Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-24 / 20. szám

1978. január 24., kedd Jubilál a Balassi együttes Harminc év és négy táncos nemzedék „A Balassi táncegyüttes hivatásos táncosok sokaságát adta az országnak. Aki et­től a békéscsabai iskolától búcsúzott, jól rakott tarisz­nyával távozott, bárhol me­ríthetett belőle.” Így kezdte Vásárhelyi László, a Nép­művelési Intézet főmunka­társa köszöntő ünnepi beszé­dét, szombaton este a bé­késcsabai ifjúsági és úttörő­­házban. Harminc éve ala­kult ez az együttes, s a há­rom évtized múltával 35 al­kalommal 13 ország közönsé­gével ismertették meg Békés megye magyar és nemzeti­ségi hagyományait, számta­lan elismerést, díjat, helye­zést hoztak haza. A siker és a szakmai fejlődés egyik legfőbb biztosítója az együt­tes művészeti vezetője — mint Vásárhelyi László mondta — „a néptáncmozga­lom jelentős karakterisztikus egyénisége, Born Miklós, aki határon innen és túl mesz­­szire híres nevelőmunkával gondoskodik a népi hagyo­mányok továbbéléséről, a táncos utánpótlás biztosítá­sáról.” Egészen más volt ennek a szombat estének a hangula­­­­ta, mint bármikor (oly rit­kán), ha az együttes itthoni színpadra lépett. Táncos és néző emlékezett... Egy cso­portban láttuk a múltat, a jelent és a jövőt. Már az el­ső számnál az úttörőegyüt­tes tréfás verbuválójánál jólesen nyugtáztuk: méltó tanítvány az úttörők csoport­­vezetője, a nagy együttes asszisztense és­ szólótáncosa Mlinár Pál, aki a táncos ber­kekben oly nagy becsű „Aranysarkantyú”­­ örökös tulajdonosa is. A legfiatalab­bak után drámai erejű ve­télkedés, az új lehetőségek, utak keresésének tanúi le­hettünk három kiváló szóló­táncos jóvoltából. Born Mik­lós: „Három testvér” című kompozícióját Mlinár Pál, Bikfalvi Ferenc, és Sztankó Károly táncolták. A jól szerkesztett, pergő jubileumi műsor dalos „ékes­ségei” a Budai Ilona hang­ján tisztán szálló csángó és mezőségi keservesek voltak, s az együttes szólistája, Zsí­ros Márta is szépen énekelt. Vavrinecz Béla érzékeket korbácsoló zenéjére elevene­dett meg a „Hajsza” című szimbolikus hangvételű tánc meséje: az egymást könyör­telenül tipró-taposó vadá­szok (Sztankó Károly, Mlinár Pál, Apáti Péter, Bikfalvi Ferenc), s a tiszta ártatlan­ság fehér szarvasaként Ko­­larovszky Mária. Sokak sze­mében a népi tánc csak lát­vány-élmény, gondolatok, mondanivaló nélkül. Az ilyesfajta tévhitekkel perle­kedik Born Miklós koreográ­fiája Vavrinecz zenéjére a háromtételes „impressziók­ban”. Az együttes erénye, hogy ha kilép a hagyomá­nyos népi táncos keretekből, és olyasfajta elvont gondo­latokat jelenít meg, mint az „Izmusok harca”, a „Társ­­talanul”, s a hurrá-optimiz­must jelképező utolsó tétel, akkor is kitűnő. A második részben az együttes zenekara bizonyítot­ta bravúros muzikalitását Sarazate: Cigányosan című zenekari művével, amelyet a zenekarvezető, Tóth István feldolgozásában hallottunk. Ismét láttuk a „Ki-mit-tud”­­győztes táncot Kolarovszki Mária és Mlinár Pál előadá­sában. Pribolyszki Mátyás citera- és Bige József furu­lyaművészek, a népművészet utazó követei, vidékünkről származókként vagy tanítvá­nyokként tértek mm­eg hoz­zánk erre az estére, hogy szlovák és magyar népdalo­kat énekeljenek. Mindent megkaptak ezen az estén azok, akik jubile­umra gyűltek, a műsor ösz­­szeállítói még a gondolatu­kat is kitalálták. 1953 óta szerepel a balassisták prog­ramjaiban a „Csabai fonó” című Németh—Bori tánckép. Szombaton, a maiakkal együtt táncolt két nemzedék a régiek közül. Néhányan talán kissé súlyosabb testtel ropták a táncot, mint néhány évvel ezelőtt, de a szűnni nem akaró taps, a siker el­felejtette velük a fáradtsá­got. Mindent megkaptunk mi nézők, csak egyetlenegyet nem: az együttes művészeti vezetőjét, Bem Miklóst nem láttuk a táncosok sorában, pedig így még teljesebb lett volna ez a szép jubileumi este. A Csaba Szálló télikertjé­ben folytatódott előadás után az évforduló megün­neplése. Dr. Becsei József, a megyei tanács művelődés­ügyi osztályának vezetője 15 éves táncos eredményeikért a Kulturális Minisztérium Szocialista Kultúráért ki­tüntetését nyújtotta át Sztan­kó Juditnak és Bikfalvi Fe­rencnek. Kiváló munkáért járó kitüntetést kapott Ko­mor Ágota és Apáti Péter, akik 10, illetve 5 éves tagjai az együttesnek. A KISZ me­gyei bizottságának jubileu­mát Cs. Tóth János adta át Kolarovszki Mária szólótán­cosnak, az SZMT elismerésé­hez Hajdú Antal gratulált Ali Zsuzsának. Komor Ágo­ta a megyei művelődési köz­pont hagyományos ünnepi serlegét is megkapta 10 éves táncos munkája elismerése­ként. Befejezésül pedig a békés­csabai Városi Tanács nevé­ben Araczki János tanács­elnök kettőszázezer forintos támogatást ígért az együt­tes további fejlődéséhez. Bi­zakodva várhatják hát a balassisták a következő év­tizedeket. Bede Zsóka Az előadás egyik szép pillanata Fotó: Martin Gábor ————****************** 42. Ebben bizonytalan volt egy kicsit, hogy hivatkoz­hat-e éppen most erre, hogy Kati mennyire szereti­­Ti­bort, de végül úgy ítélte, hogy meg kell kockáztatnia. Nem éppen a legjobban sikerült. Tibor még buzgóbban bugyborékoló zokogásba esett, ebből Gittának be kellett látnia, hogy már ma­ga e felderítés is összetet­tebb művelet, és főleg a lá­nyával való eszmecserére van először szükség. — Ülj le Tiborkám, itt a ház mellett a jó kis napocs­kára, én meg előveszem Ka­tit, kiszedem belőle, hogy mi van itt, remélem, idejön hozzád bocsánatot kérni. Tibor nem hitte, hogy Kati bocsánatot fog kérni, de azt sem tudta elképzelni, hogy ha netalán Kati mégis bocsána­tot kér, akkor ő valóban megbocsáthat. Egyáltalán a lehető legkilátástalanabbnak látta a helyzetet, de nem te­hetett mást, szót fogadott Gittának és letelepedett a csónakház sarkán egy zsámo­lyul szolgáló fatönkre, már­tírként nézett az ég kékjébe és sűrűn sóhajtozott. * * * Gitta határozottan odament a lányához, magával vonta a part felé, közben illően szól­va Marinak, hogy : — Bocsáss meg! — Amire Mari csak karja széttárásával válaszolt. Kati nem nagyon akart men­ni, húzatta magát, de aztán belátván, hogy előbb-utóbb mégis meg kell az anyjával beszélnie a dolgot, végül is hagyta magát,­ elment vele. A nedves fövenyen sétál­tak, a lehető legtávolabb Kláritól és egymásra éppen dühösen vizet csapkodó gyer­mekeitől. Ez a látvány min­denki számára megnyugtató­nak látszott. Azt a benyomást kelthette, hogy bármi történt is, az ügy valószínűen leglé­nyegesebb szereplője most már a felnőtt bölcsesség két­ségkívül legilletékesebb kép­viselőjével, saját anyjával tárgyal, s ez a tény mindenki mást felment bármiféle cse­lekvési kényszer, vagy a cse­lekvés elmulasztása miatti kényelmetlenségi érzés alól. Mindenki mást, vagyis a felnőtt férfiakat, akik sem­miféle hajlandóságot nem éreztek arra, hogy bonyolult­nak látszó lelki dolgokba avatkozzanak bele. Bairdnak csak arra volt gondja, hogy az éppen feltalált páros tol­laslabda játékban Lajos le­gyen a párja, akit eleve ügyesebbnek ítélt, na meg Gusztival azért mégsem akart egy párban játszani. Laci a víz színén szintén észrevette, hogy anya és leá­nya a fövenyen sétálnak, s ez valahogy arra indította, hogy lassan megközelítse a partot, persze a telek másik oldalán, Klári és gyermekei felől. Még Tibor is a fatönkön bizonyos megnyugvással fog­ta fel Gitta és Kati eszmecse­réjét. Volt a lelkében egy olyan sarok, melyben valami remény éledezett, hogy az anya jobb belátásra bírja lá­nyát, megtérésre, bűnbánat­ra, és szerelméhez való visz­­szatérésére ösztönzi. Közben azonban lelke másik sarká­ban konokul csak gyűltek az ellenállás, a düh, sőt a bosz­­szú elemei; a két sarok kö­zött a tisztázatlanság és ál­lásfoglalás -hiány gyötrelme vonaglott. — Meg vagy őrülve, lá­nyom?! Az eljegyzésed nap­ján kell sohasem látott fiúk­kal csókolóznod? — kezdte Gitta Katival a helyzet mély elemzését. — Mit csináljak? — kér­dezte Kati. — Nem tehetek róla. Megcsókolt. Gitta máris új elemet látott felcsillanni, ami talán más megvilágításba helyezi az egész dolgot. — Akaratod ellenére? — kérdezte feszült várakozással. — Akaratom... volt is ne­kem akkor akaratom... Gitta bele tudta magát kép­zelni Kati helyébe, átérezte, hogy van olyan pillanat, ami­kor egy nőt elönt a forróság, és nem képes ellenállni, még ha akar, akkor sem. Ám akart-e Kati? — Dehát nem vetted ész­re. .. nem számítottál arra, hogy jön valaki... és éppen Tibor? Hogy ilyen hülye hogy lehetsz? — Drága anyám — állt meg Kati, akinek nem volt kedve a terméketlen lelkifur­daláshoz —, ilyet szültél, ilyet neveltél, ilyen vagyok! Gitta belátta, hogy most már késő belefogni olyan cé­lú nevelésbe, mely hasonló helyzetekre felvértezte a lá­nyát. Megkérdezte, amit a leglényegesebbnek tartott: — Akkor most­­egyre vá­laszolj nekem: akarod ezt a házasságot Tiborral, vagy nem akarod? Mert szerintem nagyon gyorsan meg kell ta­lálni a megfelelő bocsánatké­rési és kibékülési módot és formulát. — Hogy a francba találjak ki valamit, amikor egysze­rűen belénk bukott, amikor csókolóztunk?... — Szóval nem is megcsó­kolt, hanem csókolóztatok... ez nem pontosan ugyanaz. (Folytatjuk) Molnár Zoltán: ELJEGYZÉS Hatvanezer felnőtt az iskolapadban Az elmúlt öt évben meg­kétszereződött a dolgozók ál­talános iskoláiban tanulók száma és meghaladja a 60 ezret. Miként értékeli az eredményeket, és miben látja a további tennivalókat Sza­bó László, az Oktatási Mi­nisztérium általános iskolai főosztályának helyettes veze­tője? Az MTI munkatársának adott nyilatkozatában elmon­dotta, hogy­­ általánosan el­fogadott forma az egyéni ta­nulás, gyakorlatilag teljesen szabaddá vált a vizsgalehe­tőség. Ehhez elég csupán be­jelenteni a vizsgaszándékot, ugyanis ma már a vizsgázás­nak nem előfeltétele az isko­larendszerű oktatásban való részvétel. Eredményes az az intézkedés is, hogy a 14. évet betöltött tanköteles korúak indokolt esetben a dolgozók iskoláiban fejezhetik be ta­­nulmá­nyaikat. Sokan számí­tottak arra, hogy a mindenki iskolája, mint az egyéni ta­nulást segítő egyik eszköz, emelni fogja a magánvizsgá­zók számát. Ez nem követ­kezett be. 1976 decemberében 8500 magánvizsgára jelent­kezőt tartottunk nyilván, egy évvel később 7900-ast . Az elért eredmények jel­­entősek, mégis in­kább a megoldandó feladatokra fi­gyelünk. Több nagyüzem fel­méréséből például az derül ki, hogy dolgozóik mintegy 20 százaléka nem végez­te el a nyolc osztályt. Van, ahol ez­ az arány még rosszabb. Megnyerésük a továbbtanu­lásra tehát további na­gy erő­feszítéseket igényel. Az üze­mek, a gazdaságok többsége eddig is sokat tett ezért munkaidő-kedvezményekkel, cél­jutalmakkal, tankönyvvá­sárlásokkal. Mindez a jövő­ben is szükséges. Fontos fel­adat az is, hogy a pedagógu­sok a munkahelyekkel kar­öltve ne csupán a tovább­tanulásra próbálják meg­nyerni a dolgozókat, hanem segítsenek nekik a legin­kább megfelelő tanulási for­ma megválasztásában is. Nem csökkent például az esti tagozatok jelentősége sem.­­ Az általános iskolai fel­nőttoktatás az elkövetkező, évtizedben elsősorban tartal­mában korszerűsödik. A dol­gozók iskoláinak tantervei nem másolhatják a nappali tagozatéit. A tananyag ösz­­szeállításánál figyelem­be kell venni a kiesett évekkel együtt járó tudásbeli hiá­nyosságokat, ugyanakkor azokat az élettapasztalato­kat, ismereteket is, amelyek­nek a munkahelyi, a televí­ziós, a rádiós és más hatá­sok révén a felnőttek birto­kában vannak. Két éve új tanterveket vezettünk be, és az ehhez kapcsolódó tan­könyvek nagy része is meg­jelent. Ezeket elsőként az in­tenzív tanfolyamok hallgatói használják. Mindent elköve­tünk azonban, hogy ez év szeptemberétől az egész ál­talános iskolai felnőttokta­tásban kézbe kerüljenek az új tankönyvek.­­ Mindezek mellett azon­ban elsősorban úgy léphe­tünk előbbre az általános is­kolát el nem végzettek szá­mának csökkentésében, ha gátat szabunk az utánpótlás­nak, ha a lehető legteljeseb­ben végrehajtjuk a tanköte­lezettségi törvényt. Szerény, de biztató eredményeket már elértünk az utóbbi években. Mindenekelőtt a kezdetek­nél, a kis elsősöknél próbál­tuk „megfogni” a kérdést. Néhány éve a gyerekeknek több mint 11 százaléka már az első osztályban évet vesz­tett; ez az arány 5,8 száza­lékra csökkent, öt év alatt 15 ezerről 12 ezerre csökkent a nyolcadikat 16 éves koru­kig el nem végzők száma De nem lehetünk elégedettek, s ezek számának további csök­kentéséért is dolgoznunk kell — mondotta befejezésül Sza­bó László. (MTI) KÉP­ERNYŐ Naplemente Úttalan utakon, esőben, hóban, nyári forróságban, magányos öreg bandukol. Kezében bottal, tanyája felé tart. De hol van már a haj­dani eleven, lüktető életű tanya? Az is olyanná vált, mint egyedül maradt, elag­gott gazdája: árva, elhanya­golt. Kidőlt-bedőlt viskó csu­pán, amelyben csak a szél muzsikál, ahová ritkán tér be valaki, s felülről áldás helyett a víz csorog. A szét­­mállott, roskatag holmik, még tán a gazdánál is öre­gebbek. A család minden épkézláb tagja elhagyta rég, ki a nem is közeli faluba, városba, ki egészen messze a fővárosba távozott. Csak az öreg szülő maradt, s ragasz­kodik az utolsó szalmaszál­hoz is. Az itt leélt hetven­nyolcvan évhez. Kilátás nincs, legfeljebb a szociális otthonra, ahová viszont csak a legvégső esetben mennek. De akkor is nehezen. Az öregség bár természe­tes, de csak nagy néha kel­lemes állapot, már azért is, mert közel esik a halálhoz, amire nem szeretünk gon­dolni. A magas kort megért ember csak akkor szabadul meg ettől a súlytól, csak ak­kor terelődik el a figyelme, ha szeretetet kap, s nem ér­zi magát tehernek a társa­dalom és a családja nyakán. A Naplemente — Lakatos Vince szerda és csütörtök es­te bemutatott négyrészes filmsorozata — azért váltott ki megrázó hatást, mert ezek az öregek olyan kegyet­len körülmények között per­getik napjaikat, hogy még önmaguknak is terhére van­nak, s azt kívánják, bárcsak lenne már vége. Sorsuk nem kitalált történet, hanem a va­ló élet valóságos­­ tragédiája. És sokan vannak ilyen el­hagyatottak a legnagyobb ta­nyás megyében — Bácsban —, de az Alföldön másutt is. És csak ebben az egy me­gyében sürgősen hatszáz személyt kellene betegség, elesettség miatt szocális ott­honba vinni. De a beterve­zett száz hely sem lesz meg. Ha csak valami csoda — társadalmi összefogás — nem történik. Ezt latolgatták az utolsó részben felelős veze­tők a vitán. Mit lehet tenni? A szociá­lis gondozás — kijárni hoz­zájuk ilyen messzeségbe — alig lehetséges, és mit ér, ha még az elemi tisztálkodási feltételek is hiányoznak. Marad tehát az otthon, ami­ből nincs elég, és amitől annyira húzódoznak az em­berek. Pedig így nem ma­radhatnak. S ha korszerű, új szociális létesítményeket képtelenség elővarázsolni, akkor­ más megoldás kell. Fölmerült a tanyasi iskolák, falusi és városi nagyobb családi házak rendbehozása, berendezése. Egy-egy 20—30 vagy talán több idős embert fogadna be. De ez is csak széles társadalmi összefogás­sal — kommunista szomba­tok szervezésével és a szo­cialista brigádok segítségé­vel — valósítható meg. Mindazzal, ami már máskor és másban is eredményt ho­zott, mert ahogy az egyik vezető elmondta, a gyereke­ken és öregeken minndig szí­vesen segítenek a brigádok. A vitában a megdöbbentő tények tudatában a társa­dalmi felelősségről és társa­dalmi cselekvésről volt szó, az egyéniről, a hozzátarto­zóéról szinte semmi. Azt csak a rendező kérdezgette az első három részben az öregektől, akik elmondták, tájukra se jönnek. Pedig nem lehet minden felelőssé­get a társadalomra hárítani. Osztozni illene rajta. De hol vannak ők, és kicsodák? Feltehetően dolgozók. Ta­lán még szocialista brigád­tagok is. Valahol. V. M.

Next