Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

lap­os, földszintes ház, négylakásos, a Fűrész utcá­ban, szemben vele ikertestvére. Valamikor a nyolcszá­zas évek végén a Gruss-testvérek építették. Fanagyke­reskedésük volt. A válság idején a nagyobbik fiú vi­dékre költözött, mondják, valami táncosnő miatt össze­különbözött a fivérével. Görgetegen nyitott korcsmát, fűszerüzletet s zuglói házrészét eladta. Ebben az elha­nyagolt külsejű, roskatag házban laktak már tizenöt ■esztendeje Ungiék. Ajtajuk előtt öreg eperfa állt s amióta kisebbik fiuk, Kálmán megtudta, hogy ember­őse valószínűleg a fán élt, azóta ez a fa volt legked­veltebb pihenőhelye, a szomszéd gyerekekkel vívott csatákban pedig a főhadiszállása. Ágai ráhajlottak a háztetőre, így a fáról könnyedén a padlásra juthatott, s ha a helyzet úgy kívánta, eltűnhetett a zám melletti süllyedésben vagy a padlásbódék előtti folyosó léce­zete alatt. Sokszor vette igénybe már pendelyes korában is ezt az utat. Egy ízben valamelyik barátjától szerzett egy 10—15 dekás ólomgolyót s Bakó Gyuszival abban ver­senyeztek, hogy ki tudja magasabbra felpattintani. A kapu előtti sárga keramitkockához kellett vágni, s volt úgy, hogy három-négy méterre is felpattant. Egyszer a moun túlra vágódott,« mielőtt a földre esett volna... — Üüüh ... üüh...» Sakrament!... Wer sind diese Schweine Hunde!? ... Herrgott krucifix...! — üvöl­tött valaki a kapu mögül. A fiúk halálsápadtan engedték el a kilincset, s hát­ráltak néhány lépést. Ki­vágódott a kapuajtó, s fénye­sen kopasz, tömzsi ember ugrott be rajta villogó sze­nekkel, homlokra szorított kézzel. Egyenest Kálmánék felé tartott éktelenül ordítozva. Csak a kiabálására kap­tak észbe a fiúk. Mire a nagy lármára kidugták fejü­ket a lakók, s előbotorkált a nagymama is, már hanyatt­­homlok rohantak a vén szederfához. A német meg utá­nuk, szünet nélkül szidalmazva őket. Egy-két ugrás­t máris fenn gubbasztottak a fán. A tömzsi hiába kapaszkodott utánuk, mindig lehuppant a földre. Hát többet nem próbálkozott, de tajtékozva ke­resett valami dobó alkalmatosságot, hogy ledobálja a fáról a renitens kölyköket. Már előtte állt a nagy­mama, s németül magyarázott neki valamit. A tömzsi az öklét rázta, ordított, noteszt vett elő, jó negyedóráig t­artott, míg a nagymama annyira megnyugtatta, hogy s­ár belül forrva, de galambtojás nagyságú daganattal a homlokán mégis eltávozott. Este mesélte nagymama, hogy egyik kötőüzem Né­metországból jött szerelője volt és csak sétálgatott a Fűrész utcában. — Miért sétált éppen erre? — vonogatta vállát Kál­mán, amikor a nagy vihar elült és lemerészkedett a fá­ról. — Hallhatta, hogy mit csinálunk! — No, várj csak — dohogott a nagymama. — Apád ad majd neked dobálózást. — De szeme jóságosan si­mogatta a haszontalan, mindig valami kalamajkát csi­náló Kálmánt Ez még iskolás korában történt. Azóta nyomdász­inas, de a szederfa vátozatlanul legfőbb menedéke. Az a két vastag ág amelyik a tetőre hajlik és mint egy híd, domború ívvel nyúlik át az udvaron, majdnem, hogy kényelmes fekhelyet ad. Itt szokott napozni, ol­vasgatni vagy csak egyszerűen heverészni Kálmán. Leg­többször RakiT Gyuszi ült vele szemben egy másik ágon, és igyekszik követni­­Kálmán olajozott fantáziáját Vég nélküli fantasztikus meséket tud kitalálni Kál­mán. Képzeletében ő a mesék hőse, mindig azonos sze­mélyben. Ő az, aki hidat épít a Földközi-tengeren, hogy azok is eljuthassanak Afrikába, akiknek nincs pénzük hajójegyre. Ő az, aki a dzsungelek mélyén pri­mitíven élő embertörzsre talál, akik még a tüzet sem ismerik. Vezetőjük lesz, a legszebb lányok versengenek érte, de őneki senki sem kell. Mindenre megtanítja a vadembereket. Várat épít nekik, hogy ha az ellenség támad, védhessék magukat. Az Északi-sark felfedezet­­len területeinek ő az első utazója. Rádión közli a vi­lággal, hogy mi történik az örök jég és hó birodalmá­ban. A Himalája csúcsait ő mássza meg először, világ­­hírnévre tesz szert, de csak egy elemlámpát kér aján­dékba ünneplőitől, s továbbra is a Fűrész utca 20-ban lakik. Óriási erővel, földöntúli hatalommal bír, s sze­gényes koldusruhában járja a világot, hogy segítsen az elesetteken. Kimeríthetetlen a témája, s amikor mesélni kezd, ő a Csáki herceg. Miért nevezi magát így? Senki sem tudja, még maga sem. Talán, mert képzeletében a hercegi rang még na­gyobb hatalom, mint a valóságban? Lehet. Ez a Csáki herceg talán öntudatlanul gúny tárgya is Kálmánnál. Olyan hóbortos valaki, akinek tettein csak nevetni le­het. De főképpen azon lehet nevetni, ahogyan Kál­mán száját grimaszra húzva, szélesen gesztikulálva s mégis nagy komolyan előadja Csáki herceg kalandjait. S ezzel a bohóckodó, nevettető előadásmóddal párhu­zamban állnak a hercegnek azok a fantasztikus tettei, amelyeket meglepően ötletes fordulatokkal véghez visz. Ám akármilyen boszorkányosak, hihetetlenek, abszur­dok a kalandok, amiért ez a mesehős — Csáki herceg, vagyis Kálmán — elindul, amit célul tűz, az mind ne­mes, az mind egy dús fantáziájú, romantikus ifjú ide- Az első pofon álja. Ahogyan a szegényeken segít, ahogyan ünnepelt hős lesz, akiről az egész világon beszélnek, az az if­jú­­ság örök romantikájának megszólalása, vágyódása az ismeretlenségből a nagyság, a tágabb horizontok felé. A környéken senkiben sem volt meg ez a vonás jobban mint Kálmánban, azért szerették őt a maga­korabeliek, s hallgatták meséit mindenről megfeled­kezve. De szerették csapongó, fékezhetetlen humoráért is. Mindenből viccet csinált, képessége volt arra, hogy egyik pillanatról a másikra beleélje magát akármilyen új helyzetbe. Talpraesett, egészséges humorával sokszor a családot is felvidította. Szükség volt erre az Ungi családban, ahol sűrű ven­dégként kopogtatott az ínség. Ungi Illés Sándor, noha egy emberibb világban gondtalan életet biztosíthatott volna szorgos két keze munkájával a családnak, csak az év egyik felében tudott annyit keresni, hogy ne szű­kölködjenek a gyerekek. Ahogy beállt az esős időszak, padláslépcső alá tehette ki szinjét meg a malteroska­­nalat és elő sem vette azt a tavasz végéig. Szezonmun­kás volt, tetőfedősegéd. Nyáron nem keresett annyit, hogy abból ki lehessen telelni. Ezért ősztől tavaszig mindennel megpróbálkozott. Liszteszsákot hordott a Gi­­zella-malomban, amelynek tetőzetét nyaranta javította, jeget vágott a Paskál-tavon és hetekig azt vermelte vagy hólapátolásra jelentkezett a fővárosnál, s bár ott inkább a diplomásokat részesítették előnyben, ha sze­rencséje volt, fel is vették. De mindenütt filléreket ka­pott, a maga kosztjára sem, elegendő bért Ehhez a silány jövedelemhez akart az asszony is hozzáadni valamit, amikor a Vogl cukorkagyárból sza­loncukrot hozott haza csomagolásra. Igaz, ez csak de­cember elejétől karácsonyig tartott, de éppen jól jött az a kis pénz. Nyolc fillért fizettek kilójáért. Naponta 10—12 kilót tudtak sztaniolozni és dobozba rakni. Az öreg Ungi dühöngött, mikor esténként agyonfagyottan, asztmája miatt nehezen szedve a levegőt, a petróleum­­lámpától gyéren világított konyhába lépett s még az asztal fölé hajolva találta a családot. Ilyenkor neki is kellett segíteni és ő hatalmas tenyereivel inkább a la­pátnyélhez szokott, mint az efféle babramunkához. Nem is igen tudta a bal hüvelykje és mutatóujja közé szorítani az apró cukorkahajókat, mert évekkel előtte a Diósjenői Gyermeknevelő Intézet csatornájának tisz­títása közben megcsúszott és egy emelet magasságból lezuhant. Az volt a szerencséje, hogy homokra esett, így csak két ujja törött el. Azóta sem jött rendbe, rosszul forrt össze, pedig hónapokig járt az OTI-ba. Most is háborgott, ahogy körülnézett a szobában és látta, jó félig van még a ruháskosár. — Megint rám vártok! Alig csomagoltatok máma! — dohogott. Majdnem minden nap éjfél után végeztek a csoma­golással. Kálmánt hiába küldték ágyba, hogy korán kell kelnie, a fiú hallani sem akart erről. Pedig sok­szor majd leragadt a szeme s úgy érezte, hogy szíve megáll a kimerültségtől. Az álmatlanság finom kari­kákat rajzolt a szeme alatt, de ő kitartott. — Majd kipihenem magam az üzemben —­■ mondta, s míg lopva bekapott egy darabka cukorkát, az apjára sandított. — Ez beszáradt — vigasztalta félhangosan önmagát és tovább csavart. A száradásra egy százalékot kaptak a házi csomago­­lók. Ez pedig azt jelentette, hogy 10 kiló után csak 9 kiló 90 dekával kellett elszámolniuk. Persze ennél jóval több volt a természetes beszáradás, de hát Vogl ezzel is nyúzta a munkásait, akik hiába reklamáltak, hogy egyetlen szemet sem tékozolnak el, nincs is gye­rek a háznál, s csak a mérésnél lehetett hiba, a gyáros hajthatatlan maradt. Ő ellenőrizte az átveréseket, s ha néhány deka hiányzott, kivétel nélkül mindenkire kirótta a büntetéspénzt. Nyolc fillért fizetett kilójáért, de ha az asszonyok egyheti összesítésnél 10 dekáról nem tudtak számot adni, egy pengő volt a büntetés. — Kinek nem tetsző a dolog, hitte, mehet el... Egy helyett akad más öt... — vágta el az asszonyok zúgo­lódását. S az asszonyok jól tudták, hogy Vogl igazat mond Ha ők itthagyják a csomagolást, örömmel jön helyettük más. Kénytelenek voltak tűrni az Ausztriá­ból ideházasult gyáros önkényeskedését, lenyelték a keserű pirulákat, csak ki ne essenek ebből a kereseti lehetőségből. Kálmán ezer ötlettel állt elő, hogy túljárjanak Vogl eszén becsapják őt, megdézsmálják a cukrot a mérés­nél. Javasolta, hogy a kosarat takarják le vizesruhával. De amikor másnap reggel ezután is hiány volt, akkor sem szontyolodott el. — Nem baj,­anyu! Azért mégis mi fogunk utoljára nevetni! ...Van egy ilyen tervem! — ökölbe szorított kézzel hajlította melle felé alsó karját, mintegy tíz domborítva a terv nagyszerűségét. — Vé­lt becsapni nem bűn. Nem csapnánk be, ha rendes ember volna — érvelt, de akárhogyan kérdez­gette nagymama is, kivitelezés előtt nem akarta el­árulni tervét. Sőt, megfogadtatta anyjáékkal, hogy — ismerve apja buta becsületességét — egyetlen szót se szóljanak neki. — Majd délután, ha a nyomdából megjövök, mutatok valamit. Többet harapófogóval sem tudtak kihúzni belőle. Délután fél ötkor érkezett haza titokból fénylő szemekkel. Gyors mozdulattal nyitotta ki táskáját, ka­­torászott benne egy kicsit s három darab ólomszínű szaloncukrot vett ki belőle. — Ezzel a találmánnyal az Ungi családban egyszer s mindenkorra megoldottuk a beszáradás problémáját, sőt, mint minden szabadalom után még külön hasz­nunk is származik alkalmazásából — szavalta. — Te Kálmán! Hiszen ezek ólomból vannak! — fogta kezébe anyja a „cukorka”-darabokat. — Jaj, anyukám! Igazi cukorból ilyent mák Vogl gyárt a környéken. Én pedig nyomdában dolgozom, tudja... — Na és mit akarsz ezzel csinálni!? Csak nem... — De, csak ...! Azt, amit Vogl csinál velünk... Ő kiadja nekünk csomagolni, amit ő gyárt, s mi becsoma­goljuk, amit mi gyártunk ... legalábbis részben. Így ő is jól jár, mert súlyra meglesz, amit kiadott, és mi is, méghozzá kétszeresen, mert nem lesz büntetéslevonás, de lesz külön haszon .... — Milyen külön haszon? — ijedt meg az anya. — Hát... hát — gondolkozott Kálmán, hogy meg­mondja-e, amit a fejében forgat, aztán gyorsan ki­bökte: — Hát amennyit az ólomgaluskák nyomnak, az min­dennap megmarad nekünk ... nem érti, anyu? — Nem, nem! — tiltakozott élesen Unginé. — Hová gondolsz fiam? Ez lopás lenne, még börtönbe is kerül­hetnénk miatta. Ilyet nem szabad csinálni! Ha meg­tudná apád mit terveztél, elevenen nyúzna meg! •— Nem szólunk apunak — kezdett visszavonulni Kálmán. Számított arra, hogy anyja részéről nem talál megértésre a nagyszerű terv kivitelezését illetően, s most már azon igyekezett, hogy legalább részben valósíthassa azt meg, úgy, hogy apja, de anyja se tud­jon ról­a. Elpakolta az asztalról az ólomcukrokat, s el­kedvetlenedve mondta: * — Jól van anyu, ha nem akarja, nem csináljuk. Visszavihetem ezeket... — Vidd csak, fiam, legjobb becsületes úton járni, akkor nem érhetik meglepetések az emberfiát. — Csak kitolások meg becsapások — okoskodott a fiú. Úgy tett, mintha lemondana a tervről, az ólom­cukrokat táskájába dobta, s a táskát bevitte a szobába. Karácsony előtt néhány nappal aztán ■ vagy két kilóra való csomagolatlan cukorka került elő Kálmán gyermekkori rejtekhelyéből, a rámból. — Ne kérdezzék, hogy honnan! — hárított el min­den kérdezősködést Kálmán. — Van hozzá piros és fehér papír, sőt még sztaniol is. Becsomagoljuk és el­adjuk. A főnökömnek, Vándornak említettem, hogy jutányos áron tudunk szaloncukrot szerezni. Az öreg nagyon zsugori, ha 10 fillérrel adjuk olcsóbban, mint az üzletben kapható, akkor is megveszi. Neki viszem, lesz pénz karácsonyra ... Honnan is tudhatta Kálmán, hogy főnöke és Vogl milyen viszonyban vannak egymással, hogy mint a dolgoztatók osztályának tagjai hány éjszakát virrasz­­tanak együtt, no nem munkásaik életkörülményeinek könnyebbé tételén töprengve, hanem inkább a kártya­­asztal mellett, elszórva a könnyen szerzett százasokat. Következésképpen azt sem tudhatta, hogy éppen ka­rácsony előtt is találkoztak a kaszinóban, ahol Ván­dor, borsot akarván törni a cukorkagyáros orra alá, eldi­­csekedte, hogy felfedezett egy cukorkagyárat, amelyik­nek a tulajdonosa nem oly kapzsi, mint Vogl, mert 10 fillérrel olcsóbban adja a cukor kilóját. — Az van egy kész csalás! — állapította meg Vogl s addig tapogatózott, amíg Vándor nevetve elárulta ne­ki, hogy egyik inasa szerezte ilyen olcsón a szaloncuk­rot, bizonyos Ungi Kálmán. — Áh, az Ungi Kind! Nna, az van egy csavargó tol­vaj, de majd én ... intézkedek rajta...! S még karácsony előtt bekopogtatott a törvény Un­giék lakásába két detektív személyében, hogy meg­torolja a Vogl-n esett sérelmet. Kálmánt magukkal vitték s a fiú az első pofonok után bevallotta, hogy milyen módon, s hova rejtette apránként a szaloncuk­rot, de tagadta, hogy arról rajta kívül bárki is tudott. Aztán terepszemlét tartottak a házban, Kálmánnak meg kellett mutatnia a rejtekhelyet. S mikor legked­vesebb gyermekkori emlékeinek színhelyén haláltápad­­tan megállt, hogy a követelőzésekre még egyszer el­mondja, hogyan dugta ide a lopott cukrott, egyszerre kitört belőle a kétségbeesett zokogás. Nem jött segíteni a Csáki herceg. Varga Dezső

Next