Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-04 / 285. szám
1982. december 4., szombat Hazai tájakon Csokonai Debrecenje Debrecen Csokonai Vitéz Mihály városa. Itt született, itt iskolázott, itt kezdett el verselni a magyar irodalom legsokoldalúbb költőegyénisége, hogy azután harminckét éves korára, legtöbbször gyalogosan, végigűzetvén az országon — Pest, Sárospatak, Pozsony, Komárom, a Somogy megyei Csurgón töltött hosszabb-rövidebb tartózkodása után, 1805. januárjának egyik hideg, havas napján itt hunyja le örökre a szemét. A hálás utókor színházat jelöl a nevével, pirogránit mellszobra díszíti a középiskola auláját, közadakozásból a Hatvani utcában magasodik hét méter magas, hetvenöt mázsa súlyú vasgúla síremléke, a Kálvin téren — kissé elmozdítva eredeti helyéről — Izsó Miklós által bronzba álmodott alakja néz el a kollégium fölött. Izsó Borsod megyéből vitetett hat szekér agyagot, és egy bérelt udvaron rakta fel az öntőmintát alig több mint fél év alatt. A hagyomány úgy érzi, hogy a művész cigányokkal tapostatta meg — zeneszó mellett — négy napon át az agyagot. Azt is feljegyezték, hogy a tartóállvány rúdjai a nagy súly alatt megereszkedtek, Izsó, aláugrott, hogy felfogja. Állítólag akkor roppant meg a dereka, ami aztán többé nem gyógyult meg. A mintát Münchenben öntötték ki bronzból, a szobrot 1871 októberében avatták fel. A Debrecen című monográfiában ezt olvashatjuk a szoborról : „A Csokonai-szobor nemcsak Debrecen, hanem hazánk egyik legszebb köztéri szobra. Az eredeti mintától, mely légies, sovány, fiatal Csokonait ábrázol, eltér kissé: a szobor teltebb idomokat kapott, és kortalanabb arcot örökít meg ... A költő baljában lanttal, zsinórdíszes magyar ruhában, dús redőzetű köpenyben áll. Elszánt tekintettel néz át a kollégium felett, amelyről kicsapatása után mindig elfordította a fejét, ha arra járt... A szobor, mivel hiteles képünk a költőnkről nem maradt fenn, mára hiteles Csokonai-alakká vált.” A fiatal, a sanyarú sorsú költőfejedelem haláláról csak annyit jegyeztek be az anyakönyvbe, hogy szárazbetegségben eltemettetett, ingyen. Nekrológot Kazinczy írt róla, megjósolva halhatatlanságát ... o. j. Csokonai Vitéz Mihály bronzszobra — Izsó Miklós alkotása Új típusú konzervdobozok A konzervdobozok formája, nagysága és kivitele nem sokat változott az elmúlt évtizedk során. Pedig bőven akad kifogásolnivaló rajtuk. Mindenekelőtt jóval könynyebbeknek, szilárdabbaknak és olcsóbbaknak kellene lenniük. Amellett ma már az is elvárható, hogy ne csak konzervnyitóval lehessen kinyitni őket, hanem szabad kézzel, minden különösebb erőlködés nélkül is. Két újdonság megjelenése arra enged következtetni, hogy a konstruktőrök mégsem tétlenkednek. Egy svéd cég olyan, könynyen nyitható műanyag konzervdobozzal rukkolt ki, amelynek anyaga 135 Celsiusfokig bírja a hőterhelést, így hőkezelésnek is nyugodtan alávethető a benne tárolt élelmiszer. Az új típusú konzervdoboz fő alapanyaga a polipropilén, a „tiszta” műanyagok egyike, amit az egész világon engedélyeznek élelmiszer csomagolására. Az egyelőre csupán 0,4 liter űrtartalommal gyártott műanyag konzervdoboz könynyen feltéphető teteje nem válik el teljesen a doboztól, nem sérti meg a kezét. Tégla alakja — a szokásos hengerformával szemben — szállításánál és raktározásnál 20 százalékos helymegtakarítást biztosít. A műanyag dobozok eltüzelhetők, égésükkor csak ártalmatlan gőzök és gázok szabadulnak fel, így kifejezetten „környezetkímélőnek” számítanak. A speciális lezárótechnika a doboz tartalmát tökéletesen védi oxidálódás és nedvesség, illetve vízgőz ellen. A doboz külső felülete — további alapozás nélkül — alkalmas arra, hogy szöveget, ábrát nyomtassanak rá. Teljes egészében vékony, ónozott lemezből, mélyhúzással készül egy másik új típusú, lefelé kúposan keskenyedő dán konzervdoboz, amelyet téphető fedővel gyártanak. A fő probléma a fedőnek olyan ónozott lemezből való előállítása volt, amely elég kemény ahhoz, hogy erős legyen, és mégis elég puha ahhoz, hogy könynyen felnyithassák. A dobozok belseje kétszeresen lakkozva van, tárolás és szállítás céljából egymásba illeszthetők, mágnessel praktikusan mozgathatók. A konzervdobozokra ofszet nyomással kettő, négy vagy hat színben lehet nyomtatni. E konzervdoboz típusnak a fedelezőgépbe való betáplálását láthatjuk (RS) A malomnak nincsen köve, mégis lisztet jár Tanultuk és tanítjuk, hogy Magyarország múlt századi ipari fejlődése sok évtizednyi hosszal lemaradt, nagy késéssel haladt más államok után. Azonban megfeledkeztünk ugyanakkor arról, hogy volt egy olyan iparágunk, amelyre joggal lehetünk büszkék. Ez a magyar malomipar, amely mennyiségi és minőségi teljesítménye alapján a múlt század közepétől közel egy évszázadon át Európában az első, a világon pedig Minneapolis után a második helyen állt. Hogyan történhetett mindez? Már az ősember is összezúzta a gabonát, ezt azonban nem nevezzük őrlésnek, mert a mozsár nem malom. A malom akkor született, amikor a gabona felaprításához forgó mozgású eszközt alkalmaztak, mint a rómaiak: csonkakúp alakú köre másik követ helyeztek, amelyet rabszolgák vagy állatok forgattak. Ez a szárazmalom. A következő lépést a víz hajtotta malom jelentette. Bár az ókori görögöknél és a rómaiaknál is voltak már vízimalmok, ezek azonban csak az i. sz. IV—V. századtól kezdtek elterjedni. A víz erejével hajtott malmok a patakmalmok és a hajómalmok. A szélmalmok a XII. században jelentek meg Európában. Hazánkban számtalan szárazmalom, patakmalom, szélmalom köve őrölte a gabonát.. Számukat a XIX. század elején 90—95 ezerre teszik. Közülük néhány szél- és patakmalom még ma is dacol az elmúlással, a múltban romantikát keresők nagy örömére. A hajómalmok azonban — csakúgy, mint a szárazmalmok — végleg eltűntek, pedig számuk nem volt csekély. Egyedül Pest-Budán 1836- ban 169 hajómalom működött a jégzajlás idejét kivéve egész álló esztendőben. Az utolsó hajómalmot 1944- ben semmisítette meg egy repülőbomba. Malomiparunk és a molnárszakma tehát ezeréves múltra tekintett vissza, amikor Sopronban 1836-ban felépült az első hazai gőzmalom. Az igazi változást azonban, amelynek a magyar malomipar a világhírét köszönhette, nem a megváltozott hajtóerő, hanem az új őrlőberendezés, vagyis az őrlőhenger jelentette. A gabonaszemek aprítása — őrlése — ugyanis addig minden malomban korong alakú kövekkel, és a gabona egyszeri felöntésével történt. A vízszintesen fekvő alsó kő mozdulatlanul állt, a fölötte levő pedig, amelynek közepén a gabona befogadására szolgáló lyuk volt, gyorsan forgott, aminek következtében a két kő közé került gabonát a kövek érdes felszíne összetörte, megőrölte. Az így kikerült korpás lisztet később otthon kiszitálták, vagy áteresztették a henger alakúszitán, amely forgás közben szétválasztotta a korpát a liszttől. Ennél az eljárásnál — amelyet sima őrlésnek vagy parasztőrlésnek neveznek — a korpához keveredtek a búza értékes belsejének azok a részei, amelyeket a kövek nem őröltek elég finommá. Ha ezt a veszteséget csökkenteni akarták, és ezért apróbbra őröltek, akkor a korpa is jobban megőrlődött, a liszt közé keveredett, és rontotta minőségét. Különösen az acélos magyar búza korpája vált olyan finommá, hogy áthullott a szitán, és a liszt barnább lett. Ez volt az oka annak, hogy a külföld nem szívesen vette az acélos magyar búzát, illetve kevesebbet adott érte. Új megoldásra volt szükség, hogy a kemény búzát megszabadítsák a korpától. A kövek helyettesítését hengerekkel Helfenberg már 1821-ben megkísérelte, de gyakorlatban alkalmazhatóvá csak 1834-ben vált, amikor Sulzberger svájci mérnök az első úgynevezett hengerszéket megszerkesztette. Gróf Széchenyi István volt az, aki erre elsőként felfigyelt, s kezdeményezésére 1838-ban megalakult a „Pesti József-hengermalom Részvénytársaság”. A Sulzbergerféle hengerekkel kezdett a következő évben dolgozni az akkori nádorról elnevezett malom. Az újítás bevált. A pesti malmot 1842-ben a Széchenyiről elnevezett debreceni István-malom, majd 1853-ban a kolozsvári Sigmond Elek-féle gőzhengermalom követte. A 4 két egymással szemben pörgő — kezdetben öntöttvas — hengernek az a nagy előnye a malomkővel szemben, hogy a búza úgynevezett töretésekor a külső héj, mert szívósabb, nem porlik el, míg a rideg, belső, értékesebb anyag, tehát a mag fehérje szétnyomódik, a henger szétnyírja, és darává, dercévé bontja. A hengereket rovátkolták és a rovátkolás helyes megválasztásával bármilyen mértékű aprózást el lehet érni: az őrlemény először a durván, majd az egyre finomabban rovátkolt, végül a sima hengereken fut keresztül. Ez természetesen több hengerpárt kíván. A töretésre végül nyolc járatot (hengerszéket) alkalmaztak. A hengerszékek megváltoztatták az őrlés menetét. Az első hengerszéket továbbfejlesztették. Ebben nem kis érdeme van a budapesti Ganz-gyárnak, amely a hengerszékeket Mechwart András tervei szerint tökéletesítette. A síkszita Haggenmacher Károly találmánya, s Budapestről indult világhódító útjára. Haggenmacher a kézi szitálást utánozta géppel, és sok szitaszövettel bevont keretet épített össze egyetlen szekrénybe. Terelőlapátok gondoskodnak arról, hogy az őrlemény továbbcsússzon. Azt az őrlési módot, amelyben a búza nyolc törelőhengeren folyik keresztül, majd az őrleményt osztályozva a liszteket különválasztják a darától és dercétől, a darát és dercét újraőrlik, majd újból osztályozzák, nevezik,magyar vagy magasőrlésnek (Hunarian process). Alapja a magyar őrlésnek: a búza értékes és kevésbé értékes anyagainak más és más alakra bontása, ami lehetővé teszi az így megbontott alkotórészek könnyű szétválasztását. A múlt század második felében az egész földkerekség legnagyobb és legjobban berendezett malmai Magyarországon voltak. Az addig kevésbé kedvelt acélos magyar búzából készült a legszebb és legtisztább liszt. Ez úgy is fogalmazható, hogy a malomipar fejlődése emelte a magyar búzát a világ legjobb lisztalapanyagává. A malmokat működtető gőzgépeket a XX. században az olaj-, benzin-, szívógáz- és villanymotorok váltották föl, az őrlési technológia azonban nem változott. A hengermalom még számos segédgéppel is fel van szerelve. Ilyen a koptató, a tatár, a mágneses tisztító, a konkolyt és bükkönyt kiszedő trier, a hántoló, a kefegép és a ventillátor, amelyek mind arra szolgálnak, hogy a töretésre kerülő búza tiszta legyen, és ne maradjon közötte semmi olyan anyag (mint például apró vasdarab, kavics, zsineg, üszög stb.), amelyek kárt okozhatnak a szerszámokban vagy ronthatnák a liszt minőségét. A hengermalmok teljesítőképessége sokkal nagyobb, mint a korábbi kis köves malmoké, így nem meglepő, hogy a malmok száma a századfordulóra 30 000-re apadt. Lisztjük különben sem volt olyan jó, mint a hengermalmoké, s lassanként csak a jószág számára daráltak árpát, kukoricát. A két világháború között ez a folyamat különösen meggyorsult, a régi molnárok tömegesen hagyták ott darálómalmukat. 1938-ban csupán 562 különböző meghajtású és teljesítőképességű hengermalom működött Magyarországon, amelyek közül eladásra 10, vámra 191, a többi mindkettőre őrölt. Napjainkban már csak az igazán nagy teljesítőképességű malmok dolgoznak hazánkban. A múlt század kőbe-téglába formált emlékei, a kisebb hengermalmok, amelyek hozzájárultak a magyar malomipar világhíréhez, sokfelé céltalanul kallódnak el. Pedig egy-egy ilyen malomépület jelentős agrártörténeti-agráripari emlék, érdemes a megőrzésre, mert Vörösmarty szavaival: „Emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék”. Csonkaréti Károly Németh Pél: ^OSt Az az! Finom zöldségleves. Én szeretem. És hát egy leves bárhol megfő. Nálam is. Boldoghy út 16. Persze rezsón, merthogy üzletlakás. Vajon ki volt ez a Boldoghy? Nem.tudok róla. Most ráérek. Ő csak hátra jön. Néha, a fene tudja, hogy van ez, még összetalálkozom a lábammal. Jön felém, nyúlok utána, de egyszerűen nem érem el. Kezem a függönybe ütközik. Le is rántom így, álmomban néhányszor, de csak mosolygok rajta. Vele szakadnak legalább a pókhálók is. Anyám azt mondta, pókot ölni tilos, merthogy bajt hoz. Nahisz! Mondott ő persze még mást is, egy csomó szépet, de hát tudta ő, hogy én egyszer így fogok itt ülni? Negyed lábbal? Hogy az a tizenkettő ötös... hát, igen. Egyszer már becsavarodtam emiatt. Csak kiabáltam, mint a hülye, hogy ... áh! Rég volt! Meg kell férnem a világgal, mondta a doki. A Klári, az otthagyott még akkor, aztán meg meg is halt. Gyerek nem volt, így aztán csak a pókok. Meg a függöny. Ennyi. Én persze a legszívesebben megölném ezeket a kis pontyos bogarakat, túlontúl pöffeszkedők! Futkároznak azzal a nyolcszáz lábukkal, dőzsölnek, s ha fennakad valami, mondjuk egy légy, kivégzik. Aztán a felit hamm, a többit elteszik. Láttam. Mocskos kis férgek! Van egyébként egy falragaszom. Az még régentől maradt. „Két nemi érintkezés között mosson kezet!” Meg egy muskátlim. Azt a piacon kaptam, segítettem egy kofának, hát, nem rám tukmálta! Na és a függöny, az a sárga. Ágyról, asztalról nem beszélek, ilyen másnak is van. De a függöny! Ott ment el előtte! Aztán bekopogott, mondom, tessék! Hát, így jöttünk össze. Aztán mondtam neki, hogy hát ha akarja ... Tegnap kiszabadult egy légy. Kevesebb lába lett, meg az egyik szárnya is ott maradt, de csak ki, s aztán fölült a függönyre. Na, mondom, sütheted! Anyám a Tiszába ölte magát. Volt neki egy öreg párja, halász volt. Én már nem ismertem, korán elhalt, épp hogy megszült ötünket. Már csak én vagyok, meg a nővérem. Ő ott van a Tiszánál. Egyedül az is. Hálókat foltoz, abból él. Lehet, hogy úgy végzi ő is? Ez, amikor bejött, egy olyan kezeslábasban volt, merthogy „maltermák’. Ö mondta így, én azt se tudtam addig, mi az. Egy munkásszálláson élt. Egyéves házasok voltak, mesélte, amikor egy napon rácsukta az ura a sufnit. Egy büntetésből. Ö meg felmászott a farakásra, onnan akarta elérni a tetőnyílást. Ha kijutok, megölöm, mondogatta. Úgy is gondolta, szegény. Csak hát nagy volt a hasa, oszt megbillent. Ott jött ki belőle a gyerek, azon nyomban. Aztán megtette. Kilenc évet húzott le. Hát, így. Én akkor aztán mondtam neki, hogy most már... valami ilyesmit. Mert hát mit mondhattam volna még? Az én rokkantságim nem sok, de szerinte elég, merthogy már „világ körülire” úgy se nagyon nevezünk be. Hát, valóban nem! Én így eljárkálgatok napközben. Ha jó idő van, lemegyek a térre, nézem a zsugásokat, hozok nekik egy-egy felest, olyankor leesik nekem is valami. Meg vásárolok, ha kell, de a legtöbb időt mégiscsak otthon töltöm. Ott elülök az asztalnál, s bámulom a függönyt. Az utcabélieket már a mozgásukról ismerem. A szerencse az, hogy úgy szervileg jól vagyok. Mert a dokikat csak-csak rühellem. Hogy „férjek meg!” Ilyet én is tudnék mondani. Ehhez kell a diploma? De hogy?! Most már azért, hogy itt van, csak jobb. El lehet nézni úgy esténként, ahogy főz, meg tesz-vesz. Csak jobb. Kitalálta különben, hogy vasárnap délelőtt eljárunk eztán moziba. Hogy ő kigazdálkodja. Engem ugyan nem érdekel, de hát legyen. A combjai kemények egyébként, pedig az idén már csak-csak túl van ő is. Megfogom azért neki, ne mondja. Úgyhogy megvagyunk. Azt a falragaszt akarta leszedni egyszer, hogy micsoda mocskosság. Mondtam, hagyja csak, az marad ... Na! megnézem már azt a jegyet. Érdekel, mire vitte... Lehet, hogy annak kinő?!