Békés Megyei Népújság, 1985. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-14 / 241. szám
1985. október 14., hétfő —UPSZÉL--------.0 Utcanevek A témával az ÉS foglalkozott nemrég egy kispéldányszámú szakfolyóirat, a Névtani Értesítő legújabb száma kapcsán, amely kategorikusan megállapítja: utcaneveink országszerte egyhangúságot árasztanak. Ez elsősorban abból fakad, hogy főszempont az utcák elnevezésekor az emlékállítás, ami önmagában dicséretes is, ám miután a vizsgált 84 település 434 személynévi utcanevének háromnegyede tíz névből adódik (Kossuth, Petőfi, Rákóczi, Dózsa, Ady, József Attila, Táncsics, Jókai, Arany és Lenin) a helyi sajátosságokat tükröző nevekből alig találni egyetkettőt. Az Élet és Irodalom e cikke akkor jutott eszembe, amikor a minap Zsilinszky Mihályról, a hatvan éve elhunyt békéscsabai születésű tanárról, történészről és akadémikusról olvastam megemlékezést a Népújság hasábjain. Arról az emberről, aki államtitkárként sem feledkezett meg szülővárosáról, s aki nem egy ma is forrásértékű munkát publikált megyénk történetéről, olykor másik neves lokálpatriótánkkal, Haán Lajossal közösen. Olvasván a jeles helytörténész és politikus tévedéseit és hibáit sem kendőző méltatást, eszembe jutott, hogy gyermekkoromban nagyszüleim még Zsilinszky utcaként emlegették az akkor már régóta Dózsa György nevét viselő utat. Fel is lapoztam gyorsan Czeglédi Imre Békéscsaba utcanevei című könyvét, innen tudtam meg, hogy 1910-ben lett Nagy utcából Zsilinszky utca egészen 1949-ig a mai Dózsa György út. Az is kiderül Czeglédi munkájából, hogy Achim L. András a képviselőtestület ülésén 1910-ben csak azért kifogásolta az új utcanevet, mert Zsilinszky akkor még élt, ám a nevezett érdemeit ugyanezen az ülésen ő maga is elismerte. Mikor idáig jutottam, azon kezdtem töprengeni: érdemes-e egyáltalán ilyen nagy feneket keríteni az utcaneveknek? Vegyük csak azt, hogy évek óta József Attila lakótelepnek nevezik hivatalosan Békéscsabán a Körgáton túl az Öntözöttréten felépült új városnegyedet, de ha bárkit megkérdünk a helybeliek közül, hogy hol áll a városban József Attila szobra, habozás nélkül azt feleli mindenki: a Lencsési lakótelepen. Ilyen a népnyelv, saját törvényei szerint fejlődik. Attól persze József Attila még semmivel nem lesz kisebb költő. Arról nem is beszélve, hogy József Attila-lakótelep csaknem annyi van az országban, ahány város, míg Lencsési-lakótelep csak ez az egy. Vagy, ha mindig komolyan vesszük az utcaneveket, akkor mit kezdjünk ma azzal, hogy annyi év után Mezőhegyesen még mindig olvashatom — nem is eldugott helyen — az utcanév táblán a mauzóleumból harminc éve kitett nagy ember nevét? A békéscsabai Haán-térnek, ahol lakom, viszont örülök. Akárhol mondom be a lakcímemet Békés megyén belül, azonnal megkérdik: hát ez meg ki volt? Én meg mosolyogva mondom, hogy ő írta meg lakóhelyem történetét, és büszke vagyok rá, hogy népszerűsíthetek valakit a csabaiak közül. Úgy látszik mégsem olyan közömbösek az utcanevek ! Kőváry E. Péter Tájalakulatok Gerle Margit és Benes József kiállítása Gyulán Több vonatkozásban rendhagyó az a kiállítás, amely jelenleg a Gyulai Várgalériában látható. Először is, nem volt hagyományos megnyitóbeszéd, helyette a kiállító szegedi művészházaspárról készült videofilmét vetítették le. Ebben mindketten beszéltek pályájukról, s néhány olyan művük is látható volt, amelyek nincsenek benne a gyulai kiállítás anyagában. Másodszor, nincsenek címtáblák a művek alatt. Meglehet, egyes művek gondosan választott címe hozzátartozik a műhöz, lévén fontos verbális kiegészítése a tartalomnak. Itt azonban nem erről van szó. A címek hiánya — szándék szerint — jobban a lényegre, a művekre koncentrálja a figyelmet. Szó sincs holmi közönségellenes kiállításról, a művek megértését segíti a falon kifüggesztett két — a művészekkel készült — nyilatkozat, amelyben többek között szó van a művek létrejöttének inspirációjáról is. Gerle Margit keramikusművész és Benes József grafikusművész közös kiállítása izgalmas és meggyőző választ ad a hagyományok továbbvitelének módjára. Gerle Margit kerámiái növényi formációk és kagylók, Benes grafikái táj-látleletek. Az alapmotívumok mindkettőjüknél konkrétak, sőtalföldiek. Benesnél szénakazal és fóliaház. A kazal klasszikus alföldi téma, a másik újabb teremtmény. Ezeknek az alakzatoknak a szimbólumértéke adja Benes számára évek óta az ihletet. A téma variációi teszik ki anyaga nagy részét: a nejlonnal borított furcsa kazlak, az óriásra nőtt, kígyózó fóliaházak, a megnyomorított, gúzsba kötött tájrészletek. Van, amikor a kötözött forma emberalakra asszociál, egy másik lapon monumentálissá komponálva „Pannon Bábel” felirattal látja el kesernyés iróniával. Benes néhány éve elvontabb képeket festett, a „natúréhoz” való visszatérése azonban látszólagos. Az összekötözött formákban nyilvánvalóan ható gondolatiság tükröződik, a líráját vesztett tájélmény. Benes ember-táj kapcsolatának proklamációjára Gerle Margit művei adják az egyik lehetséges választ. Benes esztétikai vizsgálatának a tárgya az ember által a természetben létrehozott aberrált tájalakítások, Gerle Margit „Védett növény” sorozatával és általában a vegetációt megidéző műveivel az organikus világ védelmére figyelmeztet). A kiindulási eszmei alap hasonló kettejüknél, a művészi megvalósítás különbözősége az egyéni karakterből és a más műfajból származik. Benes a természet deformációját veszi célba, Gerle a rejtett vagy lehetséges szépségét. A szándékosan puritánnak tűnő növényi formációk voltaképpen nagyon érzékeny és kifinomult — védelemre szoruló — részletszépségeket tárnak fel. Gerle Margit kerámiái sokkal többet bírnak el tartalmilag, mint általában. S műveiben az a vonzó, hogy minden elképzelését meg tudja valósítani ebben a hagyományos műfajban, anélkül, hogy átlépne az elmosódott műfaj határok nehezen meghatározható területére. Igaz, hogy ő nagyon sokat tud a szakmáról, vékony, hajlított agyaglapokból és ágakból formált, különös módon színezett művei a mesterség csodálatát is kivívják. Ibos Éva Fotó: Szőke Margit Hegyesi János új kötete Békéscsabán, a Békés Megyei Tanács kiadásában megjelent a most 86 éves Hegyesi János, Az utak őre című kötete. E könyv a füzesgyarmati költő-politikus válogatott verseit, cikkeit, visszaemlékezéseit tartalmazza. Az írásaival és közszereplésével (a felszabadulás után parasztpárti politikusként) egyaránt a viharsarki szegénységet képviselő Hegyesi Jánosnak eddig négy kötete látott napvilágot. Az első Sinka István buzdítására Zord időben címmel Szeghalmon, a háború alatt jelent meg. A mostani válogatáshoz Keresztúry Dezső írt tisztelgő előszót. Hegyesi János tiszta, világos, a falusi embernek első olvasásra érthető műveiből most azokat kötötte csokorba, amelyek — néhány kivételével — nyomtatásban már megjelentek, de eddigi köteteiből kimaradtak. Főszerkesztők tanácskozása Hét európai szocialista ország és Vietnam filozófiai és szociológiai folyóiratainak főszerkesztői október 7—11-e között Budapesten tartották 18. tanácskozásukat. Megvitatták a szocialista társadalom fejlődésének elméleti kérdéseit, a Lukács Centenárium eseményeit és jegyzőkönyvet írtak alá a további folyamatos együttműködésről. A delegációk vezetőit fogadta Kővári Tibor, az MSZMP KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának alosztályvezetője. A részvevők ellátogattak Kecskemétre, ahol tájékoztatást kaptak az ott folyó ideológiai munkáról. Fortisszimó „Ne erőltesd, keríts egy számmal B. úrnak rövid, tömzsi ujjai Vannak. Nem tud zongorázni, valamikor a falusi italboltban magyarnótákat énekelt a cimborákkal. Azt szerette, ha a prímás belekapott a húrokba, zengett a helyiség, mint a kovácsműhely. Igen erősen. Most is ehhez tartja magát. Fortiszszimó, mondaná a szakember. B. úr viszont szinte semmit sem ért a zenéhez. Vállalkozó. Azt is beszélik, hogy kontár. Nem tudom. Mindenesetre 30 évig járta az országot, az építkezéseket. Mindent megtanult, amit lehetett, de papírja nincs. A nehézségeket azonnal áthidalta. Nem tétovázott, vett egy számmal nagyobb kalapácsot és ütött. Oda, ahova kellett. Pedig fogalma sem volt Murphyről és törvénykönyvéről. B. úr belecsap a tenyerembe. Alkut ígér, segédmunkásra van szüksége. Széttaposott, elnyűtt cipője orrával kavicsot rugdos. Pocakját simogatva szemügyre vesz. — Mihez ért — teszi fel a kérdést szigorúan. Várok. Nem szabad azonnal válaszolnom. Fölényesen mosolyogni próbálok, de torz fintor lesz belőle. — Tanult szakmám a kereskedés, aztán van néhány képesítésem is. Könyvelő, statisztikus ..., újabban kertészkedek és ha meg nem sértem, diplomám is van . .. — Diploma? — hahotázik a főnök teli szájjal. — Az jó, nagyon jó... nagyobb kalapácsot.” (Murphy) Érzem, hogy bajba kerültem. Még egy ilyen hiba és lőttek a riportnak. Kijátszom az adut. — Parkettázók mellett dolgoztam egy évig. Vakpadlót raktam, szögeltem, ragasztottam, fűrészeltem, csiszoltam . . . Mit akar még? — Meggyőzött — mondja B. úr és újfent az orrom alá dugja a markát. Jelzi, hogy megegyeztünk. — Napi 500 megfelel? Én kérem, megfizetem az embereimet — hadarja és sarkon fordul. — Tréfál? — kiáltok utána. — Egy ezresnél nem adom alább. Bosszúsan megfordul. Lángvörös az arca, őszülő hajába túr. — Baleknak néz! Tudja, hogy mennyi a kiadásom? — legyint. — Én mindenkinek fizetek, rajtam akarnak meggazdagodni. Rohangálok az anyag után. Ilyen rózsás, olyan mintás csempe kell a nagyságának. Honnan? Persze, jattért, kolbászért, ezértazért sok mindent meg lehet szerezni. — Ez a maga dolga — játsszom a magabiztost, mert érzem, hogy nagy szüksége van segédmunkásra. Igazam lett. Nyolcszázban megegyezünk. A kétszintes, vakolatlan ház előtt kuporgok. Melegítőben, magas szárú tornacipőben, kalapban várom a főnököt. A mai vasárnapon maltert keverek a csempézéshez. Hét óra. Hűvös a reggel. Megáll a kopott Skoda. B. úr frissen borotvált. Bemutatja Balázst, az építőipari művezetőt és Misit, a hivatalnokot, aki mellesleg „negyvenszázalékos”. Ugyanis elvált, két srác után fizeti a tartásdíjat. Erről a melóról nem tud a volt feleség. Szögletes üveget húz elő, felém löki: — Húzd meg, szilva. Körülnézek. Itt van a homok, a csempe, a mész és a cement. A faládában, a csap mellett hever a lyukacsos keverőkanál. Ezekkel dolgozom ma, fut át az agyamon. Megjön a tulajdonos felesége. Magas, szőke asszony. Fennkölten csörgeti a lakáskulcsot. A főnök összekapja magát. — Kézcsókom — megjöttünk volna — biccent udvariasan. Két fürdőszoba, konyha, WC csempézése vár ránk. B. úr felméri a terepet. — Eléggé nehéz csempét vettek — magyarázza —, könnyen lehullik a falról, emeletre hordani az anyagot, az sem leányálom — simogatja az állát rendületlenül. Az asszony közbevág. — Nézze uram, nem érek rá magával csevegni. Menynyit kér? — Ahogy parancsolja nagyságos asszonyom — hajlong a főnök. — Négyzetméterenként 300 forint. Ez anynyi mint. . . Az alku megköttetett. Mehetek maltert keverni. B. úr szétterpesztett lábakkal áll az udvaron. Vezényel. Négy fándli mész, fél vödör víz, hat serpenyő cement, homok. Keverem a masszát, a ruhám, az arcom is habarcsos. A főnök ingatja a fejét. Híg, nagyon híg, folyik, mint a gyerekek orra. Homokot bele! Az ablakban Balázsék vigyorognak. Misi szalad, ondolált haja a vállát veri. Megmarkoljuk a ládát, fel a lépcsőkön. Szuszszálnék egyet, de B. úr felcsattan. — Áztassa be a csempéket! Rohanok az edényért, rakom a törékeny portékát. Újból az udvaron vagyok. Víz, mész, homok . . . Izzad a hátam. Ingre vetkőzöm. A két fiú gyorsan dolgozik, a roszszullét kerülget. A főnök elégedett. Kazettás magnóval babrál. Kattan a billentyű. Fémzene. Keményen, feszesen szól a gitár. Talán a Judas Prizst vagy az Iron Maiden együttes. A lüktetés segít valamit. Űzi az unalmat, tompítja a fáradtságot. B. úr tehát elővette a kalapácsot. Fortisszimót diktál. Gyűrött ingéről elegánsan lesöpri a rácsapódott maltert. — Az istenit! — sziszegi Balázs. — Megindult az egész sor, potyog, mint a záporeső. Szégyellem magam. Én vagyok a hibás. Nem jó a malter. Szerencsére a főnök mindezt nem látja. Elugrott kávét inni. A kazetta is lejárt. Támasztom a falat és Misihez fordulok: — Neked mennyit fizet a mester? — Miért fontos ez? — pillog bizalmatlanul. — Kétszerese annak, amennyit az adóügyön keresek. Értjük egymást, haver? Értjük. Balázs nem szól semmit, időnként bólogat, a fejét csóválja, esetleg fütyörész. A fusiból összejön az új Ladára való. Könnyű neki. Szakmabeli és minden este ezt csinálja. — Hogy ityeg a fityeg? — szellemeskedik B. úr. — Bekaptam egy adag pacalt a büfében. A fenébe, a tulajt nem érdekli a munkánk? Már nem izzadok. A mozdulataim egyre nehezebbek, lassúbbak. Nincs megállás. Csak a vizet vedelem. A kis Fiat és az utasa a megváltóm. Fiatal hölgy száll ki a kocsiból. Bársonyfarmer feszül rajta, szőke fürtjeit hátraveti, felkattintja a csomagtartót. A főnök már ott áll mellette. — Haladunk, haladunk, de most le kell állnunk. Éhesek vagyunk ugyebár és megszomjaztunk — dörzsöli a tenyerét. — Anyu küldött enni- és innivalót — mosolyog a lány. Előveszi a szatyrokat, amelyekben gépsonka, felvágott, paprika, paradicsom és sör lapul. Misi kezéből kiesik a szerszám. Bámul, nézi a lányt és újból elindítja a magnót. — Isteni ez a gitárszóló! Szeretem — suttogja megbabonázva. Eszünk. Papírból, állva, a sarokban guggolva. Nyúlok a sör után. A mester figyelmeztet: — Csak egy üveggel! Semmi duhajkodás. Újra nekilátunk a munkának. Utálom a csempét, a homokot, a meszet. A látóhatárt kémlelem. Lassan besötétedik. B. úr elkiáltja magát: Faj ront! Tizenkét órát lehúztunk. Fásultan, kimerülve ülünk a füstös kocsmában. A főnök az asztalra teszi a járandóságomat. Egyenként számolja a százasokat. Négy korsó sört hozatok. A harmadik körnél Misi hirtelen feláll, majd visszahuppan a székre. — Te gyanús vagy! — szegezi nekem a mutatóujját. — Murphy, valami rémlik, mintha említették volna a főiskolán . . . B. urat mindez kevésbé érdekli. Kihúzza magát, integet a csinos felszolgálólánynak: Csao, csao, picikém. Fiúk, holnap . . . Nekem nincs holnap. Csak ma van. Újabb kört rendelek. Seres Sándor .