Békés Megyei Népújság, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-16 / 294. szám

DINASZTIKUS DIÁK Varga Imre elbeszélése * (Lovas László emléké­nek, aki a Bolyai és Györffy népi kollégiu­mok egyik, alapító tag­ja volt.) Attól félt, elkésik. Liheg­ve húzódott meg a katoli­kus templom előtt, a ke­reszt körüli félhomályban. Jó hely, pompás hely. Nem láthatják, viszont pontosan számon tartja, ki megyen el a plébánia előtt, s lép­del át a kirakatok sárga fényutcáján. Innen észre­veheti Grétit Nem gyanít­ják, hogy les valakit. Vagy hogy éppen őt várja. Majd utána is iramodhat. Hisz erre biztatta a lány! Ami­kor átvette, s idegesen zse­bébe tűzte a magyar házi dolgozatot, a déli szünet­ben, kereken hatvanmá­­sodperces találkozásukkor, délután zongoraórán le­szek. Hétkor megyek haza. Ha akar...” Persze, hogy akar. Húszéves legény ne akarna? Micsoda húsz év van a vállán! Épp azért akar Grétivel találkozni. Mindenáron. Számára­­ ide­gen emberfaj Gréti. Szer­felett izgalmas. Állítólag nemesi származék. Az ap­ja huszáralezredes. Nyugal­mazott persze. Csurran­­cseppen némi földecskéjük is. Csillagnyi köztük a tá­volság. Éppen azért, éppen azért Neki kell vágni a le­­■ hetetlennek. Neki, neki. Egyszer, futólag megcsókol­ta a lány. Amikor az első házi dolgozatot megírta helyette. Ez lett a fizetsé­ge. Másnak öt pengő. Puha volt az ajka, kicsikét ned­ves. Őt a Magyar utcában így nem csókolták meg so­ha. Húsz év alatt se. Hideges ez a márciusi es­te. Három nap múlva itt van az Idus. Mégis ilyen. Északról fújt a szél, a Szántó Albert utca felől. Hogy fázhattak a törökök, amikor még ők székeltek itt, a békési várban, ő is fázik. Pedig ő igazán ide­valósi. Bolgár Jóska mond­ta, az anyakönyves: „A ti­­titi családotok, öcskös, itt eszi a krumplit 1720 óta. Legalább. Kokókosárfonó dinasztia.” Wenckheimék pedig földbirtokos dinasz­tia. Vajon azok is így di­deregnek ebben az északi szélben? Viszont nem mondható valami béleltnek a kabátja. Pedig ő is di­nasztikus, lám. Ezt úgy kapta, ezt a hacukát, igaz, amikor az ügyvéd úr fia sikeresen átcsusszant szep­temberben latinból a pót­vizsgán. „Magának, ez még elegáns is lesz, Misiké” — mondta a tekintetes asz­­szony. Úgy látszik, az ujj­ügyesség az ilyen dinaszti­kus lényeknél öröklődik. Oly sikeresen stoppolta be a kabát könyökét, hogy az osztályban észre sem vet­ték. Legfeljebb azt, hogy az ingét saját kezűleg mossa. Nemcsak, a magáét. Négy öccse van, meg az apja. Mindőjüket ő mossa. Any­juk ugyanis elköltözött. Kint lakik a Rózsa teme­tőben. „Misi is kimoshat­ná hetenként kétszer az ingét” állapította meg egy­szer Pikli. Nem hozzá szólt, de­ hogy értse, úgy. Piklinek igaz nem két in­ge van. Úgyszintén nem a tanítványok fillérei tartják fent. Áá. Gréti ilyet nem mond. „Jaj, a maga baj­sza!” mondta megborzong­va akkor. És hirtelen izga­tott lett Szeme tisztára olajban úszott Nagyon elnyargalt az idő. Lám, Almási Imres is hazaikocogott már, a laka­tossegéd. Nem vette észre. Kabátnélküliségét felhúzott vállal igyekezett melegíte­ni. Neki is jobb lenne el­kocognia. Mindjárt Bánatos Katánál kell lennie. El­úszott az idő. László bácsi elhozta a mai bibliakörre Lajos Iván könyvét Azt azt amelyiket elkoboztak. Ami a német törekvésekről szól. Pontosan úgy csi­nálja­­ ez a gim­náziumbeli László bácsi is, mint a má­sik Laci bácsi, a városszé­li. Kecskeméti íjászló. Egyi­kük a Párizsi utcában. A másik a ref. gimiben. Ezt úgy hívják: Kassay László. Vezeti a Soli Deo Gloria bibliakörét. A biblia most Lajos Iván könyve volt Mert délben a Deutsch­­landsenderből berekedt ifjú torkokon harsogott a dal: SA marschiert mit ruhig festem Schritt. Kecs­keméti Laci bácsi, a másik, aki egyáltalán nem pap, mint Kassay László bácsi, az is effélékről beszélt. Ná­la ugyan nem bibliát ol­vasnak, inkább csak kár­tyáznak. Dióra, mogyoróra, aszalt szilvára. Ami­ kerül. Hogy közben egy valaki félhangosan olvas, azt nem kötik soha senkinek az or­rára. Hojcska Mihály csendőrszakaszvezető úr se gyanítja, pedig a harmadik szomszédban lakik. Rakos­gatják a kártyát ! Emitt meg bibliaolvasással kez­dik. Fura pap ez a Kassay László bácsi. Mária is így imádkozott: isten nem ra­gaszkodik hozzá, hogy az ő egyházában az elölülőknek minimálisan ötven holdja legyen, az ő szolgáinak meg százötven. Utána veszik elő a könyveket. Az efféle kis bibliamagyarázó írásokat, mint a Viharsarok ugye­bár, Puszták népe, Néma forradalom. Persze, a vé­gén mindig zsoltárokat éne­keltek. Itt hangosan, teli torokkal. Kecskeméti Laci bácsiéknál viszont egyszer volt énekszó. De ott ezt is csak dúdolták, dünnyögték. Valami ismeretlen zsoltárt Amit a moszkvai rádióban tíz órakor rezesbanda szo­kott játszani. Utána egy­másra mosolyogtak,­ s azt mondták neki: — Te ezt még nem érted, Miska... És itt ácsorog, hiába, a katolikus templom előtt Március közepe mindjárt. Három nap múlva. Gréti még mindig nincs. A német páncélosok már biztosan benyargaltak Bécsbe. Dél­előtt a történettanáruk, egy kuruckori család sarja, így motyogott bajusza alá: „Khm, kérem, a történe­lem kopogtat az ajtajukon. Maguk meg csak vihognak, kérem, akár a fakutya. Magait a tokaji vásárt is elfelejtették már. 1938 már­ciusában nem gondolnak maguk, se Brutusra, se Pe­tőfi Sándorra. Maguk, ké­rem, csak a... majd meg­­mondommire gondolnak. Eh!” És neki akkor eszé­be keveredett Maulwurf Laci mondása. Két éve mesélt neki valami bécsi Marx-hofról Az ágyúzással kapcsolatban mondott vala­mit figyeld meg, Adolf­nak nyitottak most kaput. Egy-két év, és...” Meny­nyi eszébe keveredik az embernek, míg itt ácso­rog. Míg vár,­­ Margitra. Gréti. Gréti. Ez a név is milyen! Igazán nem sokat tudott róluk. Csak az al­ezredes papát, a földet ideges vibrálását a lány­nak. Amitől ő is rettenete­sen nyugtalan lesz. Miért van az, hogy? Igenis, nem ördögök ők. Kecskeméti Laci bácsi pedig milyen­nek festi le ezeket. Nem azok. Lám, az egyház adott neki is tandíjmentességet Végeredményben ott is az urak. Persze, belőle is urat akarnak. „Maga, ké­rem, karpaszományos lesz” mondta neki a sorozáson egy hasas százados — „ilyen ingben tehát nem járhat, kérem!” Persze, persze, mikor négyszáz éve csinálták ezt az iskolát azok a prédikátorok vilá­gosan látó népet akartak fa­ragni falai közt. Azért csurran-cseppen most az őféléknek is valami. Az ilyen dinasztikus szegé­nyeknek is. Persze, nem szabad letagadni: bement az ő apja is az igazgatóhoz. A kicsit-mindig-italos apja, az a jó kezű kosárfonó, akinek­ minden május else­­je előtt, meg november ele­jén össze kell koccintani bakancsa sarkát Traján- Takaros alhadnagy úr előtt a csenderségen. Az a kis girhes-görnyedt­ kocsmailla­­tú Lepke Lajos pedig oda­hajolt az igazgatóhoz, egé­szen közel hajolt hozzá, a szemébe nézett s­­ kettes­ben lévén így szólott: „Ké­rem, én emlékszem, hogy szavalt maga a bérház er­kélyéről. Nem felejtettük el mind azt a verset, meg szavalást. A fia­mat szeret­ném, ha...” így vették fel Tandíjmentesség is lett Nyolc éven át lett Mostanában regélte­­el az apja, hogy tudjon róla ő is. Tudja, és kész. Azért is csak segít Grétinek. Ha egyszer olyan lehetetlenül nehéz témákat íratnak azokkal a szegény ötödike­sekkel. Mért ne segítsen? Olyan nedves az ajka, olyan puhán és szíven érintette a bőrét, hogy... Kecskeméti Laci bácsi nem ért hozzá. Mi az, hogy amíg a tulajdon korlátait szét nem zúzták, addig csak egy elv uralkodik: guba gubához, suba subához, ló­pokróc lópokróchoz. Nem igaz. Kecskeméti Laci bá­csi, nem igaz. Izgatott volt. Toporgott. Párok jöttek a Körös-híd felől. Párok mentek a Kö­rös-híd felé. Még gondosab­ban felhajtotta a gallért. Hitler azóta már biztosan csakazértis keresztül hajta­tott azon a Marx-hofon. És Gréti még mindig, még mindig, még min... Megfagyott váratlanul minden. Csonttá fagyott. Ott sétált, ringott, haran­gozott az úttest túlsó olda­lán, az éles sárga fény­­folyón átlépdelve a lány. Vastag bokáját, kicsikét , lábát, ezer közül felismerte volna. Kabátja aljának ka­száló járását is. Gréti, Gréti! Kiáltani kívánt. Görcs béklyózta nyelvét. Lódulni­­ akart. Dermedt­ség fagyasztotta egész va­lóját. Nem tudott utánuk ugrani. Ugyanis ketten voltak. Persze, hogy ketten. Előre is tudhatta volna. Ta­­kách Zoltán kísérte. Az a, magas, egy osztállyal alatta járó, internátusi­ fiú. Fess és butácska fiú. Éltáncos és diszkoszdobó. Az anyja tánctanár, az apja meg ki­­tudjaki. Csordogál belőle a szellemesség. Bah, szelle­messég! Link fecsegés. Szalmatűz lobbant fel belsejében. Egyszerre utá­nuk eredt. Szándéka volt: utolérni őket. Elrántani onnan a fiút. A nyári csép­­elés és zsákolás és malmi munka nyomán neki is akad némi muszklija. Nem a diszkosz keményítette. Elrántani, és bele az árok­ba. A Szántó Albert utca sarkán már két méternyi­re volt tőlük. Azok nem is sandítottak hátra. Minek?­­Előttük sötétség volt. Ott már spóroltak a villannyal. Takách Zoltán karja most egyszerre átfogta Gréti de­rekát. Semmi tiltakozás. Inkább odahajolt, így lép­ték át a határt. Lepke Mi­si már nem. Fújtatott, fúj­tatott, mintha egyenesen a városszélről nyargalt vol­na utánuk. De nem lép­te át a mezsgyét. Csak mindent megértett Olyan világosan és oly metsző értelemmel, mint eddig soha. Szégyellni kezdte magát. Már sírni is tudott volna. Hogy így megaláztatott Aki ezt a belül izzást nem szenvedte még el,­­ az soha nem érti meg az emberi tettek rej­telmes okait. Amikor már nem látta őket, visszafor­dult a diák. Szabályos jobbra át. Felszegett fejjel megindult. Már csak attól félt, elkésik. Fél nyol­cra várja Bánatos Kata. És vacsora. A latin korrepe­­tálásért. Úgy loholt, úgy hordozta néma fehérizzá­sát, mintha ezer, lázadásra kész, néma fogollyal teli­zsúfolt börtönt cipelne bő­re alatt (így indult el, amikor két év múltán, egyetemista korában a Bo­lyai Kollégiumot alapítot­ták meg Budapesten, akkor is ez a dac hajtotta a parasztfőiskolás közösség féllegális szervezetébe. Csak egyszer szakadt fel belőle életében hangosan, mondhatni: sütős szavak­ban az egész itteni világ megégetésének, bármi áron szétzúzatásának kívánsága, amikor 1944 nyarán, a szol­noki vasútállomást bombá­zó angolszász repülőgépek felé üvöltött, vagonba zárt katonaként, felemelt öklei között: „Csak ide, csak ide szórjátok! Itt vannak, itt, itt!” Az életben maradt szemtanúk szerint e szavai után akkor nyomban ki­ragadták a láncos bombák lángoszlopai az élők sorá­ból, miként egykor Illést az úr tüzes szekere.) Bánatos Kata negyedi­kes kislány volt, udvaros fekete szemmel, patyolatos bőrrel. Vártán várta kony­hájukban. Szülei bent rej­teztek szobájukban. Nem merték tanulását zavarni. Lepke Mihály nem vette észre a kislány riadalmát, amikor az dúlt arcát meg­pillantotta. — Deklinálnunte kell holnap — figyelmeztette halkan a lányka. — Igen? Akkor ragozza el nekem a ... perfic­ia puellae kifejezést. Bánatos Kata megzava­rodott. Fogalma sem volt, mi az. Tétován szótárért nyúlt . Nem tudja? Meg­mondom én. Ne keresse. Perfidia puellae annyi, mint a lány hűtlensége. Várta a ragozást. A füle. Ágyában viszont tovább­élt a másik kép, Gréti. Grétinek a perfidiája. Mi lett volna, ha ő teszi a jobb kezét a lány derekára? Képtelenség, érezte most világosan. Mi lenne akkor? Áá, jobb az ilyesmire vá­gyakozni, mintsem elérni. Hiszen, ha így találkozna Almási Imressal (hat évig egy padban ült vele az elemiben), amint kiskabát­­ban, vállait felhúzva lép­del olajos-fekete hacukájá­­ban! vajon odaköszönne neki: szervusz? Bizony, bi­zony, Gréti mellől csak így szólna: jó napot. (Így szólna ő? S a dinasztia, a nagy család mit mondana erre? Pokolba veletek, po­kolba, hazug délibábok! Pokolba, pokolba!) — Misi bácsi, ne... Ne higgye! Nem minden lány olyan. Igazán mondom, hogy... é­s a fiú kezéhez kapott Bánatos Kata. Ha­lálra rémülten pillantotta meg tanítómestere szeme sarkában a könnyet. Mert szentül azt hitte a kedven kislány, csak afféle játszi kis perfidia puellae miatt van az egész. Wollmuth Frigyes wJ*» Várkonyi János Falusi utca

Next