Békés Megyei Népújság, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
Jóállítésról—felállításra Hat ország amatőr képzőművészei az Ernst Múzeumban A budapesti Ernst Músceumban megnyitott nemzetközi amatőr képzőművészeti kiállítás azt hiszem, végérvényesen válaszol két kérdésre. Az egyik: kik az amatőrök, ma az, hogy amatőr képzőművészeti mozgalom; a másik pedig: van-e létjogosultsága, szerepe az amatőr festőknek képzőművészeti kultúránk alakításában? Az elsőről Bánszky Pál, a Népművelési Intézet osztályvezetője, a kiállítás egyik szellemi atyja így ír a megjelentetett katalógusrram : „Az amatőr jelző olyan emberek társadalmi státuszát jelöli, akiknél az alkotás belső szükség terméke, s nem válik létfenntartásuk forrásává. A szabad időre korlátozott tevékenység hátránya a hivatásos művész helyzetével szemben, hogy általában nem rendelkezik annyi idővel, hogy rendszeres és elmélyült munkát végezzen. Előnye ugyanakkor, hogy mentes a hivatásosak egzisztenciális és olykor előforduló kommersziális problémáitól.’ A másodikról, hogy van-e létjogosultsága az amatőr képzőművészeti mozgalomnak, és mi az, szintén Bánszky írja: „A szocialista társadalom programjához tartozik az emberek alkotóképességének és látókörének sokirányú fejlesztése is. Az egyén alkotó aktivitása tehát szerencsésen találkozik a társadalmi közösség elképzelésével, s az állam ezért a művelődési intézmények útján támogatja a mozgalmat. Az amatőr tevékenység eszköze az alkotóképességek kibontakozásának, és egyik fontos útja a művészet megértésének is. Az amatőr... társadalmi hivatása, hogy közege, szószólója és terjesztője legyem az élő képzőművészetnek.” Világos fogalmazás, egyértelmű megállapítások. Igazukat fényesen bizonyítja a kiállítás, amelyen Magyarországon kívül Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK, Románia és Bulgária amatőr festői mutatják be alkotásaikat. A látogató első benyomása — miután a több száz képből és szoborból álló tárlaton végigmegy —, hogy ez az első, olyan bemutató, ahol az amatőr mozgalom teljes fegyverzetben áll elő, ahol kétségtelenül bizonyítja életrevalóságét, művészi erejét és nélkülözhetetlenségét is. Nem vitás, hogy művészekről és nem rossz értelműen fogalmazva, dilettánsokról van szó. Ezek az amatőr festők ■— éljenek bár a kiállító hat állam bármelyikében — tehetséges emberek, akik csak azért nem értek még el (persze, sokuk esetében már ez sem áll fenn) a hivatásosak színvonalára, mert időben korlátozottak, mert nem folytathatnak olyan mély stúdiumokat, mint hivatásos kollégáik, akik hosszú főiskolai évek alatt tanulják meg a képzőművészet mesterségbeli fortélyait és szereznek széles körű ismereteket, melyek nélkül a legrobbanóbb tehetség sem valósulhatna meg. Nos, amatőrjeinknek kétszeresen, sőt sokszorosan meg kell szenvedniük azért, ha el akarnak jutni valahová, ha amatőrként ki szeretnék vívni a művész rangot. Ugyanakkor a mozgalom arra is kitűnő eszköz, hogy terjessze és népszerűsítse a művészeteket — korosabban véve a képzS. művészetet —, hogy jó propagátora legyen mindenütt az Ízlés formálódásának, az emberi környezet szebbé tételének. Ez az, amire különösen oda kellett figyelnünk, amikor az Ernst Múzeum termeit jártuk. Az országonként bemutatott képek jellemző üzenetek. A festmények legtöbbje a naiv festészettel rokon, a népi környezet, népi hagyomány ihlető ereje szinte valamennyin tetten érhető. Persze ugyanakkor a modern irányzatok is hatnak amatőrjeinkre, néhány szép és azért mégis egyéni alkotás igazolja ezt. A naivak közül a lengyel Ludwik Pietka virágcsendélete, a csehszlovák Maria Zilava fából faragott szobrai, a bolgár Koszta Ferev Lakodalom című képe emlékezetes, ide sorolhatjuk a magyarok közül — például — özv. Pozsgai Pálné A vacsora című képét, a kiállítás egyik kiemelkedő alkotását. A szoborfaragók közül Cs. Nagy Márton faszobrait csodálják a legtöbben, de a cseh, a román fafaragók művei is remekek. Izgalmas a kiállítás grafikai anyaga. Kitűnően jellemzi alkotóikat: a lengyelek misztikusak, a csehek kissé hidegek, objektívek, a németek okosak, a románok rajzain valami túlfokozott belső tartás érződik, a bolgárok orientálisan meleg, barátságos hangulatú grafikákkal szerepelnek, a magyarokén pedig a nagy emberi kérdések, gondolatok és töprengések kelnek életre a vonalak, formák nyelvén. Ami jó ötlet volt: bemutatják az amatőr textilképkészítőket, de bőrből öszszeállított fali díszeket is láthat a szemlélődő, és elgondolkozhat a művészet sokirányúságáról, kimeríthetetlen lehetőségeiről. Sokaknak kell még látniuk ezt a kiállítást, figyelemkeltőnek szántuk ezeket a bemutató sorokat. Kass Ervin Stanislav Korpa (Lengyelország) A lovas beteg Tanjo Tanév (Bulgária) Csendélet Ma, csakis ma Orsóval Emil Levélbombám e vers meghalok tőle címzettje vagyok és feladója. A mérgezett levegő is enyém a motor is a gáz is és a peremváros szeméthegyei múltamnál magasabbak Valami nem felelő jövőbe telefonálok a hiba is én vagyok és a hiába kiabálás Nézem az órám MOST, ÉN, ITT, és MINDJÁRT, és az érthetetlenségem állában szirénázik Egy darab Viharsarok Gondolatok egy tsz-történet olvasása közben ÚTCN címmel most jelent meg a békéscsabai Szabadság Tsz története, Kladelfi Mihály írta, a gyulai nyomdában készült. Bevezető oldalain lírai vallomás, az író vallomása, aki szívéhez-lelkéhez közelállónak érzi a feladatot, amit vállalt, mert akikről és amiről ír, az az ő életének is egy része. A könyvet elolvasva el is hisszük ezt a nekihevülést, hisz végig érezni lehet a szeretet által vezérelt szigorú kritikus hőseivel való azonosulását. Nem véletlen és nem túlzó itt a „hős” kifejezés, mert akiknek az útját bemutatja, valóban hősök, a magyar parasztság történetében bekövetkezett legnagyobb történelmi változás harcosai, a szocialista mezőgazdaság megteremtésének hősei. Szembetűnik ez mindjárt az eseménysorozat elején, amikor föllép az a tizennégy ember, aki nem tartja megoldásnak a jövő szempontjából a földreformot, és úgy érezve, hogy az eddig kisemmizett agrárproletár most sem lehet egyedül versenyképes a módos parasztsággal, az egyesülésben keresve az erőt, elszántan lépked az Áchim-tanya felé, hogy azt közös tulajdonná tegye. A viharsarki agrárproletárság küzdelmeinek folytatásaként az osztályharc egy konkrét megnyilatkozásával találkozunk Itt —■ — így értékeli a szerző —, és jól látja, hogy ez a szellem szervesen illeszkedik be az egész magyar haladás történetébe. Az osztályharcot vállaló magatartása 25 éven végigvonul. Nehéz próbára tevő időkben is, a fölszabadultabb, lehetőségeket kapott jobb társadalmigazdasági körülmények között történő gazdálkodás nyugodtnak látszó, felelősségteljes, többre törekvő időszakaiban is. A könyv maga nem ígér folyamatos eseménytörténetet. Alcíme: „Mozaikok a békéscsabai Szabadság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet 25 éves történetéből”. Mégis, ha végigolvassuk, folyamat áll előttünk: a mezőgazdaság 25 éves fejlődésének országos folyamata, melybe illeszkedik a békéscsabai termelőszövetkezetek története is. Módszerét illetően a szerző úgy gondolja, nem alkot kategorikusan mérhető tudományos művet, azért, hogy azok is elolvassák, akikről szól. Hangvétele valóban közvetlen, ahogy maga is beszél, ahogy a megnyilatkozókat is beszélteti. Vizsgálódásának alapos tényszerűsége, történeti tisztánlátása, technikailag pedig a kutatásokra való hivatkozások, a táblázatok adatanyagának áttekinthetősége stb. mégis tudományos értékűvé avatják a könyvét, melyet egy megyei vagy még nagyobb szintézis esetén bátran forgathat a történetíró. Fejezetbeosztásában történeti periódusokat követ. Kár, hogy a korszakok lényegét egyébként jól kifejező fejezetcímek alatt nem jelzi ezt évszámokkal is. Nem feladatunk e helyen a könyv részletes tartalmi ismertetése. Utalunk csak az egyes fejezetek tartalmára. „Egy kis történelmi kitérd”: Békéscsaba osztályharcos múltját, az agrárszocialista mozgalmak erejét és hagyományait villantja föl. „Hogyan tovább?”: a felszabadulást követő időszak útkeresése. „Tanulóévek”: az 1948— 56 közötti időszak erőfeszítései. „A megszilárdulás útján”: az 1956-tól 63- ig tartó időszak határozottabb politikai és gazdasági koncepcióját rajzolja meg. „Az egyesülés”: a Kossuth és a Petőfi termelőszövetkezetek egyesülésének előkészítését és valóságát mutatja be. Nem állhatunk ellen, hogy ne idézzük ezzel kapcsolatban a könyv egy kis lírai részét Zahorán János visszaemlékezéséből: „A dolgozók iskolájában született meg a gondolat, hogy az új tsz neve „Szabadság” legyen. Az egyik óraközi szünetben beszélgettünk az esti iskolába járó tsz-tagokkal az egyesülés előkészületeiről. Többek között szóba került az új tsz neve is. — Petőfi és Kossuth is a szabadságért harcolt — mondta valaki... — Legyen hát akkor „Szabadság” a tsz neve! — határoztuk el ott, az iskolapadok tetején ülve.” A befejező részek — „Néhány mozaik a mából”, „Útőn" — az elért eredményeknek örülni tudó, a jövőt felelősséggel tervező kollektíváról ad képet. A könyvet illusztráló fotókat Balogh Ferenc készítette a tőle megszokott igényességgel. A történészek körében sokszor hangoztatott történeti igazság hogy a történelmet a dolgozó tömegek csinálják. Ezt a tsz-történetet is a békéscsabai Szabadság ■ Termelőszövetkezet dolgozói diktálták. Filadelfi „csak” írta. De jó, hogy leírta. Seek Zoltán