Békés Megyei Népújság, 1975. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-12 / 36. szám
Harminc éve szabad Budapest Harminc évvel ezelőtt szabadította fel hazánk fővárosát a szovjet hadsereg. Történelmünkben egy múló pillanat ez a három évtized. A most élő pestieknek — idősnek, fiatalnak egyaránt — ugyanakkor egész életformájukat, szemléletüket alapvetően meghatározó korszak ez. Amikor néhány évvel ezelőtt a Vérmezőn megkezditék a kelet—nyugati metróvonal és a Déli pályaudvar földmunkáit — a középkori Logod falu köveivel együtt — rengeteg leletre bukkantak. Emberi csontok, fegyvertörmelékek, német rohamisisakok, felszerelési tárgyak bukkantak elő a törmelék közül. Még egy majdnem ép harckocsit is kiástak az építők. E maradványok éppen harmincévesek. A Vérmező kertjét a felszabadulás után a Vár omladékairal töltötték fel. Ez volt a Budapesten rekedt német—magyar fasiszta csapatok sírja. 1945. február 11-én Pfieffer-Wildenbruch SS-tábornok tizenhatezer emberével ezen a helyein igyekezett áttörni a Várhegyet körülkerítő ostromgyűrűt. A tábornok — a Hitlerrel történt rádióbesszélgetés nyomán — azt tervezte, hogy csapatai a Hűvösvölgy felé verekszik át magukat. Egyesülnek a Dunántúlon álló német—magyar erőkkel és visszaszerzik egész Budát. A véres kaland kudarcba fúlt, a fasiszták itt is hasztalanul áldozták fel embereiket. Az Ördög-árok völgyében adta meg magát az utolsó hitlerista hadseregcsoport. Magát a halálra rémült tábornokot a csatornából húzták ki a szovjet katonák. Fogságba esése tett pontot a várost felszabadító hadművelet végére. Budapest 1945. február 13-án szabadult fel. Ostroma két és fél hónapig tartott De egy „ezredév szenvedés” ért véget eken a napon. Az urak fővárosa süllyedt el, hogy helyet adjon a nép Budapestjének. Budapest? Kiégett, összelyukasztott kőrengeteg. Halottak mindenfelé. A városháza előtt az utcán összeszabdalt megvakított, megcsonkított hullák halma hevert A nyilas karhatalmi alakulat gyilkolta le őket a nyilasház pincéjében az utolsó éjszakán. Az Attila körút egyik épületének tetején lezuhant vadászgép csonkja meredt vádlón az ég felé. Hídjainkat a fasiszták megölték. Budapest újra Pest-Budán szakadt. A falakon az úri Magyar-ország utolsó „nemzetvezetőjének”, Szálasinak németes fogalmazású plakátjai: „felkoncoltatok, aki nem jelentkezik a Hungarista Légióba, aki elhagyja körletét, aki külföldi rádiót hallgat, akinek lisztje van a kamrában, aki szökevényt vagy zsidótrejteget,aki nem vesz részt az utcai kövezet felszedésében, tankcsapda építésében.” A felszabadulás pillanatáig csupa halálraítélt élt Budapesten. A szovjet hadsereg, a II. és a III. ukrán front alakulatai — a budapesti hadművelet parancsnoka Afonyin tábornok, majd sebesülése után Managarov altábornagy volt — a harcok során is kímélték a polgári lakosság életét, a házakat. Ennek köszönhető, hogy Budapest nem semmisült meg teljesen, így sem sok jelét adta az életnek. A termelés megbénult. Vonat nem járt. A villamosházalók a földön hevertek. A menekülő úri tisztek és a németek minden mozdíthatót magukkal vittek. Vajon feltámad-e valaha Budapest? Sok olyan ember volt, aki nem bízott akikor a főváros jövőjében. Az optimisták ötven évre becsülték helyreállítását. Az élet első felét a szovjet városparancsnok, Zameroev altábornagy 1. számú parancsa jelentette. Szovjet katonák ragasztották a falra. „A normális élet és rend fenntartása érdekében Budapest város területén elrendelem: minden polgári hatóság folytassa kötelessége teljesítését ... az áruk, élelmiszerek árai olyanok maradjanak, amilyenek a szovjet csapatok bevonulásáig voltak... a helyi hatóságok és a polgári lakosság minden eszközzel segítse elő az iskoláit, kórházak, orvosi segélyhelyek ... szabályszerű működésének biztosítását.” Csődület támadt mindenn falragasz előtt. Olvasták, elgondolkoztak a tömör mondatok értelmén. De hol van az az erő, amely életet lehel a romvárosba? És ekkorra Tisza Kálmán a mai Köztársaság téren valaki létrát támasztott egy ház falához, táblát szegezett ki rá: „Magyar Kommunista Párt”. Bent megkezdődött a munka. Ennek nyomán nagyot dobbant a tetszhalott Budapest szíve. Akor — harminc évvel ezelőtt — vált ez a város az új Magyarország új fővárosává, amelyet most újjászületésének évfordulóján szívből köszönt az egész ország. A Gumiszivacs, nagyon szép, téglaszínű, összenyomva nem sok helyet foglal. (Ezt is adhatja éppen valamelyik nénjének... Nem, ezt azért nem szívesen adná ...) Törhetetlen üveg. Kalapáccsal is megütögette — igaz, nem teljes erőből —, s nem tört el Repülőroncsról való. Ilyen aztán csakugyan nincs otthon senkinek. Aranyos szélű, kis porcelán bögre, virágos mintákkal. Ez is nagyon szép. Ha még nem tört össze idáig, megérdemli, hogy maradjon. (Tényleg! — Ez épp lánynak való ajándék...) Elakadt a leltározással. Megint Rozika jutott az eszébe. Idáig még sosem gondolt rá, hogy Rozikának is szánhatna valamit, és most elfogta a bizonytalanság: illő ez vajon? Hiszen még az sem biztos, hogy csakugyan Rozika lesz a felesége. És ha biztos volna, de egészen biztos, akkor sem adhat neki púderdobozt vagy abroncsos melltartót — nagylánynak valók már ezek. Esetleg az aranyos szélű kis porcelán bögrét adhatná. Megakadt a szeme a szép gumiszivacson, érezte, hogy Rozikának ezt is szívesen odaadná, s ettől megnyugodott. „Kigondolom én ezt még. Csak el ne felejtsem kigondolni, mert lesz arra idő hazáig.” ... Összemaréknyi különféle gomb. Közte olyan kézhez álló, jókora petákok, hogy otthon kalapszám cserélhet gombot értük. Szemüveg, tokkal. Csak csontfétretes, nem olyan izép, aranykeretes, mint a Rebus nénié, de nem is az a paraisztpápaszem. Az anyjának szánta, mert szegény feje sokat találgatja már, míg bele tudja fűzni a tűbe a cérnát. Lopatkó. Azt mondják, szerencsét hoz. Fásli, amilyet a sebesültek karjára tekernek. Hat kis csomaggal. Egy van kibontva — megnézte a kíváncsiságból, de nincs benne semmi orvosság — a többihez még nem nyúlt. Szükség lehet rá, akármi érheti út közben. Míg átjut a fronton, meg is lőhetik. És akkor csak feltekeri a sebre és kész. Üres töltényhüvely. Zsákra valót szedhetett volna már, és szedett is; eleinte minden zsebét üres töltényhüvelyekkel tömte meg. Ez az egy maradt magnak. Csak épp hogy legyen. S öngyújtót is szoktak csinálni belőle. Kis, piros, paplanbélésű doboz. De ez igazán sokat ér, ezt még senkinek, még Grisénak sem mutatta. Egy halott katona holmija közül került ki a bőrtárcával, a csontnyelű bicskával meg az öngyújtóval együtt. Két aranygyűrű van benne, három aranyfog, s egy törött fülbevaló, gyémántkővel. (Próbálgatta már, biztosan gyémánt, mert az üveget megkarcolja. Akkor pedig rengeteget ér ez a kis doboz — hát még, amit Pesten dugott el! —, földet, házat, akármit vásárolhat érte. De egy biciklit biztosan, azt még leghamarább.) (Folytatjuk) :■■ ■ t Fővárosunk Az ország szíve, a Duna királynője, az egyik legszebb fekvésű európai város , Budapest. Egyik helyen ódon romantikus, másutt modern. Egyik kerülete ipari centrum, a másik kertváros. Itt már világvárosias, amott még kisvárosias. Akik szeretik, azt mondják: így szép, ahogyan van. Akik jobban szeretik, azt, hogy Budapestet szebbé kell tenni. Mert minden itt van, ami ezt a várost még szebb metropolissá teheti: a hegyek, a Duna, a partra kiülő házsorok, sétányok, megbecsült és még elrejtett műemlékei, világhírű kulturális intézményei, és lakóinak, az ország minden lakosának jobbító szándéka, cselekvő készsége. Mert harminc éve felszabadult fővárosunk, ma már gyönyörű Budapest — mindannyiunké. 1. kép. A Fő utca egy részlete 1945-ben, a háború utolsó napjaiban . 2. kép. A főváros valamennyi Duna-hídját lerombolták a fasiszták. Romokban hevert a Szabadság híd (az akkori Ferenc József-híd) ; 3. kép. S a Szabadság-híd lett • az első újjáépített híd a Dunán, amelyet 1946 augusztusában • adtak át a forgalomnak 4. kép. A pesti Duna-part új színfoltja az Intercontinentál Szálló • Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé vált a Budai-vár. a»