Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
1986. június 28., szombat Nagyszalontai otthonának tágas dolgozószobája minden betérőt csendes elmélkedésre késztet. A romániai magyar irodalom szinte minden jelentős terméke — könyvek, folyóiratok, hetilapok — ott sorakozik a falakat beborító polcokon. A tekintélyes külsejű íróasztal új, még alig megkezdett kutatómunkáról árulkodik... S a könyveket két kifejező portré uralja: Sütő Andrásé és Kós Károlyék tekintenek le nap mint nap az immár nyugdíjas pedagógus Dánielisz Endrére. Irodalomszervező, helytörténeti, nyelvészeti, irodalomtörténeti munkásságának megrajzolásában — talán szerénységből? — maga a főszereplő ugyan nem segített, de munkái annál többet, így e sorok írója — az Arany János szolgálatába szegődött Dánielisz Endre portréjához __ régi találkozások, beszélgetések, naplók és természetesen munkásságának nyomtatott termékeit kényszerült felhasználni. A Korunk Évkönyv 1982 a következőket írja Dánielisz Endréről: „Dánielisz Endre (Szül. Nagyszalonta, 1923), tanár, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság tagja. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd kétévi, kórostárkányi (Bihar megye) tanítóskodás után beiratkozik a Bolyai Tudományegyetemre, ahol 1951-ben szerzett pedagógia-lélektan szakos oklevelet. 1951-52 között Aradon, majd ettől kezdve Nagyszalontán tanít. 1952 1966 között az Arany Jánosemlékmúzeum igazgatója. Jelenleg magyartanár a Mogyorós János Általános Iskolában. Munkái: Arany János öszszes művei XIII. Arany János Nagyszalontai iratai. (Sajtó alá rendezte) Akadémiai Kiadó, Bp. mö. és Arany János: Toldi, Told estéje. (A kötetet összeállította és az előszót irta.Ifjúsági Kiadó, Bukarest 1964 és 1967. Dácia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca 1976. Tompa Mihály: Válogatott versek és levelek. (Válogatta és az előszót írta, függeléket összeállította) DK. Kvár-N. 1977. Kalevipoeg. (Szemelvények az észt nép hőskölteményeiből. Elmeséli Dánielisz Endre.) Könyvkiadó, Bukarest, 1970. (Németül is megjelent.) Irodalomtörténeti, néprajzi és pedagógiai tanulmányait az Utunk, a Művelődés, a Békési Élet, a Korunk, a debreceni Múzeumi Kurír közölte. A Korunk Évkönyvnek ez a száma egy írást is közöl Dánielisz Endrétől, Szepességtől Szalontáig címmel, amelyben az alcím sok mindent elárul: Egy évszázad családom történetéből. A Jésűs Dánielisz dinasztia sorsát, származását, s a mesterség történetét ebben a sajátos műfajú írásban olyan színesen, szemérmes elfogódottsággal írja meg Dánielisz Endre III., hogy olvasását nem lehet abbahagyni. A sok keserűségben, létfenntartási küzdelemben egységessé kovácsolódott család származásáról így ír: emlékszem, először gimnazista koromban töprengtem el származásom titka felől. Ez idő tájt divatozott felénk a névelemzés. Rólam is kiderítették, hogy görög vagyok. S bár előnyömre vált volna az efféle, balkáni rokonság, következetesen magyarnak vallottam magam.” A szepességi szászok közül való Dánieliszek valamikor a Tátra-alji városokban éltek, majd a polgárosulás újkori hanyatlása idején az iparos, értelmiségi elemek egy része elvándorolt, s a Dánieliszek Békéscsabára kerültek. Az 1800-as évek közepén a fésűsipar igen erős volt Békéscsabán, így a megélhetés gondot jelentett. S mikor az ugyancsak Békéscsabáról Szalontára származott fésűsmester, Duchon Károly megöregszik, „nagyapám, D. E. I. átköltözik Szalontára, e bihari hajdúvárosba, s családunk újabb irányú rajzásának lesz megindítója” írja a szerző. A kihalófélben levő szakma a gyárak szorításában az ifjú Dánielisz Endre — aki egyébként leírta a fésűssegéd oklevelet is — családja számára utolsó mentsvárként Élesdet kínálta. Erről, az 1942-őt követő öt évről így ír: „Ez az élesdi öt év volt . Endre 11. (az édesapja a szerz. megjegyzése) önállóságának utolsó időszaka, és az évszázados családi mesterség haláltusája. És hogy a beteg életlámpája ne fokozatosan, csendben hunyjon ki, arról az osztályharc élesítésének politikai gyakorlata gondoskodott. Megszüntették az ipartestületeket, felszámolták utolsó érdekképviseleti szerveiket, az adót az elbírhatatlanságig emelték... Ekkor jött viszsza Szalontára a család, de már nem az otthonunkba. Azt elvették .. Az érettségizett fésűssegéd — mert ez volt Dánielisz Endre hivatalos minősítése — tanár lett. Aki — talán Arany János hatására— érettségizős korában ezt írta naplójába: „Még nem tudom mi leszek, de teljes erőmmel népemet akarom szolgálni. Talán mint falusi jegyző, vagy tanító.” Egy a Világosságban megjelenő felhívás volt az, ami elvitte a Kolozsvári Állami Tanítóképzőbe. Majd 1947- ben a Bolyai Egyetemre. Ahol Gaál Gábor, Balogh Edgár, Tettamanti Béla, Gáli Ernő, Szabédi László, Jancsó Elemér voltak a tanárai. S amit ifjú korában elhatározott, arról sem felejtkezett meg: 1955-ben titkára lett a nagyszalontai Arany János Irodalmi Körnek, ahonnan a közelmúltban köszönt le. S az eltelt évtizedek alatt 920 tanulmányt, újságcikket és öt könyvet jelentetett meg napi munkája mellett. Megírta a szalontai oktatásügy történetét, míg tanított az Arany János Gimnáziumban, volt iskolapszichológus az állás megszűntéig, tanított latint, oroszt, ahogyan a körülmények kívánták... Lapozom a neki köszönhető Szalontai Toldi-mondákat. Benne Ilosvai Selymes Péter munkája, az Arany család története, értékelések, bírálatok a Toldiról, az író véleménye munkájáról, a bíráló bizottság, a barátok vélekedése, s az utókor értékelése. De jó lenne, ha Magyarországon is kézbe vehetnék a diákok és tanárok ezt a szerény külsőben megjelent, értékes Dánielisz-munkát! A tanár úr, ahogyan Szalontán hívják, most Arany János gyermekkorán dolgozik. A költő diákéveivel még eddig senki sem foglalkozott. Mit tanult, miért ismételt kétszer is osztályt, milyen tanrendek voltak akkor divatban? Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Dánielisz Endre elégedett mosollyal mondta: — Ahogy letettem a piros ceruzát, felvettem a kéket. S eltöprengtem azon, mi az még, amire az utókornak is szüksége lehet. No és nekem is, hogy a nyugdíjasévek ne múljanak el tollvonás nélkül... S mily „meglepő”. Újra Arany János mellett döntött. Folytatja nyelvészeti elmélkedéseit is a Bihar megyei lapban, a Fáklyában. Nyughatatlan, mindig tenni vágyó ember. Talán ezért is ismerik úgy Szalontán, mint a precízség élő szobrát. Talán fegyelmezni kívánja vele mozgékonyságát, hamar lángra lobbanó indulatait. Egyszer, mikor leülhettem — mint szalontai ivadék —, neves írókat, művészeket megvendégelő asztalához, előkerültek a könyvek, fényképek az erdélyi magyar irodalom jeleseiről. Dánielisz Endre ugyanis komolyan vette több évtizeden át lélekkel vállalt titkárságát az Arany János Irodalmi Körben, s meghívta beszélgetésre az írólámpásokat. A nevezetes asztalnál ült Sütő András, Kányádi Sándor, Jakabos Ödön, aki Körösi Csoma Sándor nyomában járt, Tóth István költő, Incze János festő és még sorolhatnánk. S aki nem jutott el Nagyszalontára, azt otthonában kereste fel. Egy kis töltekezésre. Illyés Gyulát Tihanyban, Gaál Gábort Kolozsvárott, Domokos Gézát Bukarestben, s rendszeresen tartotta, tartja a kapcsolatot az Utunk, Korunk szerkesztőségével. Járt a meghívására Szalontán Szabó Magda, Bata Imre és tartja a kapcsolatot a magyarországi Arany-kutatókkal is: Keresztúry Dezsővel, Vargha Balázzsal, Sáfrán Györgyivel. Mikor egyszer szóba került irodalomszervező munkája, szerényen csak annyit mondott: — Helyi jelenség vagyok, aki országos szinten nem alkotott nagyot. De negyvenéves pedagógus-pályafutásom alatt az anyanyelvért, az erdélyi magyarságért igyekeztem tenni valamit. Nem bankókat, aprópénzeket tettem a nagy asztalra. De szükség van az aprópénzekre is. Mik ezek az aprópénzek? Gyerekeket vittem a nagyváradi színházba, harminc éven át vezettem az Arany János Irodalmi Kört, s ápoltam szülőhelyem múltját. Most azon vagyok, hogy elérjem, jelentessék meg valahol a nagyszalontai népköltési gyűjtést. Csodálatos anyag... Elértem a pályám végére. Ilyenkor ki-ki önvizsgálatot tart. Egyszerű, vidéki tanárnak tartom magam, nem vagyok versíró, regényem sem jelent meg, de ha felteszem magamnak a kérdést, tettem-e valamit, nem kell szégyenkeznem. S míg ezt mondta, keze éppen a szalontai szülött, Sinka István utolsó, halotti képét simogatta. Aztán másik képre, ugrott a tekintete. Az ugyancsak szalontai származású Zilahy Lajos állt rajta egy 1958-beli fogadáson. Zilahy Lajos... A nyughatatlan Dánielisz Endre vele is, illetve munkáival is kapcsolatba került. Mint mesélik Szalontaszerte, egyszer a diákjaival elolvasta a nagyváradi színház magyar tagozatának új évadtervét. Szerepelt rajta egy Zilahydarab is. Nos, a tanár úr száguldott jegyet rendelni tanítványainak Váradra. Ott aztán mondták neki, hogy a darabot nem lehet előadni, mert a szerzői jogdíj megfizetésére nincs valuta. Danielisz Endre előtt pedig lehetetlen nincs. Fejébe vette, hogy a Fatornyokat márpedig elő fogják adni. Levelet írt Zilahy Lajos özvegyének Amerikába, leírva, hogy bizony így, meg így állnak" Meg is jött a válasz, hogy jogdíj nem kell, az előadáshoz jó szívvel hozzájárul az özvegy. , , , Az előadásnak hatalmas sikere volt. A társulat bejárta vele egész Erdélyt. S a levélnek köszönhetően a nagyváradi színház előadta még a Szűz és gödölye, valamint a Tűzmadár című Zilahy-darabokat is. Forgatom a kezemben Beke György „Itt egymásra találnak az emberek” című riportkönyvét. A Barangolások Bihar megyében alcímű munkában „Itthon-e a gazda?” fejezetcím alatt Dánielisz Endre nevére bukkanok. Mert ugyan ki is lehetett volna a számvetésre vállalkozó nagyszerű író kisérőtársa Nagyszalontán, mint éppen ő. Aki az egyik találkozásunk alkalmával így sóhajtott fel: „ Érdekes sorsom volt, nem éppen tanulság nélkül való ... E sóhajt — búcsúzóul — hadd toldjam meg a Hét című romániai hetilapban tavaly szeptemberben megjelent Levélféle tanítványaimhoz című írásának befejező gondolataival. Most azt kérditek: boldog vagyok-e? Megérte-e Töprengés nélkül válaszolok, igen! Példaképül választott kedves íróimtól és kiváló professzoraimtól tanultam: az a helyes értelmiségi gondolkodás és álláspont, ha egyéni életünket a közösség érdekébe tudjuk tenni. Az értékes lét egyetlen tartalma, formája, azonosulás a körülöttünk élő százak, ezrek ügyével, hogy népünk műveltebb, boldogabb legyen. Az egyének cselekedeteiből lesz a történelem.” B. Sajti Emese Arcok közelről Békéscsabán született, egy időben sokszor hazajárt, aztán elfoglalta a munka, a hivatás, a festészet. A szarvasi tanítóképzőben (ami csak volt) kezdte, főiskolai tanárként folytatta Szegeden, ahol később tanszékvezető lett. Amikor ideje érkezett, megvált a főiskolától, és mostan már csak fest, kiállításokra készül, szakkört vezet. Szegeden állított magának műtermet, családjának otthont, a Károlyi utcában. Többen laknak ott festők és a város figyelemmel gondol rájuk. A kétféle hivatásról kérdeztél — mondja a műteremlakás egyik kellemes, a forgalmas utcára néző sarkában. — Az ember egyszer művész és egyszer pedagógus. A két pálya dialektikus párhuzama az ideális, de rendkívül fárasztó. Nem lehettem azonnal csak festő, a biztonság a tanári katedrára vezetett. Aztán sok éven át a főiskola rajz- és művészettörténeti tanszékén a két pálya szorosan egymáshoz simult, kitűnően éreztem magam ebben. Aki festői világodat ismeri, az tudja, hogy a természet szépségei mindig megragadtak, s ha változott is az, amit képeiden visszaadsz nekünk, a lényeg ugyanaz maradt. — Mégpedig annak hangsúlyozása (a művészet eszközeivel), hogy a természet részei vagyunk, bármennyire is eltávolodtunk tőle, bármennyire is hisszük, hogy uralkodhatunk a természeten, úgy, ahogy a kedvünk tartja. Ez nem igaz, ez önámítás. Különben sem uralkodni kell a természeten, hanem megérteni, együtt élni vele, és átadni magunkat szépségeinek. Mostanában szívesen festek csendéleteket is. Szeretném hinni, hogy ezek az én csendéleteim nem úgy csendéletek, amint azt megszokottan elképzeljük. Ezeken a képeimen is arra törekszem, hogy (például) kék, szürke, piros és barna színekkel megteremtsem a felület dinamikáját. Szereted a régi bútorokat, képeid egy részén szuszékok és tulipános ládák. És többnyire líraian átszellemült női arcok. — A régi bútor, egy régi kép valósággal megbűvöl. Érzem a múlt üzeneteit, érzem, hogy ezeknek a tárgyaknak lelke van, és mintha ismerném a tárgyak képek készítőit is, pedig ’már ki is esett nevük, arcuk, életük az idő rostáján ... Aztán igen, a női arcok. Szemek. Mosolyok. Királynői tekintetek. Az élet mosolyai, hiszen az élet tekint ránk általuk. Nem véletlen tehát, hogy legutóbbi szegedi tárlatod megnyitóján azt mondták rólad: művészetedben uralkodóvá lett a líra ... — Vállalom! A legtöbb, amit ebben az amúgy is féktelenül technizálódó világban mondhatnak egy művészről. S, ha valóban így van, a legtöbb, amit az érzelmekre vágyó embereknek adhatok. Szeretném, ha sokan megértenének, és nyitottak lennének arra, amit elmondani kívánok. Például azt, hogy az emlékeinket se felejtsük el soha. És ez még korántsem üres nosztalgia. Valami nagy igazság. Sass Ervin Rendhagyó pályakép a nagyszalontai Dánielisz Endréről Évtizedek Arany János szolgálatában Dánielisz Endre, új munkára készülve Cs. Pataj Mihály Cs. Pataj Mihály: Menyasszony