Békés Megyei Népújság, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

Jóállítésról—felállításra Hat ország amatőr képzőművészei az Ernst Múzeumban A budapesti Ernst Mú­­sceum­ba­n megnyitott nem­zetközi amatőr képzőművé­szeti kiállítás azt hiszem, végérvényesen válaszol két kérdésre. Az egyik: kik az amatőrök, ma az, hogy amatőr képzőművészeti mozgalom; a másik pedig: van-e létjogosultsága, sze­repe az amatőr festőknek képzőművészeti kultúránk alakításában? Az elsőről Bánszky Pál, a Népművelési Intézet osz­tályvezetője, a kiállítás egyik szellemi atyja így ír a megjelentetett katalógus­­rram : „Az amatőr jelző olyan emberek társadalmi státuszát jelöli, akiknél az alkotás belső szükség ter­méke, s nem válik létfenn­tartásuk forrásává. A sza­­­bad időre korlátozott te­vékenység hátránya a hivatásos művész helyzeté­vel szemben, hogy általá­ban nem rendelkezik annyi idővel, hogy rendszeres és elmélyült munkát végez­zen. Előnye ugyanakkor, hogy mentes a hivatásosak egzisztenciális és olykor előforduló kommersziális problémáitól.’­ A második­ról, hogy van-e létjogo­sultsága az amatőr képző­művészeti mozgalomnak, és mi az, szintén Bánszky ír­ja: „A szocialista társada­lom programjához tarto­zik az emberek alkotóké­pességének és látókörének sokirányú fejlesztése is. Az egyén alkotó aktivitása tehát szerencsésen találko­zik a társadalmi közösség elképzelésével, s az állam ezért a művelődési intéz­mények útján támogatja a mozgalmat. Az amatőr te­vékenység eszköze az alko­tóképességek kibontakozá­sának, és egyik fontos útja a művészet megértésének is. Az amatőr... társadal­mi hivatása, hogy közege, szószólója és terjesztője le­gyem az élő képzőművé­szetnek.” Világos fogalmazás, egy­értelmű megállapítások. Igazukat fényesen bizo­nyítja a kiállítás, amelyen Magyarországon­­ kívül Csehszlovákia, Lengyelor­szág, az NDK, Románia és Bulgária amatőr festői mutatják be alkotásaikat. A látogató első benyomá­sa — miután a több száz képből és szoborból álló tárlaton végigmegy —, hogy ez az első, olyan be­mutató, ahol az amatőr mozgalom teljes fegyver­zetben áll elő, ahol két­ségtelenül bizonyítja élet­revalóságét, művészi ere­jét és nélkülözhetetlensé­gét is. Nem vitás, hogy művészekről és nem rossz értelműen fogalmazva, di­lettánsokról van szó. Ezek az amatőr festők ■— élje­nek bár a kiállító hat ál­lam bármelyikében — te­hetséges emberek, akik csak azért nem értek még el (persze, sokuk esetében már ez sem áll fenn) a hi­vatásosak színvonalára, mert időben korlátozottak, mert nem folytathatnak olyan mély stúdiumokat, mint hivatásos kollégáik, akik hosszú főiskolai évek alatt tanulják meg a kép­zőművészet mesterségbeli fortélyait és szereznek szé­les körű ismereteket, me­lyek nélkül a legrobba­­nóbb tehetség sem valósul­hatna meg. Nos, amatőrje­inknek kétszeresen, sőt sokszorosan meg kell szenvedniük azért, ha el akarnak jutni valahová, ha amatőrként ki szeretnék vívni a művész rangot. Ugyanakkor a mozgalom arra is kitűnő eszköz, hogy terjessze és népsze­rűsítse a művészeteket — korosabban véve a képzS.­ művészetet —, hogy jó pro­pagátora legyen mindenütt az Ízlés formálódásának, az emberi környezet szeb­bé tételének. Ez az, amire különösen oda kellett figyelnünk, amikor az Ernst Múzeum termeit jártuk. Az orszá­gonként bemutatott képek jellemző üzenetek. A fest­mények legtöbbje a naiv festészettel rokon, a népi környezet, népi hagyomány ihlető ereje szinte vala­mennyin tetten érhető. Persze ugyanakkor a mo­dern irányzatok is hatnak amatőrjeinkre, néhány szép és azért mégis egyé­ni alkotás igazolja ezt. A naivak közül a lengyel Ludwik Pietka virágcsen­délete, a csehszlovák Maria Zilava fából faragott szobrai, a bolgár Koszta Ferev Lakodalom című képe emlékezetes, ide so­rolhatjuk a magyarok kö­zül — például — özv. Pozsgai Pálné A vacsora című képét, a kiállítás egyik kiemelkedő alkotá­sát. A szoborfaragók kö­zül Cs. Nagy Márton fa­szobrait csodálják a leg­többen, de a cseh, a ro­mán fafaragók művei is re­mekek. Izgalmas a kiállí­tás grafikai anyaga. Kitű­nően jellemzi alkotóikat: a lengyelek misztikusak, a csehek kissé hidegek, ob­­jektívek, a németek oko­sak, a románok rajzain va­lami túlfokozott belső tar­tás érződik, a bolgárok orientálisan meleg, barát­ságos hangulatú grafikák­kal szerepelnek, a magya­rokén pedig a nagy embe­ri kérdések, gondolatok és töprengések kelnek életre a vonalak, formák nyelvén. Ami jó ötlet volt: bemu­tatják az amatőr textilkép­­készítőket, de bőrből ösz­­szeállított fali díszeket is láthat a szemlélődő, és el­gondolkozhat a művészet sokirányúságáról, kimerít­hetetlen lehetőségeiről. Sokaknak kell még lát­niuk ezt a kiállítást, fi­gyelemkeltőnek szántuk ezeket a bemutató sorokat. Kass Ervin Stanislav Korpa (Lengyelország) A lovas beteg Tanjo Tanév (Bulgária) Csendélet Ma, csakis ma Orsóval Emil Levélbombám e vers meghalok tőle címzettje vagyok és feladója. A mérgezett levegő is enyém a motor is a gáz is és a peremváros szeméthegyei múltamnál magasabbak Valami nem felelő jövőbe telefonálok a hiba is én vagyok és a hiába kiabálás Nézem az órám MOST, ÉN, ITT, és MINDJÁRT, é­s az érthetetlenségem áll­ában szirénázik Egy darab Viharsarok Gondolatok egy tsz-történet olvasása közben ÚTCN címmel most je­lent meg a békéscsabai Szabadság Tsz története, K­ladelfi Mihály írta, a gyulai nyomdában készült. Bevezető oldalain lírai vallomás, az író vallomása, aki szívéhez-lelkéhez közel­állónak érzi a feladatot, amit vállalt, mert akikről és amiről ír, az az ő életé­nek is egy része. A köny­vet elolvasva el is hisszük ezt a nekihevülést, hisz végig érezni lehet a szere­tet által vezérelt szigorú kritikus hőseivel való azo­nosulását. Nem véletlen és nem túl­zó itt a „hős” kifejezés, mert akiknek az útját be­mutatja, valóban hősök, a magyar parasztság történe­tében bekövetkezett leg­nagyobb történelmi válto­zás harcosai, a szocialista mezőgazdaság megteremté­sének hősei. Szembetűnik ez mind­járt az eseménysorozat elején, amikor föllép az a tizennégy ember, aki nem tartja megoldásnak a jövő szempontjából a földrefor­mot, és úgy érezve, hogy az eddig kisemmizett ag­rárproletár most sem le­het egyedül versenyképes a módos parasztsággal, az egyesülésben keresve az erőt, elszántan lépked az Áchim-tanya felé, hogy azt közös tulajdonná tegye. A viharsarki agrárproletár­­ság küzdelmeinek folyta­tásaként az osztályharc egy konkrét megnyilatko­zásával találkozunk Itt —■ — így értékeli a szerző —, és jól látja, hogy ez a szel­lem szervesen illeszkedik be az egész magyar haladás történetébe. Az osztályharcot vállaló magatartás­a 25 éven vé­gigvonul.­­ Nehéz próbára tevő időkben is, a fölsza­­badultabb, lehetőségeket kapott jobb társadalmi­gazdasági körülmények között történő gazdálkodás nyugodtnak látszó, felelős­ségteljes, többre törekvő időszakaiban is. A könyv maga nem ígér folyamatos eseménytörté­netet. Alcíme: „Mozaikok a békéscsabai Szabadság­ Mezőgazdasági Termelőszö­vetkezet 25 éves történeté­ből”. Mégis,­­ ha végigol­vassuk, folyamat áll előt­tünk: a mezőgazdaság 25 éves fejlődésének országos folyamata, melybe illesz­kedik a békéscsabai terme­lőszövetkezetek története is. Módszerét illetően a szerző úgy gondolja, nem alkot kategorikusan mér­hető tudományos művet, azért, hogy azok is elol­vassák, akikről szól. Hang­vétele valóban közvetlen, ahogy maga is beszél, ahogy a megnyilatkozókat is beszélteti. Vizsgálódásá­nak alapos tényszerűsége, történeti tisztánlátása, technikailag pedig a kuta­tásokra való hivatkozások, a táblázatok adatany­agá­­nak áttekinthetősége stb. mégis tudományos értékű­vé avatják a könyvét, me­lyet egy megyei vagy még nagyobb szintézis esetén bátran forgathat a törté­netíró. Fejezetbeosztásában tör­téneti periódusokat követ. Kár, hogy a korszakok lé­nyegét egyébként jól kife­jező fejezetcímek alatt nem jelzi ezt évszámokkal is. Nem feladatunk e helyen a könyv részletes tartalmi ismertetése. Utalunk csak az egyes fejezetek tartal­mára. „Egy kis történelmi kitérd”: Békéscsaba osz­tályharcos múltját, az ag­rárszocialista mozgalmak erejét és hagyományait villantja föl. „Hogyan to­vább?”: a felszabadulást követő időszak útkeresése. „Tanulóévek”: az 1948— 56 közötti időszak erőfe­szítései. „A megszilárdu­lás útján”: az 1956-tól 63- ig tartó időszak határozot­tabb politikai és gazdasági koncepcióját rajzolja meg. „Az egyesülés”: a Kossuth és a Petőfi termelőszövet­kezetek egyesülésének elő­készítését és valóságát mutatja be. Nem állhatunk ellen, hogy ne idézzük ez­zel kapcsolatban a könyv egy kis lírai részét Zaho­­rán János visszaemlékezé­séből: „A dolgozók iskolá­jában született meg a gon­dolat, hogy az új tsz ne­ve „Szabadság” legyen. Az egyik óraközi szünetben beszélgettünk az esti isko­lába járó tsz-tagokkal az egyesülés előkészületeiről. Többek között szóba ke­rült az új tsz neve is. — Petőfi és Kossuth is a sza­badságért harcolt — mond­ta valaki... — Legyen hát akkor „Szabadság” a tsz neve! — határoztuk el ott, az iskolapadok tetején ül­ve.” A befejező részek — „Néhány mozaik a mából”, „Útőn" — az elért eredmé­nyeknek örülni tudó, a jö­vőt felelősséggel tervező kollektíváról ad képet. A könyvet illusztráló fotó­kat Balogh Ferenc készítet­te a tőle megszokott igé­nyességgel. A történészek körében sokszor hangoztatott törté­neti igazság hogy a törté­nelmet a dolgozó tömegek csinálják. Ezt a tsz-törté­­netet is a békéscsabai Sza­badság ■ Termelőszövetke­zet dolgozói diktálták. Fi­­ladelfi „csak” írta. De jó, hogy leírta. Seek Zoltán

Next