Békés Megyei Népújság, 1985. február (40. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985. február 9., szombat II nemzet festője Barabás Miklós emlékezete Barabás Miklósnak, nemzeti festészetünk klasszikusának 175. születésnapját ünnepeljük február 10-én. Történelmünknek félig feledésbe került alakjai közé tartozik, bár valamelyik munkáját bizonyosan ismeri népünk apraja-nagyja, mert hiszen az ő ecsetje, karcolótűje nyomán alkotunk képet magunknak a reformkor nagyjairól, Széchenyiről, Kossuthról, Deák Ferencről, Wesselényi Miklósról, Eötvös Józsefről, Petőfiről, Arany Jánosról, Jókai Mórról, hogy csak a legnagyobbakat említsem. A „nemzet festője’ volt, mint Reviczky írta róla: „És hogy csodálják késő unokák, megfestéd korod arcképcsarnokát.” Életműve a reformkor képeskönyve — egy európai rangú művész szemével nézve. Erdélyben, Háromszékben, Márkusfalván született elszegényedett székely nemes családból. A nagyenyedi kollégiumban tanult. Itt nyert alapvető műveltsége, melyet egész életén át fejlesztett, kiváló nyelvtudása, elhivatottságot sugalló magatartása tette alkalmassá arra, hogy a magyar művészeti élet későbbi vezetői közé emelkedjék, s hogy rangos feladatát, a magyar nemzeti festészet megalapozását betöltse. Már a kollégiumban elkezdett festegetni, majd Neuhauser Ferenctől elsajátította a festészet alapelemeit. Bécsben rövid ideig J. Ender tanítványa volt, mégis főként autodidaktaként tartják számon. Jószerencséje és szakmai kíváncsisága mindig összehozta olyan festőkkel, akiktől művészeti felfogásban és technikában is sokat tanulhatott. Itáliai tanulmányútján W. L. Leitch angol akvarellfestőtől, későbbi jó barátjától a vízfestés fejlett technikáját és az új, nagyvonalúan kezelt természetábrázolást sajátította el, Kolozsváron pedig Barna Gábor, a divatos litográfia titkaiba avatta be. Ráday gróf meghívására a fővárosba utazott, ahol a világlátott, hat nyelven beszélő nemesi értelmiségi hamar kapcsolatot talált a pesti szellemi élet vezérkarához, Bajzához, Vörösmartyhoz, Toldy Ferenchez, Tasner Antalhoz, Széchenyi István gróf titkárához. Hírnevének kibontakozásához Széchenyi is hathatósan hozzájárult, aki naplójának tanúsága szerint műtermének gyakori látogatói közé tartozott. Portréját is megfestette. A Magyar Tudományos Akadémia megrendelésére is több portrét festett, ő volt az első magyar festő, aki hivatásából nálunk meg tudott élni. A különféle sokszorosító technikákat is magas színvonalon alkalmazta. Az almanachok számára kedvvel rajzolt, a sajtóportrét például ő honosította meg Magyarországon. Fő műfaja a portré. Kiváló jellemábrázoló képessége volt. Általában a megnyerő vonásokat emelte ki képein az akkor divatos finom naturalizmussal, az arc részleteinél sokat időzve. Koloritján virágkorában az erős színek, a párizsi kék, a bordó és a mélybarna uralkodtak. Képeivel nagy sikert aratott, huszonhat éves korában a Tudományos Akadémia levelező tagja lett. A kor kedvelt műfaját, életképet keveset festett, bár ezekkel is nagy sikere volt, mint a többször megfestett Galambpostával, vagy a Vásárra ballagó erdélyi béres oláhokkal, amely Vásárra induló oláh család címen vált ismertté. A reformkor minden jelentős eseményében részt vett, megörökítette például a Lánchíd alapkőletételét. Kiemelkedő jelentőségűek apró tájképvázlatai, melyekben hegyi ember létére az alföldi táj megkapó szépségét is felfedezte (Alföldi táj gémeskúttal). Naplójegyzetei szerint az 1848-as forradalom és a szabadságharc bukása mélyen megrendítette. Az abszolutizmus éveiben lelki válságon esett át, képeinek színvilága megsötétült. Művei fáradtabbak, de egy-egy gyöngyszem azért akad köztük, mint Bittó Istvánné leheletfinom arcképe. Bár továbbra is övé a „Nemzet festőjének” büszke címe, megrendelői megfogyatkoztak. Talán anyagi nehézségei ösztönözték arra, hogy 1863-ban az akkori új fényképezés területére is kiránduljon. Haláláig a haladás tántoríthatatlan képviselője volt. 1859-ben, az elnyomás idején ő harcolta ki a Képzőművészeti Társulat megalapítását, melynek 1862-ben első igazgatója lett. Gazdag munkásságában szinte minden jelentős kortársát megörökítette, megteremtve képein a reformkori magyar hazafi típusát, amelyben a kor magára eszmélt. Képeinek zöme európai rangú. Emberi példaadása kora nagy kérdéseinek felvállalásában, a magyar művészeti élet kialakításában, a fiatal tehetségek támogatásában máig követendő. 1898 februárjában hunyt el, a nemzet gyászától kísérve. Brestyánszky Ilona Vásárra induló oláh család Önarckép (MTI-fotó — KS) Galambposta Gyanú a harmadik Oscarra Szabó és Redl Mit is tudunk az Osztrák—Magyar Monarchiáról? Az emberek zömének Haynau, Bach miniszter, a tizennyolc évesen trónra került, majd elaggott, „mindent megfontoltam”, császár, Ferenc József, a lötyögős koronás IV. Károly, a „régi szép békeidők”, aztán Isonzó—Doberdó—Przemysl pokla jut eszébe. Vagyis egy újabb adalék ahhoz, hogy a magyarországi történelemtanítás bizony nem éppen olyan, ami kellő és illő, vagyis hát őszinte és helylyel-közzel a teljességre törekvő lenne ... így hát aligha csodálható, hogy e film vetítése közben gyakran hallani suttogást a nézőtéren, amikor is az egymás mellett ülők az e korhoz kapcsolódó történelmi ismereteiket cserélik ki. Aki igazán jelesre tudta-tudja azt a történelmet, amelyet 10—12 év alatt megtanult, éppencsak tisztában lehet a történések hátterével. S ez nem a Redl ezredes című, kétrészes, színes magyar— osztrák—NSZK film írójának, rendezőjének, stábjának bűne. Súlyosabb annál. Nagytotál Ha úgy tetszik, „ajánlott” irodalom a film igazi megértéséhez a következő kettő. A Magyarország című hetilap elmúlt évi 25. számának 24—25. oldalán megjelent összefoglaló az egyik, a másik pedig az egyetemes zsurnalisztika legnagyobb alakjának, a prágai Egon Erwin Kiseknek e történetről megjelent tudósítása, amely a bukaresti Kriterion Könyvkiadó gondozásában 1974-ben kiadott A Redl-ügy című gyűjteményes kötetének 51. oldaláról olvasható. A film bevezető képsorain egy felirat minden további találgatásnak elejét veszi: irodalmi feldolgozása forgatókönyv, amelyet John Osborne egyik műve alapján készített a rendező Szabó István és Dobai Péter. Vagyis afféle történelmi gyökerű fikció ez, amely „így is megtörténhetett volna”. Nem más, mint az E. E. Kisch által megírt történet ellenkező előjelű változata. Mégis hitelesnek vehetjük. Nemcsak a komoly játék ürügyén, hanem akár az ismert matematikai tétel igazsága alapján, az abszolút érték esetében eltűnik az előjel. Ma már (még?) senki nem állíthatja bizonyossággal, hogy a Kisch-féle vagy a filmbeli történet a negatív, illetve a pozitív előjelű. Nos, a történet időpontja — amikor is a kémkedési botrány kipattan — 1913 májusának utolsó napjai. A monarchia csak a tehetetlenségi nyomaték okán kerüli el az évek óta bármelyik pillanatban bekövetkezhető széthullási katasztrófát. Az egyik balkáni háború már tart, a másik most van kirobbanóban. S az út egyenesen vezet Szarajevóhoz ... A soknemzetiségű, területében, népességében és hatalmi tekintélyében már ugyan talmi módon, de mégis világpolitikát diktáló monarchiának valóban szüksége van a casus bellikre, ezekre az „okok”ra. Megtestesítőjét nevezhetik akár Rudolf trónörökösnek, akár Ferenc Ferdinándnak, vagy akár a rutén-magyar származású Alfred Redl vezérkari ezredesnek, aki (éppen?) a közös hadsereg hírszerző osztályát vezeti, s „mellesleg nem a szépnemet szereti”. Félközei Szabó István a magyar filmművészetet világszínvonalra emelte — írta róla a Mephisto Oscar-díja után egy külhoni méltatója. A teljesség kedvéért a hízelgő megállapításhoz még tegyünk annyit: volt mit azzá tennie. Ez természetesen nem vonhat le semmit halhatatlanná ércesedett eddigi — amit e film is bizonyít — életművének nagyszerűségéből. A behódolás vágya nélkül állíthatjuk, hogy azok a bizonyos oroszlánkörmök már az Oscar-díjas, sőt, az arra csak javasolt Bizalom című filmjét megelőző alkotásokban is észrevehetően megmutatkoztak. Már-már felelőtlenség jóslásokba bocsátkozni, főleg a filmművészet területén, mégis kikívánkozik: a Redl ezredes című új alkotása még inkább pályázhat az arany szobrocskára. Annak ellenére mondjuk ezt, hogy a San Franciscó-i akadémia döntései soha nem voltak mentesek az esztétikai-művészeti értékrendet gyakran felrúgó és meghazudtoló, a pillanatnyi amerikai világhatalmi, politikai érdekeknek behódoló ítéletalkotásoktól. Egy azonban bizonyos — és erről hamarosan hazánk minden mozinézője is személyesen meggyőződhet — világszínvonalú, talán még a „brüsszeli tizenkettő” listáján is helyt követelő alkotás született. Azon túl, hogy a tettesáldozat, Redl sorsát-életét ismerjük meg ebben a száznyolcvan perces filmben, mit is mond a rendező? Az üzenet gyökere a régi, mondhatnók: a „bevált”. A hatalom és az egyén kapcsolatáról, a kórtanilag cezaromániának nevezett tünetcsoport társadalmi kivetítéséről, a motiváló erők személyiségromboló kölcsönhatásairól, az emberi ellenőrzés alól kicsúszott társadalmi „lendkerék” tömegpusztító tehetetlenségéről készített mesterien csiszolt, felékített, ökonomikusan is teljes, igazi alkotást Szabó István. De hát mitől is (lehet) siker ez a film? Legfőképpen azért, mert a történet valójában csak indok arra, hogy alapvető emberi-társadalmi, vagyis „klasszikus” folyamatokat mutasson meg, túlásva a jelenség és a sztori nemegyszer talmi rétegén. Mert Redl (és a monarchia) ügye nemcsak a soknemzetiségű (s ne felejtsük el: végső soron a nácizmus ideológiájának fajelméletét is akarva-akaratlanul szülő!) monarchia belügye volt, és ma is az, hanem az egyetemes emberiség nem egy problémájának is modellje. S egy művészeti alkotás akkor követelhet magának figyelmet, ha az egyesben az általánost úgy mutatja meg a különlegesen keresztül, hogy a valóság tükrözése túlmutasson a pillanatnyi érdekeken. Az érdek — mint elemi emberi motiváló erő — persze kizárhatatlan az alkotás folyamatából, önmagában mivel életképtelen, ezért fontos, hogy most és itt miképpen jelentkezik. A művészi alkotás folyamatában akkor tölti be örök érnyű patinázó szerepét, ha oka és okozata összefügg a pillanatnyi rend általában még nem megfogalmazott érdekeivel, beleépül — s ezáltal azt előrelendíti! — viszonyrendszerébe. Talán ez (is) lehet a titka ennek a filmnek. Ettől válik européerré, politikusan élő klaszszikussá. Premier plan Csak a szerencsejátékosok vallják azt, hogy a nyerőt nem szabad még egyszer tétre tenni. Mindenki más tisztában van azzal— amenynyiben némi remény is lehet az „überelésre” —, hogy a bejáratott csapaton hirtelen változtatni már-már eredendő bűn, így hát Szabó István is a „régi”, az Oscar-díjat termő együttessel készítette el új filmjét. Látszólag Dobai Péter (akiről már esett itt szó), a címszerepet játszó Klaus Maria Brandauer, és a most is kitűnő operatőr, Koltai Lajos a tagja ennek a szerencsetriónak, amely oly tisztán és tökéletesen szolgálja Szabó Istvánt. Szinte lehetetlen jelzőket találni Brandauer alakításának jellemzésére. A végig feszülő ívű, még egy töredék pillanatra sem megtörő cselekményszövés igazi szolgálója ő, aki mindig meg tudja találni az alakítás igazi lehetőségeit. Néha már túlságosan is tökéletes az a játék, amelyet nyújt. Vannak pillanatok — ahogyan egy néző fogalmazott —, amikor „igazibbnak tűnik, mint a valóság". Méltó partnerei, és a film nagyságához felnövő résztvevők a többiek is: a von Roden tábornokot (alias Urbanski) játszó Hans-Christian Bloch, a trónörökös (alias Ferenc Ferdinánd) szerepében a Lola című Fassbinder-filmből hazánkban is ismert Armin Müller-Stahl, a Kubinyi Katalint játszó, és a most forgalmazott Yerma című film egyik főszerepét alakító Gudrun Landgrebe, testvérét, Miklóst megszemélyesítő Jan Niklas, továbbá a kisebb szerepekben feltűnő hazai színészeink, Mensáros László, Bálint András, Gálffy László, Rátonyi Róbert, de folytatni lehetne a legutolsó epizodista nevéig a sort. A magyar filmművészet (igaz, nemzetközi összefogással ismételten) megszülte újabb, igen nagy reményekre feljogosító gyermekét. Egy olyan művet, amely biztosan közönségsiker is. Szégyenletes ilyet írni, hiszen a FILM csak akkor az, ha nem valami valaki másnak, hanem a közönségnek készül. És a Redl ezredes ilyen. Nemesi László Klaus Maria Brandauer alakítja Szabó István új filmjének címszerepét (mokép : MTI-fotó) MOZI Felebarát nem A kortárs csehszlovák filmművészet — értve alatta a cseh és szlovák, valamint ■ a csehszlovák alkotásokat — s kétségtelenül az egyik legszínvonalasabb ma kontinensünkön, sőt, minden próbát és összehasonlítást áll világviszonylatban is. Ma már északi szomszédaink filmjei megérdemelten és elismerést aratva vonzzák a közönséget a mozikba. Szinte minden alkotásuk figyelmet érdemel. Ezekben a napokban a Barrandov stúdióban 1982-ben készített színes (szinkronizált) vígjátékot vetítik a mozik, amelyet Milan Lezak ötletéből rendezett Karel Kachyna Fandy, a Fandy címmel. Nálunk igen fura, de az eredetinél most találóbb címmel vetítik: Felebarátnőm. Az összetett szó kötőjeles hármas tagolása tökéletesen fedi a cselekményt, a történetet, a lényeget. Első pillantásra ifjúságinak is vehetnénk ezt a bájos, szórakoztató filmet. Hamarosan kiderül, hogy mélyebb annál; a vígjátéki feldolgozásmód csak eszköz a világ talán minden országában élő örök probléma feltárására, taglalására. Ez pedig igen egyszerű: a nagykorúság küszöbén megállapodásra jutni a nagybetűs Élettel. Szárnyra bocsátani sem könnyű, de szárnyra kapni még akkor is nehéz, ha ehhez minden feltétel adott: a tér hívogatóan szép, a szárnyak erősek. Csak hát ilyen ideális helyzet nagyon-nagyon ritkán adódhat. Valami mindig hibádzik, s ez a repülési kísérlet ezért szép, ezért igazán emberi. De mulatságos is lehet, hiszen az egyén csetlése-botlása a környezet (a társadalom) számára humoros, de minimum groteszk is lehet. Talán azért, mert valamennyien ilyenek voltunk, s a legjobb ízűt saját magunk tükörképén tudunk nevetni. Mert a maturálás kevés. A szülői gondoskodás is önmagában. Az első befogadó munkahely tiszteletteljes szándéka sem sok. Egy tizennyolc évesnek többre van szüksége. Ezt a többletet azonban csak ő maga tudja magának megteremteni, biztosítani. Hiszen először magával, érzelmeivel és gondolataival, szándékaival és lehetőségeivel kell tisztában lennie. S ki az, aki ezekkel kamaszfejjel tisztában van?. . . De hát a „közeg”, a „környezet” sem lehet ideális. A munkahelyre belépő tizen-, huszonévest vagy a nagy próba lehetősége, vagy a langymeleg mocsár kilátástalansága fogadja. Egyrészt azért e szélsőséges fogalmazás, mert egy kezdő „fiatalember” aligha látja másnak, másrészt mert bár szélsőségesen, de ez a való. A nagybetűs Élet kapujában még nemhogy nem lehet, de nem is akar senki sem objektív lenni. Főleg nem magával szemben, magával kapcsolatban. Egy jó hecc, egy izgalmas balhé, egy kellemes ígéretű kaland többet ér. Nem érvényes az „okos más kárából tanul” igazsága sem. Tizennyolc évesen még kemény a fejünk ... Szórakoztató, bájos, helyzetkomikumokkal tűzdelt vígjáték a Felebarátnőm. A főszerepet alakító Miroslav Stary, az ismét színészként viszontlátott Jirí Menzel, a hazánkban is méltán népszerű, anyát alakító Dana Medricka és a fiatalságában szép Stanislava Confalová szereplése nagyszerű egységben szolgálja szórakozásunkat, a vetítés utáni kellemes elmélkedéseinket. (nemesi)