Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-24 / 20. szám
1978. január 24., kedd Jubilál a Balassi együttes Harminc év és négy táncos nemzedék „A Balassi táncegyüttes hivatásos táncosok sokaságát adta az országnak. Aki ettől a békéscsabai iskolától búcsúzott, jól rakott tarisznyával távozott, bárhol meríthetett belőle.” Így kezdte Vásárhelyi László, a Népművelési Intézet főmunkatársa köszöntő ünnepi beszédét, szombaton este a békéscsabai ifjúsági és úttörőházban. Harminc éve alakult ez az együttes, s a három évtized múltával 35 alkalommal 13 ország közönségével ismertették meg Békés megye magyar és nemzetiségi hagyományait, számtalan elismerést, díjat, helyezést hoztak haza. A siker és a szakmai fejlődés egyik legfőbb biztosítója az együttes művészeti vezetője — mint Vásárhelyi László mondta — „a néptáncmozgalom jelentős karakterisztikus egyénisége, Born Miklós, aki határon innen és túl meszszire híres nevelőmunkával gondoskodik a népi hagyományok továbbéléséről, a táncos utánpótlás biztosításáról.” Egészen más volt ennek a szombat estének a hangulata, mint bármikor (oly ritkán), ha az együttes itthoni színpadra lépett. Táncos és néző emlékezett... Egy csoportban láttuk a múltat, a jelent és a jövőt. Már az első számnál az úttörőegyüttes tréfás verbuválójánál jólesen nyugtáztuk: méltó tanítvány az úttörők csoportvezetője, a nagy együttes asszisztense és szólótáncosa Mlinár Pál, aki a táncos berkekben oly nagy becsű „Aranysarkantyú” örökös tulajdonosa is. A legfiatalabbak után drámai erejű vetélkedés, az új lehetőségek, utak keresésének tanúi lehettünk három kiváló szólótáncos jóvoltából. Born Miklós: „Három testvér” című kompozícióját Mlinár Pál, Bikfalvi Ferenc, és Sztankó Károly táncolták. A jól szerkesztett, pergő jubileumi műsor dalos „ékességei” a Budai Ilona hangján tisztán szálló csángó és mezőségi keservesek voltak, s az együttes szólistája, Zsíros Márta is szépen énekelt. Vavrinecz Béla érzékeket korbácsoló zenéjére elevenedett meg a „Hajsza” című szimbolikus hangvételű tánc meséje: az egymást könyörtelenül tipró-taposó vadászok (Sztankó Károly, Mlinár Pál, Apáti Péter, Bikfalvi Ferenc), s a tiszta ártatlanság fehér szarvasaként Kolarovszky Mária. Sokak szemében a népi tánc csak látvány-élmény, gondolatok, mondanivaló nélkül. Az ilyesfajta tévhitekkel perlekedik Born Miklós koreográfiája Vavrinecz zenéjére a háromtételes „impressziókban”. Az együttes erénye, hogy ha kilép a hagyományos népi táncos keretekből, és olyasfajta elvont gondolatokat jelenít meg, mint az „Izmusok harca”, a „Társtalanul”, s a hurrá-optimizmust jelképező utolsó tétel, akkor is kitűnő. A második részben az együttes zenekara bizonyította bravúros muzikalitását Sarazate: Cigányosan című zenekari művével, amelyet a zenekarvezető, Tóth István feldolgozásában hallottunk. Ismét láttuk a „Ki-mit-tud”győztes táncot Kolarovszki Mária és Mlinár Pál előadásában. Pribolyszki Mátyás citera- és Bige József furulyaművészek, a népművészet utazó követei, vidékünkről származókként vagy tanítványokként tértek mmeg hozzánk erre az estére, hogy szlovák és magyar népdalokat énekeljenek. Mindent megkaptak ezen az estén azok, akik jubileumra gyűltek, a műsor öszszeállítói még a gondolatukat is kitalálták. 1953 óta szerepel a balassisták programjaiban a „Csabai fonó” című Németh—Bori tánckép. Szombaton, a maiakkal együtt táncolt két nemzedék a régiek közül. Néhányan talán kissé súlyosabb testtel ropták a táncot, mint néhány évvel ezelőtt, de a szűnni nem akaró taps, a siker elfelejtette velük a fáradtságot. Mindent megkaptunk mi nézők, csak egyetlenegyet nem: az együttes művészeti vezetőjét, Bem Miklóst nem láttuk a táncosok sorában, pedig így még teljesebb lett volna ez a szép jubileumi este. A Csaba Szálló télikertjében folytatódott előadás után az évforduló megünneplése. Dr. Becsei József, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője 15 éves táncos eredményeikért a Kulturális Minisztérium Szocialista Kultúráért kitüntetését nyújtotta át Sztankó Juditnak és Bikfalvi Ferencnek. Kiváló munkáért járó kitüntetést kapott Komor Ágota és Apáti Péter, akik 10, illetve 5 éves tagjai az együttesnek. A KISZ megyei bizottságának jubileumát Cs. Tóth János adta át Kolarovszki Mária szólótáncosnak, az SZMT elismeréséhez Hajdú Antal gratulált Ali Zsuzsának. Komor Ágota a megyei művelődési központ hagyományos ünnepi serlegét is megkapta 10 éves táncos munkája elismeréseként. Befejezésül pedig a békéscsabai Városi Tanács nevében Araczki János tanácselnök kettőszázezer forintos támogatást ígért az együttes további fejlődéséhez. Bizakodva várhatják hát a balassisták a következő évtizedeket. Bede Zsóka Az előadás egyik szép pillanata Fotó: Martin Gábor ————****************** 42. Ebben bizonytalan volt egy kicsit, hogy hivatkozhat-e éppen most erre, hogy Kati mennyire szeretiTibort, de végül úgy ítélte, hogy meg kell kockáztatnia. Nem éppen a legjobban sikerült. Tibor még buzgóbban bugyborékoló zokogásba esett, ebből Gittának be kellett látnia, hogy már maga e felderítés is összetettebb művelet, és főleg a lányával való eszmecserére van először szükség. — Ülj le Tiborkám, itt a ház mellett a jó kis napocskára, én meg előveszem Katit, kiszedem belőle, hogy mi van itt, remélem, idejön hozzád bocsánatot kérni. Tibor nem hitte, hogy Kati bocsánatot fog kérni, de azt sem tudta elképzelni, hogy ha netalán Kati mégis bocsánatot kér, akkor ő valóban megbocsáthat. Egyáltalán a lehető legkilátástalanabbnak látta a helyzetet, de nem tehetett mást, szót fogadott Gittának és letelepedett a csónakház sarkán egy zsámolyul szolgáló fatönkre, mártírként nézett az ég kékjébe és sűrűn sóhajtozott. * * * Gitta határozottan odament a lányához, magával vonta a part felé, közben illően szólva Marinak, hogy : — Bocsáss meg! — Amire Mari csak karja széttárásával válaszolt. Kati nem nagyon akart menni, húzatta magát, de aztán belátván, hogy előbb-utóbb mégis meg kell az anyjával beszélnie a dolgot, végül is hagyta magát, elment vele. A nedves fövenyen sétáltak, a lehető legtávolabb Kláritól és egymásra éppen dühösen vizet csapkodó gyermekeitől. Ez a látvány mindenki számára megnyugtatónak látszott. Azt a benyomást kelthette, hogy bármi történt is, az ügy valószínűen leglényegesebb szereplője most már a felnőtt bölcsesség kétségkívül legilletékesebb képviselőjével, saját anyjával tárgyal, s ez a tény mindenki mást felment bármiféle cselekvési kényszer, vagy a cselekvés elmulasztása miatti kényelmetlenségi érzés alól. Mindenki mást, vagyis a felnőtt férfiakat, akik semmiféle hajlandóságot nem éreztek arra, hogy bonyolultnak látszó lelki dolgokba avatkozzanak bele. Bairdnak csak arra volt gondja, hogy az éppen feltalált páros tollaslabda játékban Lajos legyen a párja, akit eleve ügyesebbnek ítélt, na meg Gusztival azért mégsem akart egy párban játszani. Laci a víz színén szintén észrevette, hogy anya és leánya a fövenyen sétálnak, s ez valahogy arra indította, hogy lassan megközelítse a partot, persze a telek másik oldalán, Klári és gyermekei felől. Még Tibor is a fatönkön bizonyos megnyugvással fogta fel Gitta és Kati eszmecseréjét. Volt a lelkében egy olyan sarok, melyben valami remény éledezett, hogy az anya jobb belátásra bírja lányát, megtérésre, bűnbánatra, és szerelméhez való viszszatérésére ösztönzi. Közben azonban lelke másik sarkában konokul csak gyűltek az ellenállás, a düh, sőt a boszszú elemei; a két sarok között a tisztázatlanság és állásfoglalás -hiány gyötrelme vonaglott. — Meg vagy őrülve, lányom?! Az eljegyzésed napján kell sohasem látott fiúkkal csókolóznod? — kezdte Gitta Katival a helyzet mély elemzését. — Mit csináljak? — kérdezte Kati. — Nem tehetek róla. Megcsókolt. Gitta máris új elemet látott felcsillanni, ami talán más megvilágításba helyezi az egész dolgot. — Akaratod ellenére? — kérdezte feszült várakozással. — Akaratom... volt is nekem akkor akaratom... Gitta bele tudta magát képzelni Kati helyébe, átérezte, hogy van olyan pillanat, amikor egy nőt elönt a forróság, és nem képes ellenállni, még ha akar, akkor sem. Ám akart-e Kati? — Dehát nem vetted észre. .. nem számítottál arra, hogy jön valaki... és éppen Tibor? Hogy ilyen hülye hogy lehetsz? — Drága anyám — állt meg Kati, akinek nem volt kedve a terméketlen lelkifurdaláshoz —, ilyet szültél, ilyet neveltél, ilyen vagyok! Gitta belátta, hogy most már késő belefogni olyan célú nevelésbe, mely hasonló helyzetekre felvértezte a lányát. Megkérdezte, amit a leglényegesebbnek tartott: — Akkor mostegyre válaszolj nekem: akarod ezt a házasságot Tiborral, vagy nem akarod? Mert szerintem nagyon gyorsan meg kell találni a megfelelő bocsánatkérési és kibékülési módot és formulát. — Hogy a francba találjak ki valamit, amikor egyszerűen belénk bukott, amikor csókolóztunk?... — Szóval nem is megcsókolt, hanem csókolóztatok... ez nem pontosan ugyanaz. (Folytatjuk) Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS Hatvanezer felnőtt az iskolapadban Az elmúlt öt évben megkétszereződött a dolgozók általános iskoláiban tanulók száma és meghaladja a 60 ezret. Miként értékeli az eredményeket, és miben látja a további tennivalókat Szabó László, az Oktatási Minisztérium általános iskolai főosztályának helyettes vezetője? Az MTI munkatársának adott nyilatkozatában elmondotta, hogy általánosan elfogadott forma az egyéni tanulás, gyakorlatilag teljesen szabaddá vált a vizsgalehetőség. Ehhez elég csupán bejelenteni a vizsgaszándékot, ugyanis ma már a vizsgázásnak nem előfeltétele az iskolarendszerű oktatásban való részvétel. Eredményes az az intézkedés is, hogy a 14. évet betöltött tanköteles korúak indokolt esetben a dolgozók iskoláiban fejezhetik be tanulmányaikat. Sokan számítottak arra, hogy a mindenki iskolája, mint az egyéni tanulást segítő egyik eszköz, emelni fogja a magánvizsgázók számát. Ez nem következett be. 1976 decemberében 8500 magánvizsgára jelentkezőt tartottunk nyilván, egy évvel később 7900-ast . Az elért eredmények jelentősek, mégis inkább a megoldandó feladatokra figyelünk. Több nagyüzem felméréséből például az derül ki, hogy dolgozóik mintegy 20 százaléka nem végezte el a nyolc osztályt. Van, ahol ez az arány még rosszabb. Megnyerésük a továbbtanulásra tehát további nagy erőfeszítéseket igényel. Az üzemek, a gazdaságok többsége eddig is sokat tett ezért munkaidő-kedvezményekkel, céljutalmakkal, tankönyvvásárlásokkal. Mindez a jövőben is szükséges. Fontos feladat az is, hogy a pedagógusok a munkahelyekkel karöltve ne csupán a továbbtanulásra próbálják megnyerni a dolgozókat, hanem segítsenek nekik a leginkább megfelelő tanulási forma megválasztásában is. Nem csökkent például az esti tagozatok jelentősége sem. Az általános iskolai felnőttoktatás az elkövetkező, évtizedben elsősorban tartalmában korszerűsödik. A dolgozók iskoláinak tantervei nem másolhatják a nappali tagozatéit. A tananyag öszszeállításánál figyelembe kell venni a kiesett évekkel együtt járó tudásbeli hiányosságokat, ugyanakkor azokat az élettapasztalatokat, ismereteket is, amelyeknek a munkahelyi, a televíziós, a rádiós és más hatások révén a felnőttek birtokában vannak. Két éve új tanterveket vezettünk be, és az ehhez kapcsolódó tankönyvek nagy része is megjelent. Ezeket elsőként az intenzív tanfolyamok hallgatói használják. Mindent elkövetünk azonban, hogy ez év szeptemberétől az egész általános iskolai felnőttoktatásban kézbe kerüljenek az új tankönyvek. Mindezek mellett azonban elsősorban úgy léphetünk előbbre az általános iskolát el nem végzettek számának csökkentésében, ha gátat szabunk az utánpótlásnak, ha a lehető legteljesebben végrehajtjuk a tankötelezettségi törvényt. Szerény, de biztató eredményeket már elértünk az utóbbi években. Mindenekelőtt a kezdeteknél, a kis elsősöknél próbáltuk „megfogni” a kérdést. Néhány éve a gyerekeknek több mint 11 százaléka már az első osztályban évet vesztett; ez az arány 5,8 százalékra csökkent, öt év alatt 15 ezerről 12 ezerre csökkent a nyolcadikat 16 éves korukig el nem végzők száma De nem lehetünk elégedettek, s ezek számának további csökkentéséért is dolgoznunk kell — mondotta befejezésül Szabó László. (MTI) KÉPERNYŐ Naplemente Úttalan utakon, esőben, hóban, nyári forróságban, magányos öreg bandukol. Kezében bottal, tanyája felé tart. De hol van már a hajdani eleven, lüktető életű tanya? Az is olyanná vált, mint egyedül maradt, elaggott gazdája: árva, elhanyagolt. Kidőlt-bedőlt viskó csupán, amelyben csak a szél muzsikál, ahová ritkán tér be valaki, s felülről áldás helyett a víz csorog. A szétmállott, roskatag holmik, még tán a gazdánál is öregebbek. A család minden épkézláb tagja elhagyta rég, ki a nem is közeli faluba, városba, ki egészen messze a fővárosba távozott. Csak az öreg szülő maradt, s ragaszkodik az utolsó szalmaszálhoz is. Az itt leélt hetvennyolcvan évhez. Kilátás nincs, legfeljebb a szociális otthonra, ahová viszont csak a legvégső esetben mennek. De akkor is nehezen. Az öregség bár természetes, de csak nagy néha kellemes állapot, már azért is, mert közel esik a halálhoz, amire nem szeretünk gondolni. A magas kort megért ember csak akkor szabadul meg ettől a súlytól, csak akkor terelődik el a figyelme, ha szeretetet kap, s nem érzi magát tehernek a társadalom és a családja nyakán. A Naplemente — Lakatos Vince szerda és csütörtök este bemutatott négyrészes filmsorozata — azért váltott ki megrázó hatást, mert ezek az öregek olyan kegyetlen körülmények között pergetik napjaikat, hogy még önmaguknak is terhére vannak, s azt kívánják, bárcsak lenne már vége. Sorsuk nem kitalált történet, hanem a való élet valóságos tragédiája. És sokan vannak ilyen elhagyatottak a legnagyobb tanyás megyében — Bácsban —, de az Alföldön másutt is. És csak ebben az egy megyében sürgősen hatszáz személyt kellene betegség, elesettség miatt szocális otthonba vinni. De a betervezett száz hely sem lesz meg. Ha csak valami csoda — társadalmi összefogás — nem történik. Ezt latolgatták az utolsó részben felelős vezetők a vitán. Mit lehet tenni? A szociális gondozás — kijárni hozzájuk ilyen messzeségbe — alig lehetséges, és mit ér, ha még az elemi tisztálkodási feltételek is hiányoznak. Marad tehát az otthon, amiből nincs elég, és amitől annyira húzódoznak az emberek. Pedig így nem maradhatnak. S ha korszerű, új szociális létesítményeket képtelenség elővarázsolni, akkor más megoldás kell. Fölmerült a tanyasi iskolák, falusi és városi nagyobb családi házak rendbehozása, berendezése. Egy-egy 20—30 vagy talán több idős embert fogadna be. De ez is csak széles társadalmi összefogással — kommunista szombatok szervezésével és a szocialista brigádok segítségével — valósítható meg. Mindazzal, ami már máskor és másban is eredményt hozott, mert ahogy az egyik vezető elmondta, a gyerekeken és öregeken minndig szívesen segítenek a brigádok. A vitában a megdöbbentő tények tudatában a társadalmi felelősségről és társadalmi cselekvésről volt szó, az egyéniről, a hozzátartozóéról szinte semmi. Azt csak a rendező kérdezgette az első három részben az öregektől, akik elmondták, tájukra se jönnek. Pedig nem lehet minden felelősséget a társadalomra hárítani. Osztozni illene rajta. De hol vannak ők, és kicsodák? Feltehetően dolgozók. Talán még szocialista brigádtagok is. Valahol. V. M.