozik a legszorgalmasabban”. Életműve terjedelméhez csak Krúdyét lehet mérni, és az ember önkéntelenül elgondolkozik: micsoda kifogyhatatlan tartalékokból táplálkozott Jókai, akinek születése százhetvenötödik évfordulóját ünnepeljük most. Az életet is megrázó történelmi kataklizma előtt jelentős művet nem is írt, utána viszont annál többet. Egy magyar nábob (1852-23), Kárpáthy Zoltán (1854), Szegény gazdagok (1860), Az új földesúr (1863), Politikai divatok (1864), Mire megvénülünk (1865), A kőszívű ember fiai (1869), Fekete gyémántok (1870), És mégis mozog a föld (1872), A jövő század regénye (1872), Az aranyember (1873), Egy az Isten (1877), Rab Ráby (1872), Szabadság a hó alatt (1879), A lőcsei fehér asszony (1885), A cigánybáró (1885), A tengerszemű hölgy (1890), Sárga rózsa (1893) és a felsorolás itt terjedelmi okok miatt megszakad. Jókait ma többnyire ifjúsági írónak tartják, ami legalább két ok miatt nem igaz. A fiatalok nem olvasnak, vagy ha mégis, hát mást. Emellett a romantikából nem lesz mindenestül ifjúsági irodalom. Kétségtelen, hogy Jókai nagyon szépen besorolható abba a regényírói vonulatba, amelynek Dickens, Victor Hugo is tagja. Az egyszerűség kedvéért, de a tényekhez még hűnek maradva, nem járunk messze az igazságtól, ha a romantika regényíróinak mondjuk őket. Világlátásuk, sokszor gyermekinek minősíthető képzeletük, optimizmusuk, idealizmusuk ma már távol áll az olvasók világismereteitől, de erről legkevésbé ők tehetnek. Más, nagyon más világban nőttek fel. Jókai 1904-ben hunyt el, így semmit sem tudhatott a huszadik század borzalmairól, ami alapvetően befolyásolta a későbbi korok alkotóinak tudatát. Jókai, mint annyi más városnak, díszpolgára volt Békéscsabának is. Talán ezért, talán mert más nevek már foglaltak voltak, vette fel a helyi színház 1954-ben az ő nevét. Jókai színház Békéscsaba első állandó kőszínháza 1879-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A társulat nélküli - ma úgy mondanánk - befogadószínház vándortársulatokat fogadott évről évre, és ahogy ez a Művelődés évszázadai Békéscsabán című nemrégen megjelent könyv Papp János által írt Színház (Első rész) fejezetéből kiderül: komoly mérlegelés után nyerhetett jogot egy-egy társulat az itteni fellépésre. (A helyi játékhelyek sorában az állandó kőszínház csupán fordulópont volt, hiszen annak megépítése előtt a Fiume Szálló nagytermében - ma a megyeszékhelyi bálák többségét itt rendezik - és a Széchenyi ligeti Színkörben rendeztek előadásokat. „Így mindössze két év kellett ahhoz, hogy Halmay Andor tervei szerint, Sztraka Ernő mérnök vezetésével elkészüljön a Vigadó (ahogyan akkor nevezték: Vigardó), benne a színházteremmel. 12 páholy, 50 körszék, 70 zártszék, 2 sor erkélyszék, földszinti és emeleti állóhelyek, valamint két oldalkarzat volt a szép teremben, összesen mintegy 600 néző fért el benne” - írta említett munkájában Papp János. A Vigarda 1890. április 1-jén kerül a község tulajdonába közbirtokosi tulajdonból. A „boldog béke évek” zárásakor - ki tudta ezt akkor? -, 1912- ben láttak neki a helyiek a színház átépítésének, amit elkészülte után sokan joggal új épületnek neveztek. A régi kőszínházból csupán az oldalfalak maradtak a régiek, a teátrum befogadóképessége 630-ra nőtt, és az épületet 1913. november 8-án avatták. Ugorjunk egy jó nagyot az időben. Az ötvenes évek elején még mindig van színháza, de még mindig nincs társulata a békéscsabai színháznak. Pontosabban: nincs önálló társulata. A szolnoki színház játszik ez idő tájt a békési megyeszékhelyen, de ez a „kétlakiság” vagy „albérletezés” hamar kiderül - ahogy a Művelődés évszázadai című kötetben Sass Ervin a második színházi fejezetben írja -, hogy senkinek nem jó, nem is válik be. Elvben a Tisza-parti színészeknek hat-hat hónapot kellene itt is, ott is játszani, ami a valóságban soha nem teljesül. Békéscsaba, az érdekérvényítésben soha nem jeleskedő település azonban példátlanul rövid idő alatt kijárta a miniszteriális fórumoknál az önálló társulat engedélyeztetését. Lényegében a szolnoki társulatot bontották ketté. „Az 1954. október 6-ai színháznyitó előadáson Jókai Mór Az aranyember című színművét játszották” - írja a jeles eseményről a művelődéstörténeti munkában Sass Ervin. Két évadon át 1963 őszétől a Trefort utcai kultúrotthonban játszott a csabai társulat a színházban folyó felújítási munkák miatt. Még élénken emlékezhetünk arra, hogy a ’90-es évek elején-közepén esett át nagy rekonstrukción a Jókai színház, ami már csak azért is országos hírré duzzadt, mert nagy mennyiségű vizet találtak a nézőtér alatt. (A találtak szó kissé félrevezető, de tény, hogy ott volt az, aminek nem kellett volna, így a felújítási költségeket eredményesen lehetett feltornászni. Érdekérvényesítésből egy jellemzőnek mondható történet.) Építészetileg a békéscsabai Jókai színház az ország egyik legszebb színháza, noha méreteivel a kisebbecskék közé tartozik. A teátrum a millenniumi év nyitányaként csütörtökön mutatta be névadója, Jókai Mór A gazdag szegények című vígjátékát, amelynek nézőközönsége a helyi nobilitásokból tevődött össze. Évfordulók egymás nyomában: Bod Péter BÉKÉS MEGYEI NAP 7 Hallgatagon Az egyik megyei város legnagyobb általános iskolájában a jól ismert kényszerítő körülmények hatására - a gyermeklétszám csökkenése és az állami normatív finanszírozás elégtelensége miatt - közel tíz tanár elbocsátását vették tervbe. Az önkormányzat még jó néhány hónappal ezelőtt kötelezte erre az iskola vezetését. Az előre kiszivárgott hírek a valóságtól elrugaszkodottan, már-már rémisztő méretű elbocsátásokról tudósítottak a mintegy hetvenfős tantestületben. Igazságmagja mégis volt a dolognak, hiszen mindenki tudta: az ott dolgozók tíz százalékának a talpára, ha kényszerűségből és fájdalmasan is, de útilaput kötnek Az iskolavezetés elkezdte számba venni, hogyan tudná a legkisebb „sérülésekkel” átvészelni a kétségtelenül súlyos sebészeti műtéttel felérő beavatkozást. A döntésben szerepet játszó szempontokat nem ismerte meg a tanári kar. Ezért mindenki próbálta számba venni, mit tett és mit mulasztott el az elmúlt években vagy akár évtizedekben, ami most mellette vagy ellene szólhatna. A többség - hisz gyarló emberek vagyunk - végső következtetésként azt szűrte le: esetleges elbocsátása szakmai hiba lenne, ezért csendben, de abban reménykedett, mindez nem történhet meg. Ez a csend hatotta át az egész történéssort. Mindenki hallgatagon tette a dolgát. Az alsós és a felsős tanáriban a korábban viccelődő hangulatnak nyoma sem volt. Ha egyáltalán egymáshoz szóltak a kollégák akkor is kínosan és nagy ívben kerülték a küszöbön álló elbocsátás fenyegető közeledtét. A légkör apránként, de percről percre, feltartóztathatatlanul megfagyott. Miután meghozták a fájdalmas verdiktet, s megtörtént az amit műszóval létszámleépítésnek nevezünk, a csend, mint egy hosszú és éles kiáltás rátelepedett a maradókra. Néhányan ezek közül időlegesen megnyugodtak de a többség a veszély elmúltával sem tudta túltenni magát a történteken. - Lehettem volna én is- mondták többen magukban. - Nem ez volt az utolsó tizedelés - jegyezte meg valaki. - Mik voltak a szempontok mert ha tudnánk akkor a jövőre nézvést is sejtenénk valamit - morfondírozott egy középkorú tanár. És mindannyian hallgattak Ez a hallgatagság jellemezte az egyik észak-békési kistelepülést is, ahol az önkormányzat úgy döntött, hogy a jövőben a helyi postán található bankautomatára utalja át a falu százötven jövedelempótló támogatásban részesülő emberének havi járandóságát. Az illetékesek összehívták a másfél száz helybélit, hogy adataikat felvéve elkészíthessék bankkártyáikat. A jelzett időpontban mindenki megjelent, és egy közepesen nagy helyiségben zsúfolódtak össze. A jövedelempótlások megadóan, beletörődötten és hallgatagon várták hogy sorukra kerüljenek A jó háromórás művelet során, nemhogy egy hangos szó nem esett, de feleslegesen sem szólt senki. Mindenki csak akkor nyitotta ki a száját, ha az adatfelvételi asztalnál TÁJ-számát és az anyja nevét kérdezték Megdöbbentő volt ez a teljes beletörődöttséggel egyenlő hallgatagság. Ezek az emberek megsejtettek valamit szomorú sorsuk megváltoztathatatlanságáról, aminél megrendítőbben fájdalmas csak szeretteink halála lehet. Közel hetven év telt el, amióta erről a paraszti csöndről és a reménytelenség mély bugyrairól Illyés Gyula megírta a Puszták népe című szociográfiáját. És sok helyütt nem változott semmi. Bod Tamás Molnár Lajos íróasztal a poros padlás pókhálórácsai közt találsz törött arcára széthulló lapját összevarázslod sószagú utak várnak rátok s hetednapra megnyílnak a padló forrásai s ibolyaszín csatornái a mennynek Óperenciássá olvad a szobád és két hullám közt kitárja ablakát a tenger pipacsarca búzavirág-szemmel ékes szájában elsüllyedt városokat ringat tenyerében diófaasztalod alszik álmában fölpattan az egykori dióhéj és fél zöldarany eget növeszt hozzá barka- és diócsillagokat hogy íróasztalod legyen hogy bárkád kapitányaként varázsszavakat suttogj az üvegpalackba küldjed hullámok postáján s mikor elapadnak a padló forrásai s ibolyaszín csatornái a mennynek íróasztalod fönnakad egy dombon Dobszerelem bőröd selymét tartom a tűz fölé etetlek izzó parázzsal feszes legyen melled s domború sírhant fölöttem a farod a parázs erejével elutazunk szól a dob szól rózsát bontanak a szálak illatport szedek a nyelvedről már ízeddel teli a kaptárom szól a dob szól táncolom köldököd partját csatangolok kábultan harmatodban fölszállunk lepedőnk és a világunk felé lódobogás a felhőmezőn megnyílik az ég s szemérmed Est hajnalcsillagán átbújok havat szitál péntek estemet csütörtök dobszerelem.