Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-04 / 285. szám

1982. december 4., szombat Hazai tájakon Csokonai Debrecenje Debrecen Csokonai Vitéz Mihály városa. Itt született, itt iskolázott, itt kezdett el verselni a magyar irodalom legsokoldalúbb költőegyéni­sége, hogy azután harminc­két éves korára, legtöbbször gyalogosan, végigűzetvén az országon — Pest, Sárospatak, Pozsony, Komárom, a So­mogy megyei Csurgón töl­tött hosszabb-rövidebb tar­tózkodása után, 1805. január­jának egyik hideg, havas napján itt hunyja le örökre a szemét. A hálás utókor színházat jelöl a nevével, pirogránit mellszobra díszíti a középiskola auláját, köz­adakozásból a Hatvani utcá­ban magasodik hét méter magas, hetvenöt mázsa súlyú vasgúla síremléke, a­­ Kál­vin téren — kissé elmozdít­va eredeti helyéről — Izsó Miklós által bronzba álmo­dott alakja néz el a kollégi­um fölött. Izsó Borsod me­gyéből vitetett hat szekér agyagot, és egy bérelt udva­ron rakta fel az öntőmintát alig több mint fél év alatt. A hagyomány úgy érzi, hogy a művész cigányokkal tapos­­tatta meg — zeneszó mel­lett — négy napon át az agyagot. Azt is feljegyezték, hogy a tartóállvány rúdjai a nagy súly alatt megereszked­tek, Izsó, aláugrott, hogy felfogja. Állítólag akkor roppant meg a dereka, ami aztán többé nem gyógyult meg. A mintát Münchenben öntötték ki bronzból, a szob­rot 1871 októberében avat­ták fel. A Debrecen című monográ­fiában ezt olvashatjuk a szo­borról : „A Csokonai-szobor nemcsak Debrecen, hanem hazánk egyik legszebb köz­téri szobra. Az eredeti min­tától, mely légies, sovány, fiatal Csokonait ábrázol, el­tér kissé: a szobor teltebb idomokat kapott, és kortala­­nabb arcot örökít meg ... A költő baljában lanttal, zsi­nórdíszes magyar ruhában, dús redőzetű köpenyben áll. Elszánt tekintettel néz át a kollégium felett, amelyről kicsapatása után mindig el­fordította a fejét, ha arra járt... A szobor, mivel hite­les képünk a költőnkről nem maradt fenn, mára hiteles Csokonai-alakká vált.” A fiatal, a sanyarú sorsú költőfejedelem haláláról csak annyit jegyeztek be az anyakönyvbe, hogy száraz­betegségben eltemettetett, in­gyen. Nekrológot Kazinczy írt róla, megjósolva halha­tatlanságát ... o. j. Csokonai Vitéz Mihály bronz­szobra — Izsó Miklós alko­tása Új típusú konzervdobozok A konzervdobozok formá­ja, nagysága és kivitele nem sokat változott az elmúlt évtizedk során. Pedig bőven akad kifogásolnivaló rajtuk. Mindenekelőtt jóval köny­­nyebbeknek, szilárdabbak­nak és olcsóbbaknak kelle­ne lenniük. Amellett ma már az is elvárható, hogy ne csak konzervnyitóval le­hessen kinyitni őket, hanem szabad kézzel, minden külö­nösebb erőlködés nélkül is. Két újdonság megjelenése arra enged következtetni, hogy a konstruktőrök még­sem tétlenkednek. Egy svéd cég olyan, köny­­nyen nyitható műanyag kon­zervdobozzal rukkolt ki, amelynek anyaga 135 Celsius­­fokig bírja a hőterhelést, így hőkezelésnek is nyugod­tan al­ávethető a benne tá­rolt élelmiszer. Az új típusú konzervdoboz fő alapanya­ga a polipropilén, a „tiszta” műanyagok egyike, amit az egész világon engedélyeznek élelmiszer csomagolására. Az egyelőre csupán 0,4 liter űrtartalommal gyártott mű­anyag konzervdoboz köny­­nyen feltéphető teteje nem válik el teljesen a doboztól, nem sérti meg a kezét. Tég­la alakja — a szokásos hen­ger­formával szemben — szállításánál és raktározásnál 20 százalékos helymegtakarí­tást biztosít. A műanyag do­bozok eltüzelhetők, égésük­kor csak ártalmatlan gőzök és gázok szabadulnak fel, így kifejezetten „környezet­kímélőnek” számítanak. A speciális lezárótechnika a doboz tartalmát tökéletesen védi oxidálódás és nedves­ség, illetve vízgőz ellen. A doboz külső felülete — to­vábbi alapozás nélkül — al­kalmas arra, hogy szöveget, ábrát nyomtassanak rá. Teljes egészében vékony, ónozott lemezből, mélyhú­zással készül egy másik új típusú, lefelé kúposan kes­­kenyedő dán konzervdoboz, amelyet téphető fedővel gyártanak. A fő probléma a fedőnek olyan ónozott lemez­ből való előállítása volt, amely elég kemény ahhoz, hogy erős legyen, és mégis elég puha ahhoz, hogy köny­­nyen felnyithassák. A dobo­zok belseje kétszeresen lak­kozva van, tárolás és szállí­tás céljából egymásba il­leszthetők, mágnessel prakti­kusan mozgathatók. A kon­zervdobozokra ofszet nyo­mással kettő, négy vagy hat színben lehet nyomtatni. E konzervdoboz típusnak a fedelezőgépbe való betáplá­lását láthatjuk (RS) A malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár Tanultuk és tanítjuk, hogy Magyarország múlt századi ipari fejlődése sok évtizednyi hosszal lemaradt, nagy ké­séssel haladt más államok után. Azonban megfeledkez­tünk­ ugyanakkor arról, hogy volt egy olyan iparágunk, amelyre joggal lehetünk büszkék. Ez a magyar malom­ipar, amely mennyiségi és minőségi teljesítménye alap­ján a múlt század közepétől közel egy évszázadon át Európában az első, a világon pedig Minneapolis után a második helyen állt. Hogyan történhetett mindez? Már az ősember is össze­zúzta a gabonát, ezt azon­ban nem nevezzük őrlésnek, mert a mozsár nem malom. A malom akkor született, amikor a gabona felaprítá­sához forgó mozgású esz­közt alkalmaztak, mint a rómaiak: csonkakúp alakú köre másik követ helyeztek, amelyet rabszolgák vagy ál­latok forgattak. Ez a száraz­malom. A következő lépést a víz hajtotta malom jelen­tette­. Bár az ókori görögök­nél és a rómaiaknál is vol­tak már vízimalmok, ezek azonban csak az i. sz. IV—V. századtól kezdtek elterjedni. A víz erejével hajtott mal­mok a patakmalmok és a hajómalmok. A szélmalmok a XII. században jelentek meg Európában. Hazánkban számtalan szá­razmalom, patakmalom, szél­malom köve őrölte a gabo­nát.. Számukat a XIX. szá­zad elején 90—95 ezerre te­szik. Közülük néhány szél- és patakmalom még ma is dacol az elmúlással, a múlt­ban romantikát keresők nagy örömére. A hajómal­mok azonban — csakúgy, mint a szárazmalmok — végleg eltűntek, pedig szá­muk nem volt csekély. Egyedül Pest-Budán 1836- ban 169 hajómalom műkö­dött a jégzajlás idejét kivé­ve egész álló esztendőben. Az utolsó hajómalmot 1944- ben semmisítette meg egy repülőbomba. Malomiparunk és a mol­nárszakma tehát ezeréves múltra tekintett vissza, ami­kor Sopronban 1836-ban fel­épült az első hazai gőzma­lom. Az igazi változást azonban, amelynek a magyar malom­ipar a világhírét köszönhet­te, nem a megváltozott haj­tóerő, hanem az új őrlőbe­rendezés, vagyis az őrlőhen­ger jelentette. A gabonaszemek aprítása — őrlése — ugyanis addig minden malomban korong alakú kövekkel, és a gabona egyszeri felöntésével történt. A vízszintesen fekvő alsó kő mozdulatlanul állt, a fölötte levő pedig, amelynek köze­pén a gabona befogadására szolgáló lyuk volt, gyorsan forgott, aminek következté­ben a két kő közé került ga­bonát a kövek érdes felszí­ne összetörte, megőrölte. Az így kikerült korpás lisztet később otthon kiszitálták, vagy áteresztették a henger alakú­­szitán, amely forgás közben szétválasztotta a kor­pát a liszttől. Ennél az el­járásnál — amelyet sima őr­lésnek vagy parasztőrlésnek neveznek — a korpához ke­veredtek a búza értékes bel­sejének azok a részei, ame­lyeket a kövek nem őröltek elég finommá. Ha ezt a veszteséget csökkenteni akarták, és ezért apróbbra őröltek, akkor a korpa is jobban megőrlődött, a liszt közé keveredett, és rontotta minőségét. Különösen az acélos magyar búza korpája­ vált olyan finommá, hogy áthullott a szitán, és a liszt barnább lett. Ez volt az oka annak, hogy a külföld nem szívesen vette az acélos ma­gyar búzát, illetve keveseb­bet adott érte. Új megoldásra volt szük­ség, hogy a kemény búzát megszabadítsák a korpától. A kövek helyettesítését hengerekkel Helfenberg már 1821-ben megkísérelte, de gyakorlatban alkalmazható­vá csak 1834-ben vált, ami­kor Sulzberger svájci mér­nök az első úgynevezett hen­gerszéket megszerkesztette. Gróf Széchenyi István volt az, aki erre elsőként felfi­gyelt, s kezdeményezésére 1838-ban megalakult a „Pes­ti József-hengermalom Rész­vénytársaság”. A Sulzberger­féle hengerekkel kezdett a következő évben dolgozni az akkori nádorról elnevezett malom. Az újítás bevált. A pesti malmot 1842-ben a Széchenyiről elnevezett deb­receni István-malom, majd 1853-ban a kolozsvári Sig­­mond Elek-féle gőzhenger­malom követte. A 4 két egymással szemben pörgő — kezdetben öntött­vas — hengernek az a nagy előnye a malomkővel szem­ben, hogy a búza úgyneve­zett töretésekor a külső héj, mert szívósabb, nem porlik el, míg a rideg, belső, érté­kesebb anyag, tehát a mag fehérje szétnyomódik, a hen­ger szétnyírja, és darává, dercévé bontja. A hengere­ket rovátkolták és a rovát­­kolás helyes megválasztásá­val bármilyen mértékű ap­rózást el lehet érni: az őrle­mény először a durván, majd az egyre finomabban rovát­kolt, végül a sima hengere­ken fut keresztül. Ez termé­szetesen több hengerpárt kí­ván. A töretésre végül nyolc járatot (hengerszéket) alkal­maztak. A hengerszékek megváltoz­tatták az őrlés menetét. Az első hengerszéket továbbfej­lesztették. Ebben nem kis érdeme van a budapesti Ganz-gyárnak, amely a hen­gerszékeket Mechwart And­rás tervei szerint tökéletesí­tette. A síkszita Haggenmacher Károly találmánya, s Buda­pestről indult világhódító útjára. Haggenmacher a ké­zi szitálást utánozta géppel, és sok szitaszövettel bevont keretet épített össze egyetlen szekrénybe. Terelőlapátok gondoskodnak arról, hogy az őrlemény továbbcsússzon. Azt az őrlési módot, amely­ben a búza nyolc törelőhen­geren folyik keresztül, majd az őrleményt osztályozva a liszteket különválasztják a darától és dercétől, a darát és dercét újraőrlik, majd új­ból osztályozzák, nevezik,ma­gyar vagy magasőrlésnek (Hunarian process). Alapja a magyar őrlésnek: a búza értékes és kevésbé értékes anyagainak más és más alakra bontása, ami le­hetővé teszi az így megbon­tott alkotórészek könnyű szétválasztását. A múlt század második fe­lében az egész földkerekség legnagyobb és legjobban be­rendezett malmai Magyaror­szágon voltak. Az addig ke­vésbé kedvelt acélos magyar búzából készült a legszebb és legtisztább liszt. Ez úgy is fogalmazható, hogy a ma­lomipar fejlődése emelte a magyar búzát a világ leg­jobb lisztalapanyagává. A malmokat működtető gőzgépeket a XX. században az olaj-, benzin-, szívógáz- és villanymotorok váltották föl, az őrlési technológia azonban nem változott. A hengermalom még szá­mos segédgéppel is fel van szerelve. Ilyen a koptató, a tatár, a mágneses tisztító, a konkolyt és bükkönyt kisze­dő trier, a hántoló, a kefegép és a ventillátor, amelyek mind arra szolgálnak, hogy a töretésre kerülő búza tisz­ta legyen, és ne maradjon közötte semmi olyan anyag (mint például apró vasdarab, kavics, zsineg, üszög stb.), amelyek kárt okozhatnak a szerszámokban vagy ront­hatnák a liszt minőségét. A hengermalmok teljesítő­­képessége sokkal nagyobb, mint a korábbi kis köves malmoké, így nem meglepő, hogy a malmok száma a szá­zadfordulóra 30 000-re apadt. Lisztjük különben sem volt olyan jó, mint a hengermal­moké, s lassanként csak a jószág számára daráltak ár­pát, kukoricát. A két világ­háború között ez a­ folyamat különösen meggyorsult, a régi molnárok tömegesen hagyták ott darálómalmukat. 1938-ban csupán 562 külön­böző meghajtású és teljesí­tőképességű hengermalom működött Magyarországon, amelyek közül eladásra 10, vámra 191, a többi mind­kettőre őrölt. Napjainkban már csak az igazán nagy teljesítőképessé­gű malmok dolgoznak ha­zánkban. A múlt század kő­­be-téglába formált emlékei, a kisebb hengermalmok, amelyek hozzájárultak a ma­gyar malomipar világhíré­hez, sokfelé céltalanul kal­lódnak el. Pedig egy-egy ilyen malomépület jelentős agrártörténeti-agráripari em­lék, érdemes a megőrzésre, mert Vörösmarty szavaival: „Emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék”. Csonkaréti Károly Németh Pél: ^OSt Az az! Finom zöldségleves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol megfő. Nálam is. Boldoghy út 16. Persze rezsón, merthogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem­­.tudok róla. Most ráérek. Ő csak hátra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felém, nyúlok utána, de egyszerűen nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. Le is rántom így, ál­momban néhányszor, de csak mosolygok rajta. Vele szakad­nak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot öl­ni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ő persze még mást is, egy csomó szépet, de hát tudta ő, hogy én egyszer így fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös... hát, igen. Egyszer már becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy ... áh! Rég volt! Meg kell férnem a világgal, mondta a doki. A Klári, az otthagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben megölném ezeket a kis pon­tyos bogarakat, túlontúl pöffeszkedők! Futkároznak azzal a nyolcszáz lábukkal, dőzsölnek, s ha fennakad valami, mondjuk egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit elteszik. Láttam. Mocskos kis férgek! Van egyébként egy falragaszom. Az még régentől maradt. „Két nemi érintkezés között mosson kezet!” Meg egy muskátlim. Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofá­nak, hát, nem rám tukmálta! Na és a függöny, az a sárga. Ágyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott ment el előtte! Aztán bekopogott, mondom, tessék! Hát, így jöttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát ha akarja ... Tegnap kiszabadult egy légy. Kevesebb lába lett, meg az egyik szárnya is ott maradt, de csak ki, s aztán fölült a füg­gönyre. Na, mondom, sütheted! Anyám a Tiszába ölte magát. Volt neki egy öreg párja, halász volt. Én már nem ismertem, korán elhalt, épp hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok, meg a nővérem. Ő ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, mert­hogy „maltermák­’. Ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkásszálláson élt. Egyéves házasok voltak, mesélte, amikor egy napon rácsukta az ura a sufnit. Egy büntetésből. Ö meg felmászott a farakásra, onnan akarta elérni a tetőnyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Úgy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt meg­billent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát, így. Én akkor aztán mondtam neki, hogy most már... valami ilyesmit. Mert hát mit mondhattam volna még? Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, merthogy már „világ körülire” úgy se nagyon nevezünk be. Hát, való­ban nem! Én így eljárkálgatok napközben. Ha jó­ idő van, lemegyek a térre, nézem a zsugásokat, hozok nekik egy-egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell, de a legtöbb időt mégiscsak otthon töltöm. Ott elülök az asztal­nál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgá­sukról ismerem. A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a do­kikat csak-csak rühellem. Hogy „férjek meg!” Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? De hogy?! Most már azért, hogy i­tt van, csak jobb. El lehet nézni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Kita­lálta különben, hogy vasárnap délelőtt eljárunk eztán mozi­ba. Hogy ő kigazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyébként, pedig az idén már csak-csak túl van ő is. Megfogom azért neki, ne mond­ja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy­ micsoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad ... Na! megnézem már azt a jegyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő?!

Next